"Szükségem van rád!"

-Reméltem hogy végeztél- szólt, miközben beszállt a kocsiba, és bekapcsolta a biztonsági övét.
Nem tudtam megszólalni. Még mindig az arcát néztem, ahogy az esőcseppek csorogtak le róla. Gyönyörű volt. Valószínűleg megráztam a fejem, mert kacagva szólt hozzám.

- Jól érzed magad Bella? Vagy…valami rosszat mondtam?

- Hogy? Miért mondtál volna valami rosszat? Nem..épp ellenkezőleg. Meg szeretném köszönni, hogy behoztál az útról. Nem hiszem, hogy hazajutottam volna…- fintorodtam el.

- Ugyan már, ezt bárki megtette volna. De elmeséled, hogy miért is voltál odakinn?!

- Aki kíváncsi hamar megöregszik! –mosolyodtam el.

- Igen, de…na jó, ha nem akarod elmondani nem kell.. csak gondoltam megosztanád a hősies, bátor és néha kicsit egoista megmentőddel. – vigyorgott.

- Na jó, te akartad! Szóval… -és elmeséltem neki az egész történetet. A végén a könnyek ismét kicsordultak a szememből. Nem tudom miért érint ez a dolog olyan érzékenyen..miért kezdem el a sírást amikor ez szóba kerül..

- Hát ez a fiú egy igazi lúzer. Egy ilyen szép lányt itt hagyni, még akkor is ha ő kéri. Nem ismerem, de szerintem jobb is. Viszont, most egy picit örül a szívem. Mert ha nem teszi ezt, akkor sohasem találkozunk. Na de elég ebből. El kéne indulni, mert az apukád halálra izgulja magát…

- Óh…apu még dolgozik. Azt hiszem ma csak hajnalba jön haza. És nem szeretek magamba lenni a házba, ezért is jöttem el, és maradtam volna estig Jacobnál…de a sors közbeszólt. Edward sincs már itt…és nem tudom minek kell még élnem. Hiszen nincs már senkim.

- Az apukád ő senki? És az anyukád? És még van vagy ezer barátod, ha nem több. És most már én is itt vagyok. Ha megmentettelek ez a legkevesebb, hogy mindennap láthatlak. De ki az az Edward?

- Edward…ő a barátom volt. Mármint, a szerelmem…és elhagyott. A minap megtudtam, hogy már el is felejtett, mert egy másik lánnyal van. De én…

- De te még szereted. – fejezte be a mondatot helyettem, és egy halvány, undorodó mosoly ült ki az arcára. – Na okés. Nem kell több érzelgőség. Fázol még?

- Nem, már nem köszönöm…de te meg fogsz fázni! – mutattam csupasz felsőtestére a mutatóujjammal.

- Igazad van. – kikapcsolta a biztonsági övét, hátrahajolt a hátsó üléshez, és előkotort egy másik felsőrészt. Amikor belebújt folytatta – Köszönöm, hogy aggódott értem szép hölgy!

Mind a ketten felnevettünk. Lentebb szerettem volna hajtani a lég kondit, mert már felmelegedett a kocsi. Edwardnak is ez jutott eszébe. Ugyanabban a pillanatban értünk hozzá a gombhoz. A bőre, te jóságos ég. Olyan selymes…hogy lehet valaki ilyen tökéletes?! Nem vettük el a kezünket, és én voltam olyan bátor, vagy inkább zizzent, hogy megsimogattam azokat a hosszú ujjait és a tenyerét. Éreztem a perzselő pillantását az arcomon, de nem érdekelt. Tartson egy hülye libának, ezt az alkalmat akkor sem hagyhattam ki.

- Tökéletes… - csúszott ki az ajkaim között. Ekkor hirtelen a szám elé kaptam a kezem. Éreztem, ahogyan a vér megint elönti az arcom. Iszonyú meleg lett hirtelen. Most mit mondjak neki? Hogy nagyon jól néz ki? Azt hiszem ezt már észrevette, és a suliban a csajok a lábai előtt hevernek. Majd pont velem állna le…pont velem, amikor én vagyok a szerencsétlenség hercegnője. Hihetetlenül hülyének éreztem magam.

- Kösd be a biztonsági övedet Bella! – hangja megfeszült.

- Edward én…én nem akartam, csak…akár hiszed, akár nem, de véletlen volt..és…ne haragudj..

-Honnan veszed, hogy haragszom?

- Nem tudom…de olyan érzésem van, és én nem szeretném, mert…

-Nem kell magyarázkodni Bella. Azt csak bajt hoz az emberek fejére. Mondd, melyik utcában laksz!

- Elég ha kiteszel a város határán. Majd bebuszozok, vagy besétálok…. –néztem kifelé az ablakon.

- Olyan embernek nézek én ki, aki ezt megtenné? Remélem nem, és csak a félsz beszél belőled. Hidd el Bella, én…mindegy, nem lényeges. Szóval, hol laksz?

- Vigyél a rendőrőrsre.

- Mit követtél el? – próbált mosolyogni, de nem sikerült.

- Ott dolgozik az apám. Majd, ő hazavisz. – még mindig az ablakon bámultam kifelé. Nem mertem ránézni, mert féltem, hogy megint meg kéne érintenem…és akkor még jobban megharagudna,amit pedig nem szeretnék. Eszembe jutott, hogy be kéne kapcsolnom a biztonsági övemet. Hátranyúltam a jobb vállam fölé, és elkezdtem húzogatni a vastag bőrt, de nem engedelmeskedett.

- Na mi lesz már?! – idegeskedtem.

- Várj, segítek még mielőtt kárt tennél magadban. – mondta Edward. Az övét egy könnyed mozdulattal kioldta. Közelebb csúszott az ülésemhez. Megint megéreztem azt a csodás parfümillatot. Elkábultam tőle. Aztán az arca olyan közel volt az enyémhez, hogy lélegezni sem tudtam. Ha megtettem volna, akkor a szám az övére tévedt volna..ami abban a pillanatban nem tűnt jó ötletnek. Egy könnyed rántással húzta át a mellkasom előtt az övet, aztán pedig becsatolt engem, majd magát is. Próbáltam nem rá nézni, és nem rá gondolni, de egy természetfeletti, vagy alatti erő nem engedte máshová terelni a gondolataimat.

- Holnap jössz suliba? –kérdezte aztán.

- Persze.

- Oké. Én is ott leszek. –kacsintott rám.

Bele is halnék ha nem lennél ott, gondoltam. De mit kezdek azzal, hogy te ott vagy? Biztosan van barátnőd, menő srácokkal lógsz, és az nem az én világom. Na persze be sem engednél a te világodba.. De miért vagyok ilyen véleménnyel róla? Hálásnak kéne lennem, amiért behozott az esőről, és hazavisz. Aztán persze otthagy a rendőrőrsön, és kezdődik az évődésem elölről, immár két Edward és egy Jacob nevű egyén miatt. Eközben odaértünk a rendőrőrshöz. Nos, itt a vége mindennek. De hisz el sem kezdődött semmi. Nevetnem kell magamon…

- Nos…megérkeztünk. – szólt Edward.

- Igen. még egyszer köszönöm amit értem tettél. Nagyon hálás vagyok érte. De…azt hiszem visszaveszem a felsőmet. Szóval…kimennél egy pillanatra? – néztem rá kérdőn.

- Dehogy veszed vissza! Maradjon csak rajtad. Semmi sem hiányzik jobban,mint hogy megfázz!

- De…akkor hogyan adom vissza? Mert nem hiszem, hogy a suliba találkoznánk. Már év eleje óta odajárok, és még csak nem is láttalak.

- Ez talán azért van, mert külföldön tanultam… egy ösztöndíj keretein belül Finnországban éltem. De sajnos az anyám meghalt, és úgy éreztem, hogy itthon kell lennem, és segítenem kell az apámon.

- Ó..sajnálom…! –nyöszörögtem.

- Semmi baj! Szóval a suliba vissza tudod nekem adni. A 13/c-be keress. Áthelyeztek a b-ből.

- A 13/c-ben tanulsz? –leesett az állam. Mi jöhet még?!- Ez…nagyszerű…vagyis…én is abban az osztályban tanulok! Hú…

- Igen…hú. Soha sem gondoltam, hogy ilyen szép osztálytársam lesz. És azt sem, hogy így fogom megismerni. De nézd csak, az ott nem az apukád? Szerintem észrevett és nem szeretném, ha rosszat gondolna rólam, mert ha például beteg lennél..és én vinném el neked a leckét…

-Nem, az nem apu! De valóban mennem kéne. Akkor holnap! Szia, és köszönöm.

- Nem szeretnéd rendesen megköszönni? –kérdezte huncutul.

Értetlenül néztem rá. Erre ő magához húzott, és egy puszit nyomott az arcomra.

- A lég kondis esetre visszatérve… nem haragudtam, és rád nem is fogok! Csak…azt hiszem, te mást szeretsz, és nem szeretnék betörni az életbe, amikor nincs rá szükséged.

- Nem, én nem szeretek mást…és szükségem van rád! – azzal átkaroltam a nyakát és megcsókoltam. Most tudatosult bennem, hogy egy istennel van dolgom. Már megint. De egészen más, mint Edward volt… Ez az Edward nem fogta vissza magát. Viszonozta a csókomat. A kezeim elindultak lefelé a mellkasán, de erre ő megfogta őket, és elhúzódott tőlem.

- Nem ismersz Bella. Ez nem helyes. Túl gyors. De ne értsd félre…én is szeretném, csak…

-Oké, megértem. Valószínűleg én nem tartozom a te baráti körödhöz…vagyis az ízlésvilágodhoz…nincs ezzel semmi baj.

- Ne legyél buta! – magához húzott és újra megcsókolt. – Én örülök, hogy megismertelek, és ennek a helyzetnek is örülök…és..

- Igen én is, de most mennem kell. Elengednéd a derekamat? – az arcom még most is túl közel volt az övéhez.

- Ha azt mondom, hogy nem, akkor mit csinálsz?

- Azt hiszem, újra, és újra megcsókollak…jaj, nem! Dehogyis! Mennem kell. Tudod…apu! és holnap suli!

- Rendben. –elengedte a derekam.- De ne hidd, hogy mindig ilyen könnyen fogsz szabadulni.
Kiszálltam a kocsiból, de mielőtt becsuktam volna az ajtót illedelmesen elköszöntem. Megvártam míg elhajt az autójával, aztán berohantam az őrsre. Apu épp végzett, már a kocsijánál volt.

- Szia Bells, hát te, miért vagy itt?

- Jacobhoz mentem volna, de összevesztünk…és egy fiú, illetve az osztálytársam hozott el ide. Gondoltam majd veled megyek haza. –mosolyogtam.

-Egy fiú? Mi a neve?

- A neve…Edward. De mint mondtam az osztálytársam.

- Rendben. És Jacobbal mi van?

- Nem szeretnék erről beszélni. Legyen elég annyi, hogy soha többet nem akarom látni!
Beszálltam az öreg rendőrautóba. Apu is követett. Pillanatokon belül otthon voltunk. Felsiettem a szobámba. Alice természetesen már ott állt.

- Te meg hol a francban voltál? –nézett rám azzal a fekete szemeivel.