Rejtély

-A francba! –löktem el magam a szeretett férfitól. – Azt hiszed, hogy visszajössz az életembe, és minden szép, meg jó lesz, mert megcsókolsz? Úristen, Edward! Itt nem én vagyok a hibás...nem akarok ujjal mutogatni, hogy ki tehet a kialakult helyzetről. Én...vagyis mi, jobban mondva te, már régen végeztél a kapcsolatunkkal. Időközben én talpra álltam, legalábbis próbáltam. Nem fogok megint hülye lányka lenni, akinek bemesélheted, hogy szereted...és aki elolvad egy csókodtól. Hol voltál, amikor nekem a legnagyobb szükségem lett volna rád? Hol voltál, Edward? Carlisle értesített, hogy apa leszel, de nem kell itt maradnod, csak ezért. Felőlem ismét elmehetsz és élheted a régi életedet, nincs rád szükségem!

- A gyerek az enyém is, tehát jogom van itt lenni. Ahhoz pedig, kedvesem semmi közöd, hogy hol voltam eddig. Most már itt vagyok, ez a lényeg. – nézett a szemembe. A tekintete sötét volt. Amióta a házban volt, feszélyezve éreztem magam; és néha olyan érzés kerített hatalmába, mintha az az Edward, akivel beszéltem, nem is a valódi Edward lenne. Az igazi Edward, akibe én szerelmes voltam, soha nem beszélt velem így. A csókon kívül minden más volt.

- Menj el innen Edward! – tekintetem a padlón nyugodott.

- Te nem hallasz rendesen?! –förmedt rám. – Nem megyek el, jogom van ehhez az átkozott gyerekhez!

- Mit mondtál? – éreztem, hogy minden izmom megfeszül, és mintha egy hideg, majd egy meleg hullám öntötte volna el a testem. Edward értetlenül meredt rám. – Mit mondtál? – kérdeztem meg újra, és akaratom ellenére is rávicsorogtam.

- Bells, szívem... mi van veled? – a karját felém nyújtotta, de én egy hirtelen és természetesen erős mozdulattal eltaszítottam.

- Azt mondtad, hogy átkozott gyerek?! Tudod mit, te utolsó... –elharaptam a mondat végét; féltem, hogy egy idő után megbánnám, ha teljes egészében elhangozna. – Tűnj el innen! Most mondtam utoljára!!

- Én is megmondtam már, hogy nem megyek el innen! –felelt nyugodtan.

- A gyerekhez talán jogod van, de ebbe a házba te nem fogsz beleköltözni, mint egy kiskirály. Értve vagyok?! Ha nem akarsz visszamenni Forksba, akkor keress egy motelt, benn a városban! De ebből a házból tedd ki a seg...akarom mondani, menj el ebből a házból.

- Miért mennék? Ki vagy te, hogy megmondd, mit csináljak?!

- Hogy ki vagyok? Először is, a ház tulajdonosa. Másodszor, a gyermekedet hordom a szívem alatt. Harmadszor, egy vámpír, aki meg tud téged ölni!

- Lehet, hogy megtudnál...ha akarnál. De mivel nem akarsz...! És te ebbe a házba csak élsz. Nem fizettél a vételkor egy garast sem. - nevetett fel, már-már gonoszan.

-Tudod mit, te felfuvalkodott hólyag?! Ha rám nem hallgatsz, majd hallgatsz Alice-ra, és Jasperre. Ki fognak téged dobni! – kis szünet után folytattam. – Én most kimegyek a kertbe, kertészkedni. Ha nem muszáj, ne maradj a házban. Ja és este, sajnos nem leszek itthon.

- Hol leszel? – kérdezte.

- Beszámolóval tartozok neked?- húztam fel a szemöldökeimet.

- A feleségem leszel, szóval...azt hiszem igen. – ült le egy fotelba...”mintha még olyan sokáig beszélgetnénk”-gondoltam.

- Hogy mid leszek?!

- A feleségem.

- Edward...kérlek. Akkor se mennék hozzád, ha te lennél az utolsó ember a Földön! Ezt jól jegyezd meg! – nevettem el magam. Ez a nevetés azonban csak erőltetett volt, nem szívből jött. Minden álmom az volt, hogy Edward felesége lehessek, de nem így...nem azért, mert gyereket várok tőle. Hanem azért, mert szeret... tiszta szívéből.

- Majd meglátjuk! Szóval, hová mész este?

- Semmi közöd hozzá!

- Minden rendben van a füleddel? –lépett már megint közelebb.- A feleségem leszel, tehát közöm van mindenhez, ami veled kapcsolatos.

- Nekem tökéletes a hallásom. Te vagy IQ-lightos. –feleltem csípősen.

- Uhhuhúú. Hogy felvágtad a nyelved! Persze régebben te voltál a megtestesült ártatlanság, és ha egy ágacska hozzád ért már megvoltál rémülve és szaladtál hozzám.

- Igen...az régen volt. Időközben elmentél, és nem érdekelt mi van velem. Sajnálom, de nem várhattam rád...

- Tehát innen fúj a szél! –fordult el tőlem és az ablakhoz ment. – Te mást szeretsz, ugye így van? – a torkomban egy óriási gombóc keletkezett. ’Mit mondjak: az igazat, vagy a cél érdekében hazudjak? Olyan nehéz ez...nem akarom elveszíteni, de már régen elveszettem. Ez a férfi nem az az Edward, akit én szeretek...nem lehet az. ’

- Valóban így van. –válaszoltam egy kis habozás után.

- Ki a szerencsés? Csak nem Tennes?! – rám nézett, és látva szememben a félelmet, téves következtetést vont le. – Hát persze, hogy ő. Úristen, Bella...miért süllyedtél ilyen mélyre?

- Fogd be a szád, te mocskos... –fájdalom hasított a hasamba. Az ágyra feküdtem összegörnyedve. – Edward...nagyon...fáj. Kérlek, hozd ide az...az orvosságomat.

- Szólj Tennesnek, drága. Holnap találkozunk. – kinyitotta az ablakot, és kiugrott.

- Légy átkozott...légy átkozott Edward Cullen! –ordítottam utána.

A fájdalom egyre erősödött, a görcsök egyre hosszabbak voltak. A gyógyszereim pedig a fésülködőasztalomon, a szoba másik végében vártak rám. Próbáltam felülni, és odamenni az asztalkához, de a sok mozgolódás, forgolódás eredménye csak az lett, hogy leestem az ágyról a kemény földre. Ez az utolsó emlékem. Aztán másnap ugyanott ébredtem fel...csak mellettem voltak a gyógyszereim.

***

Alice-t és Jaspert már napok óta nem láttam. Nőiesen bevallom, kezdett hiányozni az egyetlen barátnőm és a fiúja. Bár azt hiszem...ez valamennyire érthető is: ők a családtagjaim. Miközben a konyhában készítettem elő a napi adagomat megcsörrent a telefon. Nem voltam még túl jártas a véres reggeli előkészítésében, így könyékig beborította a kezem a vöröses folyadék. Beletöröltem az egyik kezem egy papírtörlőbe, ami szét mált a markomban.

-Ezek a mai papírtörlők... – a telefon még mindig csörgött. Tovább lacafacáztam, véresen rohantam a legközelebbi telefonhoz, és véres kézzel emeltem fel a készüléket.

- Itt Bella Swan, parancsoljon.

- Hello Bella. Jacob vagyok... – kis szünet után folytatta.- Én...szóval már rég nem beszéltünk. Apu is aggódik érted, meg én is..! A Cullenék mondták meg a telefonszámodat...remélem nem baj, hogy felhívtalak.

- Ugyan Jacob, épp ellenkezőleg. Nagyon örülök neki, hogy felhívtál. Tudod, elköltöztem Los Angelesbe. Bocsáss meg, hogy nem búcsúztam el tőled, és nem én hívtalak fel telefonon, de...még nem éreztem magam elég felkészültnek, hogy... beszélhessünk.

- Mikor jössz vissza? – hallottam meg a vonal végén az öreg Billy hangját.

- Hello Billy, rég beszéltünk. – próbáltam kedves hangszínt felvenni.

- Válaszolj Bella! Mikor jössz haza?

- Hát...itthon vagyok. Nekem már nem Forks az otthonom.

- Ne bolondozz, Bells. Fontos megbeszélnivalónk van. Úgy hallom terhes vagy, a Cullen gyerektől. Igaz ez? –faggatott koránt sem barátságosan.

- Hát öh..

- Apu, hagyd már szegényt... –hallottam meg Jacob hangját, amint apját próbálja csitítani...nem sok sikerrel.

- Igen...így van.

- Akkor mihamarabb haza kell jönnöd! Valamit meg kell tudnod arról a .... családról.

- Arról a milyen családról, Billy? – mondtam már ingerültebben.

- Majd ha itt leszel, megtudod. Mit szólnál hozzá, ha holnap elmenne érted Jacob, és hazahozna? – kérdezte.

- Billy, én nem tudom érted e, amit ez idáig próbáltam veled közölni?! Nekem Los Angeles az otthonom, és nem Forks. Ha valamit közölni szeretnél velem, akkor tedd meg most, és ne küldd el értem Jacobot; van jobb dolga is. És, most már nekem is. Sajnálom, de nem megyek vissza Forksba.

- Hát jó. Akkor holnap találkozunk. – és megszakadt a vonal. Milyen udvarias egy teremtés...

- Puszi, Billy, Jacobot is üdvözlöm.

Miután letettem a telefont, visszamentem a készülődő reggelimhez. Alice időközben megérkezett, a bárszéken ült.

-Hello, Alice. –üdvözöltem.

- Ühü. – szúrósan nézett rám..

- Ajjaj. Mit csináltam már megint? – próbáltam viccelődi, de valahol a belső énem sejtette, hogy lehetetlen lesz.

- Hogy mit?! Hát jó..Tudod beszéltem a bátyámmal, Edwarddal. Elmondta, hogy nem akarod, hogy gondoskodjon a gyerekéről. Miért?

- Ez egy hazudós majom! – szögeztem le. – Én nem azt mondtam, hogy ne gondoskodjon a kicsiről, hanem azt, hogy ne költözzön ide. Elvégre is, előle menekültem. Előle és az emléke elől...semmi értelme, hogy újra itt legyen a közelemben.

- Nekem nem egészen ezt mondta. Persze azt is megsúgta, hogy nem szeretnéd, ha itt élne velünk. Meg kell mondjam, én nem támogatom ezt a terved, vagyis inkább ötleted. Megengedtem neki, hogy már ma este beköltözzön. Elvégre van elég hely, és nem lenne erkölcsös dolog engedni, hogy a testvérem a városban kószáljon, egyedül.

- Mi van itt mindenkivel?? Edward egy hülye, rá sem lehet ismerni. Azt mondta a gyerekünkre, a saját vérére, hogy átkozott. Te pedig...cserben hagysz! Napokra eltűnsz, semmit nem üzensz, vagy mondasz el. Amikor meg visszajössz, csak úgy hirtelen hátba támadsz. És te vagy a legjobb barátnőm...akkor mit várjak egy idegen embertől?! És tudod mit mondok még? Tegnap este ismét jelentkezett a fájdalom. Edwarddal voltam a szobámban, és kértem, adja ide a gyógyszereimet. Ő pedig kiugrott az ablakon, és magamra hagyott.

- Azt mondta, segített neked, de te felpofoztad, és már támadni készültél. Ám mivel ő nem akart benned, és a gyerekbe kárt tenni...eljött onnan. Sajnálom Bella, de ő a testvérem, és a gyermeked apja. Nem dobhatom ki az utcára, mit szólna hozzá Carlisle..?

- Felnőtt férfi már, tud magára vigyázni. – ellenkeztem.

- Vagy nem...! Nem lényeg, nem nyitok erről vitát. Itt fog élni és kész! Most mennem kell egy állásinterjúra. Este találkozunk. – az ajtóból kiabált vissza: - Jaspert ne várd, visszament Forksba, mert szörnyű dolgok történtek. Majd este erről is beszélünk. Puszi!

- Hurrá. Majd mindenről este beszélünk. Csakhogy én este nem leszek itthon! – ezek után magamba öntöttem a három bögre vért, és felmentem a szobámba elpakolni.

***

-Árulkodtál, babám? – nyitott be a szobámba Edward, miközben én készülődtem. – Ejha.. nagyon csinos vagy, hová készülsz?

- Nem tanították meg neked, hogy kopogni illik? – szemeim villámokat dobáltak a tökéletes férfi felé.

- Ö.. akkor pont nem voltam iskolába.

- Kétlem, hogy valaha is figyeltél volna az órákon. Miért árulkodtam volna? Azt te szoktad..

- Vegyél vissza, Bella. Ez nem áll jól neked...túl nagy nő lettél. Én csak az igazat mondtam Alice-nak, ha erre célzol.

- Az igazat, te tuskó?! Az az igazság, hogy felpofoztalak, és meg akartalak támadni...ezért nem adtad ide az orvosságokat?

- Először is, nem vagyok tuskó, Edward vagyok. És igen, így igaz. Kiugrottam az ablakon, de vissza is mentem hozzád. Te pedig, mintha el lettél volna varázsolva. Megetettem veled a bogyókat, és te megtámadtál...én meg nem akartalak bántani, ezért elmentem. – a szeme aranybarna volt, és én olvadozni kezdtem. ’Bárcsak igaz lenne, amit állít. A gyógyszereim mellettem voltak, és nem tudom, hogy kerültek oda...minden amit mond, beleillene a képbe, de félek, hogy ez csak egy trükk.’

- Edward, miért vagy ilyen? – mondtam ki azt a kérdést, ami már régóta foglalkoztatott engem.

- Erről akartam beszélni veled, csak...nem tudok. Fogadalmat tettem, és nem megy olyan könnyena ..beszámolóm. – felelte.

- Csak mondd ki, nem olyan nehéz. – biztattam.

- Nem mondhatom el szó szerint, hogy mi van velem. Neked kell rájönnöd. Amikor durva vagyok veled, az...olyankor nem tudom, hogy mit teszek. Engem tőrbe csaltak. Amikor a szemem sötétebb, akkor ne csinálj semmi meggondolatlant, mert én...valami olyat tennék, amit később, ha magamnál vagyok nagyon-nagyon megbánnék.

- De hát..

- Bella, értsd meg, hogy nem tudok többet mondani. Én...nagyon hülye voltam, és olyan dolgot tettem, amit nem kellett volna, soha. És most a szeretteim isszák a levét, de legfőképp te. De ugyanúgy szeretlek, sőt még jobban; és a gyermekünket is, ő egy csoda. Bocsáss meg mindenért, amit tettem veled. – mondta. Odamentem hozzá, és megsimogattam előbb a kezét, aztán az arcát. Végül szenvedélyes csókban forrtunk össze. – Hagyjuk ezt most. – húzódott el tőlem. – Segíts nekem, Bella.

- De hogyan? Hogyan ha nem mondasz semmit.. ? Mégis, valami támpont..

- Menj el Billyhez holnap. – mondta.

- Te tudod, hogy én beszéltem vele?

- Előttem nincsenek titkok..! – mosolygott kisfiúsan. Újra az az Edward állt előttem, akiért odavoltam, akiért bármit megtettem volna pár hónappal ezelőtt. – Igazából, Alice mondta. De nem ez nem lényeg, hogy honnan tudom. Tudom és kész! És ha elmész hozzájuk, akkor lehet, hogy megtudod...hogy mi történt velem. Nem biztos, mert gőzöm sincs, miről akar veled beszélni...

- Mi az, hogy nem tudod? Te már nem tudsz...nem tudsz az emberek „fejében olvasni”? – néztem rá kérdőn.

- De. De Billy ő...a franc esne belém, mennyit beszélek! Szóval, hová mész, Bella?

- Edward, kérlek mondd meg, hogy mi van....- ekkor megláttam, hogy a szeme ismét fekete, és ő már nem a régi Edward. – Óh...én moziba megyek.

- Megyek én is. – szólt.

- Az nem lehet! Neked itthon kell maradnod, és a feleségednek elő kell készítened a vacsoráját. Még nem tudom tökéletesen kifacsarni az állatokból a vért.. – magyaráztam.

- Tehát hozzám jössz. Rendben...akkor talán segítek neked, és míg te filmet nézel, én megcsinálom a vacsorádat.

- Ezt mondtam én is.. – húztam el a szám.

’Én nem ehhez az Edwardhoz akartam feleségül menni. Én az aranybarna szemekbe vagyok szerelmes, és nem ebbe a fekete maszlagba. Vajon mi lehet vele? Miért változik csak így, egyik pillanatról a másikra meg? És miért pont Billy tudna olyan dolgokat, melyek magyarázzák az ő viselkedését...na persze valamit a Cullenekről akart mondani, de koránt sem biztos, hogy fontos a közlendője. Semmi kedvem elmenni Forksba. Jacob, szegény holnap egész nap vezetni fog. És ha például rám süt a kocsiban a nap, mit mondok neki, miért verem vissza a sugarakat, mint egy prizma?! De legalább az estém szabad lett...milyen áron, vajon megért ennyit?! ’ – Ha nem haragszol...most le szeretnék tusolni.

- Csak tessék. – ő pedig leült az ágyamra.

- Edward...ez az én szobám. Ha már itt laksz, legalább ezt a szobát hagyd meg nekem. Menj le, és nézz tévét, vagy olvass...aztán majd lent találkozunk. – tanácsoltam. Nagy meglepetésemre semmi ellenvetése nem volt.. kiment az ajtón.

***

Egy sötét farmert, és egy fehér felsőrészt vettem fel. A lábbelinek pedig egy fekete tornacipő volt. Moziba tökéletes öltözék. Amint leértem a nappaliba tudatosult bennem, hogy egyedül vagyok. Sehol egy lélek...már megint. A kulcsomat előkotortam a kistáskámból, mely az előszobafalon volt felakasztva. Aztán kiléptem a sötétségbe. Mivel nem volt otthon Jasper, senki sem kapcsolta be a kinti világítást. Nagy nehezen bezártam az ajtót, a kulcsot pedig a nadrágom zsebébe csúsztattam, majd elindultam a buszmegálló felé. Nem szerettem a kocsimat használni. Los Angelesben egészen másfajta volt a közlekedés, mint épp Forksban. Itt ha már nem indultál el akkor, ha a közlekedési lámpa sárga volt, már rád dudáltak, ordibáltak, vagy épp mutogattak. Forksban elég volt akkor is megnyomni a gázpedált, ha zöld volt a lámpa. Ezenkívül még sok-sok olyan dolog más volt a los angelesi forgalomban, amit én soha nem tudtam megszokni. A jogsimat meg féltettem...így a tömegközlekedés mellett döntöttem.

A busz hamarosan megérkezett. Ismét az a kedves, aranyos sofőr fogadott, aki régebben megengedte (?), hogy ne vegyek jegyet, és aki sérelmezte, hogy nincs bérletem. Nem értem mi haszna volt belőle...de ha ő akarta, hát legyen. Viszont már beszereztem egy bérletet, így mosolyogva engedett tovább. Utazásaim során néha megkérdezte tőlem, hová megyek, vagy mi van velem?! Be kellett látnom: bérlettel kerek az élet.

A buszpályaudvarról egy helyi járat vitt ki a mozi elé. Túl sok volt az ember az épület előtt, túl jól éreztem a vérük illatát. Tudtam, vagyis sejtettem, hogy nem lesz könnyű egy terembe lenni, száz vagy több emberrel, de soha nem hittem volna, hogy ilyen nehéz, megerőltető feladat lesz. Eszembe jutottak a régi szép idők emlékei, amikor Edward az első iskolai napomon elhúzódott tőlem, és úgy viselkedett velem, mintha valami iszonyatosan bűzt árasztanék. Rosszul esett, de a moziban tökéletesen megértettem. Fel nem tudtam fogni, hogyan tudott megcsókolni, míg ember voltam.

Valahogy csak bevergődtem a mozi egyik legnagyobb termébe, és kínok között végigültem egy két órás filmet. Azt sem tudtam hazafelé menet, miről szólt. De feltaláltam magam, elolvastam a tartalmat egy újságban.

Miután beléptem a palota ajtaján még mindig a magány fogadott. Nem is gondoltam bele Forksban, milyen rossz egyedül lenni, főleg akkor, ha nem lehet sohasem aludni. Akkor ha este is ébren kell lenni, és a legjobb, na meg a leghűségesebb társam egy vaskos könyv. De ez van...hibáiból tanul az ember. Úgy döntöttem veszek egy forró fürdőt, és aztán majd gondolkozok, hogy mit is kezdjek magammal?! A kádat teliengedtem forró vízzel, én pedig levetkőztem, és csak a fürdőköpenyemet kaptam magamra. Pár perc múlva a fürdőszobát gőz borította. Boldogan feküdtem bele az óriási kádba, és locsoltam jéghideg bőrömre a vizet. Csodálatos érzés volt...mintha a vér abban a pillanatban indult volna el az erekben. De egy csoda sem tart örökké: csengettek az ajtón. Megpróbáltam felitatni a víz nagy részét a bőrömről, aztán felkaptam a köpenyt, és lerohantam az ajtóhoz.

-Hello, Bella. – Jacob állt a küszöbön.

- Jacob? Mit keresel te itt? Úgy..úgy értem szia. Gyere beljebb, kérlek.. – miközben belépett előttem a házba megcsapta az orromat egy kellemetlen szag. – Auh..

- Valami baj van? – kérdezte felém fordulva. Ő is fintorgott...iagzán nem értettem: én épp akkor keltem ki a habfürdős, jó illatú vízből.

- Ugyan...semmi. –füllentettem. – Minek köszönhetem ezt a késői ...öö...meglepetésed? – mosolyogtam. Feszéjezve, már-már rosszul éreztem magam: csurom vizesen, a bőrömre tapadva a fürdőköpeny, és hülye képet vágva álltam egy régi barát, majdnem a szerelmem előtt.

- Hát azt gondoltam, jobb ha beszélünk, mi ketten..mielőtt visszajössz Forksba, és apu telebeszéli a fejed valami hülyeséggel, ami lehet, hogy igaz. – felelte, kezét az orra elé kapva, mintha csak megvakarná az említett részt.

- Ö...rendben. Foglalj helyet. – mutattam a kanapékra.- Hozhatok esetleg valamit inni, vagy enni? Bár ma nem voltam vásárolni, és ennivalóval nem igazán tudok szolgálni; de mentségemre azt hozom fel: más dolgom volt. – elfordultam, és közbe mélyeket szippantottam a rajtam lévő vizes ruhából. Ennek fenséges illata volt, de Jacobnak, és a nappaliban a levegőnek, valami förtelmes. Mintha valami rohadni kezdett volna..

- Nem köszönöm, nem kérek semmit. Inkább igyekezni szeretnék. Félek, feleslegesen jöttem ide, mert...szóval lehet, hogy apunak mégis igaza van.

- Azért csak mondd el, amit szeretnél. – mosolyogtam.

- Apu azt hiszi, hogy te nem követed a családod hagyományit.

- A családom hagyományait? Hát...apu nem beszélt semmiféle családi hagyományról. De kérlek világosíts fel. – ültem le én is egy másik, a lehető legtávolabb lévő kanapéra.

- Nagyon nehéz ez nekem, Bella. Nem akarok bunkó lenni, és inkább most kérek bocsánatot. – megvakarta a fejét, és folytatta. – Öhm.. a családod, így részben az én családom is, mivel nagyon távolról, de rokonok vagyunk, szóval mi..és ti is...ööhm egy legendában hiszünk, ami nem is igazán legenda. És most, hogy te..terhes lettél egy Cullentől, akik...szóval akik nem olyanok mint mi, ez a hagyomány nem teljes. Szörnyen fogalmazok.. – Jacob mindenfelé nézett, csak épp rám nem.

- És? Tudod, semmit nem értek ebből, amit próbálsz nekem elmagyarázni. Milyen legendában hiszünk mi, és milyenben a Cullenek? Talán így könnyebb lesz elkezdened. – bátorítottam.

Ismerős idegen

-Bella? Va...valami baj van? – kérdezte a beszélgetést kezdeményező személy.

- Igen én vagyok, és nem...nincs semmi baj. De kivel beszélek? –kérdeztem.

- Jaj, de nagyon barom vagyok. Én vagyok az, Tennes.

- Óh, ne haragudj, hogy nem ismertem meg a hangod, csak tudod, másképp hallatszik, mint élőbe, vagy mi...

- Jó, jó semmi baj. Azért hívtalak fel, hogy megkérdezzem áll e még a mai vacsora? –kérdezte.

- Óh, persze..emlékszem. –igazából teljesen kiment a fejemből. - De arra gondoltam, hogy esetleg átjöhetnél hozzánk?! Mert van egy jó kis receptem, és még fizetni sem kell az étterembe. Na, mit szólsz?

- Biztosan jó ötlet ez? Csak mert félek, hogy esetleg a lakótársaid nem néznek engem jó szemmel. – felelte.

-Honnan veszed? Na jó, inkább ne is válaszolj, ez egy nagy marhaság. Gyere át hatra. A kaja már úgyis készül, szóval...nem teheted meg velem, hogy nem jössz át.

- Rendben van. Akkor hatkor találkozunk. – kisebb szünet után folytatta- Bocsáss meg, de a munkahelyemről hívtalak, és sajnos mennem kell.

- Persze, megértem.

- Akkor szia, Bella.

- Szia. – és letetettem a telefont.

’Azt mondtam, már készül a kaja...de igazából gőzöm sincs, mit kéne főzni. És mit mondok majd neki, én miért nem eszek a fenségesnek mondott ételből?! Tiszta pancser vagyok...lehet, hogy jobban jártam volna, ha elmondom neki, hogy bocs, nem megyek sehová, úgyse ennék, mivel vámpír vagyok, sőőt...ma kiderült, hogy terhes is.... Úh, úgy gyűlölöm most magam.” –gondoltam. Közben az ebédlő felé vettem az irányt, mivel ott volt az a szekrény, amiben szakácskönyvek voltak. Minek? Hát például az ilyen, nem kívánatos esetek miatt. Felütöttem az egyik, vaskos füzetet, és beleolvastam. Pár perc múlva megtaláltam a hangulatomhoz illő húsételt: breton sült lazac.
Nem kellett hozzá sok minden.. mégis finomnak tűnt a leírás, illetve a kép alapján. Szétnéztem a konyhában és a kamrában, milyen hozzávalók találhatók meg. Csak almánk nem volt...

-Aj. Ha most elmegyek a boltba, jó esetben egy óra múlva érek haza...és már két óra van. Semmi esély, hogy én megcsinálok egy komplett fogást három -vagyis kevesebb, mert emberi formát is kéne öltenem -, óra alatt. Alma nélkül...vajon finom lenne..? ....Nem, biztosan nem. De akkor is alma nélkül csinálom meg...- döntöttem el.

Négykor már a sütőben volt a tepsi, benne a sok finom falat....! Reménykedtem, nem rontottam el... nagyon.

’Hát az almának is volt szerepe, nem is kicsi..ezért elképzelhető, hogy ehetetlen lesz. De bízom benne, nem lesz semmi baja Tennesnek...! Majd előre szólok neki, hogy csak keveset egyen, mert nem úgy sikerült, ahogyan vártam. De egy dolog ismét világossá vált előttem: pocsék szakács lennék.’

***

Alice és Jasper még nem értek vissza az útjukról. Magam voltam a házban. Már ledobtam magamról az otthoni ruhámat, és egy fekete térdnadrágot, meg egy fehér toppot öltöttem magamra. Nem sokkal hat óra előtt kopogtattak az ajtón.

-Huhh...nyugi Bella. Minden rendben lesz! –nyugtattam magam, míg odasétáltam az ajtóhoz.

- Hello, Bella! –szólalt meg Tennes, miután betessékeltem a tágas nappaliba. Egy csokor vörös rózsa volt nála. – Ezt...ezt neked hoztam. Te sokkal gyönyörűbb vagy, de...

- Köszönöm szépen. Nagyon szépek a rózsák. –elmosolyodtam, miután átadta a csokrot. Majd egy kis –nem nem....inkább óriási- bűntudat ragadott magával. Ez a férfi lehet, hogy szerelmes, vagy legalábbis azt hiszi, hogy az..én pedig nem mondom el neki, mit érzek...ezenkívül, a baba..és Edward. Olyan zavaros minden.

- Örülök, hogy tetszik. – körbenézett a tágas helyiségben- Ez...óriási. Mégis, gyönyörű. Azt hittem, te nem valami gazdag család leszármazottja vagy, de most, hogy ezt látom...azt hiszem tévedtem. – zavartan mosolygott.

- Nem, nem tévedtél. Mint már mondtam, ezt a házat hárman lakjuk, ebből következik, hogy hárman is vettük meg. –ez nem teljesen volt igaz, mivel én nem fizettem egy garast sem...! Ez, hogy ingyen, illetve más pénzén élek ebben a nagy házban, szomorúsággal, és szégyennel töltött el. Nem volt pénzem, és most sincs, mégis el akartam költözni. Olyan voltam, mint egy rossz gyerek. Nem törődtem semmivel sem, csak rohantam a bajok elől. Van, amikor úgy érzem, nem kellett volna elköltözni, főleg nem ebbe a napos, fülledt városba. Szoktam azon is gondolkozni, hogy megemlítem Alicenak, adjuk el a házat, és cuccoljunk vissza Forksba, a Cullen-házba. De félek, megsértődne, és mivel én akartam annyira eljönni onnan....minden oka meg lenne rá, hogy soha többé ne szóljon hozzám. – Ö..azt hiszem ideje vacsorázni. Vagy nem vagy még éhes?

- De, farkas éhes vagyok. –mosolygott melegen Tennes. – Mit ütöttél össze?

- Hát..lehet pizzát rendelünk majd, mert...nem fog ízleni a kaja. –húztam el a számat, aztán nevetésbe törtem ki.

- Biztos finom lesz. –kacsintott rám a férfi. Bevezettem az ebédlőbe, ahol már megvolt terítve az asztal két fő részére. – Úh, milyen romantikus lélek vagy..

- Ugyan, csak megterítettem. De te foglalj helyet, én meg kihozom a husit.

- Oké... –mondta Tennes. Én pedig berohantam a konyhába, kivettem a sütőből az ételt, és vittem is ki, az ebédlőbe.

- Ha nem finom.. inkább ne edd meg. Nem fogsz megbántani ha nem eszel...és még mindig jobb, mint ha a kórházba kéne menned ételmérgezés miatt.

- Olyan rossz csak nem lehet. –miután letettem az asztalra a breton sült lazacot Tennes felajánlotta, hogy szed nekem....itt ez a kényes téma. Én nem tudok enni, én már csak inni tudok...

- Nagyon keveset kérlek, nem tudok mostanában sokat enni. –feleltem.

- Rendben. – tényleg kevés ételt szedett a tányéromra, de nekem már attól a kevéstől is a gyomrom készült felfordulni. – Ülj már le te is, kérlek.

- Ja, oké. – vele szembe foglaltam helyet. Titkon reméltem meg fog érkezni Alice és Jasper, vagy legalább egyikőjük, és kiment ebből a súlyos helyzetből.

- Mesélj magadról, olyan rég találkoztunk! – szólt Tennes.

- Mindent meg akarsz rólam tudni, mielőtt kifekszel.. –kínosan nevettem fel. Valahogy nem ígérkezett szép estének az aznapi. Bár lehet azért, mert egy emberrel beszélni nem is olyan könnyű...

- Te pedig mindenáron terelni szeretnéd ezt a témát. Ne is tagadd, így van. – bekapta az első falatot, és valami alig észrevehető fintorgás ült ki az arcára, majd egészbe, megrágatlanul nyelte le a lazac darabot. Aztán rögtön ivott egy egész pohár bort. – Hú, ez...fenséges.

- Én mondtam! –kuncogtam.

- Baj lenne, ha inkább rendelnénk pizzát? – nézett rám könyörgőn, és félve...gondolom félt, hogy megsértődöm.

- De, jól hangzik. Gyere, menjünk ki a nappaliba, ott tágasabb. – tanácsoltam. – És ott van telefon is...ahol rendelni tudsz.

Tennes lecsapott a telefonra, és tárcsázta a Király Pizza telefonszámát. Úgy hallottam sonkás-gombásat rendelt, mivel én megmondtam neki, rá bízom a választást. Úgy sem eszem belőle...legalább ő lakjon jól a mai estén. Az egyik kanapén ültem, és a kezembe volt egy pohár vörös bor. Minek? Hát talán esztétikai elem volt...
Miután leadta a rendelést, Tennes mellém ült.

-Akkor...mesélj.

- Nincs semmi különös. –mondtam.

- Ugyan, kit akarsz átvágni? Tudom, hogy van valami fontos; és úgy gondolom, jobb lenne, ha elmondanád. A barátod vagyok, megbízhatsz bennem. – ígérte.

- De ez, nagyon nehéz dolog..és félek, hogy megijeszt téged...és soha többet nem találkozol majd velem. Te...te igazi barát vagy nekem, nem olyan, akiben nem bízok...ezért félek, hogy...

- Ugyan már! Kérlek.

- Na jó. Te akartad. – nagy levegőt vettem, majd elhadartam a következőt: - Terhes vagyok.

- Te...terhes?? – meredt ráma férfi. – Ki az apuka?

- Edward.

- De hisz ti, ti nem is vagytok együtt. Vagy igen?

- Nem, nem vagyunk együtt...de nem olyan régen szakítottunk, és...Tennes, ne nézz már így rám! Tudom, hogy szörnyű ember vagyok, de...! Már megtörtént, és nem fogom elvetetni, mivel ő az enyém, belőlem van és Edwardból. – arcomra minden bizonnyal szomorúság ült ki, mert a férfi közelebb húzódott, és megsimogatta a karom.

- Tud már róla?

- Nem, még nem. De Carlisle azt mondta, amint teheti értesíti. Szerintem ez hülyeség, biztos nem fogja érdekelni különösebben. Azt pedig nem akarom, hogy csak azért maradjon mellettem, vagy költözzön vissza, mert apa lesz. Megvagyok nélküle is. – egy könnycsepp hullott a kezemre. – Tennes, ez egy.. –emeltem fel a kézfejem, és felé tartottam.

- ... egy könnycsepp. Bizony. – majdnem elárultam magam, de akkor is, hogy a fenébe?! – De szerintem jól teszi Carlisle, hogy értesíti, hisz joga van Edwardnak ahhoz, hogy megtudja, apa lesz. Viszont lehet, hogy nem fog veletek foglalkozni, és az is megtörténhet, hogy visszaköltözik, de hidegen hagyja a dolog. De azért ne felejtsük el a harmadik lehetőséget: visszajön, és az esze is. Ne legyél ennyire kétségbeesve.

- Könnyű azt mondani. De...ha Carlisle szól Edwardnak, akkor ő tuti, hogy ide fog jönni és én...én nem vagyok olyan erős, hogy ne áruljam el, csupán a mozdulataimmal, hogy még mindig szeretem. Ha már meg is kell szólalnom, és a szemébe kell néznem, el vagyok veszve. Mindig is el voltam, és ezután is el leszek. Olyan, mintha elvarázsolna, mintha elkábítana. És most, hogy itt van a hasamba ez a kis manó...- kopogtattak. – Ugye nem haragszol?

- Mert kopogtattak? – nézett rám mosolyogva Tennes.

- Sosem lehet tudni ki áll az ajtó másik oldalán. –kacsintottam rá.

Miután kinyitottam a bejárati ajtót megfagyott az ereimben a vér. A leggyönyörűbb aranybarna szempárba néztem bele. A borospohár kiesett a kezemből, szilánkjaira tört, a bor pedig a földön alkotott tócsát.

-Bella! –szólalt meg az ismerős idegen.

-Ed..Edward. Mit...mit keresel te...te itt? –próbálta értelmesen beszélni, de az barna szemek teljesen rabul ejtettek, és összezavartak.

- Beengedsz? Azt hiszem sokáig fogunk beszélgetni! – mondta, ügyesen kitérve a kérdésem elől.

- Nem... nem hiszem, hogy ez...hogy ez jó ötlet lenne.

- Akkor másképp mondom: bemegyek, mert a testvéreim és a gyermeken anyja is itt lakik. – és már át is lépte a küszöböt, én pedig egy ideig az udvart bámultam. Aztán persze kapcsoltam, becsuktam az ajtót és rohantam a fiúkhoz.

- Tennes, ez itt Edward. Edward ő Tennes. – mutattam be őket gyorsan egymásnak.

- Már ismerjük egymást.. –felelte szárazon Edward, majd lezuhant – nem nevezném leülések- egy másik kanapéra.

- Foglalj helyet, Edward. –feszítettem tovább a húrt, bízva a lehetetlenben: Edwardot el tudom üldözni.

- Megvolt. –mondta a fogai között.

A csendet hasítani lehetett volna, olyan kínos és hosszú volt. Tekintetem hol Edwardra, hol Tennesre siklott. Edward folyamatosan engem nézett, és úgy tett, mintha Tennes nem is lenne a helyiségben. Valószínűleg ezt meg is érezte Tennes, mert közölte, indulnia kell.

-Bella, nekem mennem kell. Olive néni vár. –magyarázta.

- Tennes, -ráztam a fejem, és segítségkérően néztem rá- Olive néni, nincs is..

- Ma érkezett. Nagyon finom volt a....bor. –mosolygott. Edwardhoz fordult. – Örülök, hogy megint találkoztunk. Akkor...sziasztok. – búcsúzóul egy puszit nyomott az arcomra, és közben a fülembe súgta, hogy maradjak bent, ne kísérjem ki. Pedig úgy megtettem volna...Miután távozott ismét nyert a kínos csend. Időközben én is leültem a kanapéra-természetesen nem arra, ahol Edward ült..már-már feküdt.

-Nem takarítod össze az eltört poharadat? –kérdezte hidegen.

- Hát...öh, de...csak azt hittem, hogy...igazad van. –feleltem, és már mentem is a konyhába a lapátért, a seprűért, és egy rongyért. Túl hamar végeztem a takarítással, túl hamar. – Egyéb óhaj-sóhaj?

- Ülj le, és beszélj! – utasított.

- Mi ez? Valami kihallgatás? Halihó, én is ember vagyok, nem beszélhetsz velem úgy, mint egy...mint egy...

- ...mint egy lánnyal, aki eltitkolta a barátja elől, hogy gyermeket vár tőle? –állt fel a kanapéról és túl közel jött hozzám. – Ugye ezt akartad mondani, Bella?!

-Én...te már nem vagy a barátom, és nem titkoltam el. – mondtam az újdonsült könnyeim küszködve.

- Akkor mi a fenéért nem tudtam semmit sem? –ordítozott és elhúzódott tőlem; mintha valami kellemetlen szagot árasztottam volna.

- Edward, kérlek ne ordibálj! – persze én is üvöltöttem...hogy is képzeltem, hogy ő majd abbahagyja...pont ő.

- Mi az, hogy ne ordibáljak, Bella?! Joggal ordítozom! Eltitkoltad előlem a legszebb pillanatot amit egy férfi átélhet egész élete során.

- Megmondtam már, hogy nem titkoltam el! Én is csak ma tudtam meg...és gondolom Carlisle egyből értesített is. Nem maradtál le semmiről sem! És ha lemaradtál volna is, mit képzelsz? Hiszen te húztál el a francba, amikor ... amikor vámpírrá változattál! Ha valaki hibás, az te vagy! És tudod mit?! Nincs szükségem rád. Ez a gyerek nélküled is fel fog nőni, nem kellesz hozzá. Menj csak vissza oda, ahol eddig voltál!

- Tényleg ezt akarod Bella? –nézett rám mérgesen sötétbarna szemeivel.

- Én...azt akarom, hogy hagyj békén. Ha elhagytál akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád, akkor én is beinthetek neked akkor, amikor valami fontos történne veled az életedben. – ezeket a szavakat már suttogva ejtettem ki...alig halhatóan. A könnyeim potyogni kezdtek...kezeimbe temettem az arcom, és felrohantam a szobámba. Tudtam, hogy Edward utánam fog jönni, így kulcsra zártam az ajtóm. Az ágyamra feküdtem, és zokogtam....

-Bella! Bella, nyisd ki ezt az átkozott ajtót! Nem akarom tönkretenni az újdonsült házadat, szóval igyekezz! – ordibált Edward.

- Menj el innen Edward Cullen! Semmi szükségem rád! – kiabáltam vissza. Olyanok voltunk,mint a rossz házasok. Ha problémáink voltak általában kiabáltunk...most is.

- Isabella! Nyisd ki az ajtót! Most mondtam utoljára! – figyelmeztetett, de én fütyültem rá. Hiba volt...

Edward betörte az ajtót, felhúzott magához az ágyról, és szenvedélyesen megcsókolt. Hát bekövetkezett a legrosszabb, amire számítani lehetett. Kihasználta a gyengeségem....
Keze a derekamon nyugodott, az enyém pedig a nyakához vándorolt, és a haját birizgálta.

-Tényleg azt akarod, hogy elmenjek? – nézett le rám, ismét aranybarna szemekkel.

....nem hiába vagyok én belé szerelmes....

Döbbenet... :)

’Az este megtanultam egy dolgot. Soha többet nem kérdezem meg, milyen élőlény vérét iszom! Nem tudom miért, de egyáltalán nem hiányzik az a piros lötty az életemből. Persze néha „égeti” a torkom az a bizonyos szomj, de nem olyan mértékben, mint például Alice, vagy Jasper esetében. Ha ők szomjasak, teljesen más személyek lesznek...veszélyesek, gyilkolni kész emberek –vámpírok. Na persze ez nem hiányzik nekem, de mégis...nem érzem magam teljes értékű vámpírnak. Úgy érzem, ugyanolyan vagyok, mint amikor még ember voltam...mielőtt Edward nem harapott meg. Óh Edward, hol vagy? Miért hagytál el? Visszajössz még valaha hozzám?
Nem szeretem az estéket. Olyankor mindig eszembe jutnak azok a dolgok, melyeket Edwarddal együtt tettem. Eszembe jut apa, aki nem nagyon kedvelte Edwardot, de sohasem mondta, hogy nem találkozhatok vele...nem tiltott tőle soha. Most pedig mind a kettőjüket elvesztettem, mondhatni egyszerre, egy időben.
Magamban maradtam, üres és jéghideg lett a szívem. Hová tűnt az a nagy szerelem, ami még pár hete tombolt?! Tudtam, vagyis sejtettem, hogy lesz majd valaki, aki szeretni fog és én is szeretni fogom –természetesen- ...de el fog hagyni. Mert az élet már csak ilyen. Tele van buktatókkal, gödrökkel, és ezek mindig fájdalmat okoznak. És láss csodát, igazam lett. Edwardért bármit megtettem volna, sőt még most is bármit megtennék, és tűzbe mertem volna a kezem rakni, hogy ő is ugyanígy érez irántam, de elment, elhagyott.
Mindig, illetve amikor magamban vagyok és rám tör a magány eszembe jut Edward. Aztán előjönnek a kérdések: miért? Valamint az a gondolat, vagy nevezzem ténynek (?), hogy nélküle nem lehetek boldog. És pont most, ebben a nehéz időszakban újra találkoztam Tennes-szel...
Ha nem lett volna Edward, és úgy ismertem volna meg, azt hiszem tökéletes párost alkotnánk. De így...nem hiszem, hogy valaha is beletudnék menni valami komolyabba. Félek, hogy csak pótlék lenne...
Pedig igazán tökéletes férfi, nőiesen bevallom nagyon tetszik mind a külső, mind a belső valója. De nem akarom kihasználni a szeretetét...vagy a szerelmét. Ezenkívül féltem is. Nagyon jó, és megértő barát, és félek, hogy egyszer elborul az agyam...
Ha megharapnám, abba nem csak ő halna bele, hanem én is. Egy olyan embert pusztítanék el, vagy változtatnám át vámpírrá – ami megint egyfajta elpusztulást jelent-, akit nagyon szeretek, aki igazán közel áll hozzám. Aki akkor is velem volt, ha mindenki más elhagyott...és segített, vagy megpróbált segíteni. Belehalnék, ha én ölném meg...
Az lesz a legjobb, ha magamban leszek, és nem keresem a boldogságot. Minek keressem, amikor egyik felem tudja, hogy úgysem találom meg. Nem veszélyeztetem ártatlan emberek életét.’

***

Reggel úgy döntöttem megiszom a szokásos véradagomat, és kimegyek a kertbe elültetni a virágokat, amiket még Jasper hozott tegnap. Nem túl sokat értettem a kertészkedéshez, de mindent el kell kezdeni valamikor...
Amikor kiléptem a szobám ajtaján úgy éreztem, mintha fáradt lennék, és a szemeim le szeretnének csukódni. De mivel tudtam, hogy ez lehetetlen, erőt vettem magamon, és lassan ugyan, a korlátba kapaszkodva lesétáltam a lépcsőn. Nem hallottam sem Alice, sem pedig Jasper hangját. Nyugtalankodva léptem be az ebédlőbe, ahol egy gyönyörű rózsacsokor fogadott, valamint egy cédula: Bella, én mindig veled leszek, mert szeretlek!

-Hát ez...nagyon szép, de kitől kaptam? –kérdeztem, remélve, hogy Alice vagy épp Jasper meghallja a hangom, és válaszol.

- Nem tudom. Valami kézbesítőféle hozta még az este. De mivel bezárkóztál a szobába, bátorkodtam betenni ebbe a vázába. – felelte Jasper, aki időközben mellém állt. – Nem szerettem volna, ha a virágjaidat nem is látod meg...Alice meg lepasszolta a feladatot nekem. Ugye milyen rendes?! – szünetet tartott, majd folytatta- Persze, nem várom hogy ilyen nehéz kérdésre válaszolj! Tudom, hogy a barátnőd meg minden...

- Nem mondott a futár semmit sem? –szakítottam félbe. Meglehetősen beszédes kedvében volt..

- Azt mondta, hogy a virágüzletbe csak annyit mondtak neki, hogy a megrendelés Berlinből érkezett, és igyekezzen, mert így is el vannak csúszva. –elhúzta a száját- Ki él Berlinben, akit ismersz, és aki virágot is küldene neked ilyen üzenettel?

- Hm...nem tudom, Jasper. Talán...téves a cím.

- Persze. A kártyán ott van a neved, ezenkívül az új otthonodba küldték..és meglehetősen közel állt, vagy áll hozzád az illető. De nyugalom, nekem nem kell magyarázkodnod. Viszont egy kérdésemre kérlek válaszolj! – bólintottam. – Mi van veled?

- Hogy hogy mi van velem?

- Olyan furcsa vagy mostanában...nem mintha eddig nem lettél volna az, de pár napja rád sem lehet ismerni. Az arcod néha pirosas, nem iszol vért és nem is kérsz, mintha nem is kívánnád. Érzel te szomjúságot egyáltalán?

- Persze. De undorodom a vértől. Minek igyam, ha megvagyok nélküle is? Már pusztán a látványa is undorító...és ha belegondolok abba, hogy miattam meghalt egy állatka, az olyan...illúzióromboló.

- Hm. De mégis, vámpír vagy, és a vámpírok vért isznak...tudod, azzal táplálkoznak.

- De én csak azért nem fogok vért inni,mert állítólag vámpír vagyok. Nem iszom csak azért azt a piros cuccot, hogy ezt a dolgot megerősítsem. Ha nem kell, nem kell. Sajnálom, de...- elhallgattam, és gondolataim ismét a csokor körül forogtak. Vajon ki küldhette? És miért? – Hol van Alice?

- Amint látom be szeretnéd fejezni ezt a beszélgetést...-Jasper kisfiúsan elmosolyodott, és felhúzta a szemöldökét.

- Hát, ami azt illeti, jó lenne. Kicsit kínos számomra ha arról beszélünk, vagy beszélnek, hogy nem vagyok tökéletes vámpír.

- Én nem mondtam ezt egy szóval sem...

- Valóban, nem mondtad ezt ki. De szerinted rajtam kívül még mennyi olyan vámpír van, aki undorodik a vértől? Szerintem nem sok...azaz csak én. Szóval...ez olyan ciki téma nekem. Esetleg máskor beszélhetnénk erről a dologról! Most kimegyek a kertbe, egy kicsit kertészkedni. Elárulod, hogy merre van Alice?

- Elment. –rövid válasz, minden benne van.

- Elment? – kérdeztem.

- El.

- Hová?

- Nem mondta. Annyit üzent neked, hogy idd meg a löttyöd, aztán menj el vásárolni az estére. Ne kérdezd mit, és minek, nem tudok semmit sem! Viszont ha nem akarsz elmenni...én szívesen elvállalom helyetted a megerőltető feladatot. Úgyis el kéne mennem még több helyre is...és esetleg most elintézhetném, hogy Alice nincs itthon, és nem üti bele az orrát. Nagyon sokat segítenél, ha ezt a megtisztelő feladatot átpasszolnád nekem. Soha semmit nem kértem még tőled...

- Jó jó. Persze, hogy átadom a bevásárlás megtisztelő feladatát. Akkor legalább nyugodtan kertészkedhetek. – látva Jasper arcán a színlelt sértődöttséget kuncogva folytattam- Nem mintha nem tudnék nyugton lenni, ha itthon vagy...

- Én is így gondoltam. – ránézett a csokromra, majd a tekintetét ismét rám emelte. – Azt hiszem, annak, aki ezt a gyönyörűséget küldte nagyon sokat jelenthetsz. Vigyázz rá, és ne engedd el! Ezt most úgy mondtam neked, mint vámpír a vámpírnak. –mosolygott.

- Vagy mint barát a barátnak?

- Na igen. Engedelmeddel én távozom. –játékosan meghajolt, és elment...vásárolni?!!

Hát ismét magam vagyok. Megint jönnek az emlékek. Mit nem adnék, ha bekövetkezne az, amitől a Cullenek, annyira óvtak. Az, hogy elveszítsem az emlékeimet. Ha nem jutna mindig eszembe Edward gyönyörű aranybarna szeme, az ajkai, a csókok....az érintése, talán boldogabb lehetnék. Na persze, ha ez bekövetkezne, lehet, hogy hiányozna az egyik felem. Most is hiányzik, hogy él az emlékeimben. Ha ott sem lenne, teljesen elveszett ember –vámpír- lennék. És most itt van ez a csokor is...
Éles fájdalmat éreztem a hasamban. Összegörnyedten estem a padlóra.

-Ez...ez lehetetlen. – kapkodva vettem a levegőt, félve, hogy a következő az utolsó is lesz egyben. Noha tudtam, a vámpírokat nem ölheti meg a fájdalom: apró darabokra kell őket tépni, és a lángokba dobni a cafatokat.
De reálisnak láttam, mivel tudtam, hogy a vámpírok nem éreznek fájdalmat. Én éreztem, nem is akármilyet, és így a halálba lépés valóságosnak tűnt.

- Bella, mi van veled?! –hallottam Alice ideges, féltő hangját.

- Fáj...kérlek, kérlek segíts! –próbáltam. – Adj valamit...kérlek Alice, nagyon fáj! Meghalok!

- Hívom Carlislet. Pár percen belül itt van. Addig marad így.. – magamra hagyott, miközben én a földön hevertem, és küzdöttem a fájdalom ellen; de nem nyertem. Olyan érzés volt, mintha egy kést döftek volna a hasadba, és azt jól megforgatták volna benne. De mindenközben, mintha a kés egyre beljebb, és beljebb lökődött volna. Azután jött az égető érzés, ami eddig csak a torkomban jelentkezett, ha túl szomjas voltam.

- Bella! – Carlisle megérkezett. Berontott a bejárati ajtón, levette a zakóját, majd mellém térdelt a földre, és próbált megnyugtatni. – Bella, kérlek ne ellenkezz! Engedd, hogy megvizsgáljalak!

- De hisz én engedem. Nagyon fáj a hasam...ott bent, mintha...mintha valami nyomná. Segíts! – a férfi beleszúrt valamit a karomba, melytől egy kissé enyhült a fájdalmam. Nem sokkal később már aludtam. Nem tudtam, hogy miként lehetséges ez, hogy álomba szenderültem, de akkor a legkevésbé sem izgatott. Nem éreztem a fájdalmakat, és a többi dolog nem érdekelt.

***

-Bella, már megint itt vagy? – hallottam apu hangját. Ismét azon a helyen voltam, mint amikor vámpírrá váltam...ott voltam a semmi közepén, egyedül, apám hangjával.

- Sajnos. Tudod, én sem kedvelem ezt a helyet...persze abból a szempontból jó, hogy mi beszélhetünk, de...amikor felébredek, ismét zavaros lesz minden. Most miért vagyok itt, és miért nem látlak? – kérdeztem.

- Ha nem látsz, már nagyobb bajban vagy, mint a múltkor. Akkor egy részed már itt él...! Azt azonban most se kérdezd tőlem: miért?! Nem tudok rá válaszolni...bárhogyan is szeretnék. Segíteni azonban tudok, természetes „csak” lélekben, de tudok. – hallottam a hangját. Olyan volt, mintha egyre távolodna, és egyre messzebbről szólna.

- Apu, ne menj el kérlek. Még ne, szükségem van rád...annyi mindent kell megbeszélnünk.

- Kicsim, ezt ugye te se gondolod komolyan? Én halott vagyok, itt élek ebbe a.... valamibe, te pedig élsz és virulsz, és még olyan boldog leszel, vagyis lehetsz, ha kijutsz innen. Nem hinném, hogy egy halott emberrel, egy lélekkel szeretnél beszélni olyan dolgokról, amik nem is rám tartoznak.

- Én nem vagyok boldog...és nincs már senkim sem. – feleltem.

- Most talán így érzed. De ha felébredsz ebből a szörnyű álomból, minden szép és jó lesz. Olyan lüke vagy kislányom. Ott van előtted a lehetőség, hogy boldog légy, és te elszalasztod...mindig elszalasztottad.

- Nem értelek apu..

- Nem is baj. Majd megérted idővel mire, vagyis kire céloztam. Egy valamit azonban sose feledj: „Nem minden az, aminek látszik.” Ha ez a mondat a szemed előtt lebeg, és nem feleded sosem, boldog leszel. Persze nehéz, és köves út vezet a boldogsághoz, de legalább vezet egy út. Én akkor találtam rá, amikor hozzám költöztél. És akkor tértem le róla, amikor....amikor ide költöztem. De neked még először rá kell találnod erre az útra, nem szabad előtte elkanyarodnod. Ha szereted azt a fiút, mondd el neki, és ne érd be „pótlékokkal”. Főleg most, hogy...- elhallgatott.

- Főleg most? Mit értesz ez alatt? – faggattam.

- Ha felébredsz megtudod. – szólt a rövid válasz.

- És ha nem ébredek fel? Akkor mi lesz? Úgy halok meg, hogy semmit sem tudok...kérlek apu, mondd el!

- Nem fogsz meghalni. Ezt te is nagyon jól tudod. Hogyan halhatnál meg, amikor halhatatlan vagy...

- Te...te honnan tudsz erről?

- Itt fent is megvannak azok a bizonyos „titkos források”.

- És...haragszol?

- Nem. Tudom, hogy van egy biztos háttér mögötted, akik szeretnek. És azt is tudom, hogy Edward is melletted van.

- Már nem. Elment...., magamra hagyott.

- Ugyan Bella. Csak azért, mert pillanatnyilag nincs veled, te máris úgy gondolod, hogy elhagyott? Az isten szerelmére, vámpír vagy és neked is van valamiféle különleges képességed. Miért nem próbálod ki magad? Miért nem próbálsz kapcsolatba lépni azzal az emberrel akit szeretsz? Tudod, mint már mondtam itt fent is megvannak a beszélgetési témák, és azt is tudjuk, hogy a vámpírok tudnak egymással beszélni akkor is, ha több száz kilométerre vannak egymástól. Te miért ne lennél rá képes? De inkább nem mondok semmit sem, csak egy dolgot: menj el innen!

- De apu...én...szeretlek.

- Én is. Ezért mondom, hogy menj innen. Te különleges ember voltál, és vámpír lettél. Ne engedd egy kis...porszemnek, hogy letaszítson az utadról. – mondta.

- De, már nincs erőm...nem tudok elmenni innen. – feleltem kétségbeesve. Nem szerettem volna meghalni, de apámmal beszélni mégis megnyugtató érzés volt. Hisz olyan rág volt már alkalmam vele diskurálni.

- De, van elég erőd. Muszáj, hogy legyen elég erőd. Isten veled Bella.. – már nem volt alkalmam elköszönni tőle, ugyanis miután kimondta az utolsó szót ismét éles fájdalom hasított a hasamba, jelezvén, újra az élők között vagyok.

***

-Mi történt, már megint? –kérdeztem kábán, miután kinyitottam a szemeimet, és megpillantottam Carlislet.

- Jobban vagy már? –válasz helyett kérdést tett fel nekem az orvos.

- Hát...már nem fáj annyira. Már összefüggően tudok beszélni, azt hittem ebből sejteni lehet valamit. –halványan elmosolyodtam. – De elmondanád mi történt? Mi van velem?

- Öhm.. nem lenne jobb, ha akkor mondanám el, ha már rendben vagy...teljesen?

- Renden vagyok. És most szeretném tudni!

- Hát jó...! Bella, te... várandós vagy. – mondta Carlisle.

- Terhes vagyok? – kifejezéstelen arccal bámultam rá.

„Minden lány álma, hogy egyszer anya legyen. Nekem is az volt, míg álmodtam. De most, hogy vámpír vagyok...több kilós súlyként nehezedik rám. Ez felfoghatatlan...én nem vagyok erre felkészülve; alig múltam 18 éves, és anya legyek?! „

-Igen, terhes vagy. –szünetet tartott, aztán kicsit megbánó, vagy bocsánatkérő arccal folytatta. – Ne haragudj Bella, de meg kell kérdeznem: ki...ki az apuka? –hát ez a kérdés valóban szíven ütött.

- Én...-kínos csend követte az első szavamat. Carlisle a tekintetemet kereste, én pedig próbáltam nem a szemébe nézni.

- Csak egy név, Bella. Nem olyan nehéz...- biztatott.

- Edward. –volt a rövid válasz. Carlisle mintha megnyugodott volna. Megfogta a kezeimet, és megszorította őket.

- Értesítenem kell a fiamat.

- Nem kell! – ellenkeztem a kelleténél jobban. Látva a férfi értetlen arcát folytattam. –Elhagyott, elment!

- Igen, de csak azért, hogy megóvjon téged! Ő szeret, és te is őt. Ne is tagadd, mert látom rajtad, és rajta is hogy szenvedtek egymás nélkül. Ezenkívül joga van megtudni, hogy apa lesz.

- De...olyan nehéz ez. Én tényleg szeretem, de magamra hagyott, és...félek Carlisle. Én nem olyan vagyok mint ti...nekem nem hiányzik a vér, ha nem iszok több napig; én érzem a fájdalmat; egyetlen emlékemet sem felejtettem el...

- Mert te különleges vagy. –szakított félbe a férfi. – De most mennem kell, vissza a kórházba. Itt hagyok pár orvosságot, és ha szükséged van valamire csak szólj. Edwardot még ma értesítem. És...szerintem az lenne a legjobb, ha visszaköltöznél Forksba. De erről majd még később beszélünk.

- Rendben. És...köszönöm. Üdvözlöm a többieket!

- Átadom. Szia, Bella. –egy halvány mosoly jelent meg Carlisle arcán. Felvette a zakóját, és kiment házból. Engem pedig elöntött a kétség. Képes leszek én felnevelni, egyáltalán kihordani egy gyereket? Ha Edward netán visszajön, képes leszek közömbösen viselkedni vele? Mi lesz velem...vagy velünk?

Alice és Jasper elmentek vásárolni. Azt hitték az apjuk majd tovább marad, és nem leszek egyedül. Hát nem így történt. De az igazat megvallva örültem is annak a pár perc magánynak. A fájdalmam már teljesen elmúlt, így bátorkodtam rendet rakni a konyhában, meg a nappaliban. Miután végeztem a telefon megcsörrent...

-Igen, tessék.. –kezdtem.

Krém, kislány és Ő

-Mit is nézzek meg először ebben a városban? –tettem fel magamnak a költői kérdést. De nagy meglepetésemre, Alice válaszolt.

- Ki ne menj a szabadba!

- Miért? –tudakoltam. – Annyi minden szép van ebben a városban, és én még sohasem jártam itt.

- Igen, elhiszem..de tudod a napsütés, meg a bőrünk.

- Tényleg! De várjunk csak, akkor miért itt vettél házat? Ugye nem azt akarod mondani, hogy sohasem mehetek ki ebből a lyukból?!

- Előbb még palota volt, vagy tévedek? – Alice sértődött hangon folytatta- Azt hittem, tetszeni fog ez az egész. Napsütés meg minden...pont olyan hely, ahol szívesen élnél.

- Valóban. Szívesen éltem volna, míg ember voltam. De ha a bőröm nekem is úgy csillog mint a tiétek.. kötve hiszem, hogy ez lesz a legkedvesebb hely, ahol valaha is jártam. És azt sem hiszem, hogy itt szeretnék élni. Azt hittem mindenre gondoltál, és nem egy napsütéses helyre költöztetsz, aztán nem dugsz be egész napra egy viskóba. – kiabáltam fel az emeletre, mivel időközben lebandukoltam a földszintre.

- Ott van az éjszaka is. – morogott.

- Ja persze, mert éjszaka mennyi emberrel találkozunk, mennyivel barátkozhatunk, és mennyi szépet látunk ebben az átkozott városban! Hogy is egyezhettem ebbe bele?! Én hülye, idióta....

- És ezt mind te mondtad. Azt hiszem még az eszed is megjön a végére. –nevetgélt a barátnőm.

- Mi van, Rosalie jött el helyetted a testedben? Pff..- leültem az egyik kanapéra, és onnan kiabáltam tovább. – Alice kérlek, mondd, hogy ez egy rossz vicc és kimehetek a napra!

- Oké. Ez egy rossz vicc, és kimehetsz a napra! – leszaladt az emeltről, és mellém ült. – Carlisle adott ilyen...krémet! Azt mondta, ha szerencsénk van –és miért ne lenne az?!- a nap fénye nem fog megtörni a bőrünkön, mert ez az izé egy réteget alkot rajta. Ő és Esme ezt használják, ha vásárolni mennek. Azt nem tudja meddig hat, mert ugye ők gyorsan vásárolnak, és nem túl sok időt töltenek emberek között ha hét ágra süt a nap. Meg persze Forksban egy évben csak pár ilyen nap van. Na mindegy. Kend magadra, aztán majd meglátjuk. – átnyújtotta a krémet. Egy tégelybe volt töltve. A tégely valaha testápolót tartalmazott, most azonban sokkal nemesebb dolog tárolása jutott neki. Lecsavartam a dobozka tetejét, és megszagoltam az áttetsző anyagot.

- Úh, hát ennek sincs kellemes illata. –fintorodtam el.

- Nem is azért van, hogy illata legyen. De ha nem haragszol, nekem mennem kell, Jasper vár –beleharapott az ajkába, majd halkan folytatta- Lehet, hogy ma este lesz egy kis bejelentésünk, de ez még nem biztos...gondoltam szólok, hogy itthon légy...- értetlenül bámultam rá. A magyarázás egy erős szemrángatás volt, és nekem leesett a tantusz.

- Hisz ez csodálatos! – megöleltem Alicet. – Akkor megyek is a fürdőbe, bekenem magam, aztán magatokra hagylak titeket! Örülök, hogy nektek összejön.

- Ugyan, ne legyél már szomorú. Itt Los Angelesben is sok helyes pasi van, biztosan már ma találsz valakit. – biztatott.

- Ja, sok helyes pasi van. Mind ember, és bármelyik pillanatban megtámadhatom.

- Carlsile nem mondta meg neked, hogy mi a képességed?

- Valamit beszélt, hogy nem ölök értelmetlenségből. De ez nevetséges.. – mosolyodtam el gúnyosan.

-Igen, de szerintem ez csak egy ága, ha lehet így mondani. Teljesen biztos vagyok benne, hogy valami fenomenális dolog van a kezedben. De majd kiderül. Abban meg biztos vagyok, és te is nyugodj meg, hogy nem fogsz senkit sem bántani. Mert ha egy apró dolog is utalna erre, Carlisle el sem engedett volna és persze én is látnám.

- Alice, hol vagy már ilyen sokáig? – morgott az emeltről Jasper.

- Megyek már, édes.. –nevetett rám Alice, és felszaladt a lépcsőn.

Jobbnak láttam igyekezni. Nem akartam semminek sem fültanúja lenni. Gyorsan bementem a fürdőszobába, és letusoltam; aztán megtörölköztem magamra kentem azt a bűzös krémet. Miután a bőrömre tettem, pár másodpercen belül megkeményedett, majd olyan ruganyos lett, mint a bőröm. A színe is tökéletesen passzolt az én bőrszínemhez, és még a hőmérséklete sem változott meg. Miután végeztem a csodálkozással magamra kaptam egy fehér vászon szoknyát, és egy ugyancsak fehér, halványkék csíkokkal díszített pólót. A hajamat lófarokba kötöttem, majd belebújtam a fehér cipőmbe. Belebámultam a tükörbe, és elégedetten szólaltam meg.

-Egy sétához tökéletes!

Kerestem egy táskát, beletettem egy esernyőt, hátha meggondolná magát az időjárás, és elkezdené hullatni a könnyeit.

Félve léptem a bejárati ajtóhoz.

’Ha a fény mégis megtörne a bőrömön, el kéne innen költözni. Alig pár órája lakom ebben a házban, mégis...olyan jól érzem magam, és még sokáig szeretnék itt maradni. Itt szeretnék élni, és nem egy napig...örökre!’ –gondoltam.

Erőt vettem magamon, és lenyomtam a kilincset, majd kiléptem a lábtörlőre. Vártam, hogy hátha érzek majd valami kellemetlen, égető érzést, de nem történt semmi. Felbátorodva lépkedtem az udvarra. Egyik kezemet magam elé tartottam, és imádkoztam, hogy ne csillogjon. Pár percig álltam egyhelyben, reménykedve, majd megnyugodva közöltem magammal:

-Semmi. Ez a krém egyszerűen szuper! – bátran nyitottam ki a kaput, és mentem a házunkkal szemben lévő buszmegállóba.

Pár perc múlva a busz is megérkezett; alig volt rajta utas.

-Egy jegyet kérek a belvárosba. –szóltam a buszsofőrhöz.

- Nincs bérlete? –kérdezte az mogorván.

- Nincs.

- Azt ajánlom vegyen egyet! Ez nem Európa kisszívem. – megvetve nézett rám- Menjen, majd máskor vesz jegyet.

Úgy tettem, ahogyan a sofőr mondta. Mérgesen ültem le egy szabad ülésbe, és azon morfondíroztam, miért beszélt így velem a sofőr. Semmi rosszat nem tettem, csak egy jegyet kértem. Legszívesebben jól móresre tanítanám; egy utassal, hogy képes így beszélni?! Soha többet nem ülök buszra. – esküdtem meg.

***

Körülbelül egy fél óra múlva ért be a jármű a buszpályaudvarra. Óriási tömeg, és kiabálás, szitkozódás fogadott. Az ideges emberek veszekedtek, és azt vágták a másik ember fejéhez, hogy miatta késnek el egy-egy megbeszélésről, találkozóról. A beszélgetés visszatérő szereplője volt a másik fél édesanyja, meg a nagynénje. Nem tudtam mire vélni ezeket az emberek. Nem is ismerik –nagy valószínűséggel- egymást, mégis így beszélnek...

Miután leszálltam a buszról jobbnak láttam egy csendesebb helyet keresni. Átverekedtem magam a tömegen, és egy öreg nénihez mentem, mert nem bírta a csomagjait. Persze a többi ember nem segített neki, csak nézték, néhányan még nevettek is rajta.

-Segíthetek önnek? –kérdeztem mosolyogva.

- Ó, gyermekem, köszönöm...de azt hiszem, menni fog ez! –makacskodott a hölgy.

- Ugyan, én szeretnék segíteni.

- Hát jó. Akkor ezt a piros csomagot kéne kiszedni a csomagtartóból. – mutatott a poggyászra a néni. – Sajnos már nem bírom kiszedni. Jól megpakoltam ruhával, meg egyéb személyes dologgal, most meg...itt szenvedek vele. – könnyűszerrel kivettem a csomagtartóból, és letettem a hölgy mellé. Azt megköszönte, majd illedelmesen búcsút vettünk egymástól.

***

-Anyu, vehetek fagyit? nézd csak, ott árulja egy bácsi! – egy parkban ültem a füvön, és hallottam, ahogyan egy kislány az anyját kérleli, had kapjon fagyit.

- Nem lehet kicsim, nagyon drága. Majd talán holnap...- mondta szomorúan a lányka édesanyja. A kislány búsan lépkedett vissza a homokozóba. Megesett rajta a szívem. Emlékszem, nekem is hányszor mondta az apám egy játékra, ami nagyon drága volt, vagy nem engedhettük meg magunknak, hogy majd máskor megkapod. Na persze, ebből a máskorból soha nem lett semmi. Így visszagondolva, már nem fáj, de akkor, míg kicsi voltam ,és nem tudtam fölfogni mit jelent az, hogy nincs pénz, nagyon is rosszul esett. Úgy döntöttem veszek ennek a kislánynak egy fagyit. Odamentem az emberhez, aki árulta, és egy gombóc epret, meg egy gombóc csokit kértem. Aztán a homokozó felé vettem az irányt. A kislány még mindig ott ült, szomorúan lapátolta a homokot egy vödörbe.

-Szia. –köszöntem rá mosolyogva.

- Szia. Ki vagy te? –nézett rám elkerekedett szemekkel.

- Bella vagyok. És te?

-Az én nevem Isabella, de engem is Bellának szólítanak, kivéve a mamámat.

- Hű. Akkor remélem elfogadod tőlem ezt a kis ajándékot.– a fagyira mutattam.

- A mama azt mondta, soha senki idegentől ne fogadjak el semmit. . – húzta el a száját a kislány.

- De én nem...; igen, én is idegen vagyok, de hallottam, hogy fagyit szerettél volna venni, csak anyukád nem engedte meg. Én meg gondoltam veszek neked egyet, hátha játszhatok veled. Imádok homokozni, csak magamba nem valami jó móka. Na, elfogadod és játszhatok veled? – kérleltem játékosan.

- Hááát...én nem is tudom...milyen fagyid van? –mosolyodott el huncutul a kislány.

- Egy csoki, meg egy eper.

- Szeretem az epret. De anya azt mondta, hogy nem vehetek. Tőled sem tudom megvenni...-szomorodott el a kislány újra.

- De én ajándékba adom. És ha megengeded, hogy játsszak veled, ha végeztél a falatozással, ki is fizettél, méghozzá kamatostul.

- Hát jó! – szólt a kislány, és kivette a kezemből a fagylaltot. – Ez nagyon finom.. –mondta pár perc múlva, amikor végzett a nasival. – Akkor játszunk?

- Kislányom, gyere...indulunk! – kiabált a lány anyja.

- Háát...-szeméből szomorúság áradt. – Majd máskor, ugye?!

- Majd máskor...- helyeseltem. A gyermek az anyja felé szaladt. A szememmel követtem őket egy ideig a tömegben, de aztán hirtelen eltűntek.

’Milyen okos és aranyos kislány volt. De valami nem stimmelt vele, és az anyjával. ’ –gondoltam.

Felkeltem a homokozó széléről, leporoltam a ruhám, és elégedetten állapítottam meg, hogy a krém még mindig hat. Úgy döntöttem, beülök egy kávézóba. A parktól nem messze találtam is egy hangulatos helyet. Fun cafe volt a neve.

Volt egy teraszrésze is és én ott foglaltam helyet. Csupán egy újságot kértem. Pár perc múlva megérkezett a pincérnő, és átnyújtotta a napilapot; miután fizettem magamra hagyott. Elmerültem az olvasásban, és csak fél füllel hallottam, amint egy férfi megkérdezi, elviheti e a szalvétát. Bólintottam, de nem emeltem fel a tekintetemet az ólombetűkről. A férfi megfogta a könyököm alatt elhelyezkedő vászonszalvétát, és kirántotta alóla. Ha ember lettem volna, biztos, hogy lefejeltem volna az asztalt. De most, erőm teljében voltam. Az újságot mérgesen dobtam le az asztalra, a széket kitoltam magam alól, és dacosan emeltem fel a fejem. Tekintetem találkozott a mosolygó férfiéval. Megdöbbenve meredtem rá. Tennes volt az!

-Bella? –kérdezte hahotázva.

- Tennes?! Te meg hogy kerülsz ide?

- Azt hittem valamivel kedvesebben fogsz köszönteni, de...- lehorgasztotta a szája szélét, mintha sírni készülne.

- Ugyan már te kis te.. –és megöleltem, meg egy puszit is nyomta az arcára. – De ugye tudod, hogy amit tettél velem, csak egy vacsorával lehet jóvátenni?!

- Vacsorával. Mit fog szólni Edward?-kérdezte.

- Hát szóval én és ő...mi már nem vagyunk együtt.

- Óh, sajnálom..ne haragudj. – szólt Tennes.

- Ühm, ugyan. Majd minden rendbe fog jönni.

- Én már azt hittem, hogy az esküvőt, meg a gyerekeket tervezitek. Soha nem gondoltam volna, hogy ti ketten egyszer szétváltok.

- Hát...nehéz dolog ez. De, majd túl leszek rajta. És veled, mi a helyzet? Feleség, esetleg útban a pici baba? És Olive néni?

- Hát feleség nincs, és azt hiszem még egy darabig nem is lesz. Pár héttel ezelőtt, voltam olyan hülye, és egy másik férfinak átengedtem életem szerelemét. Mennyi esélyt adsz, hogy esetleg újra legyen köztünk valami azzal a nővel?- kérdezte Tennes.

- Ha nagyon aranyos, kedves, és romantikus vagy, talán 80%. De nem számszerűsítenék. Ez kettőtökön múlik. Szóval akkor nincs sem feleség, és gyerek sem. De mi van Olive nénivel?

- Él és virul, legalábbis ezt mondta. Legutoljára egy héttel ezelőtt találkoztunk. Elutazott Berlinbe egyik férfi ismerősével –elmosolyodott- és nagyon jól mulat.

- Berlinben van? Nem félsz, hogy valami baj éri? – kérdeztem.

- Persze, hogy félek, de Olive néni el szeretett volna menni. És egy öregklub ment, mégsem tagadhattam meg tőle, hogy ne tartson velük. Nem?!

- Hm.. végül is.

- És te mi járatban errefelé?

- Itt lakom. Elköltöztem, mert....itt szeretnék dolgozni.

- És mit? Van már állásod? – faggatott tovább a férfi.

- Hát...még nincs, de nagy erőkkel keresem a megfelelőt. De ne is kérdezz, hogy mit szeretnék csinálni, nem tudom.

- Wow, mintha kitaláltad volna, mire gondolok, mert ezt akartam kérdezni. – nevetett Tennes. – Nem lenne kedved ma együtt vacsorázni velem?

- De! –felragyogott az arcom, de aztán eszembe jutott a csillogó bőröm és az, hogy a krém hatása bármikor elmúlhat.- Illetve, ma nem. Alice és Jasper is elköltözött velem, és lehet, hogy este szétnézünk a városban. De talán holnap este?

- Rendben van. Leírom a telefonszámomat, aztán ha gondolod talán este is beszélhetnénk. – mondta, miközben elővett egy tollat, és egy poháralátétre ráfirkálta a telefonszámát. – Esetleg te is megadhatnád, a biztonság kedvéért.

- Biztonság kedvéért? –visszhangoztam.

- Ha történne velem valami, téged tudjanak elsőként értesíteni. – mosolygott huncutul.

- Ilyennel nem lehet tréfálkozni Tennes. – mondtam, de azért kivettem kezéből a tollat, és én is leírtam a telefonszámomat, majd a kabátja zsebébe csúsztattam. Aztán a kezemre pillantottam és észrevettem, hogy nagyon minimálisan ugyan, de fénylik. – Ha nem haragszol, nekem mennem kell. Mire hazaérek...az nem kevés idő.

- Hazavigyelek?! – mosolygott Tennes.

- Nem, köszönöm, majd holnap hazavihetsz! Ma én szeretnék hazamenni...-viszonoztam a mosolyt. – Hát akkor...

- Igen...akkor....- egyik kezével megfogta a csuklómat, a másikkal a derekamat karolta át, magához húzott és megcsókolt. Ez a csók tele volt szenvedéllyel, vágyakozással, és talán egy kicsi fájdalom is volt benne. – Már olyan régóta vágytam erre – mormogta a nyakamba.

- Én...

- Tudom te nem...de most egy önző vadállat voltam. – elhallgatott, majd a szemembe nézett- Viszlát Bella, holnap találkozunk. – és kiment a kávézóból.

***

-Na milyen volt a napod, aranyom? A kencefice bevált? – kérdezte Jasper, miután beléptem a bejárati ajtón.

- Hát...jó volt. A krém is tökéletes...ha nem haragszol, most felmegyek a szobámba, egy kicsit felfrissülök, aztán beszélhetünk. Oké? –kérdeztem feszengve. Igazából egyedül akartam lenni, és helyre szeretettem volna tenni a gondolataimat, a mai nap történéseit. Mintha még most érezném Tennes ajkait az enyémen.

- Nem vagy szomjas? – kérdezett tovább a férfi.

- Ö..nem.

- Különös, felettébb különös. – mormogta maga elé Jasper. –Nos rendben, akkor majd beszélünk máskor. – és felsietett az emeletre. Én is felmentem a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Elnyúltam az ágyamon.

’ Milyen jól nézett ki most is Tennes. És az a csók sem volt semmi...szegény azt hitte, hogy én nem akartam, pedig lehet, hogy a belsőm vágyott rá. Nem tudom biztosan. Edward egy nagy űrt hagyott maga után, és nem tudom, hogy ezt a tátongó semmit, valaki képes lesz e betölteni, begyógyítani. Amíg ürességet érzek...félek nem lehetek újra boldog. De attól tartok, hogy csak Edward tudna meggyógyítani. Azonban nekem élnem kell tovább, nélküle is...talpra kell állnom, nem hagyhatom el megint magam, mint anno. Most, hogy vámpír lettem, méghozzá vegetáriánus nagy önuralomra van szükségem, hogy meg ne támadjak ártatlan embereket. Nem akarok gyilkos lenni...!’ –gondolataimból Alice hangja ’ébresztett fel’.

-Bella, kérlek engedj be! Beszélnünk kell. –kinyitottam az ajtót, és betessékeltem Alicet.

- Mondd. –kértem, miközben helyet foglaltunk az ágyamon.

- Mi történt ma veled? Amióta hazaértél olyan fura, lehangolt vagy. Kérlek, mondd el!

- Semmi nem történt. – az ablakhoz sétáltam, és a semmibe bámultam. Egyikünk sem szólalt meg, majd meguntam a csendet, és folytattam.- Találkoztam Tennes-szel. Itt lakik ő is Los Angelesben, és...holnap vele fogom tölteni pár órácskát.

- De hisz ez csodálatos! Emiatt örülnöd kéne, és nem ilyen istenátka fejet kéne vágnod. Mi történt, ezen kívül? –faggatott tovább a barátnőm.

- Megcsókolt...és én élveztem, csak ő ezt nem tudja, és azt hiszem jobb is ha nem tudja. Azon is gondolkoztam, talán nem kéne vele találkoznom. Félek, hogy egy gyenge pillanatomban bántanám, akár meg is ölném. Nem akarok gyilkos lenni Alice!

- Ugyan már. Te nem vagy az, és nem is leszel az! Ma ittál már vért? – megráztam a fejem.- és kívánod?

- Nem, most nem kívánom!De mi a garancia rá, hogy nem fog elborulni az agyam, és nem fogok megszomjazni csak úgy..?! Semmi!

- Szerintem neked más bajod van! Méghozzá az, hogy félsz, ismét csalódni fogsz; ismét el fognak hagyni. Csak azt is tudnod kell, hogy kockázat nélkül nincs igazi boldogság. Ne keresd Tennesben a testvéremet, nem fogod úgysem megtalálni. Edward elment, magadra hagyott, akár tetszik...akár nem. Neked is tovább kell lépned úgy, ahogyan ő is tette. Adj esélyt a boldogságnak Bella, ne zárkózz el.

- Én..

- Tudom mit érzel, vagyis majdnem. Holnap az én történetemet is elmesélem. De ma foglalkozz inkább magaddal! Azt hiszem, hagylak gondolkozni...szükséged lesz rá. –az ajtóból szóét vissza. –Ha megszomjaznál, a konyhapultra tettem ki pár bögre friss vért.

- Milyen állaté? – kérdeztem.

- Jobb ha nem tudod... –mosolygott titokzatosan.

- Mégis...

- Egy lóé.

- Egy lóé?!

- Igen, egy pónilóé. – bólintott, és közben szélesen vigyorgott az arckifejezésemen. – Én mondtam, hogy jobb, ha nem tudod...! – azzal magamra hagyott.

Igazából azon az estén nem gondolkodtam túl sokat –keveset sem. Éjfél után mentem le a konyhába, és kiittam mind a négy, vérrel teli bögrét. Aztán visszaszáguldottam a szobámba, és olvastam a könyvemet...

Búcsú

Csodálatos a hajnal. Ahogy az első napsugarak megcsillannak a faleveleken, ahogy besütnek a házakba az ablakokon át, egyszerűen leírhatatlan érzés. Kezdődik egy újabb nap, ami lehet, egyes embereknek maga lesz a megtestesült mennyország, de az is előfordulhat, hogy mások a föld alatt érzik magukat. Azt hiszem én az utóbbihoz tartozom. Edward nélkül nem élet az élet. Amikor még itt volt, alig vártam a hajnalt, hogy újra lássam. Ám most, hogy nincs itt legszívesebben meghalnék. A házban minden őrá emlékeztet, akárhová nézek, ő jut az eszembe. Nem maradhat ez így tovább.

-Hello, Bella! Na, milyen volt az első nem szunyókálással töltött éjszakád? – lépett be a szobába Alice, kizökkentve engem a gondolataimból.

- Hát...izé...szörnyű. – lenéztem a kezembe tartott könyvre, majd folytattam. –De a reggel gyönyörű.

- Mi a baj Bells?

- Hiányzik, ennyi az egész.- szünetet tartottam, majd folytattam.- Alice!

- Igen? –leült a fotel kartámlájára.

- Én...nem maradok itt tovább. Elmegyek.

- Ne kezd már te is. Mi okod van rá, hogy elmenj? És hová mennél? Meg persze nem is mehetsz, mivel újszülött vámpír vagy, és bármikor „megvadulhatsz”. Carlisle nem fogja kockáztatni ártatlan emberek életét, és azt sem, hogy rájöjjenek az emberek, hogy kik vagyunk. Sajnálom Bella, tegyél le erről a tervedről.

- Alice, én itt nem tudok élni. A ház minden kis apró zuga, a tárgyak...minden Edwardra emlékeztet. El akarom felejteni a bátyádat, de így nem megy. – a hangom megremegett- És amint látod, nekem nem hiányzik a vér. Vagyis igen, de nem ölök csak azért, mert szomjas vagyok. Majd veszek csirkéket, vagy más állatokat, és ha megszomjazom levágom őket. Ott van a régi házunk, ahol még apuval éltem..legalább az is újra életre kelne. – magyaráztam.

- Lehet, hogy egy napig nem kívántad túlságosan a vért, de könyörgöm, ez még csak egy nap volt. És ne is haragudj, de hol akarsz te állatokat nevelni?! Jajj Bells, én megértem, hogy szenvedsz, de ne menekülj el. Meg persze, ha a régi házba mennél vissza, akkor az apád emléke nem hagyna nyugodni.

- Akkor lemennék Jacobhoz. Úgyis beszélnem kell vele, és biztosan megengedné, hogy ott maradjak egy kis ideig.

- Persze...biztosan. Majd hagyja, hogy egy vámpír ott feküdjön mellette, amikor ő egy...hupsz. Majdnem hülyeséget mondtam. A lényeg, ne menj Jacob közelébe. Vámpír lettél, nem veszélyeztetheted az ő egészségét.

- Én nem veszélyeztetem senkiét sem. Ugyanaz az ember vagyok, aki voltam. Nem változtam meg. Ugyanúgy gondolkodom...maximum tökéletesebben érzékelek. Nem hiszem, hogy valaki is veszélybe lenne a környezetembe. De ezt majd megbeszélem Carlisle-al. Azonban abban igazad van, hogy ha a régi házba mennék vissza, apu emléke nem hagyna nyugodni. Azt hiszem, majd veszek valahol egy kisebb lakást. – elhúztam a számat.

- Igen? Miből? – makacskodott a barátnőm. – Mert én egy petákot nem adok neked, csak mert menekülsz az emlékeid elől.

- Szerencse. A petákot el sem fogadnám. Mire mennék vele?! Tudod már dollárral. fizetünk. – mosolyogtam, és felkeltem a fotelből, a könyvet meg feltettem a polcra. – Köszönöm a könyvet. Azt hiszem, lemegyek reggelizni, és beszélek Carlisle-al.

- Ahogy gondolod, bár.. – kezdte, de én megszakítottam.

- Tudom Alice. Már ismerem a véleményedet, de én nem tudok itt maradni. – kisebb szünetet tartottam, hátha szeretne valamit hozzáfűzni, majd folytattam – Gyere, szomjas vagyok.. –megfogtam a kezét, és kifelé kezdtem húzni a szobából. Megszokásból egy kissé erősen fogtam meg a karját, és erősen is húztam magam felé...-amikor ember voltam húzgálhattam akárhogyan, ha egyszer nem akart jönni, nem jött-, és a barátnőm felsikoltott.

- Mi van? –kérdeztem idegesen. – Miért sikoltozol?

- Hogy miért? – kirántotta a markomból a karját, majd az orrom alá nyomta. – Ezért itt ni! –mutatott egy piros foltra...ott volt a kezemnek a nyoma a bőrén. – Nagyon fáj, legközelebb kérlek ne szoríts ennyire meg. Tudod most, hogy vámpír vagy, erősebb is lettél...auh.

- Bocsi Alice! Nem akartam, csak még.... még nem vagyok ura önmagamnak! – próbáltam védekezni.

- Na látod?! Ezért nem is költözhetsz el!

- Majd meglátjuk! –vetettem ellent. – Gyerünk már, szomjan halok..!

Az ebédlőbe leérve megpillantottam a három vörös színű bögrét. Esme igencsak fel van szerelve bögrékből. Amint közelebb léptem a számomra már tökéletesen ismert tárgyakhoz, megcsapta az orromat a folyadék szaga. Igen, még nem szoktam hozzá ehhez a szaghoz, még néha mindig büdös volt, tehát nem nevezném illatnak. De tudtam, csak ez oltja a torkomban lévő tüzet, így egymás után kiittam a bögréket. Alice rám meredt,miután az utolsó bögrével is végeztem.

-Huha, ma nagyon éhesnek tetszik lenni. – mormogott az orra alatt. – Azt hittem, nekem is hagysz..

- Hinni tudod hol kell?! –csipkelődtem vele.- De ha előbb szólsz, nem kortyolom be az egészet..és talán neked is adtam volna. – kisebb szünet után folytattam- Esme készítette ki a reggelimet?

- Igen. Elment vásárolni, és kitette ide a konyhapultra. Tudta, hogy itt mindig megtalálod...! De mondd csak, az érzékszerveiddel hogy állsz? Úgy értem a szaglásod mennyire van „kifejlődve”? És a látásod, na meg a hallásod?

- Hát...még nem igazán próbálgattam őket. Valahogy ki ment a fejemből. –sandítottam rá.

- Hm. – nyögte.

- Nem érzem magam teljes értékű vámpírnak. –elfintorodtam- Ti mindent hallotok, láttok, szagoltok...olyan erő rejlik bennetek, hogy az leírhatatlan. Vágyódtok a vér után, akkor is, ha nem mondjátok ki minden pillanatban, de én...?!

- Még újszülött vagy. –emlékeztetett Alice.

- Igen, épp ez a baj! Minden újszülött vámpír vérre szomjas, de számomra a vér szaga is borzalmas, és csak azért iszom meg, mert tudom, csak ez mulasztja el a torkomban az égő érzést. De hagyjuk ezt a témát kérlek. Nem szeretem ha úgy néztek rám, mint egy kísérleti nyúlra, vagy épp egy végtermékre. Ilyen vagyok, ilyen leszek...nem tudom miért, senki sem tudja! Hallottam már ezeket a dolgokat jó párszor. Felmegyek, elpakolok a szobámba, aztán beszélek Carlisle-al. Majd találkozunk...- és felszaladtam a lépcsőn.

A szobába beérve az ajtót kulcsra zártam, és ismét elmerültem az emlékeimben. Az ágy még mindig ott volt a fal mellett megvetve. Pár nappal ezelőtt, még esténként ott feküdtem, és álmodtam. A pizsamám a széken volt ledobva..! Már nincs szükségem rá...hacsak nem heccből magamra nem kapom.

-Nem bírok tovább itt maradni. –lerogytam az ágyra, és vártam. Mire? Magam sem tudtam. Pár óra múlva álltam csak fel, és az „emberi” használati tárgyaimat belegyömöszöltem egy szemeteszsákba. Elégedetten egyenesedtem ki, miután végeztem. A szoba majdnem üres volt, de mégis tetszett. Az ajtón dörömböltek.

- Ki az? –kérdeztem.

- Én! –hallottam egy férfihangot.

- Ki az az én?

- Jajj Bella, Emmet vagyok. Azt hiszem, megy már ez a hangfelismerés.. –felkacagott.

- Képzeld megy is, csak most végeztem a rendrakással – mondtam, miközben az ajtóhoz sétáltam, és kinyitottam. Emmet a kezeiben egy ajándékdobozt tartott.

- Tessék, ezt neked hoztam! –nyújtotta át.

- Mi? Minek? – néztem rá értetlenül.

- Mesélte Alice, hogy el akarsz menni innen. Úgy gondoltam, adok neked valamit, amiről én jutok majd az eszedbe.

- Jaj Emmet! Olyan lüke vagy, hogy felejtenélek el, pont téged, te örök mókamester!–mosolyogtam, majd megöleltem. - Ezenkívül nem is biztos, hogy elköltözhetek. Ha Carlisle nem enged el...

- Ugyan, szerintem el fog. – mély levegőt vett, majd folytatta- Hohó, még nem is láttad, hogy mi van a dobozban. – mutatott az ajándékomra.

-Valóban. – elkezdtem kicsomagolni a dobozkát. Amikor végeztem egy kicsike táblát láttam magam előtt, melyre a következő volt írva: „Ne siettess! Csak kétféle sebességem van. Ez, és egy még lassabb!” Illusztrációnak egy csiga volt ráfestve. – Hm, köszönöm szépen. Igazán egyedi. – nevettem el magam, és ismét megöleltem.

- Titkon reméltem, hogy tetszeni fog majd. De emeld fel a....szóval gyere, hazajött Carlisle.

- Rendben, akkor felemelem a fenekemet! – bokszoltam bele a karjába, és kirohantam a szobából. Egyenesen Carlisle dolgozószobája felé vettem az irányt. Illedelmesen kopogtam, majd beléptem a helyiségbe.

- Hello Bella. –köszönt a férfi.

- Hello.

- Nos, mi járatban errefelé? –kérdezte.

- Hát, én, szóval...el szeretnék költözni.

- Miért? –tudakolta.

- Mert hiányzik Edward, és itt minden rá emlékeztet. Tudom, hogy újszülött vagyok, de te is látod, hogy nem hiányzik a vér. Kérlek Carlisle, hagyj költözzek el.

- Rendben. Mikor mész?

- Mi? –hitetlenül néztem rá. Ilyen könnyen elenged...semmi ellenállás, ellenvetés?!

- Ha el akarsz költözni, akkor menj. Nem fogsz ártani senkinek sem, mivel azt hiszem...neked ez a „képességed”. Az, hogy nem döntesz elhamarkodottan, és meg bírod állni, hogy nem gyilkolsz a vérért. Különös, de azt hiszem így van. Szóval, mikor indulsz?

- Hát én.. nem is tudom. Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen elengedsz...- csúszott ki a számon.

- Magaddal viszed Alicet, és mehetsz!

- Alicet?? De ő nem is akar jönni. Ő veletek akar maradni. –ellenkeztem.

- Nem Bella, én veled szeretnék menni. – surrant be a szobába a barátnőm, és fülig ért a szája. – De jön Jasper is.

- Nem ráncigálom szét a Cullen családot.

- Sajnálom Bella. Vagy velük költözöl, vagy itt maradsz. És ne mondd azt, hogy nem adtam neked lehetőséget elköltözni, mert adtam! Nos, hogy döntesz? –kérdezte Carlisle.

- Gondolkodási idő? –próbáltam húzni az időt.

- Oké. Vacsorára döntsd el. Ha nem haragszotok lányok, dolgoznom kéne.

- Rendben doktor úr, mi teljes mértékben megértjük. –ragyogott fel Alice arca. Kiráncigált a szobából.- Na, mit szólsz? Ugye milyen rendes?! –pislogott rám a barátnőm, miután kiértünk a folyosóra.

- Igen, nagyon rendes, de tudod én nem akarom szétzilálni a családot. Csak nekem kell elmennem, mivel csak én akarok elmenni. Te ne költözz el csak azért, mert én...

- Bella, én nem azért szeretnék elköltözni, mert te is „kilépsz” a családból. Hanem mert...nos több oka is van. Menjünk be a szobádba, ott mindent elmondok. – és berohantunk a majdnem üres helyiségbe. – Na itt aztán van visszhang! –nevetett.

- Lehetséges...de legalább nem gondolok annyit Edwardra. Na, mesélj! –utasítottam.

- Hm.. szóval azért szeretnék elköltözni, mert a barátnőm vagy, és ha én is magadra hagynálak...valóban nem lenne melletted senki sem. És azért is, mert Jasper és én már elég régóta élünk itt...nincs normális magánéletünk. Ha mind a ketten elmegyünk, lehetséges, hogy lesz, nem tudom érted e, mit szeretnék elmagyarázni. – kérdőn pillantott rám; én bólintottam és folytatta – Szóval ezért..! Ha külön házunk lenne...az egyszerűen maga lenne az álom. Mindig arról álmodtam –míg ember voltam, természetesen-, hogy ha nagy leszek az életem szerelmével fogok élni, a szüleimtől távol, egy kertes házban, és gyerekek rohangálnak mindenhol. –elfintorodott- Gyerekek nem rohangálhatnak mindenhol, de még lehet kertes házam, ahol a szerelmemmel, és a barátnőmmel fogok élni. Légyszi Bella, tedd meg ezt értem, értünk.

- Hát én...ha ennyire szeretnéd. De ha nem jön össze minden, akkor ne én legyek a hibás, mert én nem akartam belemenni ebbe az egészbe. – elhallgattam. Múltak a percek, mind a ketten az ablakon bámultunk kifelé, majd hirtelen újból szót ragadtam- Köszönöm Alice.

- Ugyan Bella, én köszönöm –és megöleltük egymást. Ő valóban egy igazi barát. Nem sok van belőlük...mégis jó, ha van. Segít, támogat, megért. Mire mennék Alice nélkül?!

- Kaptam Emmettől egy ajándékot. Egy kis fatábla, és az van ráfestve, hogy, idézem : „Ne siettess! Csak kétféle sebességem van. Ez, és egy még lassabb!” Ugye milyen kedves? –nevettem el magam.

- Kedves, és egyedi....-nyugtázta Alice- Mit vártál Emmettől? Egy igazi mókamester.

- Hát..valóban! – kisebb szünet után folytattam – Nagyon fognak hiányozni a többiek, félek csődöt mondok. Miért hagyott itt Edward? Mit csináltam rosszul?

- Ne emészd magad...elment, nem fog visszajönni. Megnyugtatlak, te mindent tökéletesen csináltál, a bátyám volt béna, és gyáva. Nyugi már,nem fogsz csődöt mondani. Én és Jasper ott leszünk melletted. Tudod mit?! Csomagolj!

- Mi? Még a ház sincs meg, ahová elköltözünk....- néztem rá értetlenül.

- Úgy ismersz te engem, mint aki nem foglalkozik semmivel sem?! –megingattam a fejem és ő fülig ért szájjal folytatta- Akkor jó. Az új otthonunk Los Angelesben lesz! Na, milyen vagyok?!

- Szuper! –pusziltam meg – Mikor indulunk?

- Vacsi után. Carlislével már mindent megdumáltam...este repülünk! Na igyekezz, már csak pár órád van!

***

-Uhh! Mit tettél ezekbe a bőröndökbe, téglákat? – panaszkodott Jasper, miközben Alice táskáit vitte le a lépcsőn, és pakolta be őket a kocsiba.

- Nem szívem, csak a ruháimat, és egyéb szükséges kellékeimet. Még a Belle holmija is rád vár. – emlékeztette a férfit a barátnőm.

- Kösz Alice! Nem mintha te nem bírnád őket lehozni...-fintorgott.

-Ugyan már. Meg ne szakadj édesem...azt hittem még te is erőd teljében vagy, és talán egy kicsit udvarias leszel, de ha nem, hát nem..! Tedd le a táskákat, majd beteszem a kocsiba én!- hallottam Alice ideges hangját...korán kezdődik a veszekedés...!

-Ugyan már srácok! –rontottam ki a szobámból, és megfogtam az öt darab megmaradt bőröndöt. – Nehogy vitázzatok már, ezen a kis semmiségen. Majd leviszem én! – úgy is tettem. Leszaladtam a lépcsőn, és belegyömöszöltem a bőröndöket a kocsiba. – Nos..készen is vagyunk. Akkor azt hiszem, következhet a könnyes búcsú.

- Tanul a lány! – hallottam meg Emmet nevetését. – Könnyes búcsú vámpíroknál?! Na ki volt a tanárod, hogy ilyen tűzrevaló favicceket mondj? Na kicsoda?!

- Hát persze, hogy te! –bokszoltam bele a hasába...kissé mintha összehúzta volna magát, és mintha egy nyögés is elhagyta volna a száját.

- Nem kell összeverni...én a simogatást valahogy jobban kedvelem. –mondta színlelt fájdalommal.

-Óh, bocsánat. A pici poci megsérült? –csippkelődtem. Ekkor Carlisle, Esme és Rosalie jött oda mellém.

- Hát akkor, itt az ideje, hogy induljatok. –kezdte Esme. – Nagyon fogtok hiányozni! – mindegyikünk arcára nyomott egy anyai puszit, majd Carlisle fojtatta.

- Remélem megálljátok a helyeteket, és boldogok lesztek. Ha valamire szükségetek van, csak egy telefonotokba kerül, vagy gyertek el személyesen, ahogy nektek jobb lesz. – ő is megölelt minket, és visszalépett a feleségéhez. Rosalie nem szólt semmi szépet és jót, egyszerűen Emmet mellé lépett, és bólintott.

- Köszönök nektek mindent. Nélkületek...rég nem léteznék. –kezdtem- Nagyon köszönöm azt is, hogy megértettétek, nem tudok tovább itt maradni. Ha lennének könnyeim, telezokognék egy ...

- Tiszta szerencse, hogy nincsenek...-fintorgott Rosalie.

- Valóban szerencse. Azt hiszem, ideje indulni, nem igaz? –néztem segítségkérően Alicera, és Jasperra. Mind a ketten biccentettek. Ők is elbúcsúztak, majd hárman beültünk az autóba. Jasper vezetett. A repülőtérre hajtott.

***

Másnap értünk Los Angelesbe. A taxi egy lakóparkba vitt minket. Valószínűleg kisebb-nagyobb –inkább az utóbbi- vagyonba kerülnek itt a házak. A környezet szinte majd meg szólalt. Azonban egy valami az elején feltűnt nekem. Egy embert sem láttam a járdán...kocsikat sem a hidakon, az úton, még a garázs előtt sem. Mintha nem is élne ember ezen a környéken. Nem sokkal később egy gyönyörű, számomra luxuspalota előtt állt meg a taxi. Kiszedtük a csomagokat, és Alice vezetésével beléptünk a ház udvarára.

-Itt vagyunk. Na, milyen ez a palota? –kérdezte a barátnőm.

- Lélegzetelállító. Mennyit fizettél ezért a ... palotáért? –tudakoltam.

- Az nem fontos. A lényeg az, hogy jól érezzük itt magunkat, és ne kelljen minden második hónapban elköltöznünk. – mosolygott. – Na, gyerünk be a házunkba!

A látvány ami a küszöb átlépésekor fogadott, leírhatatlan. Gyönyörű, élénk színű falak, a laminált padlón kisebb szőnyegek –volt olyan szoba is, ahol csak szőnyeg volt, és antik bútorok...valószínűleg ez volt a Jasperé-, hangulatos berendezés. Csodálatos volt. A lépcsőn egy vörös szőnyeg futott az emeletről a földszintre; mintha egy királyi lakosztályba csöppentem volna. Még soha nem láttam ilyet.

-Uh, ez...-kezdtem.

-...gyönyörű? –kérdezte felcsillanó szemmel Alice.

- Még annál is szebb. De ez nagyon drága lehetett, nem? – néztem rá kérdőn.

- Ezt már megbeszéltük odakint. Személyzet is lesz, de ők csak holnap érkeznek. – Jasperre sandított, majd folytatta- Arra gondoltam, hogy ha felvittük a cuccokat a szobáinkba, és kipakoltunk, talán...felfrissíthetnék magunkat.

- Én iszonyú friss vagyok. –szabadkoztam. A válasz egy enyhe szemrángatás volt a férfi felé, és számomra egyből világossá vált, mit ért a felfrissülés szó alatt. – Jah, persze... miért is ne frissülhetnék fel? Szuper ötleteid vannak Alice. – megfogtam a bőröndjeimet, és felszaladtam az emeletre. Az egyik szoba ajtajára a nevem volt vésve, így gondoltam, ez lesz az én szobám. – Uramisten. Ez...csodálatos! A padló, a plafon, a bútorok...! De várjunk csak, minek van itt egy franciaágy? Már én sem alszok, akkor meg...azt hiszem, ismét lesz beszélnivalóm Alice-szal, persze csak ha végeztek. – kiszedtem a ruháimat a táskákból, és bepakoltam azokat a szekrénybe. Aztán úgy gondoltam, kimegyek egy kicsit levegőzni, szétnézek a városban. Mivel még sohasem jártam azelőtt Los Angelesben biztos voltam benne, tartogat nekem meglepetéseket. Nem is tévedtem, tartogatott! De még milyet....