Nézeteltérés

-Féleszű, mi?! Ennél ostobább becézést kis sem lehet találni. –fontorogtam- Ezenkívül nem is hívtak Féleszűnek...

-Már megmondtam, ez a Ping és Pongért volt. De ne vegye úgy a szívére...csak vicc volt, vagyis az szeretett volna lenni. –mondta Tennes, és közben szemeit rajtam tartotta.

Ezután megérkezett Olive néni is, aki elmesélte gyerekkori balesetét. Szegény..nekiszaladt egy asztalnak, és betört a feje. Fiatalkorában ha valaki nagyon szemügyre vette a szemöldökét, akkor megállapíthatta, hogy az bizony kétsoros. Ezen elnevetgéltünk, majd Tennes szólalt meg, hogy indulni kéne, mivel a néni már igencsak ki lehet fáradva.

-Szia drága Whitneym . Nagyon örülök, hogy megismerhettelek. – mosolygott az öreghölgy- És...mit szólnál hozzá, ha holnap eljönnél hozzánk egy ebédre?!

- Hát én, szóval, nem is tudom –kérdőn néztem a férfira, aki csak a vállát vonogatta. Nem tagadom, nagyon jól nézett ki Tennes, de túl sokat csalódtam már. Ha most megint csak elkezdek flörtölni, abból úgysem fog semmi jó kisülni Meg aztán ott van Edward, a Cullen család, Jacob...de Olive néni ha meg fog halni, és miattam nem lesz boldog, akkor borzalmas lelkiismeret furdalásom lesz. – Holnap? Jó, rendben, akkor holnap. –mosolyogtam.

- Rendben gyermekem. Köszönöm. Nos, én előremegyek, ti pedig búcsúzzatok el rendesen. – és Olive néni távolodni kezdett. Megint kettesben maradtam ezzel a férfival...tökéletesen rossz helyzet. Kellet nekem eljönni ebbe a Fillóba?

- Nos, akkor holnap. Bár nem tudom mi ütött beléd Whitney. –szólalt meg a partnerem.

- Mi? Már tegeződünk?

- Ha a holnapi napot is velem szeretnéd tölteni, akkor ez a legkevesebb! Nem igaz drágám? – mosolygott huncutul.

- Egy: nem vagyok senkinek sem a drágája. Kettő: nem magával szeretném tölteni a napot, hanem Olive nénivel. Három: ha nagyon ragaszkodik hozzá, akkor tegeződhetünk. De sajnos most mennem kell. Egészen más programom volt mára..és valahogyan be kell hoznom a lemaradásomat. Viszlát, vagyis szia. –nyögtem ki, ám ekkor Tennes megragadta a csuklóm, és egy puszit nyomott az arcomra.

- Nem szeretném, ha tolakodónak tűnnék, de ezt nem hagyhattam ki. Igazából, én...nem is egy puszit terveztem, de mint mondtam, nem szeretnék tolakodónak tűnni. Majd ha eljött az ideje, és ha te is akarod...rendben van. Én megértem. Hidd el Whitney, hogy még egy nő sem volt rám ilyen hatással mint te, és még senki iránt nem éreztem így egy nap után, mint érted. Szóval...én várok.

- Tennes én...- te atya úr isten, majdnem elárultam, a nagy titkomat. De ez a férfi nagyon szimpatikus, és mi tagadás, jól is néz ki, csak egy kicsit idős..- Szóval, mennem kell. Holnap találkozunk. De hol?

- Persze. Szóval, mi lenne, ha itt lenne a „gyülekező”?

-Rendben van. Szia Tennes, Olive nénit puszilom. És köszönöm. –mondtam, majd kiviharzottam a kocsimhoz. Ott aztán lepergett előttem az egész nap. Egy férfi ismeretlenül odajön hozzám, hogy tegyek meg neki egy szívességet. Ez a szívesség az, hogy játsszam el a kedvesét egy ismerőse boldogságáért. Én mindenbe beleegyezek, és amikor elválnak útjaink ürességet érzek. Huhh, ilyen is csak velem történhet meg. De az lesz a legjobb ha most visszamegyek újdonsült családomhoz. –gondoltam, aztán beültem a kocsiba, és „hazahajtottam”. Amikor beértem a nappaliba négy méregtől izzó szem nézett rám. Edward és Alice voltak a haragos...vámpírok.

- Mi van? –kérdeztem kissé ijedten.

- Mi az, hogy mi van? Halálra izgultam magam miattad Bella. Azt hittem, hogy valami őrültséget fogsz csinálni, csak mert fafejű vagy, és azt hiszed, hogy én meg Tanya együtt vagyunk...

- Edward, kérlek! Vedd már észre, hogy nem körülötted forog ez a roh...úgy értem ez a föld. Más dolgom is van, mintsem arra gondolni, hogy te kivel szűröd össze a levet. Nem érdekel. Szeretnél még valami hülyeséget mondani, vagy mehetek a szobámba? – kérdeztem. Edward értetlen fejet vágott. Talán kicsit durva voltam vele, de úgy éreztem megérdemli. Amit ő tett velem az sem volt szebb dolog.

- Kérlek...menj csak nyugodtan.

Felsiettem a lépcsőn, be Edward szobájába, ami jelen esetben az én szobám is volt, és becsuktam magam mögött az ajtót. Lehuppantam az ágyra, és a gondolataim már megint Tennes és Olive néni körül forogtak. De jó volt egy kis ideig Whitneynek lenni. De jó volt egy kicsit más embernek lenni. Nem kellett foglalkoznom a bajaimmal, csak a pillanatnak éltem.
Alice lépett be a szobába.

-Na mesélj Bella. Hallgatlak. –mondta.

- De miről?

- Hol voltál?

- Csak egy kicsit kikapcsolódtam. Nekem is lehet magánéletem, nem? –mondtam.

- Jelen esetben nem. Miért nem bírod felfogni, hogy a te nagyszerű Esőmaned él, és ha nincs melletted egy Cullen sem, akár az életeddel is fizethetsz?! Olyan nehéz ezt megérteni, vagy mi??- esett nekem Alice.

- Ugyan már. Azt nem várhatjátok el, hogy csak veletek menjek el...szórakozni, vagy kikapcsolódni, vagy bárhová. Esőman meg...nem volt sem nagyszerű, és nem volt az enyém sem. Még valami, vagy esetleg lehiggadsz, és talán normálisan is beszélhetünk? –kérdeztem.

- Ide figyelj Bella Swan! Én halálosan nyugodt vagyok. Olyan nyugodt, hogy ilyen nyugodt senki más nem lehet ezen a világon. De jegyezd meg légyszives, hogy most már te is a Cullen család tagja vagy! Itt is vannak szabályok, és ezek másfajták...nem olyanok, amik egy normális, emberi családban. Nekünk vigyáznunk kell, hogy ne tudják meg az emberek, hogy mi vámpírok vagyunk. – nézett még mindig mérgesen.

- Felfogtam! Hallod?! Fel-fog-tam! De azt nem kérheted tőlem, hogy ne éljem a saját életemet! Sajnálom, de ezt nem fogom megtenni. –morogtam egyre mérgesebben.

- Rendben.

A veszekedésünk..vagyis ...-ez nem túl szerencsés szó- a nézeteltérésünk után nem nagyon beszélgettünk. Én a szekrényben pakolgattam a ruháimat, aztán megágyaztam, majd kerestem egy pizsamát és elmentem fürödni. Amikor végzetem Alice még mindig ott állt a szobában, de már nem volt ideges. Mosolygott. Milyen meglepő...előbb még meg akart gyilkolni, és azzal vádolt, hogy a magánéletemmel ...vagyis azzal, hogy nem velük vagyok állandóan leleplezem, hogy ők vámpírok. Most meg...mosolyog?! Normális ez? –gondoltam.

-Mi lelt Alice? –kérdeztem a szemöldököm húzogatva.

- Áh..semmi sem. Bella, te holnap is el szeretnél menni, ugye?!

-Öh...igen. De sajnos nem tudok veletek ebédelni, mert...hát szóval a programom az pont ebédidőben zajlik.

- Ahá.. értem. –a szája már fülig ért –Ugye ennek a dolognak semmi köze Jacobhoz?

-Persze, hogy nincs. Úh...tényleg Jacob! Beszélnem kéne vele, igaz?

- Hát...nem tudom. De..azt sem tudom, hogy te tudod e, hogy ő tudja, hogy te tudod...

- Mi van?? Sajnálom, de már este van, vagy mi a fene.. és nekem már nem működik ilyenkor az agyam...de nem tudok semmit sem. Felvilágosítanál? –kérdeztem.

- Mi? Szóval akkor te nem is tudod? És akkor Jacob tévesen hiszi azt, hogy te tudod? Áh Bella, miért nem szóltál???!

- Alice, én szóltam volna, ha tudnám, hogy miről beszélsz..

- Akkor azt hiszem, ezt nem tőlem kell megtudnod. feküdj le, és aludj. Ez lesz a legjobb, amit most tehetsz! Aztán...holnap akkor felköltelek, hogy el tudj menni a titkos helyre. –kacsintott, majd kiszaladt a szobából.

Furák ezek a vámpírok, ha nem tudják miről van szó. Mindent elkezdenek kitalálni, csakhogy az ember beavassa őket a titokba. De Alice most rossz helyen tapogatózik. Ez nem fog neki sikerülni. –gondoltam. Közben bemásztam a jó meleg ágyba és nem sokkal később elnyomott az álom.

Whitney Whitney

Amikor beértünk a kórházba Carlisle már épp indulni készült, de amikor meglátta, hogy Edward az ölében visz be az irodája hátsó ajtaján, visszafordult és kissé mérgesen szólalt meg.

-Mi a fészkes fenét csináltatok már megint?! Ez nem lehet igaz...-közben odanyújtottam a kezemet és ő nagyon finoman megvizsgálta-, elmesélnéd, hogy mégis hogy a csudában törted el az ujjaidat...de az is előfordulhat, hogy még a csukód is megsérült..sajnos röntgen nélkül nem tudom megállapítani. De a mesédet hallgatom! – mondta és közben leültetett a foteljába.

A teremben senki sem szólalt meg. Csak az én lélegzetemet lehetett hallani...! Carlisle gondolom a története várta, Edward pedig...hát... nem szeretett volna sem velem, sem az apjával összetűzésbe kerülni. De azért jól esett volna ha segít rajtam, mert gőzöm sem volt, hogy mit kéne mondanom. Ha az igazat nyögöm ki, akkor a végén egy féltékeny libának titulál Carlisle is..és szerintem tökéletesen elég, ha Edward hiszi ezt (még ha tagadja is). De...hazudni sem akartam és azt hiszem nem is tudtam volna, hisz nem volt már meg a színésznői képességem sem. Elveszettem az utolsóbbnál is utolsóbb dolgot, ami néhanapján megkönnyíthette volna az én néha izgalmas, ám többnyire halálosan unalmas életemet.

-Nos Bella? Hallgatlak! –szólalt meg végre Carlisle.

-Tudod Carlisle...én..szóval...ott volt Tanya....és

- Rendben. Akkor már mindent értek. Na gyere, adok egy injekciót...ez fájdalomcsillapító. Aztán meg elviszlek röntgenre.

- Én sajnálom, hogy ennyi bajt okozok nektek, de nem volt szándékos..csak...vélet..

-Na azt ne mond, hogy véletlen! –nevetett fel Edward, miközben a hajába túrt.

- Jó, hát akkor nem mondom... –motyogtam magam elé.

Közben Carlisle beadta az injekciót, majd magával vitt egy kórterembe, onnan pedig a röntgenhez. Amikor megkapta az eredményeket megnyugodva ült le egy székben, és közben félém fordult.

-Szerencséd, vagy nem is tudom mit mondhatnék, de csak két ujjad tört el.

- Minő szerencse... – szólaltam meg.

- Bizony nagy szerencséd van! Mert a csukód is eltörhetett volna, vagy pedig a törés szilánkos is lehetne...! Akkor pedig rohanhatnánk a műtőbe...szóval oltári nagy szerencséd van Bella! Nos... azt hiszem elég, ha bekötözöm egy kis hűsítő géllel a sérült ujjaidat. Nem hiszem, hogy szerencsés lenne az egész kezedet begipszelni...szóval egy fásli is tökéletesen megteszi. Ezenkívül a suliról le kell mondanod legalább 2 hétig..hacsak nem balkezes vagy?!

- Nem, nem vagyok balkezes.. de...

- Ez esetben otthon maradsz. És még valami. Edward, nagyon örülnék, ha többet nem hoznád ilyen helyzetbe Bellát. És Bella, szeretném, ha nem kerülnél többet ilyen helyzetbe. – mondta Carlisle.

Edward és én bólintottunk. Aztán visszasétáltunk Carlisle irodájába. Az egyik szekrényből előkerült egy büdös, és nagyon hideg...nyúlós zselé. Reméltem, hogy nem ez az a kenőcs, amit mondott a legkedvesebb orvos, akit valaha is ismertem. Hát...a remény hal meg utoljára ugyebár, de az én esetemben már ő is régen halott, mert bizony az volt az a kenőcs. Azonban szaga, és állaga ellenére nagyon jól hűsítette az ujjaimat, és a fájdalom is tompulni kezdett.

-Na, végeztünk is. Jut eszembe. Nekem maradnom kell egy konferencián. Tehát Edward neked kell hazavinned Bellát. De csak okosan, szépen lassan! Mind a kettőtök megértett?! Remek. Tanyának meg mond meg, hogy holnap lesz a nagy nap, és készüljön fel rá rendesen. És persze te is fiam. Nem szeretném, ha az esküvőre ilyen képpel állítanál be. Bella, van kedved jönni? –fordult hozzám Carlisle.

- Esküvő? – nem lehet igaz...tehát Edward és Tanya..ők mégiscsak együtt vannak, és én csak egy játékszer vagyok, egy hülye liba!! –Nem, köszönöm, de nem. –és elindultam az ajtó felé. Azt hiszem, nagyon csúnyán viselkedtem, hisz el sem köszöntem, de a szívem, ami már kezdett összeforrni, most újra darabjaira esett. És ezek a darabok egyre kisebbek és kisebbek lettek.

- Bella! Azt hiszem félreérted! – szólított meg Edward, amikor már a kórház udvarán voltam.

- Nem...én nem értek félre itt semmit sem! Haza szeretnék menni Edward. Kérlek, adj pénzt buszra. Ne félj...visszaadom.

- Ugyan már! Haza viszlek.. –és már fel is vett a karjaiba. Nem ellenkeztem. Egy ingyen úgy kinek ne jönne jól, ha nincs pénztárca?! Pár másodpercen belül megpillantottam az új otthonom. Amikor beértünk a kertbe Edward letett a lábaimra. – Bella! Mondom, hogy félreérted!

Üres, hideg szemekkel bámult rám. Valahogyan én is így szerettem volna nézni, de azt hiszem ez nem sikerült.

-Rendben. Akkor félreértem! De te is tudod, és én is, hogy ez nem így van! Te és Tanya összeházasodtok. De miért nem mondtad el az elején? Miért kellett az előbb is hazudnod? Miért mondtad azt, hogy szeretsz, amikor nyilvánvaló, hogy másé a szíved?! – csend követte ezeket a kérdéseket- De tudod mit?! Nem is érdekel. Túl sokat...túl sokat szenvedtem már, és azt hiszem, az lesz a legjobb ha ilyen hülyeségekkel nem foglalkozom. Legyetek boldogok és kész! Költözz el bátran, túlélem! Most pedig engedj..elmegyek vásárolni.

- De Bella! Miért nem engeded, hogy megmagyarázzam? – kérdezősködött ő is. Azonban úgy gondoltam, az a leghelyesebb, amit ilyen helyzetekben tehet az ember, ha nem szól ahhoz a személyhez, aki megbántotta.

- Szia...sztok. – egy bájos, de számomra hányingerkeltő hang ütötte meg a fülemet. Na ki lehetett a tulajdonos? Hát persze: Tanya. – Edward, gyere kérlek, meg kéne nézned a ruhámat.

- Menj csak Edward nekem úgy is dolgom van... –mosolyogtam keserűen. Majd kisétáltam a kapun, és beültem a kocsimba. Próbáltam nem kettőjükre gondolni. Szerettem volna, ha mindez csak egy rossz álom, és nemsokára felébredek. Azonban ez nem álom volt. Bekapcsoltam a rádiót. Ott meghallottam, hogy : „Óriási árzuhanás a Filló Centerben”.

A Filló Center egy bevásárlóközpont Forksban. Ez az egyetlen bevásárlóközpont Forksban. De nem számít. Ide sem sokszor járok, max. élelmiszerért, bár azt is jobban szeretem a közértben megvenni. Azonban ez jó rejtekhely lenne számomra. Senki, még Edward sem tudná, hogy ott vagyok, hisz én utálok vásárolni. –gondoltam. Elhatároztam, hogy benézek a Fillóba, és ha már ott vagyok, eszem is valamit.. Egy negyed óra múlva már a bevásárlóközpont parkolójában álltam. Drága, és számomra iszonyúan csúnya kocsik foglalták le a parkolóhelyeket. De nem számít. Tudtam, hogy ebben a boltba...azaz „bevásárlóközpontba” csak gazdag emberek jártak. Hiszen..iszonyú drága cuccokat árultak. Nekem speciel csak egy cipőm volt innen, de azt is csak azért kaptam meg, mert nem volt máshol. És apu így rákényszerült, hogy megvegye a méregdrága cipőt.

A parkolóból egyenesen a bejárat felé vettem az irányt. Amikor beléptem megcsapta az orrom a gyorskaják illata...vagy inkább szaga (?). De aztán, valami mintha azt mondta volna: „előbb nézelődj, és aztán ehetsz is valamit!” Hallgattam erre a belső hangra, és elindultam a ruhák felé. Már messziről láttam azokat a „gyönyörűséges” szatén, selyem, vagy épp bársony szoknyákat, farmerokat...amiket én soha sem vennék fel. Nagyon rikítóak, és túl sokat engednek láttatni. Mély kivágás, rövid szoknya...persze, van olyan ember is, akinek ez a „nézd, de jól néz ki ruha!”. Azért nézelődtem...hátha találok kedvemre valót. Hosszas 5 perces keresgélés után nem akadtam semmi elfogadhatóra, így hát a kajálda felé vettem az irányt. Beálltam a hosszú sorba, és vártam. Ekkor egy férfi lépett hozzám.

-Elnézést kisasszony...de szóval egy kérésem lenne. Tudom, hogy nem ismer, és higgye el, nem akarok semmi rosszat, sőt még tolakodó sem szeretnék lenni –bár tudom, hogy annak tűnök, de higgye el, sajnálom..- ...szóval maga pont úgy néz ki, mint az én képzeletbeli, illetve...leírt barátnőm. És tudja...nagyon nagy segítséget szeretnék öntől kérni.

- Hé-hé-hé. Mit beszél? Ne haragudjon de egy szavát sem értem. Milyen elképzelt barátnő? És minek képzelődik maga? –kérdeztem.

- Na igen. Kérem...könyörgöm, üljön le velem a padra. –és egy padra mutatott alig pár lépésre tőlünk.

- Öh...nem. Megijeszt...! Vagyis nem..., de mára épp elég az izgalmakból. Sajnálom, keressen más alanyt!

- De nem érti, hogy nem tehetem??? Jöjjön, mindent elmagyarázok. Kérem.. – a szeme valóban könyörgött. Ilyen nyilvános helyen csak nem szívja ki a vérem. Áh, már megint a vámpíroknál tartok...de mi van ha ő Esőman, és ilyen alakváltoztatós képességgel is rendelkezik. De hisz épp most gondoltam arra, hogy itt biztosan nem fogja kiszívni a véremet. És ha meg nem is Esőman, igazán meghallgathatom..

-Na jó. Rendben. 5 perc. Egy másodperccel sem több!

- Áh, nagyon köszönöm, el sem tudja képzelni, mennyire...-mondta

-Már ketyeg az óra.

Eközben leültünk a padra. Most, hogy jobban szemügyre tudtam venni ezt a fickót...igencsak szemrevalónak találtam. Valószínűleg omlanak utána a nők, tehát a csajozást is ki lehet zárni. Valamiben tényleg segítséget szeretne kérni...! Úh...milyen szép barna szemei vannak. És azok a vállak...az ing alatt biztos erős, izmos felsőtest lapul. Nem lehet több 30 évnél...vagy ha igen..elég jól karban van tartva az öreg. Najó..elég legyen ebből! –figyelmeztettem magam.

-Szóval? Hogy is hívják? –kérdeztem, de szemeim még mindig a testét vizslatták.

- Öh..ja igen. Szóval a nevem Tennes.

- Tenisz? –felnevettem. – És hogy fogják hívni a gyerekeit? Ping és Pong?

Ezen a kissé erős beszólásomon ő is elmosolyodott.

-Nem tenisz. Tennes. E-vel. És meg kell hagyni nagyon tehetséges, mert ezt a viccet még nem hallottam. –rám kacsintott. – Szóval...a kérésem. Van nekem egy nénikém. Olive néni. És szegénynél agydaganatot állapítottak meg. Az a szörnyű, hogy...bele fog szegény halni. És mivel ő nevelt 7 éves koromtól kezdve –mert a szüleim bennégtek a házunkban-, örömet szeretnék neki okozni. Tudja, amióta elköltöztem tőle,- ő Los Angelesben él- azóta mi tartjuk a kapcsolatot...levelezünk. És szegény, már nagyon izgult a múlt évben is, hogy mikor szeretnék már megházasodni, vagy legalább mikor lesz barátnőm ?!–de tudja a munka, és az egyéb dolgaim miatt nem engedhetem meg magamnak. És én, hogy ő boldog legyen, azt írtam neki, hogy már boldog párkapcsolatban élek. És...mivel „személyleírást” is kért, elképzeltem magam előtt a tökéletes nőt, és leírtam a tulajdonságait, az alakját...a haja színét...tehát a külsejét.

-Tehát hazudott Olive néninek. – mondtam meggondolatlanul.

- Igen, így is lehet mondani. De higgye el, hogy én csak jót akartam neki. De már mindegy. Szóval említettem, hogy agytumort állapítottak meg nála...és az orvosok azt tanácsolták neki, hogy látogasson meg ebben az évben, mert lehet, hogy jövőre ezt már nem tudja megtenni. Persze ezt mind az én tudtom nélkül cselekedték. Szóval Olive néni ma betoppant a lakásomba. Üdvözölt, és minden formaság megtörtént, de ő egyből a kedvesem felől kezdett kérdezősködni. És akkor tulajdonképpen itt lép be a kérésem. Szóval...a személyleírás, amit adtam a barátnőmről pont önre illik. És...szóval nem vállalná el, hogy eljátszik egy szerepet? De természetesen csak ma este, mert aztán...majd kitalálnék valamit, amiért el kell utazni, vagy valami más programja van. Olive néni csupán egy, vagy két hétig fog itt tartózkodni. Kérem.. – a szemei könyörögtek.

- De...ez olyan abszurd. Vagyis, szegény Olive néni, most hazugságban él. Nem gondolja, hogy ez...bunkóság, szemétség...választhat is. Ezen kívül...biztos, hogy nem talál más alanyt?

- Nézze hölgyem! ...Higgye el, hetekig kerestem, kutattam, de senki sem felelt meg a leírásaimnak. Kérem...könyörgöm! Én nem szoktam könyörögni, most azonban mégis kénytelen vagyok. Kérem! Csak egy délután erejéig! Ha kell..én még fizetek is!- ajánlkozott.

- Héé. Minek néz engem? De, hogy ne terjedjen el a városban, hogy mekkora egy szemét vagyok, elvállalom. De csak Olive néniért. Mikor kéne...játszanom?

- Hát..azt hiszem már most. Nézze csak, ott jön az én kedves, szerető őrangyalom. Nélküle egy senki lennék. Szóval én Tennes – e-vel- vagyok. Kérem...viselkedjen úgy, mintha mi egy szerelmes pár lennénk. –mosolygott rám Tennes.

Amikor végzett a mondanivalójával egy törékeny, alacsony növésű, öregecske nénit pillantottam meg. Nagyon bájos volt, azokban a pici ruháiban, és a kalapja a fején egyszerűen lélegzetelállítóan passzolt hozzá. Nagyon megtetszett az öreghölgy.

-Áh Tennes drágám, hol voltál? A cipőosztály összes cipőjét megnéztem, miközben te...! Nézzenek csak oda. Tennes, csak nem ő a szerelmed? Kérlek mutass be minket egymásnak. –mosolygott a pirospozsgás néni.

- Nos Olive néni. Ő az a csodálatos nő, akiről írtam neked. Ő rabolta el a szívemet. Olive néni ő itt..-mutatott rám a férfi, ám mivel az előbb az én nevemre nem tértünk ki...hamar közbe kellett lépnem. Már jól indul...gondoltam. Azonban, egy kis füllentést bele kellett csempésznem ebbe a történetbe. Mégsem mondhattam meg az igazi nevemet..

- Whitney vagyok. –mosolyogtam.

Erre a néni felkuncogott. Á..mit mondtam már megint rosszul? Ez a füllentés nem is olyan jó dolog, ha állandóan lebukok.

-Valami rosszat mondtam? –érdeklődtem, elvörösödött fejjel.

- Nem, nem drágám. Csak a neved, tudod ha ti ketten, esetleg majd egybekötitek az életeteket.. elég szép neved lesz. –kuncogott a néni még mindig. – Tennes Whitney...tehát a te neved Whitney Whitney lesz. Mulatságos gyermekem.

- Szerintem előkelő. –mosolyogtam, és örültem hogy nem én rontottam el a dolgot. Na persze a néninek tényleg igaza volt..ez a név..egyszerűen borzalmas. De ezt ugye mégsem mondhattam meg, mert akkor romba döntök mindent...és ha ez a szegény, aranyos néni meg fog halni...óh, nem.

- Gyertek gyerekek. Meghívlak titeket egy teára, vagy kávéra...ki mit szeret. – és Olive néni pár lépéssel előre ment.

- Áuh.. miért nem mondta, hogy Whitneynek hívják. Akkor találhattunk volna ki valami más keresztnevet. Úristen...- súgta a férfi.

- Ne is haragudjon, de maga sem mondta, hogy Tennes Whitneynek hívják. Szóval, nem én vagyok a hibás. –mosolyogtam rá.

- Persze. Na gyerünk Olive néni után. –mondta a férfi, és kézen fogva mentünk el a kávézóig.

Olive néni természetesen ekkora már lefoglalta a legjobb helyen lévő szabad asztalt. Magának már ki is kérte a teáját. Én és Tennes kávét rendeltünk. Miután elkezdtünk beszélgetni kiderült, hogy Olvie néni egy imádnivaló teremtés. Tennesnek csak jót akart, és közben támogatta a terveiben, illetve azok megvalósításában. Sajnos...néhány dolgot nem értettem, hiszen nem voltam beavatva a belsőbb családi ügyekben, szóval előfordult, hogy csak bólogattam, és közben megpróbáltam a „persze, természetesen világos” fejet vágni. Aztán Tennes és a néni elkezdtek egymással viccelődni.

-Képzeld Olive néni. Whitneynek kiváló humorérzéke van. Biztos vagyok benne, hogy mindenkivel megérti magát. Ugye kedvesem? –bólintottam- És, ha nem haragszol, elmondom Olive néninek a gyermekkori beceneved. Nekem nagyon tetszik, és mérget merek venni rá, hogy ő is nevetni fog rajta. Ugye megengeded? – ismételten bólintottam. Ugyan honnan tudná Tennes, hogy hogyan becézett apu gyermekkoromban?! – Képzeld Olive néni. Úgy hívták az én kis szerelmemet a szülei, hogy Féleszű. Hát nem aranyos?! Az én kis féleszűm. – az öreghölgy jóízűen nevetni kezdett. Közben Tennes, lelökte a szalvétáját a földre, és mint aki csak fel szeretné venni, lehajolt érte. Aztán a fülembe súgta:

- Ezt a Ping és Pongért kaptad. –mosolygott, majd visszatette a szalvétáját a helyére.

- Elnézést gyerekek, de ki kell csoszognom a mosdóba. Mindjárt jövök... –szólt közbe a néni.

Kettesben maradtunk Tennesel.

Vallomás

-Remélem tudod, hogy nagyon hülye vagy. –mormolta Alice.

Hát tudtam. Tudtam, hogy egy nagy hülye vagyok..és ezt lehetne a végtelenségig fokozni. Egy vámpírral –aki a szerelmem...vagyis az volt, és talán még most is szeretem, magam sem tudom- versenyezni marhaságnak tűnt. Persze nekem is volt előnyöm: nem hallhatta a gondolataimat, de mivel együtt jártunk még anno, igazán ismert. Tudta mit jelentenek az egyes mozdulataim, mitől félek, vagy éppen mi hoz izgalomba – hát ő mindenképp, és sajnos ezzel is tisztában volt. Nehéz dolgom lesz, ezt tudom, de mégsem hagyhatom, hogy ő nyerjen. Mindent el fogok követni, hogy szenvedjen...és én kerüljek ki győztesen...aztán majd lehetek hülye óvodás emberkölyök.

-Alice, hogyan lehetne legyőzni a bátyádat? –kérdeztem.

- Nem tudom...mi sohasem versenyeztünk ilyen módon. Sőt..csak kajálás terén versenyeztünk –mosolyodott el- és az sem ilyen vérre menő volt, ha érted mire gondolok. Meg aztán, ha tanácsot adnék, azt ő úgyis hallaná, mivel az én gondolataimat gond nélkül képes meghallani. Azt hiszem, nem tudok neked segíteni. Bocsi Bells...

- Pf...nem baj, de akkor sem fogom feladni. Hiszem, hogy képes leszek nyerni. De...nem is erről szeretnék beszélni veled. Hanem..azt hiszem még most sem fogtam fel, hogy árva vagyok. – borzalmas szomorúság vett rajtam erőt. – És...szóval apu. Ezt már valahogy megértettem, hogy meghalt. De a temetés...erről még gondoskodnom kell, és a segítségedet szeretném kérni. Nem akarom ezzel traktálni Esmét, vagy épp Carlislet. Benned meg tökéletesen megbízok. Szóval...segítenél elrendezni a dolgokat?

- Ezzel nem kell foglalkoznod Bells. –motyogta.

- Mi az, hogy nem kell? Kötelességem ezzel foglalkozni. Apu nekem mindent megadott, amire szükségem lehetett volna, tehát...nekem is meg kell adni mindent.

- Tudod, már mi megtettük. –ezt a kijelentést hosszú csend követte. Aztán az értetlen mimikámat látva folytatta a mondatot- Amikor megharapott Esőman, akkor...szóval azzal azért tisztában vagy ugye, hogy eszméletlen voltál?! –bólintottam- Szóval az nem egy napi eszméletvesztés volt. 16 napig voltál tudatodon kívül. És Carlisle kötelességének érezte, hogy édesapádnak mindent megadjon...mert ugye azt te is belátod, hogy nem várhattuk meg, amíg észhez térsz...és feldolgozod a történteket.

- Hát persze...köszönöm...csak én megint nem tudtam megköszönni neki azokat a dolgokat, amiket ő adott nekem. Ez lett volna az utolsó alkalom...és én aludtam. –kelletlenül felnevettem- De köszönöm szépen...de lenne itt még valami. Te miért nem tudtad, hogy Esőman igazából vámpír?

- Igen...ezt én is megkérdeztem magamtól, aztán Carlislehoz fordultam. Ő elmondta, hogy valószínűleg azért nem érzékeltem semmit, mert elképzelhető, sőt biztosan merem állítani, hogy neki ez a képessége. Vagyis az, hogy más vámpírok nem tudják, hogy ő vámpír, hacsak el nem árulja nekik. Ezt a képességet tajemniczy- nek nevezik. Ez egy lengyel eredetű szó, azt jelenti titokzatos. Nos..valóban az volt. Sajnálom, hogy miattam ilyen helyzetbe kerültél. –fintorgott Alice.

- Ugyan...te is tudod, hogy ez nem a te hibád. Nekem nem kellett volna szórakozni. És most mi van vele? Elmenekült vagy...

- Elmenekült. De nem kell félned. Most, hogy már itt élsz velünk semmi esélye sincs. Én meg még az iskolában is veled vagyok, szóval nyugalom. Meg aztán, már mindannyian ismerjük.

- Aha...okés. Köszönöm. –mondtam.

-Van még valami? Mert ha nincs, akkor lelépnék, mert...ma megérkezik Jasper, és a maximumot szeretném kihozni magamból. – mosolygott.

- Áh..nincs semmi. Köszönöm ezeket az információkat (?) is. Azt hiszem, én átmegyek a szobámba...apropó. Hol van a szobám?

- Ez lesz a szobád. – a hang a hátam mögül jött. Édes volt, szinte bódító. A tulajdonosa nem más, mint Edward. Ránéztem, ő pedig folytatta- Itt fogsz aludni. Az ágy a szekrénybe van építve...és minden más dolog megtalálható itt, amire szükséged lenne.

- Valóban? –értetlenül néztem rá- Alice, tényleg itt kell aludnom?

- Hát én úgy tudtam, hogy...-kezdte, de testvére megszakította.

- Alice nem kéne indulnod?! Tudod..rendbe hozni magad. –húzta fel a szemöldökét Edward. Alice nem szólt semmit, biztatóan rám nézett, mintha azt mondta volna :” te akartad, hát most már csináld végig... de szólok, ő fog nyerni”, és kiment a szobából. Edward miután megbizonyosodott róla, hogy csak mi ketten vagyunk a helyiségben folytatta- Remélem meg leszel elégedve a körülményekkel...igen drága berendezések, szóval ha megkérhetlek ne verd őket szét.

- Nyugodj meg, nem állt szándékomban. De ez a te szobád. Te mégis hol fogsz...lenni?

– az aludni szó nem lett volna éppenséggel találó.

- Hát itt. –mosolygott azzal az édes kisfiús mosolyával. Nagyon nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne ugorjak a nyakába és ne csókoljam meg. De persze ezt igyekeztem nem kimutatni. Ügyes színésznő voltam, mielőtt meg nem harapott Esőman, és reménykedtem, hogy a gyógyszer –amitől nem változtam vámpírrá- nem ölte ki ezt a tehetségem. Azt hiszem, az egyetlen tehetségem.

- Itt?? Edward, kérlek. Ha én itt alszok, és a napjaim bizonyos időszakait itt töltöm –te szent ég, ilyen hülye mondatokat ki találna ki??!!-, akkor te nem leszel itt. Tanya mit szólna hozzá? Aztán, ha vendégeim lesznek, akkor ők sem téged szeretnének nézni. –mondtam gúnyosan.

- Nos, már megint Tanya. Nagyon féltékeny itt valaki. Aztán a vendégeid.. ha majd vendégeid lesznek, nem leszek itt. De amikor csak te vagy a szobába, akkor muszáj itt lennem...tudod, vigyázni rád. És felőlem szólhatsz Carlislenak is...tudatom, tőle kérdeztem meg, hogy ez a tervem megvalósítható e, és ő az áldását adta rá. Szóval kár a gőzért kedvesem, ez már el van intézve. Én vagyok a ..hát a testőröd. Tőlem akár fejen állva is zongorázhatsz, már ha tudsz, akkor sem tudsz ez ellen semmit tenni.

- Aha...rendben. –körülnéztem a szobában- De most hagyj magamra légy szíves.

- Miért kérsz tőlem ilyen kínzó dolgot? Amikor tudod, hogy örökké veled szeretnék lenni. Miért küldesz el, amikor együtt is lehetnénk? Kérlek, Bella válaszolj!

- Ki szeretném pakolni a cuccomat a táskámból, amit látom már volt kedves valaki és felcipelte a szobába. Ezenkívül le szeretnék tusolni, átöltözni, és el szeretnék menni Jacobhoz.

Hallottam ahogy a Jacob név hallatán felmordult magában. Aha..tehát már találtam egy gyengepontot. Ha más fiúkkal/férfiakkal vagyok, akkor...féltékenységi tünetek jelentkeznek nála, így növelhetem az előnyömet.

-Jacob...már megint ő! Jacob barátom elhalássza előlem a legféltettebb dolgot?- mormolta...azt hiszem csak magának, de elfejlette, hogy nekem is vannak füleim és mindent hallok.

- Mi? Úgy beszélsz rólam, mint egy tárgyról! De tudd meg te csökönyös vámpír, hogy én egy ember vagyok! Érted? Aki érez, és akinek majd’ meghasadt a szíve, amikor elhagytad. És jegyezd meg azt is, lehet, hogy sikerült elintézned azt, hogy követhess, de ez engem hidegen hagy! És megköszönném, ha a drága idődet a barátnődre fordítanád, és nem egy jelentéktelen porszemre, aki véletlenül most abban a házban él, ahol te is. És még valami: az egy dolog, hogy követsz, de abba nem szólsz bele, hogy hová megyek, kivel, mikor, és miért?! És most menj ki ebből a szobából!! – kiabáltam.

Edward nem szólt semmit. Odament a könyvespolchoz, leemelt róla egy vaskos könyvet, aztán leült a fotelba, és mintha én ott sem lennék fellapozta a könyvet és elkezdte olvasni.

-Nem hallottad mit mondtam? Menj ki innen!

-Bella. Nem tudom, fel tűnt e neked, de ez a szoba az enyém is, tehát nem küldhetsz ki. De nyugodtan..menj tusolni és készülődj. – aztán egy ajtóra mutatott- Csináltattam külön fürdőt. Itt régen a gardróbom volt.

Ekkor Tanya lépett be a szobába. Na még csak ezt hiányzott. Vége, ma sem megyek Jacobhoz. Összeszedtem minden erőmet, és nekirohantam. A kezem ökölbe szorult. Készültem, hogy összetöröm azt a szépséges babaarcát, de amikor ütni akartam, könnyedén elugrott előlem, és a falba ütöttem. De nem akárhogy. A fal berepedezett, a festék lehullt, és a kezem helye pár milliméteres mélységet hagyott. A fájdalom amit akkor éreztem leírhatatlan volt. Fájt az öklöm, mert beleütöttem a falba...fájt a lelkem, mert mindeközben Tanya nevetett –igen nevetett, valóban nevetett, nem csak képzelődtem-, és fájt a szívem is, mert Edward nem szeretett. Noha amikor ez a baleset történt rögtön felugrott a fotelből és hozzám sietett.

-Auh...ez nagyon csúnya Bella. De Carlisle még a kórházba van. Azt hiszem a legjobb, ha gyorsan beviszlek hozzá. –mondta, és közben megpuszilta a kézfejemet.

- Máris jobb..- csúszott ki a számon, de Edward legalább elmosolyodott. Azonban én elárultam magam.

Tanyával egyikünk sem törődött. Edward felkapott az ölébe, és kirohant velem a Volvójához. Aztán, ott szembesült vele, hogy valami baja lehet a motornak, mert nem szeretett volna beindulni. Szegény kocsi...a tulajdonosa igen nagyokat ütött a motorháztetőre. Ilyet sem mindennap lát az ember ha Edwardról van szó, hiszen ő imádta a kocsiját. Soha nem ütötte meg, és azt sem engedte meg, hogy más hozzáérjen. Azonban most...könyörtelen volt vele szemben. De persze tetszett, mert így kimutatta, hogy még is csak fontos vagyok számára. Noha Alice szerint ezt már többször mutatta, csak én a makacsságom és a női büszkeségem miatt soha nem vettem észre. Szerinte, ha erre felfigyeltem volna, már újra egy pár lennénk. Talán itt a remek alkalom, hogy elmondjam neki, én hogy érzek iránta. Talán félre kéne egy kicsit tenni ezt a fránya női büszkeséget...és elismerni, hogy nélküle nem létezem. De amikor ilyen dolgokra gondolok mindig megjelenik Tanya képe, és elront mindent. Mégsem jó ötlet ez a ’bevallok mindent’ dolog. De Edward azt mondta, hogy Tanya és ő nincsenek együtt, hanem valami más okból van itt az az idegesítő nőszemély. És hogy majd később, pár nap, hét, hónap után magam is rájövök miért. De miért nem mondja el? Ha tényleg semmi jelentősége a mi kapcsolatunkra nézve, akkor nem értem miért nem árulja el nekem. Valami...valami dolog csak összekapcsolja őket, hogy ilyen titok övezi. Noha az is elképzelhető, hogy a Cullen család tagjai tudják ezt a dolgot, csak nekem nem árulják el. És most még a kezem is. De legalább most már meg tudom támadni Tanyát. Vagyis..legalább lesz magyarázatom, hogy miért nem bírom azt a bájos képét. Hiszen amikor beleütöttem a falba hangosan nevetett...ez egy kézzel fogható ok arra, hogy miért fogom beverni a képét egyszer. Ha majd jó kondiban leszek...igen, akkor mindenképp! Ha lennének szárnyaim semmi baj nem lenne...a magasból csapnék le rá, és könyörtelen lennék vele. Én lennék a sas, ő pedig a mezei pocok. Tudom mit kell tennem. Miután végeztünk a kórházban, szólok Edwardnak menjünk be egy boltba, aztán majd veszek Red Bullt... hisz az szárnyakat ad. Tanyának meg úgy is pocokképe van...- elmosolyodtam ezen a gyerekes tervemen, ám mégis jól esett ilyen gonoszságokra gondolni. Ha Tanyáról van szó...bármikor.

-Azt hiszem Bella, ezzel a kocsival ma nem megyünk sehová. –mondta Edward, és belerúgott a kocsi kerekébe. – De... várj! Ha átvágunk a hegyen, és az erdei úton megyünk, akkor minden oké...- közben mutatóujjával a hegy felé mutatott.

- Igen, ez nagyon jó ötlet, de mégis hogy megyünk át az erdőn, aztán hogy megyünk el az erdei úton a kórházig?! Sokkal hosszabb az út, és az idő sem kevés, mialatt odaérünk, tehát ésszerű, ha inkább megvárjuk Carlislet míg hazaér. Na mit szólsz? – egy mosolyt erőltettem az arcomra, de mivel a kezem borzasztóan kezdett lüktetni egy ’auh’ lett belőle. Erre ő odajött hozzám,és megpuszilta a kezem.

- Igen Bella. De ha én felkaplak az ölembe, és elkezdek futni, akkor már csak pár másodperc –suttogta a fülembe. Éreztem, ahogyan a lehelete a bőrömet hűsíti. A nyakamat apró csókokkal halmozta el. Eközben már alig éreztem a fájdalmat. Aztán Edward felkapott az ölébe, és egy csókot nyomott az ajkaimra.

-Na akkor. A fejedet húzd be úgy, ahogy csak tudod, mert ha az erdőben leszünk nem szeretném ha megsérülne ez a szépséges arcod. Aztán ne fészkelődj...légy nyugodt, nem lesz semmi baj. Ha félsz, akkor természetesen csukd be a szemed. –mosolygott biztatóan. – Szeretlek Bella!

- Én....én is szeretlek Edward. – a fejemet belefúrtam a mellébe, a kezeimmel pedig átkaroltam a nyakát.

A fájdalom

Elgyengülve feküdtem a karjaiban. Közben éreztem friss illatát, keze hidegségét -ami nyugtatóan hatott a még mindig forró bőrömre-, és láttam a gyönyörű aranybarna szemeit. Miért nem szeret már? Kérdeztem újra magamtól...!

-Mondtam, hogy nem kellene egyedül felállnod. De sajnos nem számoltam a makacsságoddal. –mosolyodott el Carlisle.

Sajnos ezzel a mondattal véget vetett pillanatnyi örömömnek, mert Edward letett az ágyra és visszalépett Tanyához. Az is megfordult már a fejemben, hogy lehet, csak Tanyával van bajom. Úgyértem...ha Edward már nem is szeret, és egy másik lányhoz vonzódik (aki nem Tanya), lehet, hogy nem lett volna ilyen...frusztráló a kettejük jelenléte. Lehet tehát, hogy csak Tanyával van bajom...ezen pedig túl kell tennem magam. Hisz Edward őt szereti... és ha már én boldogtalan vagyok, legalább ő legyen szerencsés. Ő örökké él, én meg...már csak pár évtizedig.

-Én..sajnálom. Nem akartam, csak azt hittem menni fog egyedül is...... De köszönöm Edward, hogy ... megvédtél az eséstől – „te úr isten...ilyen hülye mondat??? Pf..szép, okos vagy Bella! „- gondoltam magamban.

Edward csak biccentett egyet. Carlisle pedig...hát morcos volt egy kicsit, amiért nem hallgattam rá. De ő mondta : makacs vagyok. Olvastam a múltkor egy idézetet az interneten. Valahogy így hangzott: „ Nem leszek sem ilyen, sem olyan, mert ha ilyen vagy olyan lennék, már egyből nem én lennék!” Igen...ez valahogy igaz rám. Néha kifejezetten nehéz eset vagyok, és az is igaz, nem nagyon szeretnék...vagyis nem nagyon tudok változni. De akkor, amikor ezeken a változós dolgokon töröm az agyam, eszembe jut ez az idézet, és valahogy megnyugszom. Minden ember egy egyéniség...senki sem egyforma, így nem várhatjuk el a másiktól, hogy megváltozzon, csak azért, hogy nekünk kényelmesebb legyen. Hát igen. De persze néha jobb lenne...ha más lennék.

-Alice! –szólt Esme- Gyere kérlek, segíts Bellának. Biztosan éhes már, de a mai ebédet egy kis sétával kezdjük. Nyugi...mint az imént is mondtam csak a konyhába megyünk. –mosolygott bíztatóan.

Alice, és ő felsegítettek az ágyról. Minden szem rám szegeződött... - nem volt jó érzés, még akkor sem, ha néha szeretek a figyelem középpontjában lenni. Azonban a lábaim most nem csuklottak össze alattam, és „hallgattak” az agyam által küldött parancsokra. Nem sokkal később már az ebédlőben ültem egy kényelmes széken. Szerencsére csak Alice és Esme jött ki velem. A többiek valószínűleg a gyógyszer csodás hatását firtatták, vagy pedig Edward és Tanya jövőjét tervezgették..! Próbáltam nem az utóbbira gondolni. Valószínűleg az arcomra voltak írva az érzéseim, mert Esme mindent látott.

-Bella...ugyan már! Nem ez a legfontosabb..mármint nem az, hogy itt emészd magad a fiam miatt! Előbb gyógyulj meg, aztán ha még mindig szeretnéd magad büntetni, akkor próbáld meg újra. – mondta.

- Én...sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam nektek. Az lesz a legjobb, ha megkérem Carlisle-t, hogy vigyen haza apuhoz. Szegény..biztosan aggódik. Aztán, otthon könnyebb is lenne..nem látnám mindig azt a...szóval Tanyát és Edwardot. –fintorodtam el.

Ekkor egy fura dolgot vettem észre. Alice kérdőn pillantott Esme felé, aki megrázta a fejét alig észrevehetően.

-Vala...valami baj van? –kérdeztem megijedve.

- Nem, dehogy. –mosolygott Alice. De nem úgy, ahogyan szokott. Megijedve...rémült mosoly villant az arcán. – Csak arra gondoltam, kimehetnénk a kertbe, de Esme nem látja ezt még túl jó ötletnek.

Nem nagyon tudott hazudni. De ha nem akarja elmondani...akkor annak biztosan nyomós oka van, és...éhes is voltam. Esme éppen készen lett az instant levessel. Nagyon finom volt...! Amikor végeztem a kajával Alice szólalt meg először.

-Gyere, menjünk fel a szobádba...!

- Hová? A szobámba?? Az én szobámba?? Mit jelentsen ez?? Mondjátok el kérlek titeket! Nem szeretem, ha titkolóznak előttem, főleg ha az rólam szól. –kértem őket idegesen.

-Nos...tudom, hogy váratlanul ér...de... itt fogsz lakni nálunk. –kezdte Esme.

-Dehogy fogok! Most akarom megkérni Carlisle-t, hogy vigyen haza. Majd otthon meggyógyulok...megerősödök. –ráztam meg a fejem értetlenül. – Apu..biztosan aggódik már értem, és biztos nem egyezne bele ebbe, hogy itt lakjam nálatok. Ezenkívül én sem tartom jó ötletnek, mert Tanya és Edward...., meg lábatlankodni sem szeretnék...

- Bella..! Nyugi! –szólt Alice- Egy: nem tartasz fel bennünket semmiben sem! Kettő: Edward és Tanya most ne érdekeljen téged. Három: ....szóval...

- Az édesapád...ő... –vette át a szót Esme.

- Mi van apuval??? –kérdeztem egy kissé felemelt hanggal.

- Meghalt. –jött a hang a hátam mögül. Fagyos volt, és könyörtelen. Hátrafordultam és Edward állt ott. A szemébe néztem, de nem tudtam semmit sem kiolvasni belőle. Aztán kérdőn visszapillantottam Esmére és Alicera akik teljes együttérzéssel bólintottak.

- Nem...az nem lehet! – mondtam hitetlenkedve a könnyimmel küszködve. – Apu...ő nem hallhatott meg! Biztosan...biztosan valami félreértés. ez az egész! – ismét Edwardot néztem- Mondd már, hogy nem igaz!! – zokogtam, és éreztem, hogy őt vádolom mindenért. De nem mozdult, csak állt egy helyben és az arcomat nézte. Éreztem, ahogyan a könnyeim eláztatják a zsebkendőt, amit Alice nyújtott át. – Nem! Nem lehet igaz!!! – kiabáltam, és kirontottam az ebédlőből. Azonban nem hazafelé vettem az irányt, hanem felrohantam Edward szobájába. Magam sem tudom miért mentem oda...mintha ott biztonság várt volna. Amikor felértem becsuktam magam mögött az ajtót, a padlóra vetettem magam, és közben zokogtam.

- Mindenki elhagyott, akit szerettem... miért büntet engem ennyire az ég? Miért nem lehet normális az én életem? Miért kell ennyit szenvednem?? Mit követtem el, hogy így kell bűnhődnöm? –kérdeztem magamtól...sajnos a válasz elmaradt. Nagyon elálmosodtam..! Ám a szobában nem volt ágy, -hisz a tulajdonosa sohasem alszik- így meg kellett elégednem a padlóval. Lefeküdtem és nem sokkal később el is aludtam.
***
A hideg ébresztett fel. Valami...vagy valaki árasztotta magából. Amikor kinyitottam a szememet Edwardot pillantottam meg, ahogyan a karomat simogatja.

-Te? –csak ennyit tudtam magamból kinyögni a csodálkozástól. Közben felültem, így egy szintbe kerültem Edwarddal.

- Én! Ez elvégre az én szobám, de ha szeretnéd, megoszthatom veled...

- Mi??? Mi a fenét akarsz?? Miért kínzol engem?? – ezek a fránya miért-ek..

- Mi az, hogy mit akarok? Ez az én szobám, tehát akkor jövök be és ki, amikor csak szeretnék. És egyáltalán nem kínozlak..miért gondolod ezt? –értetlenül nézett rám.

- Valóban a te szobád, és akkor jársz ki, be amikor akarsz; de miért kezdtél el simogatni? És mi az, hogy nem kínzol? Tanyával vagy együtt, és az én karomat simogatod amikor alszom?! Szerinted ez normális, vagy mi?

- Ki mondta neked azt, hogy Tanya és én...szóval, hogy mi együtt vagyunk?

- Nem lényeges... de miért? Hazudott? Kötve hiszem. Amikor magamhoz tértem te a derekát...ott volt a kezed! –a könnyeim...nemár...megint bőgök – És, amikor bejöttél az ebédlőbe...amikor elmondtad, hogy apu...szóval, hogy ő...meghalt, akkor sem volt a hangodban semmi együttérzés, csak a képembe vágtad, és kezdjek vele azt amit akarok??!! Miért vagy velem ilyen? Egyáltalán...miért hagytál el?

- Akkor a végéről kezdeném, ha nem baj. –szólt- Azért hagytalak el, mert az hittem, úgy lesz neked a legjobb. Persze..időközben beláttam, mekkora marhaságot csináltam, hiszen ez a Kloszkovszkij is megtámadott, majdnem meghaltál...miattam! Azért jöttem vissza, hogy megvédjelek, és hogy még egyszer ne kerülj ilyen halál közeli állapotba. Aztán az apáddal kapcsolatos dolog...tudom, ott...nem voltam valami kedves hozzád (sőt), de nem tudtam tovább hallgatni Esme és Alice gondolatait és szavait, hogy miként közöljék veled, hogy meghalt. Ezért én berontottam és egy szóval elmondtam. Bocsánat, de szerintem...így sokkal kevesebbet szenvedtél....abban a pillanatban...! És ez a Tanyás úgy.. maradjunk abba, hogy törődjön mindenki a saját dolgával. – a keze megint a vállamra tévedt,onnan pedig az ujjaimra, majd vissza fel. Eközben a testemet bizsergés járta végig.

- A saját maga dolgával...rendben. Akkor most lemegyek Alicehez. –mondtam. Már álltam volna fel, amikor ő hirtelen magára húzott.
- Dehogy mész! –suttogta, és megcsókolt.
’Bella...ne engedd! Gondolj arra, hogy elhagyott, és hogy most Tanyával van együtt’-mondta az agyam, de a szívem ennek az ellenkezőjét zakatolta. A szívemre hallgattam és viszonoztam a csókját. Átöleltem az egyik kezemmel a nyakát, míg a másikkal az ingjét szerettem volna kigombolni. Azonban ő megfogta a kezem, és közben eltolt magától.

-Ez...mind szép és jó Bella, de...-kezdte

- De ha meglátja Tanya kiszalad még a világból is –fejeztem be a mondatát.

- Nem, ez nem igaz –mosolygott a kisfiús mosolyával- Csak félek, hogy ártanék neked, és azt hiszem ezt nem is szabad. Te most nagyon le vagy törve, és vigasztalásra vágysz apád miatt...ezt majd megkapod Jacob barátomtól...hiszen amikor nem voltam, akkor is vele vigasztalódtál.

- Áh...ezt nem hiszem el! Te...te csak azért vagy Tanyával, hogy engem megbüntess, hogy...amikor távol voltál én bátorkodtam Jacob társaságát felkeresni, csak azért hogy halljam a hang...

-Szóval csak ezért voltál vele? Csak ezért csókoltad meg? Akkor Kloszkovszkij? Ő mi volt?

- Nehogy már te legyél megsértődve, amikor te törted...szóval amikor te hagytál el! Amikor te fejezted be az egészet! TE és nem én! És tudod milyen volt az, hogy hónapokig csak az iskola és az otthonom között ingáztam?! Amikor mindenhol téged láttalak, és aztán hallottalak is?! Azt hittem begolyóztam! Fel tudod fogni milyen volt az?! NEM, és azért nem, mert te Tanyával mulattál, még én szenvedtem! És most engem hordasz itt el mindenféle embernek?? –huha...a volumenen lehetett volna lentebb is venni...

- Én? Mondtam rád egy rossz szót is? Csak épp kérdéseket tettem fel! Tanyáról pedig szállj már le!

Hát jó...ha ő így, én majd úgy! Az biztos, hogy nem fogok itt lakni...nem fogom ezt elviselni! Arra mérget vehet...belőlem nem fog bolondot csinálni még egyszer. –gondoltam. Felálltam, és az ajtóhoz mentem. Edward nem mozdult meg, nem szólt egy szót sem.

-Azt hiszem...itt csak is én vagyok a hibás, mert miután elhagytál bátorkodtam talpra állni. Bocsáss meg! –fintorodtam el, és a kezem már a kilincsen volt, amikor Edward megragadta a csuklóm és magához húzott.

- Fogd már fel végre, hogy csak jót akarok neked, és én még mindig szeretlek. – átkarolta a derekamat és úgy szorította testemet az övéhez, hogy már alig kaptam levegőt. Még is kellemes érzés volt, és nem szerettem volna szabadulni. A fejemet belefúrtam mellkasába, és élveztem a hideget amit teste bocsát ki. Egyik kezével az állam alá nyúlt, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Érted, hogy szeretlek?! Csak téged!

- De Tanya! –nyöszörögtem.

Erre nem szólt egy szót sem, csak megcsókolt. A csók többet ér minden szónál-ezt is a neten olvastam, és nagyon igaz...! Elhúzódtam tőle.

-De ha engem szeretsz, akkor...miért öleled őt? És miért voltál vele, amikor engem elhagytál?

- Egy pár nap...hét...esetleg hónap múlva mindent meg fogsz érteni...!

- De én most akarom megérteni!

- Azt hiszem, most még...nem lehet! –mondta, majd újra magához húzott és megcsókolt. Valószínűleg kikapcsolhatott a gondolatokba belelátás hajtóműve, mert nem vette észre, hogy Alice közeledni fog...és azt sem, hogy be fog nyitni az ajtón. Pedig Alice közeledett, és benyitott az ajtón és azt hiszem...nagyon meglepődött.

- Öhkm..- krákogott, és egy mosolyt próbált visszafojtani, amikor meglátta az én elvörösödött arcomat, és Edward meglepődött fejét- Szóval, én csak ... Bella, azért jöttem hogy berendezkedj a szobádba...de majd visszajövök később...

- Nem kell! Jó most! De...én ...szóval nem szeretnélek titeket megbántani, de nem szeretnék a terhetekre lenni, és nem szívesen látom a kedves vendégeteket sem – elfintorodtam-, ezért talán hazamennék...és apuról is gondoskodnom kell...most, hogy már ő is meghalt.. senki...úgy értem egy (vérszerinti) hozzátartozóm sem maradt, és...

- Nem kell kifogásokat keresned Bells! –szólalt meg Edward- Tanya és én holnap elköltözünk.

- Aha! –fordultam felé, és már lendítettem a kezemet, hogy felpofozom ám ő megfogta és megpuszilta. – Ne merj hozzám érni!

- De nem is tudod, hogy hová, és miért... – mondta humorosan Edward.

- Mi az, te vagy az emlékeztető?!! Nem érdekel! Már maga az a gondolat, hogy te és Tanya...egy külön házban..édes kettesben... – a szemeim lángot szórtak.

- Féltékeny vagy!

- És ha igen?! Akkor mi van?!!

- Tudjátok skacok, én inkább elmegyek és beszéljétek meg.. –szólalt meg Alice.

- Nem mész sehová! –mondtuk kánonban Edwarddal.

Alice idegesen elmosolyodott. Szegény...végig kell néznie, amint én, a barátnője, és a testvére veszekszik. Aztán törheti a fejét, hogy kinek a pártjára álljon...

-Nem érdekelsz te felfuvalkodott vámpír! –ordibáltam- Menj csak a te kis Tanyáddal. Hol érdekel ez engem?! Tudod mit?! Itt fogok lakni, és nem fog érdekelni az sem, ha te a fejed tetején zongorázol a barátnődnek! Hidegen hagy!

- Igen?! Valóban így gondolod te kis óvodás emberkölyök? Akkor tudod mit?! Én is maradok, és Tanya is, aztán majd meglátjuk, hogy ki bírja tovább.

- Srácok...elé... – próbált volna közbeszólni Alice...sikertelenül.

- Igen te hülye vámpír?! Tudd meg, hogy én fogom tovább bírni! – mondtam.

- Majd meglátjuk kis óvodás emberkölyök – kiabált már Edward is.

Emberkölyök ... emberkölyök a szomszédod! A kezem ismét meglendült és ő ismét megfogta...de most nem puszilta meg, hanem magához rántott és megcsókolt. Igaz nem tartott soká, és amikor vége lett köszönés nélkül távozott. Én pedig elolvadtam...Alicenak kellett összekaparnia, hogy újra emberi alakom legyen.

Gyógyulás

A hangok…amik valószínűleg mellőlem –vagy legalábbis a közelemből- szóltak egyre halkultak…csak halkultak…mígnem teljesen el nem hallgattak. Így érezheti magát egy süket-vak ember is. Hálát adok Istennek, hogy halálom napjáig –többnyire- egészséges ember lehettem. De miért kínlódok már ennyi ideje? A méreg…miért nem ölt már meg? Lehet, hogy így akarnak megbüntetni a „fentiek”, amiért ártottam Jacobnak, és Esőmannel is csak játszani akartam, csak rosszul sült el a dolog –legalábbis rám nézve. De ezt most mind el is felejthetem. Mit számít ez? Hisz Esőman bosszút állt mindenért és mindenkiért, ami/aki ellen valami rosszat tettem. Ilyen szempontból igazán rokonszenves ember…vagyis vámpír. Csak az a baj, hogy az életemmel kell fizetnem. Az lesz a legjobb, ha nem gondolok senkire, és semmire az életem utolsó perceiben, csak Edwardra. Ha igazat mondott Esőman, akkor…nagyon boldog vagyok, és…boldogan halok meg?! Ez marhaság. Én nem akarok meghalni. Ha Edward szeret, akkor vele akarok örökké maradni. De kit érdekel, hogy én mit akarok? A vámpír mérge a vérembe került, és ha eléri a szívemet…akkor véget ért a rövid pályafutásom. De legalább volt benne valami szép: megismertem Edwardot, és a Cullen családot. –gondoltam. Éreztem, hogy valaki mozgatni kezd. Azt nem tudtam volna megmondani, hogy felemelt a földről, vagy csak arrébb gurított, vagy belém rúgott… vagy…csak azt éreztem, hogy elmozdítottak. Aztán…már a gondolataim sem az én irányításom alatt álltak. Nem éreztem a fájdalmat, de gondolkodni sem tudtam. Mintha elaludtam volna, csak épp az álmok nem érkeztek meg.
-----------------------------------------
Süt a nap. Tehát a menyországban vagyok. Meghaltam.. Esőman elszakított Edwardtól. Istenem, de gyűlölöm magam. Vajon… vajon Edward nincs itt velem? Mert ha itt van, akkor nem is olyan szörnyű ez a hely számomra. Ha viszont nincs itt.. az maga a pokol.

-Edward….Edward –nyögtem még mindig a fájdalmamban.

A kezemet megfogta, és az ajkához húzta két hideg kéz. Edward lenne? Eljött velem a menyországba, hátrahagyva a családját? De Bella…gondolkozz már…Edward vámpír, ő nem kerülhetne be a menyországba….

-Edward..te…te vagy az? –kezdtem újra, tele reményekkel, hátha mégis ő az.

-Bella…ó szerel…hát magadhoz tértél?!! Várj…szólnom kell Carlisle-nak. De aztán..ha jobban leszel…

- Edward miért nem szóltál azonnal, hogy magához tért? –kezdte idegesen Carlisle- Ez a gyógyszer, amit beadtam neki, még nagyon …nagyon kísérleti fázisban van. Ha valami baja lesz Bellának azért, mert nem figyeltem rá eléggé…!

- Carlisle….- szólítottam meg a legkedvesebb doktort, akit valaha is ismertem.

- Igen Bella, én vagyok. –hallottam a hangjában, ahogy elmosolyodik- Ne haragudj, amiért leszidtam Edwardot, de valahogy meg kell értetnem vele, hogy mi a jó, illetve a rossz számodra. De erről később, ha jobban vagy. Nos..kérlek ne beszélj, engedd, hogy megvizsgáljalak.

Állig be voltam takarózva….ez idáig. Carlisle lehúzta a derekaimig a takarót, aztán egy fecskendőt vett elő. Éreztem, ahogy a tű belefúródik a bőrömbe. Éreztem, ahogyan a fecskendő tartalma belém ömlik. Fájt…! Ez is olyan érzés volt, mint amikor Esőman megharapott. A testemet már megint nem én irányítottam.

- Carlisle….éget…megharapott…- ordítoztam kínomban.

-Bocsáss meg nekem Bella, de ez az ellenszérum. Nem tehetek mást…-a hangja valóban megbánást tükrözött, de ezzel nem tudtam foglalkozni. – Próbálj meg ellazulni. A mai nap nehéz ugyan, de holnap már kutya bajod nem lesz. A tested ma még hánykolódik, holnap már te irányítod. A gondolataid ma még börtönben vannak, holnap már szárnyalhatnak. Csak erre gondolj. Tudom, nehéz, de..

A hangokat már megint nem hallottam. De Carlisle szavai nem hagytak elkeseredni…vagyis, nem olyan mértékben, mint amilyenben a nap első felében részem volt. Már mindjárt vége. A gondolataim is már „más” kezében voltak…nemsokára elvesznek, és utána nem érzek fájdalmat. Átalszom az éjszakát…reggelre pedig…”kutya bajom sem lesz”. Ezekre a dolgokra gondoltam legutoljára…és aztán …újra nem éreztem.
 

-----------------------------------------
- Carlisle, ez..ez megszokott dolog, hogy még mindig nem kelt fel?

-Edward…hányszor kell még elmondom, hogy meglehet, Bella az első ember, akin ezt a szérumot kipróbálták. Semmit sem tudok mondani..csak azt, hogy tegnap minden jel arra utalt, hogy sikerül a mérget legyőzni…

-Edward…-suttogtam.

- Bella!! Drága Bella. Carlisle gyere kérlek…vizsgáld meg! –mondta izgatottan Edward. Mintha egy kisgyerek lett volna, akinek az apukája megcsinálta az elromlott játékát. De szerettem, és mindig is szeretni fogom. És ma, amikor lábra tudok állni, ezt el is mondom neki. Tanyának pedig megköszönöm, amiért segíteni akart…vagyis azt hiszem ezt fogom tenni.

-Bella, kérlek ne beszélj – mondta Carlisle- meg szeretnélek ismét vizsgálni.

Engedelmeskedtem. Carlisle meghallgatta a szívem dobogását, megmérte a pulzusomat, a vérnyomásom, még a torkomat is megvizsgálta, majd elégedetten szólalt meg.

-A gyógyszer megette a hatását. Semmi elváltozást nem veszek észre…ami azt jelenti, hogy Bella fizikailag teljesen helyrejött. Nos..ez persze nem azt jelenti, hogy tökéletes formában van, de a teste készen áll a mindennapi életre. Na persze…ma még pihenned kell, és amint látom ez menni is fog, mivel nagyon gyenge vagy még..de Esme levesétől pár perc alatt felerősödsz. És..mi lenne ha kinyitnád a szemedet? Első lépés az erősödés felé. –noszogatott az orvosom.

-Meg…megpróbálhatom…de … - hát igen…megpróbálni éppen meg lehet, de úgy éreztem, hogy semmiképp sem fog menni. Mintha mázsás súlyok lettek volna a szemhéjamon. Beszélni sem tudok…arra sincs erőm, hogy a hangszálaimat megrezegtessem..és most arra kér Carlisle, hogy nyissam ki a szemem? Hogyan?? De csodával határos módon az első próbálkozásnál sikerem lett. Megpillantottam a doktort, ám rögtön Edwardot kerestem. Amikor megtalálták a szemeim, el szerettem volna süllyedni.. Tanyát ölelte. A keze Tanya derekán nyugodott. Esőman hazudott. Edward már nem szeret, és Tanya sem azért van itt, hogy azt higgyem, hogy ő és Edward együtt vannak. Ezt nem kell hinnem…hisz ez valóban így van. Szerencsére Esme –aki ugyancsak a szobában volt- észrevette, hogy mit gondolok magamban. Hisz ő is nő…és tudja, mit érzek a fia iránt. Megtörte a kínos csendet, és a gondolatimat is.

- Bella…tudom, hogy nagyon ki vagy merülve, de mi lenne, ha kijönnél a konyhába, és én meg csinálhatnék neked tyúkhúslevest… és közben beszélgethetnénk is. Persze csak ha szeretnéd, és ha nem vagy túlságosan fáradt.

A szemében mély együttérzést láttam. De mire megyek már azzal is? Elveszítettem a szerelmemet. Elveszítettem az életem értelmét...De…ki kéne menni a konyhába.. akkor nem látnám Tanya önelégült képét. És talán Esmével is tudnék beszélgetni. Beszélgetni?? Te jó Isten.. egy szót sem bírok kimondani normálisan. És hogyan tudnék felállni az ágyról? De hinnem kell benne, hogy sikerülni fog.

-Persze Esme…szívesen…úgyis…éhes vagyok…de…Alice-ra is szükségem lenne…mert…még nem vagyok biztos a lábaimban….-mosolyodtam el. Ám az a mosoly tele volt bánattal, fájdalommal. A szemem mindig Edwardra tévedt, aki nem engedte el Tanya derekát…! Azt hittem…hogy amikor felébredem, Edward első dolga lesz, hogy odajön hozzám, elmondja, hogy még mindig szeret…és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.. ehelyett…!

-Szia Bella…örülök, hogy jól, azaz jobban vagy. –szólt mosolyogva Alice. Valószínűleg ő is észrevette, hogy nem vagyok túlságosan boldog, és amióta kinyitottam a szemem nem követelem Edwardot. – Gyere, segítek neked…úgyis szeretnék tőled valamit kérdezni. Edward, segítenél?

-Nem, nem kell! –mondtam a kelleténél hangosabban- Ha hárman nem hozzuk össze, akkor majd még pihenek egy kicsit, és délutánra ”kutya bajom sem lesz”.

- A beszéddel már minden rendben. Azt hiszem…ez a szérum gyorsabban hat mint hittem. –csodálkozott Carlisle.

- Na látjátok.. ez a gyógyszer mesés.. minden rendben lesz! Mi lenne, ha megpróbálnék egyedül fölkelni? –ajánlkoztam.

- Nem…azt nem lehet Bella! –hiúsította meg a tervemet szavakban Carlisle. Amikor kimondta én megpróbáltam lábra állni. Ám amikor a testsúlyomat a végtagjaimra helyeztem kicsúszott alólam a talaj. Szerencsére valaki megfogott, így nem estem le a földre, és nem ütöttem meg magamat. Ez a valaki pedig Edward volt.

Gonosz

Előző életemben biztosan valami halálos bűnt követtem el, hiszen ha nem így lenne, akkor nem súlytana le rám az ég (ennyiszer).
Az egy dolog, hogy Esőman nem „vállalt” fel. Nem nagyon érint, hiszen alig ismerem…azaz sehogy sem, csak épp ő hozott be az esőről, és vele szeretném, illetve szerettem volna pótolni Edwardot. De ezek után el fogom vetni ezt az ötletet is. Nekem nem kell egy ilyen menő fiú, aki után a csajokat kiskanállal kell összekaparni, és az meg élvezi mindezt, sőt…esetleg ki is használná az ilyen lányokat és félre is lépne párszor…vagy épp milliószor. Nem…nekem nem kell ilyen fiú, semmiképp sem.
De az már egy másik dolog –és nekem ez fáj a legjobban-, hogy a szerelmem elhagyott, és most egy másik lánnyal jön vissza. Egy olyan lánnyal, akit én sohasem kedveltem, és meg kell mondanom…ezután még annyira sem fogok. Türtőztetnem kell magam –már most érzem-, hogy ha meglátom őket ne pofozzam fel Tanyát. Nem értem, miért büntet engem ennyire a sors?!
Amint kijöttünk a teremből Alice a szekrényének dőlt, és nézett aztán a semmibe. Ismét egy újabb látomás, amely talán már azt is elárulhatja, hogy mikor, és hol fogunk találkozni az újdonsült szerelmespárral, és én hogyan fogok erre reagálni…

-Na? Valami új, érdekfeszítő infót láttál meg? –tudakoltam.

- Mondhatjuk úgy is. Csak azt láttam, hogy a suliban fogunk találkozni. Ez jó dolog, hisz itt nem csaphatsz olyan nagy patáliát.

- Ugye csak viccelsz?! Hogy itt az iskolában?! Pf..remek. Na de… Tanyát minek hozza be az iskolába? Még ha ő maga ide is jön –meglátogatni a tanárokat, mesélni az új iskolájáról-, de Tanyát mi a fenének hozza magával? –töprengtem- Ó..hát persze. Hogy villogjon vele, és a tudomásomra hozza, hogy akár fel is fordulhatok.

- Néha nem tudom elhinni, hogy több mint egy évig jártál a bátyámmal. Ilyennek ismerted őt meg? Mert, szerintem nem gázolna bele az érzéseidbe, amikor tudja,hogy szenvedsz.. –vonta fel a szemöldökét Alice.

Nem szólaltam meg. Csak néztem a semmibe, és azt kívántam, bárcsak ne ismertem volna meg Edwardot. El sem hiszem, hogy ilyenre gondoltam…hisz ha jól megnézem, neki köszönhetem az életem szép napjainak túlnyomó többségét, most meg azt kívánom, bárcsak ne ismertem volna sohasem? Komolyan el kéne mennem egy agyturkászhoz.. tegyen rendet a tudatomban.

-Bella..nekem mennem kell. Még be kell szaladnom az igazgatóiba. Gondolom, addig el leszel egyedül. Ugye?!

-Ja, ja. Persze. Menj csak. Addig meg imádkozom, hogy nem jön Edward. –fintorogtam.

Alice nem szólt semmit, csak egy bátorító pillantást vetett felém. Neki milyen könnyű lehet. Gyönyörű, ezenkívül mindene megvan, és még egy férfi is van aki odavan érte, és nem engedett Tanya csábításának sem. Pedig az a banya ott is bevetett ám mindent. Egyedül a szíve nem dobog…a vér nem folyik az ereiben, de minden más tényező az életében a helyén van. És boldog. De én?! Nekem folyik vér az ereimben, a szívem is dobog, de persze nincs olyan férfi aki szeretne. Az élet semmit nem ér, ha nincs legalább egy olyan ember, akinek te vagy az ég, te vagy a föld, és a két dolog között is te vagy minden. Na persze, ha van is ilyen férfi, akkor az sem lenne utolsó dolog, ha én is így éreznék iránta.

-Hé Bella! –a gondolataimban megint megszakítottak. A hang irányába fordultam, és nagy meglepetésemre Esőman állt ott.- Tudod…én csak…szóval bocsánatot szeretnék kérni, mert csúnyán viselkedtem az előbb. Tudod…én nem akartam, csak..

-Csak az a sok lány ott ült a lábad előtt, és mégsem égeted le magad azzal, hogy ismersz?! Sőt…már azzal sem, hogy tudod, hogy a világon vagyok! Semmi vész Edward, nem is vártam mást. Nem tudom, miért kerítesz ennek olyan nagy feneket. –mondtam.

- Mi? Tehát neked a kocsiban…az a csók semmit sem jelentett?

- Te nem vállaltál fel könyörgöm!! –ordítottam, és éreztem, hogy a folyosón tartózkodó emberek engem, azaz minket néznek. – Az a sok cicababa…figyelj. Nem érdekel. Sokkal nagyobb bajom is van, mint hogy azzal foglalkozzam, hogy te mit művelsz. Odaadtam a felsődet. Kimostam, kivasaltam, semmi baja. Oké?! Most pedig, mennem kell, mert még órám van, és egy kedves ismerősömmel és a barátnőjével is kell találkoznom. De neked hála lehet hogy a barátnője nem éli meg a holnapot, mert ….

- Bella! Fejezd be! –utasított rendre Alice.

Mély levegőket vettem, hogy lenyugodjak. Alice közbe mellém állt, és fürkészte a –valószínűleg- vörös arcomat.

-Rendben. Köszönöm a felsőrészt! És ha lenne időd..szeretnék veled…

- De nem lesz időm!! –ordibáltam még mindig.

-Szeretnék veled megosztani valamit. Valami fontos dolgot. Szóval kérlek…ha lenyugodtál, akkor hívj fel. Szia – köszönt el Edward, és kiment az udvarra.

Fájt a fejem. Nem érdekelt már semmi sem. Miért büntet engem az ég? Mit tehettem, amiért ilyen súlyosan kell lakolnom?

-Csúnyán viselkedtél már megint. –emlékeztetett Alice…mintha nem tudnám- De…van egy rossz hírem.

-Mondd…már úgysem tud érdekelni. –néztem a szemébe.

Erre ő felemelte a kezét, és a bejárathoz mutatott. Megpillantottam Edwardot. Semmit sem változott. Ugyanolyan kívánatos, gyönyörű volt. Azonban a képet elcsúfította Tanya jelenléte.

-Én megölöm! –és már indultam is. Alice azonban pár lépés után visszahúzott.

-Ugye nem szeretnéd elszúrni a dolgot? Lehet hogy újra összejöhetnél a testvéremmel.. csak okosan kéne taktikázni. Nem gondolsz erre?

-Nem! nem gondolok erre!! Elvette a szerelmemet, fizessen meg érte!

-Bella, könyörgöm.. ő egy vámpír. Te nem bírnád semmilyen körülmények között sem megölni. –emlékeztetett. Itt valamelyest elgondolkodtam. Lehet hogy igaza van?

-De akkor is …valamit…valamit kell tennem. Ezt nem bírom! Miért tettek tönkre??- suttogtam. – Azt hiszem beszélnem kell Esőmannel.

- Bella.. te nem voltál ilyen. Térj már észhez! –könyörgött Alice.

De nem érdekelt. Becsengetésig még volt kemény 10 percem. Úgy döntöttem, a hosszabb úton megyek, mert azt Edward sohasem szerette, így a találkozás lehetősége a 0-val egyenlő. Ugyan több idő alatt érek célhoz, de nem találkozom vele. Amikor felértem az osztályba Edward nem volt ott. Gyorsan megkérdeztem az egyik cicababától merre ment –biztos voltam benne, hogy ők tudták, és láss csodát valóban.. – majd utána eredtem. A tetőn értem utol.

-Héj, Edward. –kezdtem. – Elnézést szeretnék kérni…az előbbiért, csak tudod…van egy kis gondom, és mindig máson szeretném levezetni, hogy a teher a vállaimon…háát… könnyebb legyen. – ez mind mind igaz is volt.

- Tudom. Tudom, hogy visszajött a szerelmed.. –nézett rám.

- MI? De hát…de hát honnan?

- Mondtam, hogy nem ismersz. És…az hiszem, az lesz a legjobb ha elmondom neked, hogy mire is gondoltam, amikor ezt mondtam. Tudod…hú, nem is tudom, hogy hol kezdjem, mert ezt még senkivel sem osztottam meg, és bevallom szégyellem is..

- Semmi baj…biztosan nem lehet olyan…húde komoly. –nevettem. Ám rájöttem, hogy ez mégis olyan húde komoly dolog lesz.

- Hát…majd eldöntheted, hogy olyan húde komoly dolog e, vagy sem. Szerintem elég… undorító…! –kezdte- Szóval… én nem 18 éves vagyok, hanem… 118. És a nevem eredetileg nem Edward, hanem Berger Alexander Kloszkovszkij, és én…nem is vagyok ember…hanem… egy vámpír vagyok. – a szemeit még mindig rajtam tartotta.

Megdöbbentem. Nekem csak vámpírokkal van dolgom?? De ez a dolog persze magyarázat az isteni külsőre. Noha azt nem értem, hogy ő mért nem fogta magát vissza a csók közben…és még valami….milyen vérrel táplálkozik? Megdermedtem. Mi van, ha én csak egy préda vagyok?

-Nagyon sokat jelentesz nekem Bella.

- Kérlek… hagyd abba. Ne ijesztgess. – kezdtem, és a könnyek, azok a fránya könnyek ismét kitörtek. – Kérlek…Edward.. vagyis.. Esőman.. vagy hívjanak akárhogyan….hagyd abba kérlek.

- Eddig tudtam magam türtőztetni. Valahogy be kellett csalnom téged a csapdámba. Nem vagyok a „gyors menetek” híve. Szeretem, ha közben megismerem az áldozatomat, és a végén, egy eldugott kis helyen elárulhatom neki szépséges keretek között a titkomat. Persze csak azért, hogy után végezhessek vele. Azonban te…olyan gyönyörű vagy, hogy fájdalom lesz kioltani az életedet. Azonban, hogy Edward barátom visszajött, nem tehetek mást…meg kell öljelek. –mosolygott azzal a huncut mosolyával. – Tudod milyen nehéz volt megjátszanom magamat? Azt tetetni, hogy én egy normális ember vagyok, aki szerelmes beléd? És amikor megcsókoltál…tudod milyen nehéz volt visszatartanom magam, hogy ne essek azonnal neked, és végezzek veled rögtön? Mindezt csak azért, hogy a véred finomabb legyen számomra. Annyit sóvárogtam utánad, és most itt vagy magadban, tehetetlenül, lefehéredve. Gyönyörű vagy Bells.

- Kérlek szépen… ne csináld…!

- A-a. Szükségem van a véredre. Ja igen. Mielőtt meghalsz, tudnod kell, hogy Tanya és Edward nincsenek együtt. Tanya azért jött Edwarddal, hogy megóvjon téged, mivel Edward haverom még mindig szerelmes beléd, de ezt nem szabd kimutatnia, ezért egy kis színjátékot is belevittek, hisz tudták, hogy Alice, a drága Alice látni fogja a jövőt.. Így a hamis jövőt látta. Ugye milyen okos a te kis szerelmed? Na de elég a meséből. Jöhet a kaja! –megnyalta a szája szélét, és közeledett felém.

-Kérlek…! Hallod! Ne csináld.. –sikítottam.

Éreztem, hogy a karja a derekam köré fonódik, majd a szája a számhoz ér, egy utolsó csókot nyomva rá. Ekkor meghallottam az imádott hangot a hátam mögül.

-Most azonnal elengeded Kloszkovszkij! – erre az utasításra a derekamat valóban elengedte, de a szája a nyakamra siklott. Utolsó gondolataim ezek voltak:

- Esőman bőre miért nem hideg, ha ő is vámpír?

- Edward még mindig engem szeret, legalább egy jó dolgot megtudtam az utolsó perceimben.
- Tanya…ő nehéz ügy. Azonban most még rá sem tudtam haragudni.
Azt hiszem itt a vég…illene közölnöm az érzéseimet!
- Edward! –kiáltottam.

- Igen Bells? –a hangja remegett.

- Én…szeretlek! És…

- Elég ebből a marhaságból srácok. Itt a vége szép Bella, és kész. Gondolj arra, hogy neki nem kellettél, és látod…nem is olyan fájdalmas az elmúlás. –nevetett Esőman..vagy hívják akárhogyan.

Megharapott. A fájdalom, amit éreztem leírhatatlan volt. Pár másodperc múlva forgott velem a világ, nem láttam jól. Aztán arra emlékszem, hogy valaki elejtett, és én a hátamra estem, majd nem kaptam levegőt.

Haldokoltam.

Látomás

Remek színésznő lenne belőlem..legalábbis szerintem. Úgy gondolom apu elhitte, hogy én csak most tudom meg azt, hogy Alice visszajött. Meglepődtem a sikeremen, mivel általában mindent elszúrok. Ám lehet, hogy ez azért sikerült jól, mert nagy-nagy súlya volt.

-Nézd Bells, látogatód érkezett. – közölte apa, de a mosoly még jelen volt az arcán.

- Igazán? Kicsoda?

- Hát én! –röpült felém Alice. Semmi kétség…mi ketten remek színésznők vagyunk. Ha meghívnának egy filmbe szerepelni, gond nélkül játszanánk. Legalábbis most azt hiszem. – Itt vagyok! Megjöttem. És tudod mit?! Maradok is! De nem csak pár napra, vagy hétre, hanem erre a tanévre mindenképp, sőt még lehet, hogy tovább is. Persze ez mind Esme ötlete volt… - nevette el magát.

- Ez egyszerűen remek. De ha csak magadba jöttél vissza, akkor … apu ugye itt lakhat nálunk Alice?! – bevetettem azokat a híres boci szemeket, amiknek apu nem tudott ellenállni sohasem.

- Ez természetes. Már ha Alice elfogadja a meghívást. De remélem elfogadja. –szólt apa.

- Nem szívesen lakok magamban a nagy házban, ezért…szívesen elfogadom ezt a remek, vissza nem térő ajánlatot. Na persze beszállok a rezsibe, meg minden ilyen dolog, hiszen ingyen nem kívánhatom.

- Remek. Gyere Alice, rendezkedjünk be a vendégszobába. Kipakoljuk a bőröndöket meg…... -kezdtem, de apa félbeszakított.

- Oké lányok, de este azért szeretnék aludni, szóval ha megkérhetlek benneteket halkan beszélgessetek, és ne felejtsétek el, hogy holnap iskola.

A mondat végét már nem teljesen hallottam, mivel a lépcsőn szaladtunk felfelé. De Alice biztosra veszem, hogy tisztán értett minden egyes szót. Természetesen csak a cuccait tettük be a vendégszobába, mert ő nem alszik, és beszélgetni egy falon keresztül érdekes lenne. Szóval felmentünk a szobámba. Azt vettem észre, hogy a színészkedés, ez a rövid színészkedés is kifárasztott. Nem tudom miért, hiszen semmi fizikai megpróbáltatás nem volt benne…de akkor is elálmosodtam.

-Azt hiszem, itt valaki nagyon álmos lett hirtelen –gúnyolódott Alice. – De semmi vész. Elhiszem, hogy aludni szeretnél, és azt is, hogy holnap a legjobbat szeretnéd magadból kihozni, mert ugye Edw…

- Ne mondd ki a nevét! Kérlek szépen, hagyjuk ezt a témát. Most…megint a bátyádon jár az eszem, és azt érzem, hogy nem vagyok hűséges. Tudod milyen égető érzés ez itt benn, a szívem körül? Mert én szeretem őt, és csak mással akarom pótolni. – kezdtem, és érzetem, hogy a könnyek megint csak gyűlnek és gyűlnek a szememben.

- Ne sírj már. Nem hiszem, hogy így lenne…vagyis, lehet hogy így van. De mi van akkor, ha Edw..úgy értem, az Esőmant megkedvelnéd, -és szerintem már kedveled is, hisz mi a csudáért csókoltad volna meg, ha nem így lenne- és ő kitörölné a bátyámat, az emlékeit a lelkedből.

-Te is tudod, hogy ez lehetetlen. Szóval, azt hiszem, holnap odaadom ’Esőmannek’ a felsőrészét, és többet nem beszélek vele. Vagyis, még egyszer megköszönöm, és…ennyi. Én nem akarok hűtlen lenni Edwardhoz, még akkor sem, ha ő az, velem szemben. Én tiszta szívemből szeretem, és soha nem hittem volna, hogy elmegy, hogy itt hagy egyedül, összetört szívvel. Most jöhet az a duma, hogy értem tette…de nem tudom, hogy itt mi szolgálja az én javaimat.

Amikor befejeztem a mondanivalómat Alice a semmibe nézett. Újabb látomás, gondoltam. Nem zavartam meg, hisz nem is tudnám. Egy perc sem telt el, máris visszajött az ’emberek világába’.

-El mondod, hogy mit láttál, vagy nem rám tartozik? –kérdeztem félve.

- Ööh..azt hiszem, jobb ha erről még nem tudsz. Vagyis…áh, nem szeretném ha engem is az ellenségednek tartanál, mint Jacobot, szóval azt hiszem, jobb ha elmondom. Láttam a testvéremet, amint Tanyával visszajön Forksba. De azt nem tudom miért, és te mit reagálsz majd erre…

Éreztem, ahogyan megfagy az ereimben a vér, és kővé dermedek. A szám nem modult, noha más testrészem sem. Ha Edward el is jön, minek hozza Tanyát? Hogy a szívem darabjai porrá törjenek össze? Hogy soha többet ne legyek boldog senkivel sem ?–noha ennek az esélye most is a nullával egyenlő. Azok a fránya könnyek…istenem, miért indulnak el azon az úton? Miért nem tudok elleni mit tenni?

-Jól vagy Bella? –kérdezte Alice.

- Nem, nem vagyok jól! Utálom Tanyát! Miért vette el tőlem a szerelmemet??? – ordibáltam.

Alice is megmerevedett, nem tudott mit válaszolni. Nem akart engem sem megbántani, de még is csak a testvéréről volt szó. Persze Tanyát ő sem kifejezetten szerette, hiszen Jasperrel is szeretett volna kavarni, de szerencsére ott győzött Alice és Jasper szerelme. Sajnos az én, vagyis az én és Edward esetébe az a boszorkány győzött…aki nem is boszorkány, hanem vámpír. (noha ebben én kételkedek)

-Mikor érkeznek? –kérdeztem nyugodtabban.

- Holnap. De ne izgasd fel magad, én melletted leszek..és segítek neked. Ha kell még Tanyát is megverem, elzavarom, kiűzöm a világból is, csak ne izgasd fel magad.

- Nem érdekel..! Ha Edward Tanyával boldog, hát legyen. Én majd túlélem, nekem úgyis csak éveim vannak már hátra, neki meg az örökkévalóság.

- Olyan hülye vagy, már ne is haragudj. Esőmannak tetszel, és neked is tetszik…

- De én Edwardot szeretem. Vagyis, szerettem, és nem szeretnék hűtlen lenni hozzá.
De nem érdekel. Bocsi Alice, de nem lenne nagy baj, ha lefeküdnék?

- Azt csinálsz amit csak akarsz. Én elmegyek vadászni. –mosolygott rám együtt érzően. – Na szia, megyek mert már szomjas vagyok. Te meg aludj!

Kiugrott az ablakon.

Milyen érzés lehet csak így kiugrálni ablakokon? Kipróbálnám. Megint eszembe jutott Edward és Tanya. Minek jön vissza? Eközben lefeküdtem, betakaróztam. Nem sokkal később a gondolataimat az álmok szakították meg.

Reggel Alice keltett fel. Azt mondta, ki szeretne pofozni egy picit, hogy Esőman és Edward is felfigyeljen rám.( A megmentő Edwardomat Esőmannek hívta, mivel az esőről húzott be.) Engem egyik hímnemű sem érdekelt túlságosan. Vagyis…abban a pillanatban nem. Amikor végzett velem, belepillantottam a tükörbe. Egy egészen más Bella nézett rám vissza. Alig ismertem magamra. A hajam a vállaimra hullt, a szemem vékonyan ki volt emelve, számon halvány rúzs látszott. Tetszettem magamnak. Aztán gyorsan beszálltunk Alice sárga Volvójába, és elindultunk a suliba. Szerencsére ő is abba azt osztályba járhatott ahová én. Amikor beléptünk a terembe megpillantottam a megmentőm. Sejtettem. A lányok bálványa. Körülrajongják, éljenzik, tapogatják. Ő meg élvez is. Alice-ra néztem, aki bátorítóan bólintott. Elővettem a táskámból a felsőrészt, és megcéloztam Esőmant. Természetesen ő nem vette észre, hogy én is megérkeztem.

-Hello Edward. –kezdtem. Hangom akadozott, és éreztem ahogyan az arcom elvörösödik. Ő a szép aranybarna szemeit rám szegezte. Úgy nézett rám, mint aki még életében nem látott. Hát persze. Nem szeretné magát égetni velem. Azt is le szeretné tagadni, hogy valaha is találkozott velem. Persze, hisz az osztály cicababái itták a szavait. Mit számítok én? – Látom el vagy foglalva, de a felsőrészedet vissza szeretném adni. – elfintorodtam.

A lányok, akik körbeülték tetőtől talpig végigmértek, és egy undorodó hangot adtak ki. Aztán elkezdődött a suttogás. Ez sem nekem és sem Edwardnak nem tetszett. De eközben a megmentőm kezébe nyomtam a felsőrészt, ami ki volt mosva és vasalva is. Majd elindultam vissza, Alice felé. Ismét egy újabb szégyellni való dolog. De nem érdekel. Hogy is gondolhattam szebb dolgokra Esőman és köztem? Azt hiszem el kéne mennem pszichiáterhez, vagy valami agyturkászhoz.

-Mehetünk. –mondtam Alicenak. – Azt hiszem ez egy újabb seggfej – ezeket a szavakat kicsit hangosabban mondtam ki a kelleténél, hogy Edward is meghallja. De nem jött utánam. Bambán ült a pad tetején a felsőrészét markolászva. Én és a barátnőm kimentünk az udvarra. Becsengetésig még volt időnk. Ekkor azonban jött a második trauma.

Mese

- Alice… hát te? – kérdeztem elkerekedett szemmel. Noha ez a kérdés nem is kérdés volt. Mi az hogy hát te? Ő a barátnőm, és az az ember aki megvigasztal ha baj van, és így fogadom? Valami baj van velem…nagy baj.
-Hát én? Hát én itt vagyok. Hol a csudában voltál? Halálra izgultam magam miattad, tehát ha megkérhetlek ilyet többet ne tegyél! Most pedig meséld el, hogy hol voltál ilyen sokáig nélkülem! És mi ez a férfi felsőrész rajtad?

- Jacob jött el értem, mert készen van a kocsim, és nem akarta ingyen odaadni.. és én meg…elmentem. De aztán kiderült, hogy Jacob becsapott…és csak kihasznált. Kiszálltam a kocsiból, neki meg megmondtam, hogy menjen el, mert apu elmegy az autómért, és ki is fogja fizetni azt. Szakadó esőben sétáltam pár métert…de aztán Edward megint az eszembe jutott, és…rosszul lettem, vagyis…bőgtem mint egy óvodás, akinek egy másik gyerek elvette a játékát. Akkor aztán egy fiú…felsegített, és bevitt a kocsijába. Aztán…ott beszélgettünk, és…aztán hazahozott.

- Neked tetszik ez a fiú, ugye? –halvány mosoly ült ki Alice arcára.

- Hát…nem olyan rossz..sőt, és azok a szemek, a keze, az ajkai… és a parfümje is isteni

Alice szemei az arcomat fürkészték. Lehet, hogy elpirultam? Vagy valami ráragadt az arcomra? Mit néz rajtam? Mit mondtam, amit nem kellett volna…?

-Szóval az ajkai…hm…értem én. De akkor áruld el a nevét is kérlek..

- Óh, nem kell rögtön rosszra gondolni…-mentegetőztem de magam sem tudtam miért, hiszen ez egyértelmű.

- Én nem gondoltam semmi rosszra…sőt örülök neki, hogy elfelejted a bátyámat, vagyis…próbálod elfelejteni. De a neve…?

- A neve Edward. És, nagyon hasonlít az első Edwardomra…talán ez fogott meg benne, vagy nem tudom. De azt hiszem, mi ketten nem fogunk összejönni, mivel az én szívem még…legalább félig foglalt, és szerintem az övé is. Olyan jól néz ki, hogy az összes lány odavan érte, majd pont én kellek neki. Vicces lenne. –mormoltam.

- Azon nem gondolkodtál még el, kedves Bells, hogy ha nem tetszenél neki, akkor nem smárolt volna le? – húzogatta a szemöldökét a barátnőm.
Ez valóban igaz. De lehet, hogy pont ugyanilyen cipőben jár mint én. Azaz ő is a szerelme hangját akarja hallani, ezért szabályokat hág át. Egy csók nem lehet magyarázat. Én sem szeretem Jacobot…mint a szerelmemet, barátként persze, imádom –noha most már ez is megfontolandó-, és mégis megcsókoltam. Azt hiszem, Alice téved…
-Nem hiszem, hogy most igazad lenne. Egy csók semmit sem bizonyít. Tudod…én is
megcsókoltam Jacobot…de mégsem szeretem.

- Azért gondolkozz el rajta. De ugye abba a suliba jár, ahová te is?

- Igen, azt mondta, és azt is, hogy abba az osztályba tették át, ahová én is járok…

- Ez igazán nagyszerű! Ugyanis, most be kell jelentenem valamit! –mosolygott Alice, és szemei ragyogtam az örömtől – Újra Forksban fogok élni, és újra ebbe a gimibe fogok járni, és így be tudod majd mutatni az új Edwardodat.

- Ez remek! – sikítottam el magam.

- Bella, szivem, valami baj van? –szólt apu odalentről.

- Áh, semmi csak egy pók van a szobámban, de már megöltem…bocsi apu! – vigyorodtam el. – Szóval ez nagyszerű! Akkor, mi lenne, ha hivatalosan is hazajönnél? Úgy értem…bekopogtatnál az ajtón, én beengednélek, és megkérném aput, hogy nálunk lakhass. Na, mit szólsz? Légyszi-légyszi… -kérleltem.

Alice hirtelen a nyakamba ugrott. Új a parfümje, állapítottam meg.

-Tehát ez egy igen! Remek. Akkor mért nem jössz most? És így, már este is hivatalosan itt tudnál aludni, anélkül, hogy félnünk kéne, hogy apu mikor nyit be…nem mintha benyitna, de..

A telefon megszólalt. Szerencse, hogy még Billytől kaptam karácsonyra egyet a szobámba, így nem kellett levágtatnom az alsó szintre, ahhoz, hogy beszélni tudjak azzal a személlyel, aki a vonal túlsó felén beszél.

-Igen, tessék? – kezdtem.

- Szia Bella. Jacob vagyok…csak..

- Bocsi Jacob, de ehhez most nincs kedvem és meg kell mondanom türelmem sem. Ami történt megtörtént. Nem kell bocsánatot kérned, mert elismerem nem csak te voltál a hibás, de sajnos…ez nekem túl sok. Az, hogy átvertél, illetve „nem szegted meg az ígéreted” nekem nem ér valami sokat, mivel így engem támadtál hátba. Ha elismered, ha nem.

- Oké, megértelek. Csak szerettem volna tudni, hogy hazaértél e épségben, mert ha nem..

- Mert ha nem, akkor mi lett volna? Nem történt volna semmi, max. az, hogy én már nem léteznék. De…figyelj. Fejezzük ezt be. Megmondtam, hogy majd apu elmegy a kocsiért, és ne aggódj, kapsz érte pénzt is. Sajnálom, de ettől kedvesebben nem tudok hozzád perpill szólni. Majd máskor beszélünk, most dolgom van! Szia Jacob.

- Oké. Ne haragudj…szia Bells és szeretlek.

- Ez a vonat azt hiszem elment Jacob…- ezzel letettem a telefont. Feldúlt voltam. Hogy lehet valaki ennyire…ennyire bátor? Nem, semmiképp sem. Ez már nem bátorság. Inkább pofátlanság. De már megint őt okolom…! Hogyne őt okolnám, amikor tudott Edward tervéről. Ha elmondja nekem, talán Edward mindig itt lenne mellettem, talán a szívem még egyben lenne. És ha nem, akkor az is az én hibám lenne, mert megpróbáltam volna megakadályozni, hogy elmenjen a szerelmem, de ha elhagyott volna, még ennek ellenére is, akkor tudnám 100%-osan, hogy bennem van a hiba. De így, hogy esélyem sem volt, hogy megmentsem a kapcsolatunkat…

- Ugye tudod, hogy néha elég utálatos vagy Jacobbal szemben…-szólalt meg Alice, kizökkentve a gondolataimból. – Nem ő tehet róla, hogy Edward elment. Akármennyire is szeretnéd az ő nyakába varrni…ez nem fog menni, mivel ő tényleg jót akart…vagyis..

-Vagyis semmit sem tudsz! A kocsiba mindent elmondott. Elmondta, hogy örül neki, hogy elment Edward, mert állítólag így egy új kapu nyílt ki előtte. Ha az a kapu valaha ki is nyílt, akkor rég bezárult. Ha nem lennék vele ilyen…mogorva, és elutasító, akkor azt hinné, hogy van esélye, de én nem adok neki. És azt sem szeretném, ha még egy kis szikra is kigyulladna. Jobb ha megutál. Tudom, nem az ő hibája…vagyis nem csak az ő hibája, de nem tud már érdekelni. Becsapott. Cserben hagyott…átvágott…

- Ne is folytasd. Most te vagy a megbántott nőszemély, akit átvágott kettő ellentétes nemű személy. Valóban nem jó dolog…de nem félsz, hogy elveszted a barátaidat? Amióta elment Edward, olyan…fura vagy… akadékoskodó, agresszív…és szomorú…persze…tudom hogy hiányzik., de ezt nem ártatlan emberekkel kéne …

- Tudom. De…most álmos vagyok. Holnapra ki kéne magam pihennem. Elmegyek tusolni, meg bedobom Edward felsőjét a gépbe, hogy holnapra tiszta legyen. Addig mondjuk hivatalosan is megérkezhetnél…apuval úgy is szeretsz beszélgetni – kacsintottam rá.

- Oké..akkor megyek, vagyis jövök..

- Várj még. Hogy-hogy visszajössz? A nagy örömben ezt el felejtettem megkérdezni..

- Esme azt mondta, hogy biztos jót tenne neked, ha maradnék erre a tanévre. Én pedig örömmel maradok, ha lehet. Ezenkívül…lehet hogy Jasper is vissza fog jönni. Mindjárt elpirulok – viccelt.- De menj már fürödni. Holnap szépnek, kipihentnek kell lenned, mint mondtad. Jó benyomást kell keltened …

- De…- ellenkeztem, és meglöktem egy picikét a karját.

- Semmi agresszivitás. Sipirc mosakodni, én meg sipirc le, és be az ajtón. –ezzel kiugrott az ablakon, és pár másodperc mulva hallottam, ahogy valaki finoman kopog az ajtón. Kisiettem a szobámból, és lekiáltottam apunak.

- Kinyitnád? Éppen fürödni készülök.. Ha Jacob az, akkor mond meg neki, hogy nem akarok vele beszélni, ha meg valaki más, aki engem keres, akkor ültesd le, és mondd neki, hogy max. 5 perc és lent vagyok. Ugye megteszed apa?

- Persze. Megyek… -hallottam ahogy az ajtó kinyílt (nyikorog…többször mondtam már apának, hogy olajozza meg, de ő Jacobra akarta bízni a dolgot.) – Héj, Alice! Hát te? Úgy értem, de örülök, hogy látlak. Gyere be. Bella éppen fürdik, de neked azt hiszem nagyon fog örülni. Hogy, hogy itt vagy, és nem a családoddal?

Alice besétált a nappaliba, aztán egy puszit nyomott apu arcára, és elkezdte a meséjét, miszerint Esme vett neki egy házat Forksban, de még nincs olyan állapotban, hogy be lehessen költözni. De a forksi gimibe fog járni, ezért döntött úgy, meglátogatja Bellát, és jobb kedvre deríti. Amikor végzett a mesével bátran jöttem le a lépcsőn „mit sem sejtek” arcot vágva.

"Szükségem van rád!"

-Reméltem hogy végeztél- szólt, miközben beszállt a kocsiba, és bekapcsolta a biztonsági övét.
Nem tudtam megszólalni. Még mindig az arcát néztem, ahogy az esőcseppek csorogtak le róla. Gyönyörű volt. Valószínűleg megráztam a fejem, mert kacagva szólt hozzám.

- Jól érzed magad Bella? Vagy…valami rosszat mondtam?

- Hogy? Miért mondtál volna valami rosszat? Nem..épp ellenkezőleg. Meg szeretném köszönni, hogy behoztál az útról. Nem hiszem, hogy hazajutottam volna…- fintorodtam el.

- Ugyan már, ezt bárki megtette volna. De elmeséled, hogy miért is voltál odakinn?!

- Aki kíváncsi hamar megöregszik! –mosolyodtam el.

- Igen, de…na jó, ha nem akarod elmondani nem kell.. csak gondoltam megosztanád a hősies, bátor és néha kicsit egoista megmentőddel. – vigyorgott.

- Na jó, te akartad! Szóval… -és elmeséltem neki az egész történetet. A végén a könnyek ismét kicsordultak a szememből. Nem tudom miért érint ez a dolog olyan érzékenyen..miért kezdem el a sírást amikor ez szóba kerül..

- Hát ez a fiú egy igazi lúzer. Egy ilyen szép lányt itt hagyni, még akkor is ha ő kéri. Nem ismerem, de szerintem jobb is. Viszont, most egy picit örül a szívem. Mert ha nem teszi ezt, akkor sohasem találkozunk. Na de elég ebből. El kéne indulni, mert az apukád halálra izgulja magát…

- Óh…apu még dolgozik. Azt hiszem ma csak hajnalba jön haza. És nem szeretek magamba lenni a házba, ezért is jöttem el, és maradtam volna estig Jacobnál…de a sors közbeszólt. Edward sincs már itt…és nem tudom minek kell még élnem. Hiszen nincs már senkim.

- Az apukád ő senki? És az anyukád? És még van vagy ezer barátod, ha nem több. És most már én is itt vagyok. Ha megmentettelek ez a legkevesebb, hogy mindennap láthatlak. De ki az az Edward?

- Edward…ő a barátom volt. Mármint, a szerelmem…és elhagyott. A minap megtudtam, hogy már el is felejtett, mert egy másik lánnyal van. De én…

- De te még szereted. – fejezte be a mondatot helyettem, és egy halvány, undorodó mosoly ült ki az arcára. – Na okés. Nem kell több érzelgőség. Fázol még?

- Nem, már nem köszönöm…de te meg fogsz fázni! – mutattam csupasz felsőtestére a mutatóujjammal.

- Igazad van. – kikapcsolta a biztonsági övét, hátrahajolt a hátsó üléshez, és előkotort egy másik felsőrészt. Amikor belebújt folytatta – Köszönöm, hogy aggódott értem szép hölgy!

Mind a ketten felnevettünk. Lentebb szerettem volna hajtani a lég kondit, mert már felmelegedett a kocsi. Edwardnak is ez jutott eszébe. Ugyanabban a pillanatban értünk hozzá a gombhoz. A bőre, te jóságos ég. Olyan selymes…hogy lehet valaki ilyen tökéletes?! Nem vettük el a kezünket, és én voltam olyan bátor, vagy inkább zizzent, hogy megsimogattam azokat a hosszú ujjait és a tenyerét. Éreztem a perzselő pillantását az arcomon, de nem érdekelt. Tartson egy hülye libának, ezt az alkalmat akkor sem hagyhattam ki.

- Tökéletes… - csúszott ki az ajkaim között. Ekkor hirtelen a szám elé kaptam a kezem. Éreztem, ahogyan a vér megint elönti az arcom. Iszonyú meleg lett hirtelen. Most mit mondjak neki? Hogy nagyon jól néz ki? Azt hiszem ezt már észrevette, és a suliban a csajok a lábai előtt hevernek. Majd pont velem állna le…pont velem, amikor én vagyok a szerencsétlenség hercegnője. Hihetetlenül hülyének éreztem magam.

- Kösd be a biztonsági övedet Bella! – hangja megfeszült.

- Edward én…én nem akartam, csak…akár hiszed, akár nem, de véletlen volt..és…ne haragudj..

-Honnan veszed, hogy haragszom?

- Nem tudom…de olyan érzésem van, és én nem szeretném, mert…

-Nem kell magyarázkodni Bella. Azt csak bajt hoz az emberek fejére. Mondd, melyik utcában laksz!

- Elég ha kiteszel a város határán. Majd bebuszozok, vagy besétálok…. –néztem kifelé az ablakon.

- Olyan embernek nézek én ki, aki ezt megtenné? Remélem nem, és csak a félsz beszél belőled. Hidd el Bella, én…mindegy, nem lényeges. Szóval, hol laksz?

- Vigyél a rendőrőrsre.

- Mit követtél el? – próbált mosolyogni, de nem sikerült.

- Ott dolgozik az apám. Majd, ő hazavisz. – még mindig az ablakon bámultam kifelé. Nem mertem ránézni, mert féltem, hogy megint meg kéne érintenem…és akkor még jobban megharagudna,amit pedig nem szeretnék. Eszembe jutott, hogy be kéne kapcsolnom a biztonsági övemet. Hátranyúltam a jobb vállam fölé, és elkezdtem húzogatni a vastag bőrt, de nem engedelmeskedett.

- Na mi lesz már?! – idegeskedtem.

- Várj, segítek még mielőtt kárt tennél magadban. – mondta Edward. Az övét egy könnyed mozdulattal kioldta. Közelebb csúszott az ülésemhez. Megint megéreztem azt a csodás parfümillatot. Elkábultam tőle. Aztán az arca olyan közel volt az enyémhez, hogy lélegezni sem tudtam. Ha megtettem volna, akkor a szám az övére tévedt volna..ami abban a pillanatban nem tűnt jó ötletnek. Egy könnyed rántással húzta át a mellkasom előtt az övet, aztán pedig becsatolt engem, majd magát is. Próbáltam nem rá nézni, és nem rá gondolni, de egy természetfeletti, vagy alatti erő nem engedte máshová terelni a gondolataimat.

- Holnap jössz suliba? –kérdezte aztán.

- Persze.

- Oké. Én is ott leszek. –kacsintott rám.

Bele is halnék ha nem lennél ott, gondoltam. De mit kezdek azzal, hogy te ott vagy? Biztosan van barátnőd, menő srácokkal lógsz, és az nem az én világom. Na persze be sem engednél a te világodba.. De miért vagyok ilyen véleménnyel róla? Hálásnak kéne lennem, amiért behozott az esőről, és hazavisz. Aztán persze otthagy a rendőrőrsön, és kezdődik az évődésem elölről, immár két Edward és egy Jacob nevű egyén miatt. Eközben odaértünk a rendőrőrshöz. Nos, itt a vége mindennek. De hisz el sem kezdődött semmi. Nevetnem kell magamon…

- Nos…megérkeztünk. – szólt Edward.

- Igen. még egyszer köszönöm amit értem tettél. Nagyon hálás vagyok érte. De…azt hiszem visszaveszem a felsőmet. Szóval…kimennél egy pillanatra? – néztem rá kérdőn.

- Dehogy veszed vissza! Maradjon csak rajtad. Semmi sem hiányzik jobban,mint hogy megfázz!

- De…akkor hogyan adom vissza? Mert nem hiszem, hogy a suliba találkoznánk. Már év eleje óta odajárok, és még csak nem is láttalak.

- Ez talán azért van, mert külföldön tanultam… egy ösztöndíj keretein belül Finnországban éltem. De sajnos az anyám meghalt, és úgy éreztem, hogy itthon kell lennem, és segítenem kell az apámon.

- Ó..sajnálom…! –nyöszörögtem.

- Semmi baj! Szóval a suliba vissza tudod nekem adni. A 13/c-be keress. Áthelyeztek a b-ből.

- A 13/c-ben tanulsz? –leesett az állam. Mi jöhet még?!- Ez…nagyszerű…vagyis…én is abban az osztályban tanulok! Hú…

- Igen…hú. Soha sem gondoltam, hogy ilyen szép osztálytársam lesz. És azt sem, hogy így fogom megismerni. De nézd csak, az ott nem az apukád? Szerintem észrevett és nem szeretném, ha rosszat gondolna rólam, mert ha például beteg lennél..és én vinném el neked a leckét…

-Nem, az nem apu! De valóban mennem kéne. Akkor holnap! Szia, és köszönöm.

- Nem szeretnéd rendesen megköszönni? –kérdezte huncutul.

Értetlenül néztem rá. Erre ő magához húzott, és egy puszit nyomott az arcomra.

- A lég kondis esetre visszatérve… nem haragudtam, és rád nem is fogok! Csak…azt hiszem, te mást szeretsz, és nem szeretnék betörni az életbe, amikor nincs rá szükséged.

- Nem, én nem szeretek mást…és szükségem van rád! – azzal átkaroltam a nyakát és megcsókoltam. Most tudatosult bennem, hogy egy istennel van dolgom. Már megint. De egészen más, mint Edward volt… Ez az Edward nem fogta vissza magát. Viszonozta a csókomat. A kezeim elindultak lefelé a mellkasán, de erre ő megfogta őket, és elhúzódott tőlem.

- Nem ismersz Bella. Ez nem helyes. Túl gyors. De ne értsd félre…én is szeretném, csak…

-Oké, megértem. Valószínűleg én nem tartozom a te baráti körödhöz…vagyis az ízlésvilágodhoz…nincs ezzel semmi baj.

- Ne legyél buta! – magához húzott és újra megcsókolt. – Én örülök, hogy megismertelek, és ennek a helyzetnek is örülök…és..

- Igen én is, de most mennem kell. Elengednéd a derekamat? – az arcom még most is túl közel volt az övéhez.

- Ha azt mondom, hogy nem, akkor mit csinálsz?

- Azt hiszem, újra, és újra megcsókollak…jaj, nem! Dehogyis! Mennem kell. Tudod…apu! és holnap suli!

- Rendben. –elengedte a derekam.- De ne hidd, hogy mindig ilyen könnyen fogsz szabadulni.
Kiszálltam a kocsiból, de mielőtt becsuktam volna az ajtót illedelmesen elköszöntem. Megvártam míg elhajt az autójával, aztán berohantam az őrsre. Apu épp végzett, már a kocsijánál volt.

- Szia Bells, hát te, miért vagy itt?

- Jacobhoz mentem volna, de összevesztünk…és egy fiú, illetve az osztálytársam hozott el ide. Gondoltam majd veled megyek haza. –mosolyogtam.

-Egy fiú? Mi a neve?

- A neve…Edward. De mint mondtam az osztálytársam.

- Rendben. És Jacobbal mi van?

- Nem szeretnék erről beszélni. Legyen elég annyi, hogy soha többet nem akarom látni!
Beszálltam az öreg rendőrautóba. Apu is követett. Pillanatokon belül otthon voltunk. Felsiettem a szobámba. Alice természetesen már ott állt.

- Te meg hol a francban voltál? –nézett rám azzal a fekete szemeivel.