A bosszú- 1. fejezet

Hűvös volt, tökéletes idő az érkezésemhez. A Cullenek biztosan nagyon fognak nekem örülni és legfőképp szeretni. Az a sok idióta mind azt hiszi újszülött vagyok, és nagy-nagy szükségem van rájuk. De ostobák. Ha tudnák az igazat, hogy megdöbbennének...szóba sem állnának velem, gonosz lélekkel. De hát a megbízás, az megbízás. S ha a Volturik bíznak meg valamivel, illik tökéletesen, sőt... még jobban teljesíteni azt. Még soha nem mondtam csődöt, most sem fogok. –gondoltam. – Rosalie, a kedves kis Rosei, mama szeme fénye...remek meglepetés leszek.

Aztán végre megpillantottam a Cullen-házat tökéletes pompájában. Gyönyörű volt, de nem sokáig tudtam felmérni a terepet, mert nyílt a bejárati ajtó, és kilépett egy szőke hajú férfi, meg egy vöröses hajú nő. ’Biztos Carlisle és Esme’ –véltem.

-Jó napot kívánok! –kezdtem illedelmesen. Akárki akármit mondd, fontos az első találkozás- Én nem tudom jó helyen járok e, de a taxis azt mondta, itt lakik Dr. Cullen. Valóban?

- Üdvözöllek. Azt hiszem nem kell magázódnunk, hisz te is a csládunk tagja leszel mostantól kedves...- kezdte a nő, de amint látom nem olvasta el eléggé a levelet -amit küldtem természetesen apám nevében-, mert nem tudta a nevemet. Egy kis mosoly, olyan, ahogy a jó kislányok szoktak mosolyogni és készségesen segítettem a nőnek.

- Kassandra, Kassandra Hale.

- Óh hát persze! Elnézést, hogy nem ugrott be rögtön. – mentegetőzött Esme. Éreztem, nem fogok vele kijönni, de mindent meg kell próbálni. – De látom sok a csomagod, gyere be a házba és ismerkedj meg a többiekkel, meg nyugodtan ki is pakolhatsz.

- Szívesen megismerkednék a többiekkel... – mondtam és már indultam is az ajtó felé. Carlisle odajött hozzám és átvette a csomagjaimat. Nem mintha nem bírtam volna el őket. De azért játszottam tovább az illedelmes kislányt, és mosolyogva köszöntem meg a szép gesztust. Aztán amikor beléptünk a házba a nem lévő lélegzetem is elakadt. Hangulatos berendezés, tág tér és minden olyan dolog, amit Aronal sohasem láttam. Csodálatos, hogy engem választott ennek az ügynek a megoldásához, bár sokat gondolkodtam rajta miért. Aztán mindig arra a következtetésre jutottam, hogy mert én tudok a legjobban és legkönnyebben fájdalmat okozni –ha jól keverem a lapokat. A nappaliban felsorakoztak a vámpírok. Edward, mellette Bella. Alice és Japser, valamint Rosalie és Emmett. Ezek mind azt hiszik, semmit sem tudok róluk, pedig egyáltalán nem így van. Aro már több éve figyeli, jobban mondva figyelteti az újdonsült családomat. Mindent tud róluk, és már én is mindent tudok. Édes bosszú lesz, érzem.

- Ő itt Kassandra Hale, az új családtag. Kérlek titeket mellőzzétek az idiótaságot, és minden egyéb...számára szokatlan dolgot. – mondta Carlisle. Én mindenközben Rosalie arcát figyeltem. Úgy nézett rám, mintha sohasem látott volna, mintha idegen lennék. Aztán észrevettem, hogy szólni akar, én pedig egy gyors mozdulattal csendre intettem. Nem szükséges, hogy elkotyogjon valamit ezeknek a...üresfejű vámpíroknak. Neki is meg volt a lehetőség, ő is lehetett volna nagy vámpír. Olyan, akire az összes többi felnéz. Lehetett volna legenda. De nem élt a lehetőséggel, mert gyáva volt. Elmenekült. A munkám végén azonban erre is fényt fogok deríteni. A sok-sok átszenvedett év után, hagy szórakozzam én is egy kicsit.

- Sziasztok. – ez az ártatlan mosolygás kezdett az agyamra menni.

- Hello-bello Sandra! –kezdte Emmett.

- Kassandra. –csak a szüleim hívtak Sandrának, ők pedig már rég nem léteznek – a számomra. Elvetemült egy emberek voltak. Nekik sohasem számítottam. Általában a második gyereknek sokkal több meg van engedve, mint az elsőszülöttnek. A mi családunkban nem így volt. A testvérem, a kedves kis Rosei volt a család szemefénye. Én mindig a háttérben voltam. Aztán ahogy teltek az évek Rosei és én elég rosszban lettünk. Utáltam, amikor azt mondták nekem: „Nézd Sandra a nővéred milyen szépen tanul. Nézd milyen szépen úszik, nézd milyen csendben játszik! Nézd..Nézd...Nézd!” De azt egyszer sem mondták, de ügyes vagy Sandra, de szeretünk téged. Aztán egy szép nap Rosei eltűnt. A rendőrség három évig kereste, mindhiába. Akkoriban sem kaptam több figyelmet, sőt anyám néha megvert, mondván az én gonoszságom miatt szökött el, és lett öngyilkos a testvérem. Hisz mi más magyarázata lett volna annak, ha a rendőrök három év keresés után sem találják?! Aztán nem sokkal a nyomozás befejezése után hazatért a nővérem. Akkor tizenkilenc éves volt. Temérdek pénzt hozott haza. A szüleim mind neki, mind a pénznek örültek és én ismét háttérbe kerültem. Rosei egy este elmondta, hogy jegyet vett egy nagy hajóra, és megkért, kísérjem el. Tizenhat éves fejjel a válasz nem volt. Ő soha többet nem kért meg rá, kísérjem el, én pedig sohasem hoztam föl ismét a témát. Aztán egy nap egy levelet találtam az ágyamon, amiben az állt, hogy elutazott. Nekem pedig azt tanácsolta keressem meg egyik barátját Olaszországban. Volt cím, telefonszám... minden ami kell. Aztán a levél végére még odabiggyesztette, hogy ezt a levelet ne mutassam meg szüleinknek, mert nekik egy másik üzenetet hagyott, ami egyáltalán nem egyezik az enyémmel. És persze azt is közölte, soha többet nem fog hazatérni. Úgy gondoltam, ezt a kérést igazán teljesíthetném, mivel végre örökre kiszállt az életemből...és talán minden jóra fog fordulni. Hát tévedtem. A szüleimnek nem mondtam el, hogyan köszönt tőlem el Rosei, de sajnos ez is a káromra szolgált. Anyám intézetve dugott, apám meg...mintha nem is lett volna. Elvesztették a szeretett gyermeküket, aki meg maradt... nem kellett. Az intézetből tizennyolc éves fejjel szabadultam, onnét pedig egyből Olaszország felé vettem az irányt. Megkerestem a nővérem levelében magadott címet...de a bolt helyén egy óriási kastély állt. Felmerült bennem a kérdés: Rosei csak szórakozásból küldött ide engem?! Aztán eleredt az eső. Mivel a kastély egy tér közepén állt, nem volt más választásom be kellett lépnem az ajtón. Reméltem, ott majd menedékre lelek. Becsuktam magam mögött az óriási ajtót, s akkor két csuklyás ember jelent meg...az egyik nő volt. Azt mondták, már régen várnak rám, és menjek velük, én vagyok az új lehetőség. Soha nem mondtak nekem olyan kedves szavakat mint akkor, ezért velük mentem. Nem tudtam kik, azt sem, hogy hová visznek s hogy miért, de megbíztam bennük. Egy sötét terembe vezettek és arra kértek várjak, míg megérkezik Aro. Pár perc és megjelent a hatalmas úr, Aro. Ő elkezdett mesélni nekem. Elmondta azokat a dolgokat, melyekről csak én tudtam. A titkos levelet, melyet még Rosei hagyott nekem, a szüleim okozta bántó dolgokat. Olyan történésekről beszélt, amikről rajtam kívül senki sem tudott, tudhatott. Aztán amikor befejezte a mondandóját a szemembe nézett és megkérdezte, akarok a hozzá, és a családjához tartozni. Nem gondolkodtam egy percig sem, igennel feleltem. Aztán elsötétült előttem minden, és csak a fájdalmat éreztem. Vérre szomjazva tértem magamhoz. Emlékszem, azon az éjjel tíz ember halálát okoztam. De nem sajnáltam őket, egy csöppet sem...engem is sokszor bántottak én pedig szinte már késztetést éreztem, hogy én is bántsak valakit. De aztán Aro átnézett rajtam, és az új nőcskéjével, Victoriával játszadozott, én pedig ismét a háttérbe kerültem. De már nem hagyhattam, már nem. Azt tanácsoltam az uramnak, hogy küldje el Victoriát a legfontosabb küldetésre, hisz ne olyan családtagra bízza a dolgot, aki el is bukhat...! Aro megtette, Victoria pedig elbukott...és akkor az úr kitagadta őt, én pedig elfoglalhattam a hőn áhított helyet Aro mellett. Most rám bízta a legfontosabb feladatot, de én nem fogok elbukni!

- Óh, bocsánat.. –zökkentett ki Emmett a gondolataimból. – Nem szeretnél kipakolni, hugica?

- Hugica? – vontam fel a szemöldökeimet. Hogy mer egy ilyen fattyú hugicának nevezni?! – Maradjunk inkább a Kassandránál. Azonban szívesen kipakolnék..van egy pár holmim.

- És még mennyi lesz! – ujjongott Alice.

- Nem szeretnék sokkal többet, mivel nem akarok sokáig maradni. Csak a kezdeti nehézségek idején kell segítenetek, de azt hiszem, ezt az apám is leírta a levelében. –fordultam a szőke orvos felé. Hm...veled is elszórakozok, kedves Carlisle. Úgy felforgatom ennek a családnak az életét, mint még soha...senki!

- De, persze..csak tudod, a kezdeti nehézségek olykor több évig, évtizedig is kihathatnak. Csak akkor szeretnélek téged magadra hagyni –ha mér ennyire menni szeretnél-, ha megerősödtél és semmi vágyat nem érzel az emberi vérre. Ugye, megértesz minket? A mi esetünkben egy bukás óriási lavinát indít el...- mondta a doktor.

- Persze, értem. De biztosíthatom, hogy én erősebb vagyok az eddigi újszülötteknél és már most sem kívánom a vért...csak az apám tudja, hajthatatlan volt.

- Meg is értem...! Bella kérlek, mutasd meg Kassandrának a szobáját, és segíts neki a pakolásban. – vágott közbe Esme. Lehet neki tűnt csak fel, hogy hová is igyekeztem...

- Majd én! – lépett el Emmett mellől Rosalie. – Bella maradjon csak, én is szívesen megmutatom Kassandra szobáját.

- Ugyan Rosalie, hagyd csak...majd én. –ellenkezett Bella is. Micsoda egy őrült népség. Ez a kis barna nem veszi észre, hogy Rosalie le akarja rázni..bár elég szánalmasan teszi.

- Én szeretném! –kiáltotta Rosalie, aztán megijedt a saját hangjától. Minden szempár rá szegeződött, elég kínos helyzet volt. De a lány megpróbálta menteni a menthetőt, így folytatta. – Engem sohasem bíztok meg fontos feladatokkal...ezért azt hittem, hogy talán ezt...rám bízzátok. Noha ez sem olyan fontos, de szívesen megmutatnám Kassandrának a szobáját..

- De Rosalie...- kezdte Bella, de közbeszóltam.

- Nekem tökéletesen megfelel Rosalie is, és talán neki is jó lenne...ha rábíznátok néha valamit.

- Szerintem Rosalie is nyugodtan felvezetheti Kassandrát a szobájába...- szólt Esme, és a csomagokra mutatott, hogy vigyük felfelé az emeletre, még mielőtt valaki beleszólna. A lány előttem ment fel a lépcsőn én pedig mint kis, szelíd lányka követtem őt. Aztán amikor beértünk a tágas kis helyiségbe, becsapta maga mögött az ajtót, és feketén izzó szemmel nézett rám.

- Te életben vagy?? –nézett rám Rosalie.

- Amint látod. –végigmutattam magamon. – Jobb vagyok, mint új koromban. De én aligha vagyok meglepve, hogy te itt vagy..és élsz. Mindent tudok rólad.

- Mi..mindent?

- Eleget ahhoz, hogy tönkretegyelek. A szép kis családod mindent meg fog tudni rólad, te pedig elmenekülsz. Bella pedig végre az enyém lesz..

- Miért vagy itt, Sandra? – kérdezte. Milyen ostoba vagy...

- Ejnye..hát illik így fogadni egy rég nem látott ismerőst, kedves Rosei... vagy jobban szereted a Rosalie-t? – kérdeztem mosolyogva, témát váltva. Nem kell neki mindent megtudni.

- Miért jöttél? Mi dolgod neked itt?

- De kérlek...újszülött vámpír vagyok, nekem segítségre van szükségem. Nem bírom ezt a nagy terhet egyedül.

- Sandra, mind a ketten tudjuk, hogy te nem vagy újszülött, valamint azt is, hogy valami sötét dolgot szeretnél véghezvinni. De nem engedem!

- Rosei, tudod mennyit nyeltem én miattad? –tekintetem elsötétült, kezeim ökölbe szorultak. – A szüleim mindig téged szerettek jobban, én örökké az árnyékodban éltem. Itt az ideje, hogy megfizess.

- Mit akarsz? Odaadom, csak menj el innen!

- Kedves Rosei. A beszélgetésünk kezdetén ha figyeltél mindent elmondtam. Rakd össze a képeket...és világos lesz előtted minden. De ha megbocsátasz, most szeretnék kipakolni... majd később még beszélünk.

- Nem megyek innen el! Le fogsz jönni Carlisle-ékhoz, és mindent el fogsz nekik mondani. Megértetted?!

- Ugyan miért tennék ilyet?! Nem vagyok ostoba, nem vágom magam alatt a fát...! – elkezdtem kipakolni a bőröndömből, és azon gondolkoztam, hogyan tehetném még fájdalmasabbá az érkezésemet. – Aro üdvözletét küldi, és reméli a végére megjön az eszed...

- Aro? –nézett rám értetlenül Rosalie.

- Aro, Olaszországból. – látva az elképedést az arcán zavartalanul folytattam. – Honnan tudok én róla, és arról, hogy ismer téged? Nem emlékszel, még te küldtél el hozzá. Nos én igénybe vettem a ....

- Én nem is hozzá küldtelek. Én...én Erichez küldtelek, de Aro...

- Aro megölte a te kedves kis Ericedet. –nevettem fel. – Én tanácsoltam neki, hát nem csodás?

- Te?

- Én. Amikor átváltoztatott és a családja tagja lettem, megmondtam neki, hogy ölje meg. Tudtam, hogy így árthatok neked a legjobban...és láss csodát, nem is tévedtem túlságosan sokat. Azóta nem vagy boldog, csal árnyéka vagy önmagadnak.

- De te nem is tudhattál róla.

- Hát ha rajtad múlt volna tényleg nem. –vigyorogtam. – De tudod Aro és én...nos közeli kapcsolatba kerültünk, és ő azt tette, amit én akartam. De persze egyik csoda sem tart örökké: megérkezett Victoria. De őt hamar eltakarítottam a színről...és most újra a hőn áhított férfit akarom és fogom is megszerezni. Ám ehhez a drága családodat el kell tüntetnem, tönkre kell őket tennem. Ne állj az utamba Rosei, mert még téged is el kell pusztítsalak. – rövid szünet után az ajtóhoz mentem és résnyire nyitottam. –Következzék hát az első felvonás!

-Miről beszélsz? Olyan vagy, mint egy őrült...

- Örült...hm lehet. De most elkezdődik! – kis szünet után elkiáltottam magam. – Hát te vagy az?! Óh Rosei, hát ezért szerettél volna te feljönni! És én meg sem ismertelek.. kedves nővérem! Ó Rosei! Ismét együtt leszünk, úgy mint rég.. – a kis színdarab után a nyakába vetettem magam és addig nem is engedtem el, míg fel nem jött a szobámba Carlisle.

- Mi ez a nagy hangzavar? –kérdezte. – Rosalie, csak nem bosszantottad fel Kassandrát?

- Óh nem, nem erről van szó! Tudja...mi ismerjük egymást. Rosalie a nővérem, de én azt hittem, hogy meghalt, amikor elsüllyedt a Titanic...azóta nem találkoztunk, semmi életjelet nem adott magáról, így szüleimmel azt hittük, hogy ő nincs többé. –elhallgattam a hatás végett, és közben a férfi arcát pásztáztam. Nehéz volt visszafojtani a kacagásom, de a sikerért meg kell szenvedni.- És most, újra együtt lehetünk!

- Rosalie, te voltál a Titanicon? – kérdezte a férfi kissé idegesen.

- Hát...- habozott a nővérem.

- Voltál, vagy sem?

- Hát én..valóban voltam a Titanicon. – Rosalie lesütött szemmel beszélt Carlisle-hoz.

- De a hajó 1912-ben süllyedt el, és...te akkor már vámpír voltál. – gondolkozott a férfi. – Te vámpírként voltál azon az óriási hajón?! Ki változatott át?

- Hát én.. tudod Carlisle, ez egy nagyon bonyolult dolog. – kezdte Rosalie.

- Rendben, akkor menjünk le a nappaliba és ott mindent el tudsz mesélni, hisz van időnk. – mosolygott rám Carlsile, Roseira pedig sötét pillantást vetett és kiment a szobából.

- Köszönöm, te kis pióca! – fordult felém a lány.

- Mondtam, hogy tönkreteszlek, ha az utamba állsz. – nevettem fel gonoszan és már mentem is lefelé a nappaliba.

Az igaz szerelem

Hát ezt is megéltük, Kedves Olvasóim! Ez az utolsó fejezet és...ennyi volt. :) Szerettem írni ezt a történetet, de mindennek vége van egyszer. Azonban nem kell sokáig várnotok, mivel dolgozom egy másik történeten, amit ide fogok feltölteni, itt lehet majd azt is olvasni. Twilight-os lesz, remélem az is ilyen sikereket fog elérni, mint ez a kis történet! :)

További kellemes olvasgatást, és szép napot!

-Először is, válaszolnod kellene pár kérdésemre. – kezdte Carlisle, miután bezárta mögöttem az ajtót. Egy székre mutatott jelezvén, hogy foglaljak helyet. – Rendben?

- Persze. – igazából semmi kedvem nem volt ehhez az egész vizsgálathoz. Minek ez a nagy felhajtás?! Hisz mindenki tudja, hogy úgyis átváltozom...

- Mikortól érzed ezeket az erős fájásokat?

- Nem tudom pontosan megmondani..de körülbelül akkortól jelentkeznek, amióta kiderült, hogy terhes vagyok.

- Ilyenkor hol érzed a fájdalmat?

- A hasam környékén. De legutóbb a torkom is égett.

- Oké, a kérdésekkel megvolnánk...egyenlőre. Vért szeretnék tőled venni.

- Vért? – hitetlenkedtem. – Te vért szeretnél tőlem venni?! De hát...hogyan?

- Úgy gondolom megváltozott a belsőd, jobban mondva a belső folyamatok a testedben. Így vért is tudok tőled venni. Ez nem olyan nagy gond, mert elképzelhető, hogy visszaállítható a változás, és újból teljes, változatlan életet élhetsz. De...hogy meg tudjam mondani, hogy visszatudom e állítani a már elindult folyamatot meg kell vizsgálnom a véred.

- Óh. De az is lehetséges, hogy átváltozom, igaz?

- Ez is benne van a pakliban, de én mégis azt hiszem, hogy ezt a farkas gént, úgymond fel lehet szívni a testedből.

- Ez nevetséges.

- Talán annak hangzik, de egyáltalán nem az. Persze csak akkor működik, ha nem terjedt szét túlságosan a testben. Úgy képzeld el ezt az egész farkas gént, mint egy daganatot. Ha nem áttétes, azt is ki tudják az orvosok műteni a testből úgy, hogy semmi nyoma nem marad. Ez is így működik...majdnem. – magyarázta. Igazából még mindig nem győzött meg és tudtam, hogy soha nem is fog, így nem ellenkeztem többet. Hagytam, hogy levegye a szükséges vért, hogy mihamarabb szabadulhassak a szobából. – Köszönöm, hogy a rendelkezésemre álltál. Pár óra múlva már kiderül az igazság; addig is jó szórakozást.

- Akkor később találkozunk. – és kiléptem az ajtón. Jó szórakozást, mondta Carlisle. ’Hogyan tudnék szórakozni, amikor pár órán belül ki fog derülni, hogy véget ért az életem? Egy felesleges gén miatt, melyet a szüleimtől örököltem. Ha elmondták volna az igazat, talán nem lettem volna vámpír, és most nem kéne az életemtől elbúcsúznom... ’- gondoltam. Felmentem a padlásra, tudtam, hogy ott nem fog zavarni senki sem. a biztonság kedvéért magamra zártam az ajtót, a kulcsot pedig egy letakart bútor alá rejtettem. Miért? Jó kérdés, nem tudok rá válaszolni. Aztán leültem a poros földre. Talán ez volt az a hely az egész házban, amit Esme nem takarított; és az olyan napokon, amikor az ember valaki, vagy valami elől el akar bújni, tökéletes rejtekhelyül szolgált. A padláson sohasem keresnek senkit sem.
Egy kismadár szállt az ablakpárkányra. -Ezzel az ablakkal az egész tér nagyobbnak tűnt, és még a fény is betört a poros kis kuckóba. – Nagyon szép madárka volt, nem akartam elijeszteni, mégis azt akartam, hogy szálljon a kezemre, és hallgasson végig. Legyen ő az egyetlen élőlény –rajtam kívül-, aki tudja, mire készülök. Óvatosan csusszantam a párkányhoz, és reménykedtem nem repül el a madárka. Aztán kinyújtottam a karom, majd a mutatóujjammal közelítettem a tollas élőlény felé, aki hihetetlen módon átugrott rá. Csak néztem, és ő is csak bámult...így a végére lett egy szárnyas kisbarátom is, akinek mindent elmondok.

-Hát szia! –másik kezemmel megsimogattam a szárnyait...engedte. Aztán egyszer csak felszállt az ujjamról, de pillanatokon belül újra elhelyezkedett. Észrevettem, hogy beteg. A szárnyával nem volt valami rendben. – Te is beteg vagy? Jaj te szegény kis tollas...! De te még meggyógyulhatsz, viszont én?! Meghallgatsz engem? Meghallgatod, hogy mi bánt és nem mondod el senkinek sem? – úgy tűnt, mintha bólintott volna. ’Bella, ne képzelődj. Már az is elég nagy baj, hogy egy madárral beszélsz, de az meg már végképp felháborító, hogy komolyan is gondolod. ’-suttogta a belső hangom. De miért hallgattam volna rá? Úgyis vége...így tovább beszéltem az új barátomhoz. – Tudod én vámpír vagyok, azaz voltam. Kiderült, hogy farkas gént hordozok, és pár órán, napon belül az is világos lesz, hogy át fogok változni...farkassá. Nem akarok. Inkább örökre érezni akarom a kínzó fájdalmat, de nem akarok farkas lenni. –elcsuklott a hangom, és sírni kezdtem. De el szerettem volna mondani a madárnak mindent, hogy egy valaki tudja mire készülök. – Van itt egy kismanó a hasamban, és van egy szerelmem is. Ha átváltozom, mind a kettőjüket elveszítem. Én...én arra gondoltam, arra az elhatározásra jutottam, hogy ha már el kell veszítenem őket, hát magam miatt veszítsem el, és ne egy idióta gén miatt, amit örököltem olyan emberektől, akik születésem pillanatában lemondtak rólam. Őket is meg akartam keresni, de már nem fér bele az időbe. Tudom, hogy Carlisle és talán a többiek is kezdettől fogva tudták, kik is a szüleim...és azt is, hogy ezt a gént hordozom, de bíztak benne, hogy vámpírból nem lehet csak úgy átváltozni farkassá. Hát én erre nem szeretnék rácáfolni, szóval én...mihelyt megtehetem elbúcsúzom ettől a világtól. – nagyot nyeltem. Ezt még nem mondtam el senkinek sem, még hangosan sem ejtettem ki ezeket a szavakat egymás után; és nagyon megrémültem. Felmerült bennem az a kérdés, hogy tényleg ezt akarom? De aztán jött a tény, hogy farkassá változom, azt pedig nem akartam. Inkább meghalok, mintsem egy szőrös valami legyek. Alapjában véve semmi bajom nem volt a farkasokkal...de én nem szerettem volna azzá válni. Én a magam kis életét szerettem volna tovább élni, de lehetetlen volt. – Nem búcsúzom senkitől, csak fájdalommal járna és félek,még az utamról is letérítene. De most nem hagyom magam, most már nem. Azt hiszem ma este apámhoz költözöm. – a madárka csicsergett párat, majd kiszállt az ablakon. Megijedt talán? Pedig őt nem akartam bántani. Sőt...magamat is megszabadítom csak a fájdalomtól, ami ezután következne. Helyesen cselekszem, ebben biztos vagyok!

***

-Itt vannak az eredmények. – mutatott egy borítékra Carlisle. Az ebédlőben ültünk, én Edward és Alice mellett. A Cullenek a kezeiket tördelték, mintha nem tudnák mi van a borítékba. Én kínosan mosolyogtam, és vártam az igazságot. Carlisle arcára fájdalom ült ki. Aztán rám nézett és csak ennyit mondott: - Sajnálom.

- Hát...akkor, az lesz a legjobb... –kezdtem, de hangom újra és újra elakadt. Szerettem ezeket az embereket, az életem részévé váltak és el kellett őket hagynom. – Köszönök mindent, amit értem tettetek. Nagyon...nagyon szeretlek titeket. Viszont azt hiszem, nekem mennem kell, nem lehetek tovább veletek. Hamarosan farkassá változom és nem akarok semmiféle bonyodalmat okozni. Nem megyek vissza Los Angelesbe, már nem. Alice, ami ruháim ott vannak, adományozd el, vagy ha nem dobd ki őket. Nem lesz szükségem ilyen gyönyörű ruhákra többet. És most...most elmegyek. – Edwardra mosolyogtam, és kiléptem a házból. Edward természetesen utánam jött, és marasztalni akart.

- Bella, maradj! Szeretlek, nem mehetsz el!

- De muszáj. Tudod soha nem hittem, hogy lesz majd valaki, akibe szerelmes leszek, akiért bármit megtennék. De aztán egy felhős napon megpillantottalak téged és tudtam, éreztem, hogy mégis létezik a szerelem. Onnantól kezdve mindig melletted akartam lenni, és érezni akartam, hogy te is szeretsz. Mindent megadtál nekem, még olyan dolgot is, amit soha nem kértem. De egyszer mindennek vége kell hogy legyen...aki megszületik meghal, aki gazdag a végén szegény lesz, és a nappalt az éjszaka követi. Ez a dolgok rendje. Nekünk csak ennyi idő volt megírva...nem tehetünk a sors ellen semmit. Mennem kell, akárhogy fáj is, itt kell hagynom mindent és mindenkit. Ez a pici Cullen meg sem születhetett, mert....mert nem tudtam ki is vagyok valójában. De ne légy szomorú, nem hagyom, hogy szenvedjen. – biztatóan mosolyogtam, de a szívem kimondhatatlanul fájt. – Isten veled Edward Cullen, szeretlek!

- Bella! Drága Bells, kérlek ne! – az arcomra fagyott mosollyal ültem be egy kocsiba, és hajtottam el. El, minél messzebb a Cullenektől. kocsiban kitört belőlem a visszafojtott zokogás. Rohantam a vesztem felé.

***

A régi ház felé tartottam. Bíztam benne, hogy találok ott valami gyógyszert...mondjuk altatót. Ahogy bekanyarodtam a kapuhoz észrevettem, hogy kivágták az öreg tölgyet, ami az udvarunkon állt. Ki tehette, és miért? De már nem érdekelt az ok, már nem érdekelt semmi, csak a halál. Feltéptem a bejárati ajtót, és rohantam a konyhába. A konyhaszekrényben, egy polcon tartottuk az orvosságokat. Nem hittem a csodákban, mégis megpillantottam az orvosságokat. Kutakodtam, és hittem, hogy találok legalább egy doboz altatót. S már amikor fel akartam adni a keresést, a kezemközé akadt egy felbontatlan doboz, melyre apu írta a következőt: altató. Hogy az volt a benne, és hogy miért kézzel volt a dobozra írva az altató szó, igazán nem érdekelt. Engedtem egy pohárba vizet, és felmentem a szobámba. Minden kéznél volt. Víz, orvosság. Tökéletes, fájdalommentes halál. De nem volt olyan könnyű elbúcsúzni az élettől. Úgy döntöttem írok egy búcsúlevelet, melyben megmagyarázok mindent.

Nem akartam farkas lenni.
Ha a gyermekemnek meg is kell halnia, akkor miattam haljon meg, és ne egy átkozott gén miatt.
Nem akartam elveszíteni a gén miatt a szeretteimet. Ezt is magam miatt akartam.
Rég nem beszéltem apuval.
Nem akartam a rezervátumban élni, utáltam Billyt.
Vigyázzatok Jake-re.
Szeretlek Edward! Én és a kis Cullen nem fogunk sokat szenvedni. Tudod rég meg akartam kérdezni, mit szólnál, ha őt is Edwardnak hívnánk majd, de...valahogy sosem jutott rá idő. Éreztem, hogy fiú volt, ezért a lány néven nem is gondolkodtam....sajnálom.

Bella, aki nem akart a gén miatt szenvedni.

Tudtam, hogy nem a legtökéletesebb levél, de a lényeg benne volt, és csak ez számított. A lapot összehajtottam, majd ráírtam, hogy: Csak Culleneknek! Bár tisztában voltam vele, hogy úgyis ki fogja nyitni az az ember, aki rám talál...de így jobban éreztem magam. Leültem az ágyra, és egyenként kezdtem bevenni a kis fehér orvosságokat. Azért egyenként, hogy ha meggondolom magam, akkor legyen visszaút...
De nem gondoltam meg magam. Már rég eldöntöttem mit fogok tenni, és nem futamodhattam meg az utolsó pillanatokban. Miután lenyeltem az összes kis fehér ellipsziseket, vártam.
Több percig ültem az ágyamon, aztán egyszer csak émelygést, és erős fejfájást éreztem. Majd elkezdett velem forogni a világ. Lefeküdtem az ágyra, és nem sokkal később megszűntem létezni.

***

Ismét a semmi közepén találtam magam. Ott, ahol apuval..és legutóbb Alice-szal beszéltem. Annyi volt a különbség, hogy most már magamat is láttam, és még sok-sok embert, akik mind egymással beszélgettek. Senki sem figyelt rám. Aztán egyszer csak egy erős kéz megszorította a vállam és maga felé fordított. Az apám volt az. Tekintete tele volt fájdalommal, talán szánalom is volt benne.

-Mit csináltál? – kérdezte.

- Én...itt vagyok. Újra beszélgethetünk! – próbáltam terelni a szót. Megtettem, megöltem magam és a gyermekemet, de ezt nagyon nehéz volt igazából beismerni, kimondani.

- Azt kérdeztem mit csináltál! Látom, hogy itt vagy, és meg kell mondanom sajnállak. Mi lett veled? Te nem voltál ilyen...te nem voltál gyenge. Miért a halált választottad az élet helyett?

- Mert az az élet, amit nekem kínáltak, maga lett volna a pokol. Ha az életemet pokollá kell alakítanom így is úgyis, akkor azt az én akaratom miatt tegyem, és ne egy hülye gén miatt. Azt hittem, te majd megértesz, és segítesz nekem. – feleltem. – De akkor...ezt nem jól hittem.

- Menj vissza!

- Nem tudok...ez már nem olyan, mint például amikor Edward megharapott. Most már látok másokat is, és magamat is. Már nem csak te és én vagyunk...meghaltam.

- Vissza tudsz menni!

- Apu értsd már meg, hogy nem fogok farkas lenni! Nem és kész! Itt maradok... mindenkinek jobb lesz így.

- És Edward, a Cullenek, velük mi lesz? Miért nem búcsúzol el tőlük normálisan?

- Úgy érted...utána visszajöhetnék? – kérdeztem.

- Ha nagyon szeretnél igen. Nem kell visszamennie a lelkednek a testedbe, hanem...

- A lelkemnek?

- Miért, szerinted, most ez..amit látsz ez a tested? A többi embernek a testét látod? Ruha van rajtuk, olyanok, mint akik mindig éltek...de mi lelkek vagyunk. A testünkre itt nincs szükség, megvagyunk nélküle. És te is visszamehetsz a Földre, mint egy lélek...

- De akkor ők nem fognak látni engem...

- De, fognak! Öt perc múlva indul egy csoport le a bolygóra. Elintézem, hogy velük menj. Még ma visszajönnek, csak elbúcsúznak a szeretteiktől...a többségük balesetben halt meg, így nem tudtak búcsút venni a családtól, a barátoktól. Velük szeretnél menni? – kérdezte az apám.

- Igen. –feleltem.

***

Egyik pillanatban még a fehérségben voltam, a másikban meg a Cullen-ház előtt álltam. Csend volt. Szorított az idő, így gyorsan az ajtóhoz mentem. Kopogni akartam, de amikor kezem az ajtóhoz ért nem hangzott semmi. Bátorkodtam lenyomni a kilincset. Edward a nappaliban ült. Csak bámult maga elé. Aztán mintha villámcsapás érte volna felállt, és odajött hozzám.

-Bella! Tudtam, hogy visszajössz. – meg akart ölelni, de olyan érzésem volt, mintha nem ért volna el...mintha túl messze lettem volna tőle, pedig ott álltam előtte. – Mi ez?

- Búcsúzni jöttem, Edward!

- Hogy érted ezt?

- Én....meghaltam. Ez, aki itt áll, csak a lelkem, a testem a régi házban van. Altatókat vettem be, és már nem élek. Azért jöttem, hogy ezt elmondjam neked, hogy tudd, hogy mi van velem, és hogy mindig veled leszek...mert lejövök majd hozzád onnan fentről, és ...

- Bella, ez ugye valami vicc?! Csak viccelsz, igaz?!

- Nem, nem viccelek. Apu elintézte nekem, hogy lejöhessek egy csoporttal, akik szintén búcsúzni jöttek. Nem tudom mi lesz velem később, de muszáj volt megtennem, muszáj volt véget vetnem ennek az egésznek.

- Már hogy lett volna muszáj? Carlisle megbírt volna gyógyítani...lehet megbírt volna...- roskadt vissza a kanapéra.

- Ugyan már, Edward. Carlisle semmit nem tudott volna csinálni velem. A gén a testemben van, nem lehet onnan csak úgy kiszippantani, mint ha ott sem lett volna. A régi házban találtok egy levelet, oda is leírtam pár gondolatomat, de így is el szerettem volna búcsúzni. Szeretlek Edward!

- Ha szeretnél, akkor most nem lenne, nem lenne ez az egész.

- Hogy mondhatsz ilyet?! Mindenképp elszakadtunk volna egymástól, de így legalább...veled lehetek mindig! Hát nem értesz?

- De, és ez szomorít el. Feladtad az életed csak azért, mert farkas lettél volna. Ez...

- Nem akartam az lenni. Nem akartam, hogy a gén ölje meg a gyermekemet, nem akartalak elveszíteni a gén miatt. Ha mindenáron meg kellett halnia a kicsinek, és el kellett tőled szakadnom, azt magam miatt akartam tenni. És...büszke vagyok rá, hogy megtettem. Gyáva dolog lett volna, hogy beszedtem az altatót? Lehet. De teljes életet élhettem, és most apám mellől vigyázok rád, rátok. Mert szeretlek.

- Gyere vissza Bells, kérlek gyere vissza!

- Nem lehet...már nem. Meghaltam...nem tudok már veled lenni, mint test a testtel, de mint lélek a lélekkel...úgy igen. Örökre.

- Utánad megyek!

- Ugyan már, nem hagyhatsz itt mindenkit, csak mert én nem vagyok itt. – mosolyodtam el.

- Te is ezt tetted, én miért ne tehetném meg?

- Nos...mert te nem én vagy, és mert te nem is ölheted meg magad. Te vámpír vagy, nem pedig egy félig vámpír negyed ember, negyed farkas, mint én voltam. Most már úgy élhetek, mint egy igazi vámpír, vérivás nélkül.

- Ha azt hiszed nem megyek utánad, nagyon tévedsz! Mert én veled akarok lenni, örökre! – meghallottam a hívó jelet. A mosoly lefagyott az arcomról, bár azt sem tudom miért jelent meg rajta.

- Mennem kell! Hívnak..! Mondd meg, hogy hol van a testem, temessétek el, és tudd, hogy mindig veled leszek! – és már ismét a fehérségben találtam magam. Mielőtt idejöttem volna, mintha azt mondta volna Edward, hogy utánad megyek úgyis, bármit teszel...
De ebben nem voltam biztos, lehet, hogy csak apró képzelgés volt az egész.

***

-Sikerült elbúcsúznod a Cullenektől? – kérdezte apám hosszú idő után. Miután visszajöttem a Földről egy lelket sem láttam a fehérségbe; még azokat sem, akik velem utaztam. Nem tudtam miért...

-Csak Edwarddal találkoztam, de neki mindent elmondtam.

- Mondott valamit?

- Annyit, hogy menjek vissza vagy utánam jön. De ez fizikai képtelenség, hogy ő ide jönne...nem lehet. Öh...lehet itt egy kicsit egyedül lenni? –érdeklődtem. Apám bólintott, és egy tölgyfára mutatott. Olyan volt, mint amilyen otthon, a régi ház udvarán állt. Odamentem a terebélyes fához, és leültem a tövébe. Vágytam a magányra, hogy gondolkozhassak, és hogy reméljem, jobb lesz minden, és nem fog ennyire hiányozni Edward. Megbántam már az egész öngyilkosságot...talán jobb lett volna farkasként. És akkor eszembe jutott a kis Cullen, akit Edwardnak akartam nevezni, és biztos vagyok benne, hogy Edward is beleegyezett volna. Ő soha, semmilyen körülmények között nem születhetett volna meg. Miért? Miért kellett neki születése előtt meghalnia? Gondolataimba merülve ültem a fa alatt, amikor apám hangja megütötte a fülemet.

-Bella! Bella!

- Igen apu?! Itt vagyok a fánál..

- Új lelkeket hoztak! Nézd... –mutatott az óriási tömeg felé az apám. Ennyi ember hal meg egyszerre? És akkor a szemem megakadt egy ismerős alakon.

- Az ott...- mutattam a férfire, majd apámra nézte. Ő bólogatni kezdett, én pedig fejvesztve rohantam az ismerős idegenhez. Amikor odaértem megdöbbenve meredtem a férfira. – Edward?!

- Én megmondtam, hogy utánad jövök! –mosolygott, aztán karjaiba kapott és megcsókolt.

- De hát...hogy? Miért?

- Mert szeretlek, és mert nekem csak te vagy a fontos. Nélküled nem tudtam volna élni...és egyszerűen kerültem ide. Megkértem az egyik farkas komámat, hogy végezze el a dolgát.

- Jake?

- Nem... hanem Billy.

- És a többiek? Úgy értem Carlisle-ék?

- Carlislének elmondtam, ő azt válaszolta, tegyek amit jónak látok, hisz egy nap..úgyis visszatérünk hozzájuk.

- Visszatérünk? Innen?

- Hát persze. A vámpírok nem halnak meg...csak aludni mennek. – és újra egy szenvedélyes csókban forrtunk össze.

Hát ilyen a szerelem. Olykor nehéz...! Olykor köves és kanyargós út vezet a boldogsághoz, de legalább vezet oda valami. Halálom után döbbentem rá igazán, hogy Edwardhoz tartozom, és csak ő kell nekem ahhoz, hogy boldog legyek.

Végül mégis...?!

-De ezek nagyon fontos kérdések, Bella.

- Fontosak, tudom. De akkor is... ha tudnátok azokról a dolgokról, amik velem történnek, biztosan nem az lenne a legnagyobb bajotok, hogy nem iszom vért. És megkérlek, hogy ma ne az én egészségi állapotom legyen a beszélgetésünk témája, hidd el beszélek erről eleget. – mondtam.

- Az lehet, de nem velem. És milyen dolgok történnek veled?

- Edward, az istenért! Az előbb kértelek, hogy ne beszéljünk erről...

- Én meg az előbb mondtam, hogy miért fogunk erről beszélni. Engem hidegen hagy, hogy te kivel mit beszélsz az állapotodról..! De nekem mindent el fogsz most mondani, mivel a gyermekem anyja, és a szerelmem vagy... – hadarta el az utolsó szavakat. De kimondta és ez nekem többet jelentett mindennél. A szerelme, és gyermeke anyja. A falak, amiket magam köré vontam, egyből leomlottak, és készségesen kezdtem mesélni Edwardnak.

- Tudod, nagyon nehéz erről beszélnem, főleg neked...amikor te állsz hozzám a legközelebb. Szóval...amióta megtudtam, hogy kisbabánk lesz, elég furán viselkedik ez a vámpír ösztönöm, ha nevezhetem így..! Öhm, ...néhanapján elalszom, sírok, és egyéb emberi tulajdonságaim is visszatérnek. Mint például a szomjúság. Ezt tegnap este éreztem először, de senkinek nem beszéltem róla...magamnak sem ismertem be, hisz lehetetlen. Hát...ezek történnek velem, azon kívül, hogy alig iszom vért. Na akkor melyik a szörnyűbb?! – néztem rá. Az arcán a megdöbbenéstől a fájdalomig minden fellelhető volt. Kíváncsi voltam mit fog válaszolni...

- Felhívtam, illetve felhívattam Carlsile-t Rosalie-val, amikor te a földön feküdtél a fájdalomtól. Azt tanácsolta, hogy költözzünk vissza Forksba, mert ő nem tud szaladgálni a két város között, amikor neked fájdalmaid vannak; és mivel a fájdalmaid egyre gyakrabban jelentkeznek, tény, hogy nem várhatjuk el tőle az állandó szaladgálást. Azonban egyik felem, nem akar eleget tenni ennek a kérésnek. Félek, hogy Billy...megtámadna amikor nem vagyok melletted, és elvinne tőlem...és nem lenne még egyszer olyan szerencsénk, mint utóbb. Azt pedig nem bírnám elviselni, ha te...olyan szőrös csomó lennél. – mondta.

- Én sem szeretném..és nem is szeretnék visszamenni Forksba. Kibírom ezeket a pillanatnyi kellemetlenségeket..igazán nem kell egyből rosszra gondolni, és rohanni a semmiért..! Szóval én azt tanácsolom, maradjunk itt. – kis szünet után folytattam. – Félek, Edward.

- Mitől?

- Attól, hogy valami nem jól van velünk. Mármint...velem és a kicsivel, meg persze velem és veled sincs minden rendben, de azt hiszem komoly szűrök lehetnek majd vele.. –mutattam a hasamra. Edward az ölébe vont, és elkezdte simogatni az arcom, a karom, majd a hasam. Belefészkeltem magam a biztonságot nyújtó férfi ölébe, és teljesen megnyugodtam. – De mégis azt szeretném, ha itt maradnánk, Los Angelesben. Én nem félek Billytől, mert ő jó ember..és csak a nyáját szeretné összeterelni. Tudom, hogy engem soha nem bántana, már csak azért sem, mert megígérte apámnak, hogy vigyázni fog rám. – feleltem.

- Apádnak? Te honnan tudsz erről? Úgy értem.. ez így volt. Vagyis amikor megtalálták apádat, ő haldokolt, mert súlyosak voltak a sebei, de megígértette Billyvel, hogy vigyázzon rád...azonban te ezt nem hallhattad senkitől sem. Honnan tudsz mégis róla?

- Ssszz....ez a másik. Tudod, amikor ezek a fájdalmaim vannak, én tudok beszélni apámmal. Olyankor elsötétül előttem minden, aztán pár másodperc múlva egy fehér valamibe vagyok, ahol magam éppen nem, de apám alakját néha látom, és ott beszélgetünk mindenféle dolgokról. Amikor menekültünk Billy és a csapata elől, Alice-szal ugyanitt tudtam beszélni. Bár őt nem láttam... hát azt hiszem, most már mindent tudsz. Ö.. esetleg más kérdés?

- Nem nem, mára elég ennyi. – mosolygott rám Edward.- Mi lenne, ha most már hazamennénk?

- De hisz még csak most jöttünk..

- Igen, de...ez a pár óra, elég eseménydús volt.

- De nekem is lenne egy kérdésem... ha már a kérdéses órát ma tartottuk. Megengeded? – kérdeztem.

- Hát.. persze. – jött a válasz egy kis gondolkodás után.

- Azt mondtad, amikor Forksba akartam menni Jake-kel, hogy majd Billy elmondja, miért viselkedsz olyan furán. Nos, Billy azt mondta, a Volturiknak dolgoztál, és az egyik női tagjához közelebb kerültél. Ez nem tetszett valami Aronak, és ő megátkoztatott vagy mit csinált. Nem tagadom, elhittem. De aztán Jake közölte velem, hogy ez mind nem igaz. De ha ez nem igaz, akkor mi az igazság? Miért vagy olyan fura velem? Mert ha jól tudom, senki mással nem viselkedsz –néha- olyan durván, mint velem. De miért?! Nem csináltam semmi rosszat sem... –nyögtem ki végre. Abbahagyta a simogatást, visszaültetett a fűre, ő pedig felállt. Éreztem, fájó pontot érintett a kérdés.

- Bocsánatot kérek mindenért, amit ellened tettem. De azt, hogy miért csináltam amit...ne várd, hogy elmondom. – mondta.

- De hát.. miért?

- Azért, mert. Legyen elég ennyi. Hidd el, jobb ha nem tudod,csak felizgatnád magad..

- Csak ennyi?! Nem attól félsz véletlen, hogy nem állnék veled szóba? Soha többé az életbe? – vártam a választ, de nem jött. Hallgatás beleegyezés, mondják. – Hát jó. Én azt hittem, ez a délután szépen, békésen telik majd el. Csak mi ketten, kint a természetben...semmi rossz nem jöhet. De megint tévedtem..

- Bella..

- Ne Edward, nem kell már ide semmi : ’jaj ne haragudj, úgy szeretlek’ hazugság. Tudjuk jól, hogy ez nem működik, tehetünk mi akármit. Nem kell velem maradnod, csak mert gyermekünk lesz. Én felnevelem nélküled, és neki sem fogsz hiányozni, ha meg sem fog ismerni.

- Te azt akarod, hogy ne lássam a tulajdon gyerekemet?

- Edward, én nem ezt mondtam. Felőlem láthatod, játszhatsz vele, elviheted sétálni is, bármikor. De neki nem feltétlenül fontos megtudni, hogy te az apja vagy. Például te lehetnél a család jó barátja...vagy mit tudom én.

- Bells, te jól vagy?! Hallod amit mondasz? Nem egy tárgyról beszélsz, akinek minden mindegy, hanem egy gyerekről.

- Igen...én egy gyerekről beszélek, akinek a szeretet a legfontosabb. De ha te az első pillanattól kezdve azt mondod neki, hogy az apja vagy, és a szerepedet is játszod, meg fog szeretni. Aztán, ha megint kedved szottyan elmenni, neki fájdalmat okozol...én már túlélem, nekem már nem számít... –az arcomon megint végiggurultak azok a fránya könnycseppek. Megint a témánál tartottunk, pedig úgy terveztem, végre kettesben, nyugalomban lehetünk és talán minden problémánk megoldódhatott volna...de mint oly sok tervem, ez is romba dőlt. Nehéz volt beismerni még magamnak is, hogy szeretem, imádom Edwardot, és csak azért viselkedek vele ilyen ellenségesen, mert félek, újra elveszítem; és ha ő meggyűlöl, talán könnyebb lesz nekem is utálnom őt. De éreztem, hogy azok a falak, azok a vastag falak, melyeket akkor vontam magam köré, amikor ő elhagyott, szépen lassan leomlanak. Egyik felem Edward nyakába akart ugrani és elmondani neki, mennyit jelent valójában; elmondani azt, hogy csak ő számít ebben a nagy világban. Másik felem azonban a lerombolt falakat kezdte újjáépíteni.

- Értsd már meg, hogy nem fogok megint elmenni! Én...én nagyon szeretlek téged, titeket és csak ti számítotok nekem. – lépett hozzám. Végre én is kibírtam volna mondani, hogy: „szeretlek Edward” de ő egy csókkal zárta le a szám. – Szeretlek, Bells.

- Én is nagyon szeretlek, Edward! – kezeivel letörölte a könnycseppeket az arcomról, majd leült a fűbe és újra az ölébe vont. Néztük, ahogyan a gyerekek játszottak a gyepen, ahogy szaladgáltak...hallottuk a kacajt, ami igazi volt, nem megjátszott. Nem olyan, mint ahogyan a felnőttek nevetnek. Szívből jött. Csak remélni tudtam, hogy a megérzések, miszerint valami gond van a kicsivel, nem igaz.

- Bells...én, én mégis inkább azt szeretném, ha visszamennénk Forksba. Az ott éléssel én sem értek egyet, de egy gyors látogatás jót tenne. Kimehetnél a régi házhoz, és még Carlisle is megvizsgálhatna. – tanácsolta Edward.

- Muszáj?

- Most, hogy így rákérdeztél... muszáj! – nevetett fel Edward. Pár perc múlva folytatta. – Öh... ugye elhiszed, hogy szeretlek, és sosem hagylak el?

- Igen, elhiszem. Ha azonban mégis elmennél, én utánad mennék...és veled maradnék, örökre. – válaszoltam. – Egy kicsit mintha fáradt lennék.. nem megyünk haza?

- Hm.. de, mehetünk. – felelte Edward.

***

-Nem tudom, nincsenek itthon. –hallottam meg Rosalie hangját, miután beléptünk Edwarddal a házba. Telefonált. – Várj, épp most érkeztek meg. Edwarddal, vagy...oké, akkor adom. – eltartotta a fülétől a készüléket és átnyújtotta Edwardnak. – Carlisle. Igazából nem tudom, miért telefonon értekezik velünk...de ez van. – mosolygott, majd rám nézett és egyből eltűntek arcáról a barátságos vonások. – Ha valaki keres, mondjátok azt, hogy vásárolni mentem.

- Miért, hová máshová mennél? – húzta fel a szemöldökét Edward. Valószínűleg észrevette, hogy Rosalie mostanában milyen ellenséges velem és gondolom én nem akarta csak úgy hagyni...vagyis reménykedtem benne.

- Ezt nem is hallottam meg... –fintorodott el Rosalie.

- Tudom. Te a rosszat sohasem hallod meg.. már ha épp téged érint. Mert ugye ha mást, akkor magától értetődő, hogy mindenkinek elújságolod. –nevetett fel Edward.

- Azt vágtad az imént a fejemhez, hogy pletykás vagyok?

- Mondtam valaha is ilyet?

- Tudod mit, kedves Edward?! Pátyolgasd ezt a.... valamit aki itt áll melletted, míg megteheted. Nem adok neki egy napot és ...

-... és fejezd be! Most! – Edward szeme elsötétült, tett Rosalie felé pár lépést, aztán rám nézett. A tekintete tele volt fájdalommal, csalódással.

- Azt hiszem, jobb lenne ha befejeznétek, mivel a vonal végén Carlisle még mindig vár... –léptem közbe. Soha nem szerettem, ha az emberek veszekedtek. Elég szánalmas dolognak tartottam, mivel a problémákat meg lehet oldani csendben is, nem kell feltétlenül ordibálni. Mondom én...aki ha veszekszik Edwarddal állandóan ordibál.

- Megszólalt a kis gnóm....úúh, milyen bájos. – szólt Rosalie. – Na akkor én most távozom. – és el is ment.

- Edward, a telefon. – mutattam a készülék felé.

- Ja, tényleg..! Igen, itt vagyok. Bocs, csak Rosalie egy kicsit jártatta a száját, mint mindig. Nem, ő még nem. Mikor? Holnap? Miért pont holnap, nem lehetne mondjuk..? Jó jó, akkor holnap. De ugye csak megvizsgálod?! Nem maradunk ott, nem kell készülni semmivel sem. De tudod mit? Rosalie-t hazapaterolom, nekem nem zavarja itt a vizet. Rendben, akkor majd találkozunk. Öh, még egy kérdés. Mondjak neki valamit, vagy majd te megteszed a dolgot..? Értettem. Szia Carlisle, üdv a többieknek! – és letette a telefont.

- Kár, hogy nem értettem belőle semmit... –húztam el a szám. – De megkérdezhetem,. hogy miért ilyen ellenséges velem mostanában Rosalie? Pontosabban azóta, amióta Billy megkísérelte, hogy engem....szóval azt a bizonyos dolgot. –vártam hátha válaszol, de nem szándékozott. - Hallgatlak.

- Én nem tudom miért érzed így, de egyáltalán nem jól látod ezt a helyzetet.

- Edward, ugyan már. Az előbb azt mondta rám, hogy gnóm vagyok, és úgy viselkedik velem mint egy leprással. Márpedig velük sem szabadna így viselkedni... mert ők is emberek. Kérlek mondd el, miért ilyen fura velem mostanában?!

- Az lesz a legjobb, ha most megiszol pár bögre frissen csapolt vért.. – húzott az étkező féle Edward. – Aztán lepihensz egy kicsit, biztosan elfáradtál a mai napon.

- Egyáltalán nem vagyok fáradt, és azt a mocskos vért sem kérem. Válaszolj már az isten szerelmére!

- Lehet, hogy , akaratod ellenére is átváltozol...- nyögte ki végül. Szeme ismét elsötétült, kezei ökölbe szorultak és csak bámult a semmibe.

- Mármint...farkassá? – néztem rá reménykedve. Reménykedtem, hogy a válasz nem lesz.

- Pontosan. Carlisle megkért –épp az előbb-, hogy ne mondjam ezt el neked, mivel még nem biztos, hogy be fog következni az átváltozásod, de előtted nem lehet titkolózni. – mosolygott rám immár melegen.

- Szóval farkas leszek. –eltört a mécses; a könnyeim ismét elindultak. Végigfolytak az arcomon, majd lezuhantak a végtelen mélységbe. – Meg fog halni...meg fog halni a gyermekünk! Az én kisbabám! Meg fog halni...meg fog halni! – kiabáltam. Edward a mellére vont, és simogatta a hajam, a hátam, a karom. Biztató szavakat suttogott. – Ugyan már, Edward! Te is tudod, hogy mindennek vége van! Te is tudod! Ha átváltozom ez a gyermek meghal, és mi soha többé nem találkozhatunk! Soha többé...

- Bella, ez még nem biztos, csak feltételezés.

- Feltételezés. De miért feltételeztek?

- Mert Carlisle-t foglalkoztatta, hogy miért érzel kibírhatatlan fájdalmat a terhesség kiderülése óta. Aztán megtudta, hogy ha én közbe nem lépek azon a bizonyos éjszakán, neked mostanában kéne átváltoznod farkassá, mivel te is rendelkezel farkas génnel. És, ahogy így összerakta a meglévő információit... erre a következtetésre jutott. Holnap ezért megyünk el Forksba, hogy megvizsgáljon és a gyanúját elvethesse.

- Vagy épp beigazolódjon az! Tudom, hogy Carlisle feltételezése teljes mértékben igaz. Szerintem az lenne a legjobb, ha most azonnal indulnánk Forksba. – tanácsoltam.- Mit szósz hozzá?

- Azt, hogy nem. Nem teszlek ki a veszélynek, ami ott vár rád.

- Ugyan milyen veszély várná rám, pont Forksba?!

- Billy. – volt a válasz.

- Edward. Így is, úgy is farkas leszek, akkor nem mindegy, hogyan?! Szerintem mindegy, nagyon mindegy. Szeretem ezt a kismanót, aki itt növekszik napról napra a hasamban..., miért ilyen kegyetlen velem az élet? Kiderült, hogy nem is az igazi apám Carlie. Aztán, hogy rendelkezem valami farkas génnel. Billy át akart változtatni, de nem sikerült, mert Jake létezik. Végül kiderül, hogy állhatok akár fejen is, mert úgyis farkas leszek és a gyermekem is meghal. Hát nem csodás az élet?! – és ismét sírásban törtem ki.

- Bella, ez egyáltalán nem így vann. –nyugtatott még mindig Edward.

- Akkor hogyan?

- Bárhogy lehet még.. ez mint mondtam, csak egy feltételezés. De legyen bárhogyan is, egyet sose felejts: szeretlek! – és megcsókolt. Valahol legbelül éreztem, hogy ez volt az utolsó csókunk.

***

- Na végre, hogy ideértetek! –üdvözölt Esme mihelyt betoppantunk a Cullen-házba. – Bella, gyere beljebb szívem. Olyan pirosas az arcod.

- Szia, Esme. – milyen szép fogadtatás. Olyan pirosas az arcod. Ha ember lettem volna, talán tetszett volna, de így, hogy egy vámpírnak mondták ezt, koránt sem volt valami biztató. – Öh..igen, mostanában nem érzem túl jól magam.

- Nem azért mondtam, félre ne értsd...csak megjegyeztem.

- Tudom, Esme. – rámosolyogtam. – Carlisle, itthon van már?

- Persze. Épp a dolgozószobájában tevékenykedik. Menj fel hozzá nyugodtan.

- Nem lehetne, hogy előbb beszélgessünk? Tudod, nem szeretném a rossz hír után a levegőt zavarni. – mondtam.

- Végre egy jó ötlet! – tuszkolt be a nappaliba Rosalie. – Ne is zavard tovább a levegőt te hülye liba.

- Rosalie... – fordult felé Esme. – Azonnal hagyd abba ezt a viselkedést!

- Ja bocs, nem is liba, farkas! – javította ki magát Rosalie.

- Rosalie, most aztán elég legyen! – lépett be a házba Edward is, aki ez idáig a kocsit parkolta le.

- Hagyjátok. – szóltam közbe, mert éreztem, hogy veszekedés lesz az egészből. Carlisle biztos meghallotta, hogy megérkeztünk. Lejött a nappaliba.

- Isten hozott benneteket! – rövid köszöntő..., felém fordulva folytatta a mondókáját. – Bella, kérlek gyere fel az irodámba. – segítségkérően néztem Edwardra, mivel én még szerettem volna egy utolsót beszélgetni.. De ha Carlsile azt mondta, hogy indulás...nos akkor indulás volt.

Az új lakó

-Rosalie! Kivéve ha mi?? – kérdeztem újra, de ő nem válaszolt. – Mondd már meg!

- Bells, szerintem...szerintem indulnotok kéne. – érintette meg a karom Jake. – Apu bármikor szagot foghat, és mint mondtam...nekem is dolgom van.

- Elegem van abból, hogy itt mindenki tud mindenről, kivéve engem. Elegem van abból, hogy mindent eltitkoltok előlem. Mert ugye azt is tudtátok, ti...jó barátok, hogy Charlie nem az igazi apám, és hogy az eddigi életem csak hazugság; és most is tudjátok a ’kivéve ha mi?’ kérdésre a választ. De most az egyszer, mondjátok el nekem is. Szóval? –néztem rájuk. Alice sunyított, Rosalie tekintete még mindig rajtam nyugodott, de szája egy keskeny kis vonallá szűkült, Jake pedig próbált nyugtatni. ’Gondolj a gyerekre’ címszóval..! Így álltunk pár percekig. Aztán egyszer csak elsötétült az ég, a közeli bokrokról varjak szálltak fel –legalábbis ahhoz hasonlítottak- és már-már szélvihar kerekedett.

- Én megmondtam, hogy jobb lesz ha indultok! De nektek lehet beszélni! Áh...én hülye, idióta... – kezdte Jacob, de mivel mondandója közben a kocsink felé igyekezett a többi szavát elfújta a szél. Nagyon féltem. Vámpír voltam, erősebb mint bárki más, de mégis úgy éreztem magam, mint egy porszem, akit épp el akarnak törölni az útról.

- Most...most mi lesz? –kérdeztem Alice-tól, aki a távolba meredt.

- Befelé a kocsiba! – kiállott Rosalie, mivel Alice nem válaszolt. – Igyekezz már, Bella Swan! Ugye nem akarsz krumplipüré lenni?! Nahát akkor! Ülj be a hátsó ülésre és kösd be magad azzal a fránya biztonsági övvel!

- Igaza van Rosalinek. Igyekeznünk kell, mivel Billy és a törzs tagjai már itt vannak a közelbe, egészen pontosan most értek ki a városból. – szállt be a beszélgetésbe Alice is. – Igyekezz már Bella!

- Én nem megyek Jake nélkül! – jelentettem ki.

- Mi az, hogy te nem jössz Jake nélkül?! –förmedt rám a szőke ciklon. Ám mivel nem válaszoltam, csak még idegesebb lett, és már ordibálva folytatta. – Egyáltalán ki kérdezett? Azt mondtam, hogy ülj be a kocsiba, most!

- Mi van szőkeség, elgurult a gyógyszered? – tért vissza Jacob is.

- Fogd be a szád, te mocskos....

- Elég legyen, ti ketten! – vetett véget a veszekedésnek Alice. – Jacob, én felajánlok neked egy lehetőséget. Most kell döntened, és iszonyú gyorsan. Mivel Billy a törzsből ki fog tagadni –ez tény, mind a ketten tudjuk-, én úgy gondoltam, hogy eljöhetnél velünk Los Angelesbe. Tudom, hogy ide köt minden, de így is- úgy is el kell menned innen, és akkor miért ne mehetnél el a barátokkal?!

- Azért, mert én farkas vagyok, ti pedig...vámpírok. –felelt a fiú.

- De most is tök jól megvagyunk! Légyszi Jake, olyan jó lenne, ha velünk élnél! Olyan lenne, mint kiskorunkban.. – kérleltem.

- Na? Jössz, vagy...inkább magadban kóborolsz majd? –tette fel újra a kérdést Alice.

- Nem lehet, sajnálom. Majd apu elintézi a sorsom, és ha már nem lesz bennem egy gramm farkas gén sem, meglátogatlak titeket.

- Hogy érted azt, hogy nem lesz benned egy gramm Farkas gén sem? –meredtem rá.

- Mennünk kell. – húzott a kocsi felé Rosalie, de én belekapaszkodtam Jake karjába, és eszemben sem volt elengedi azt.

- Nem megyek Jacob nélkül, már megmondtam!

- Bella, ne csináld! Bajod eshet! – simogatta meg a karomat Jake.

- Jacob! Ülj be a kocsiba! – utasította a fiút Alice. Ő és Rosalie megragadták a karjaimat és a jármű felé húztak, én pedig a barátomat ráncigáltam magammal. Szegény fiúnak nem volt más választása: velünk kellett jönni Los Angelesbe. Velünk, vámpírokkal.

***

Pár óra múlva megérkeztünk szeretett otthonukba. Jacob alig szólt az úton, valószínűleg bántotta a dolog: az apjától el sem búcsúzott, ezenkívül még nem is a fajtájával fog egy házban élni. Élni? Féltem, hogy el fog menni, hogy hiába húztam magammal ebbe a napos városba -ahol mi csak kenceficékkel a bőrünkön léphetünk ki az utcára-, nem fogja jól érezni magát, és elmenekül tőlünk, tőlem.

Miután átléptük a ház küszöbét, kérdőn néztem Jacobra. Ő szomorúan pillantott vissza rám, így bűntudat ébredt bennem. Miattam, csak miattam jött ide; ő nem akart itt lenni. Megfogtam a kezét, és felvezettem a vendégszobába.

-Jacob...-kezdtem, de a könnyeim nem engedték, hogy folytassam.

- Ugyan Bella, ne sírj. Nagyon szép ez a ház, majdnem olyan gyönyörű mint te...ne csúnyítsd el magad a könnyekkel. Csak a gyenge emberek sírnak, ők is miért?! Én még nem jöttem rá... – ujjával letörölte a könnycseppjeimet, és megölelt.

- Az a baj, Jake..hogy olyan nagy a bűntudatom.

- Bűntudat? Miért, Bells?

- Ugyan már, tudom, hogy tudod.

- Az itt bibi, hogy rosszul tudod, hogy én tudom, amit te tudsz. Mivel te nem tudod, hogy én tudom, hogy te....

- ....elég! – elnevette magát, és nekem is mosolyognom kellett. Olyan régen hallottam már igazából nevetni, pedig olyankor igazán jól nézett ki. – Akkor elmondom, hogy én mire gondolok.

- Hallgatlak. –leült az ágyra.

- Szóval én azt hiszem, inkább tudom, hogy te nem akarsz itt lenni, és csak miattam jöttél el. Így van?

- Háát.. mindig is szerettem volna látni Los Angelest, de nem így. Nem is búcsúztam el sem aputól, sem Lorától, sem a barátaimtól. Persze jó itt lenni, főleg veled...de egy vámpírokkal teli házban, nem valami farkas álom. – nevetett fel kínosan. Nekem pedig egyből az tűnt fel, hogy említett egy Lora nevet, akit külön kiemelt a barátai közül. ’Lehet, hogy Jacobnak barátnője van? ’- kérdeztem magamtól. Nem tudom, miért érdekelt különösebben, de tisztán akartam látni.

- Lora? Ő a barátnőd?

- Háát...apu azt mondta, tökéletesen megfelel nekem. Persze én nem vagyok belé szerelmes, ahogy látom ő sincs túlságosan elragadtatva tőlem, de a szülők akarata, az a szülők akarata, és a gyerekek nem mondhatnak csak úgy ellent neki. Így Lora és én, mint haverok vagyunk együtt. A nagy Ő még várat magára...

- Óh.. – csak ennyi tellett tőlem. Aztán meghallottam Edward hangját. Összerezzentem. Vajon mit fog szólni ahhoz, ha meglátja Jacobot, és ahhoz, hogy itt fog élni?! Éreztem, hogy szép dolog lesz vele közölni ezt a nagy hírt. – Ha megbocsájtasz, nekem most mennem kéne...Edward, mint hallod megérkezett.

- Menj nyugodtan. Elleszek...

- Oké...akkor később találkozunk! – és már száguldottam is lefelé a lépcsőn. Edward az ajtóban állt, és igencsak mérges volt.

- Mi ez a szag?? – förmedt rám.

- Neked is szia. Amúgy...itt van Jake, lehet ezért érzed ezt a... szagot. – mondtam.

- Aha. És minek van ő itt, a házamban?!

- Nos, először is ez nem a te házad. Másodszor pedig azért van itt mert a barátom, és megmentette az életemet, és a gyermekünk életét is, és ennyivel tartozok neki, hogy megengedem...hogy itt éljen.

- Hogy micsoda? Hogy itt éljen egy farkas, velünk vámpírokkal? Te eszednél vagy Bella??

- Igen. De amint látom...te nagyon nem!

- Hát ez kész...! Billy egy elvetemült gazember, jobban mondva gazfarkas lett! Bármikor, ismétlem bármikor idejöhet, hogy a fiából kiszedje az utolsó farkas gént is, hogy ő erősebb legyen. Bár így megöli Jacobot, de meg fogja tenni, nyakamat rá! Te meg, mint egy tudatlan csitri idehozod ezt a nagy megmentődet a nyakunkra, amikor Billy rád vadászik, és a fia csak egy akadály, akin persze simán átgyalogol. Úh...most aztán szépen megcsináltad.

- Nem kell rám veszekedni, amiért megpróbálok segíteni egy bajba jutott barátom, főleg úgy, hogy szerencsétlen miattam került szembe az apjával. Arról pedig igazán nem tehetek, hogy soha semmi fontosat nem mondotok el nekem, csak titkolóztok, és így nem tudtam róla, hogy ki akarja nyírni a tulajdon fiát. Mert ha tudtam volna, akkor ott, Forksba megölöm! És tudod mit..nincs kedvem veled veszekedni.. szóval ha megbocsátasz, én inkább kimegyek a kertbe. – és ekkor megint belém hasított a fájdalom. A földre rogytam,mint mindig, amikor ez az érzés jelentkezett. – Edward, a gyógyszerek.... fent vannak.. az éjjeli szekrényen...kérlek... – pár perc múlva Edward kezében a gyógyszerekkel térdelt mellettem.

- Semmi baj! Semmi baj nem lesz! – simogatta a karom, a hátam, és várta, hogy jobban legyek. – Alice! – kiáltotta el magát.

- Alice nincs itthon, hisz te magad küldted el vásárolni... –méltatlankodott Rosalie. Szemmel láthatólag nem zavarta, hogy a földön fekszem, és a fájdalomtól rángatózik a testem. – De szerencsére itt vagyok én. Miben segíthetek?

- Hívd föl Carlisle-t, és mondd meg neki, hogy valami nem stimmel a gyerekkel, vagy Bellával... én nem tudom, de azonnal jöjjön ide! – parancsolt Edward. Rosalie nem ellenkezett, a telefonhoz rohant és felhívta a nevelőapját. Elmondta neki Edward üzenetét, és letette a kagylót.

- Azt mondta vidd vissza Forksba, mert nem tud állandóan szaladgálni Forks és Los Angeles között. Megértem... –jegyezte meg alig hallhatóan.

- Te csak ne érts meg semmit sem! Hmm...szép. Vigyem vissza Bellát oda, ahol vadásznak rá? Pont oda?? Lehetetlen. Rosalie, gyere ide, és fogd a fejét az öledbe, én pedig elugrom Jasperért. HA egy rossz szót meghallok...repülsz!

- Miért vagy ilyen ellenséges Edward? Én bármit megtennék érted, az pedig, hogy nem szimpatikus ez a .... se nem vámpír se nem ember arról nem tehetek. – mosolygott gúnyosan Rose.

- Fogd be, és tedd meg ezt értem! – és Edward kirohant az ajtón.

- Na szép! Itt maradtam ezzel a.. Jacob! Drága Jacob, kérlek gyere ide!

- Drága Jacob, mi Rosalie?! –horkant fel a fiú. – Mit akarsz te kedves kis bűzös virág?

- Azt, hogy gyere ide, és vedd kezeid közé a barátnődet, mert nekem el kell mennem a fodrászhoz. Sajnos pont most van időpontom, és nem halaszthatom el, mert... – magyarázkodott Rosalie.

- Tudom.. mert egy nagyon jó fodrászhoz mész, és sok idő, míg felkerülsz a várakozási listára. Ugye így van?! – nézett Jacob gúnyosan Rolsalie-re.

- Nagyjából. Viszont hálás lennék érte, ha azt mondanád a bátyámnak –ha hazaér-, hogy én vigyáztam a kedvesére, és pont akkor mentem el itthonról, amikor ők megérkezetek. Ugye megteszed ezt nekem?!

- Nem. – szögezte le Jake.

- De...

- Menj már, hisz időpontod van a fodrásznál! – mondta a fiú. Rosalie felhúzott orral hagyta el a házat. Jacob pedig hozzákezdett a babusgatásomhoz. Igazából semmi szükségem nem volt rá...

***

-Hol van Rosalie? – ez volt Edward első kérdése, miután Jasperrel az oldalán belépett a házba. Én addigra már a kanapén ültem, és egy fikarcnyi fájdalmat sem éreztem.

- Épp az előbb ment el. Persze én tanácsoltam neki, mivel már kutya bajom, és feltételeztem, hogy nem fogsz rá haragudni...ugye nem tévedtem?! – odamentem hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára.

- Azt hittem...azt hittem magadra hagyott, miközben te... – kezdte, de én félbeszakítottam.

- Igen, de nem úgy történt, ahogy azt te hitted. Most ment el a fodrászhoz...! Amúgy sziasztok!

- És Jacob? Ő még mindig itt van? –kérdezősködött tovább Edward.

- A szagból ítélve... –lépett be a beszélgetésbe Jasper is. – Amúgy Bella, te szoktál még inni vért?

- Persze.

- Máshogy kérdezem: mikor ittál utoljára vért?

- Hát öö...nem akarok hazudni neked. És igen, Jacob még itt van, és még itt is marad... nagyon tetszik neki Los Angeles..

- Ne tereld a szót Bella.. ! Mikor ittál utoljára vért? –hangzott el megint a kérdés.

- Nekem... nekem most mennem kell, bocsi Jasper! Majd máskor beszélünk erről a dologról. Edward, te eljöhetnél velem, ha szeretnél.. .

- Persze...elmehetek veled, de mégis hová? – nézett rám Edward.

- Hát majd meglátod.. – és már húztam is kifelé a szabadba.

***

Felszálltunk az első buszra, ami a városba vitt minket. Edward majdnem minden másodpercben megkérdezte, hogy hová megyünk, és miért. Egyszer sem feleltem. Ugyan mit mondhattam volna neki? Megyünk..és magam sem tudom hová?! Csak el a háztól, az ismerősöktől, mert már nem bírom a nyomást?! Ugyan mi értelme lett volna, ha ezeket elmondom neki? Talán egyből a buszon hagyott volna...manapság nem lehet tudni nála, mikor van épp normális állapotban.
A pályaudvaron szálltunk le a járműről, én pedig azt tanácsoltam látogassuk meg a közeli parkot.. ott nyugodtam lehetne beszélgetni. Edward a száját húzta, de hajthatatlan voltam. Olyan ré voltunk már kettesben...
Amikor odaértünk láttam, hogy tetszik Edwardnak a hely. Alig észrevehető mosolyt fedeztem fel az arcán.

-Ez... csodálatos. – nyögte ki végül, miután leültünk a fűre. –Mióta jársz ide?

- Még csak egyszer voltam itt, de...gyönyörű ez a hely, és úgy éreztem neked is meg kell mutatnom. – egy jó érv: a park miatta rángattam el otthonról.

- És ezért hoztál magaddal, amikor Jasper egy nagyon fontos dologról kérdezett?

- Ne rontsd már el a hangulatot..! Elegem van, hogy mindig azt kérdezitek mikor iszom vért, mennyit..jobban érzem e magam tőle, stb..! Én csak jól akarom magam érezni, de...ahhoz nem kell vért innom.

Szabadulás

Egy sötét lyukban tértem magamhoz. Világított egy apró, szinte alig látható lámpácska a fejem fölött, de ha lett volna, ha nem. Amikor a fájdalommal küszködve felültem a fejem hangosan koppant a plafonban . A lábaimat nem tudtam kinyújtani, a kezeim pedig szorosan a testemhez nyomódtak. A levegő egy kis, a falba vágott résen jutott be –természetesen nem sok, és ami bent volt, korántsem volt friss. Próbáltam dörömbölni, de a fájdalom nagy úr volt. A tarkómra egy vizes ruha volt kötözve. Gondlom azért, kevésbé legyen nagy púp az ütés helyén.
Apropó ütés.. ez volt az utolsó emlékem. Billy, a családom régi barátja csak annyit mondott Jacobnak, az én, gyermekkori barátomnak, hogy akkor jöhet a „B” terv.
’Hát ez lenne az?! Leütni egy tárggyal és begyömöszölni egy...egy ilyen kis levegőnélküli lyukba? Szép kis barátok, szép kis emberek. És mindez miért? Mert nem állt szándékomban követni a családom hagyományát. De miért is tenném? Hisz ez a hagyomány csak a biológia szüleimnek a hagyománya, az igazi családomnak semmi köze hozzá. Nem vagyok hajlandó csak azért feladni eddigi tökéletesnek mondható életemet, hogy segítsek azoknak, akik közel tizenkilenc évig a szemembe hazudtak. Hihetetlen, hogy nem akadt egy olyan ember, aki becsületes lett volna Forksban vagy a rezervátumban. Csak egy...! Hazudtak nekem, idáig mindig... és hogy fény derült az igazi énemre levadásznak, és nem engednek kibontakozni. Én nem akarok itt, a rezervátumban élni, amikor már most így bánnak velem, csak mert a magam útját járom, mert nem hallgatok rájuk, és mert nem úgy döntök, ahogy nekik kézenfekvő lenne. Nem vagyok önző...nem akarok az lenni, de mégsem akarok egy újabb életet. Az már a harmadik nekifutás lenne, és van, akinek egy is alig adatott meg. Apu, Charlie mesélte egyszer, hogy volt egy bátyám. Vagyis inkább lett volna. De szegény a születése után két nappal meghalt. Anyu sokáig nem akart gyereket szülni, mert félt, hogy a másik apróságot is elveszítené. És a mese úgy szólt tovább, hogy hat évvel később megérkeztem én. A hajnali órákban bújtam ki anyu hasából, és alig lehetett minket elszakítani egymástól. Aztán négy nap múlva, látva, hogy mind a ketten egészségesek vagyunk, az orvosok hazaengedtek minket....aztán anyu meghalt. Nem tudom hogy, azt sem, hogy mikor, csak azt, hogy már otthon voltunk. Legalábbis apu így mesélte. De mint megtudtam, ez valóban csak mese volt...semmi valóságalap, csupa légből kapott, emberi kitaláció, a fantázia szüleménye. Valóban lett volna anyunak és apunak egy igazi gyermeke? A mai napig nem tudom és már nem is fogom megtudni, mind a ketten a föld alatt nyugszanak. Anyu hogyan halt meg? Miattam, vagy valami más betegsége volt? Erre sem fog fény derülni. De mégis, most valahogy a származásom izgat a legjobban. Miért hagytak a kórházban a szüleim, ha már egyszer hagyták, hogy beleírják a nevüket az irataimba? Miért nem kellettem a szüleimnek aztán mégsem?
És most...hogy itt vagyok, mi lesz velem, mi a terve Billynek? Mi lesz, ha kényszerít, hogy...hogy álljak be közéjük, és adjam fel eddigi életemet, emlékeimet és felejtsem el szeretteimet? Mi lesz velem...és legfőképp ezzel a kismanóval a hasamban?’ –lépéseket hallottam.

-Segítség! – kiabáltam remélve, hogy nem Billy az, hogy nem egy olyan ember közeledik felém, aki olyan elven van, mint a család régi, mint kiderült képmutató barátja. – Kérem... nem kapok levegőt! Eresszenek ki innen.

- Css Bella! Nyugodj meg, én vagyok az Jacob. Segítek neked! – pár perc múlva ismét éreztem a nap sugarainak melegét, ismét friss levegőt lélegzetem be, és szabad voltam. – Most menj, majd...találkozunk máskor. – mondta.

- De Jake, miért..? – néztem rá a könnyeim mögül.

- Menj Bella, míg megteheted, addig menj. Billy a városba ment, hogy hozzon neked mérget...vagyis a gyerekednek. Azt mondta, nekem kell vigyáznom rád, hogy el ne szökj...de én..én a barátod vagyok, és nem tudnám végignézni, hogy megölik benned azt a kis emberkét...és téged akaratod ellenére hozzám...hozzánk, a néphez kötnek.

- Köszönöm, Jake, köszönöm. De...hogy menjek vissza Los Angelesbe? – kérdeztem.

- Alice Forks határánál vár téged. Csak odáig kell kijutnod.. és ha akarod, én szívesen kiviszlek. Szeretnéd? – bólintottam. – Akkor menjünk, nincs vesztegetni való időnk. Apu bármikor hazajöhet...és ha te még itt vagy..akkor már nem tudlak megvédeni. Menjünk.

Megfogta a kezem, és egy öreg autóhoz húzott. Beültetett az anyósülésre, bekapcsolta a biztonsági övemet, majd ő is beült az autóba és a gázra lépett. Pillanatokon belül kiértünk a városból. Jake egy erdei útra kanyarodott le, és ott leállította a motort.

-Most pedig várunk. – mondta.

- Honnan fogod tudni, hogy mikor lesz itt Alice? –faggattam.

- Én nem fogom tudni. Te fogod tudni!

- Én? Hogy hogy én?

- Mivel vámpír vagy, tudsz velük társalogni. – kezdte, de látva az arckifejezésemet gyorsan folytatta. – Úgy mint mi, farkasok.

- De...hogy kell csinálni? Mármint, hogy kell elkezdeni ezt a fajta diskurálást?

- Tudod, Bells...ez csak úgy jön. Nem tudom neked elmagyarázni, mert én egy farkas vagyok, meg persze erre nem is lehet megtanítani senkit. Aki persze ilyen génekkel rendelkezik mint te, vagy én. – mosolyodott el. – Most mondok egy marhaságot, de hátha segít: gondold azt, hogy egy rádió vagy...fogd a jelet.

- Húú...azt hiszem, most már menni fog! –nevettem el magam.

- Igyekezz Bells, mert nincs sok időnk. Koncentrálj...és menni fog! –biztatott. – Csukd le a szemed, és gondolj arra, hogy haza akarsz jutni...gondolj a szeretteidre akik ott várnak rád. Igyekezz kérlek. Aztán..ha megvan Alice kérdezd meg tőle, hogy hol mikor ér már ide, és lát e valamit, valami kellemetlenséget az utatok során, oké?

- Oké. Na akkor kezdem. – elhelyezkedtem az autó ülésében, és becsuktam a szemeimet. Edwardra gondoltam, arra, hogy segítenem kell neki és ezt csak úgy tudom véghezvinni, ha hazamegyek. Aztán a kis Cullen jutott az eszembe, aki a hasamban volt, és várta hogy megszülessen. Ekkor hirtelen, mintha egy másik világba csöppentem volna. A baj csak az volt, hogy ezt a világot már ismertem, már túl jól ismertem. Apu világa volt..megállapítottam: rossz helyre jöttem.

Jaj ne..már megint itt vagyok! A francba! És amilyen pechem van, még te sem vagy itt apu...szép. – mondtam.

Bella! Végre! Mondtam én, hogy egy született tehetség vagy! El ne menj, koncentrálj továbbra is! – hallottam meg Alice hangját.

Alice? Tényleg te vagy az?! Hogy hogy te itt vagy... ez, itt apuval szoktam „találkozni”.

Apáddal beszélsz? – kérdezte a barátnőm.

Charlie-val..., igen. Amikor valami baj ér, és elveszítem az emlékezetemet mindig ide kerülök, és apu megnyugtat egy jó beszélgetéssel. Utána sokkal könnyebb...!

Ez...nagyon szuper dolog, kár, hogy én csak most tudok róla. De erről később beszéljünk! Most az a fő, hogy hazajuss, Los Angelesbe, és..beszélj az én hülye bátyámmal. Szóval, most hol vagytok? Ugye Jacob ott van melletted?

Itt van, igen... – kezdtem.- nagyon rendes volt velem..ha nem engedett volna el, talán már rég hozzájuk tartoznék, ami nem lenne jó dolog...rám nézve legalábbis. És...egy erdei úton vagyunk. Jake azt kérdezi, és én is szeretném tudni természetesen, hogy az utunk során... látsz e valami bonyodalmat, kellemetlenséget?

Egy erdei úton...ennyit mondott Jacob is a telefonba... a kérdés már csak az, hogy melyik erdei úton?! Sebaj, majd megtalállak valahogyan. És nem láttam eddig semmi bonyodalmat. De a hangsúly az eddig szón van...!

Oké, köszi Alice! Most már nagyon nyugodt vagyok...azt sem tudod, hogy hol vagyunk, és az is elképzelhető, hogy lesz valami kellemetlenség az út során. Csodálatos, és a legszebb talán az, hogy nem csak én vagyok veszélyben, hanem ez a kis Cullen is itt, a hasamban! Ezenkívül olyan dolgok történnek velem, ami egy normális vámpírral sohasem.. de tudom, erről majd otthon beszélünk. A kérdés már csak az: vajon hazajutok e még?! Billy nagyon..elvetemült ember lett az évek során, és egyáltalán nem az az ember, akit én ismertem anno...olyan dolgokat mesélt nekem a múltamról, inkább az egész életemről, amiket jobb lett volna sohasem megtudni. De tudom, erről is majd csak otthon. – mondtam.

Bella! Megvagytok! Most megyek, pár perc és találkozunk...addig is vigyázzatok magatokra! ÖÖ... üzenem Jacobnak, hogy itt van régi barátnője is, Rosalie. –kuncogott Alice, és a következő pillanatban már ismét Jacobot láttam magam előtt.

-Nos? –kérdezte. – Amint látom, valami csak sikerült...mit dumáltatok?

- Meglepő. Sikerült...elsőre...nekem. Fel nem tudom fogni! Ja, hát sok mindenről beszéltünk, de azt mondta, már lát minket és pár percen belül itt lesz. – Jake bólintott egyet, és elfordult tőlem. Kinézett az ablakon, és nem szólt. – Jacob!

- Hm?

- Én...nagyon köszönöm. Mindent, nagyon köszönök!

- Ez természetes dolog volt. Egy barát ennyit igazán megtehet. Viszont nekem bocsánatot kell kérnem... –még mindig nem nézett rám. – Amikor ott a szobába leütöttelek...én azt nagyon sajnálom, de nem tehettem mást. Ha nem teszem meg, akkor tuti, hogy te is farkas lennél. Azt szeretném ezzel mondani, hogy muszáj volt...és hogy bocsáss meg.

- Nincs..nincs semmi baj, Jake. Tudom, hogy te jó ember vagy, tudom, hogy te a barátom vagy, és ez nagyon fontos nekem...

- Nekem is. De sajnos többet aligha találkozhatunk. Ugye megérted? – kérdezte.

- Persze...vagyis...Jake, most egy őrült kérdést teszek fel neked, de kérlek őszintén válaszolj. – bólinott, én pedig folytattam. – Szóval, amint látom...Billy az utóbbi időben igencsak megváltozott, rossz irányba, sajnos. Amit velem akart tenni, az, az hihetetlen és embertelen dolog lett volna. És, én arra lennék kíváncsi, hogy te szeretsz farkas lenni? – böktem ki végül. A fiú gúnyosan felnevetett, aztán eltorzult az arca.

- Soha nem tette fel apám azt a kérdést nekem, hogy szeretném e ezt, vagy azt?! Mindig volt valahogy, mégpedig úgy, ahogy ő akarta. Bells, apu nem most változott meg...ő ilyen volt mindig is, csak...amikor hozzátok mentünk egy álarc mögé rejtőzött. Tudod miért? Azért, hogy apádat meg ne bántsa, mert tisztában volt vele, hogy ha megteszi nem tűri majd meg a közelében, és nem tudott volna kapcsolatot tartani veled. Mert itt te voltál a cél, és aput egyáltalán nem érdekelte Charlie, vagy a barátságuk, mivel nem volt olyan. Charlie talán barátként kezelte az apámat, de ez nem volt kölcsönös. Apu, amikor hazaértünk mindig kinevette az öregedet, amiért olyan naiv volt. Én..én olyan sokszor el akartam ezt neked mondani, csak valahogy...soha nem mertem.
Visszatérve a kérdésedhez, gyűlölöm magam.

- De Jake, semmi okod arra, hogy önmagad gyűlöld. Te vagy a legjobb barátom...én, én nem is tudom, mi lenne velem nélküled. És tudom, hogy más törzshöz tartozunk, de barátok vagyunk.

- Igen. És a barátod egy olyan gént hordoz...

-...melyet én is. – egy gombóc keletkezett a torkomban, mert éreztem, hogy Jacobnak el kell mondanom, amit eddig senki másnak.. – Jake, most elmondok neked valamit, de ígérd meg...hogy senkinek nem mondod el! Nagyon...fura, és szégyellem. Nem tudom miért van, mivel senkinek nem mondtam el, így senki nem tudott nekem segíteni, de azt hiszem...

- Talán kezdj bele...! Ha tényleg csak nekem akarod elmondani...mivel nemsokára megérkezik Alice.

És Rosalie.. –tettem hozzá gondolatban.

-Persze. Szóval, azt már tudod, hogy vámpír vagyok. Ez nagyon jó dolog, mivel így azokkal az emberekkel lehetek, akiket a családomnak tekintek és nem kell attól tartanom, hogy ha nem kontrollálják magukat megölnek. Viszont az utóbbi időben olyan dolgokat produkálok –ha szabad így kifejeznem magam-, amit egy normális vámpír nem csinál...soha. Gondolok itt legfőképp az alvásra, és arra, hogy alig iszom vért, sőt, undorodom attól a vörös folyadéktól...és nem tudom, hogy ez miért van. Nagyon félek, Jake. Félek, hogy valami baj van velem, mert ha tökéletesen működnék, nem kéne ezt csinálnom. Vért reggelente iszom, de csak azért, hogy ne derüljön ki...hogy én undorodom tőle.

- De miért nem mondtad ezt el Carlisle-nak? – nézett rám üres tekintettel.

- Mert...mert tartok tőle, hogy ez a pici miatt van. Carlisle pedig azt tanácsolta, amikor kiderült, hogy várandós vagyok, hogy vetessem el ezt az apró Cullent. De...én nem akartam. Félek, hogy ha elmondanám neki a gondom, akkor megölné a kicsit...

- De ez nem megoldás. Te már nem vagy ember, te már vámpír vagy.. –mondta.

- Ezt tudom én is..

- Akkor azt tanácsolom, ha hazaérsz, keresd fel Carlisle-t. A gyermekedet már úgysem fogja bántani, mivel...szerintem már rég nem vagy abban az időben, amikor el lehetne venni a gyereket. Ha jobban megnézlek, már látom a hasad is..

- Mi van? – meredtem rá.

- Pontosan. Nézd, mielőtt ideér Alice, nekem el kell mondanom még valamit. Edward soha nem dolgozott a Volturiknak. Soha nem állt a gonoszok oldalára, és mindig csak téged szeretett. Apu csak azért mondta azokat, amiket mondott, hogy megijesszen téged, hogy beállj közénk. – kinézett az ablakon. – Nézd, ott jön Alice... és Rosalie??? Te jó ég, ez a szőke démon! Pfú, milyen rég nem láttam...azt hiszem egy nagyölelés mindenképp lesz! –rám kacsintott. – Akkor...indulás.

- Egen... – mind a ketten kiszálltunk a kocsiból, és Alice-ékhoz mentünk. – Sziasztok.

- Óh Bells, úgy izgultam érted!! Ne haragudj, amiért nem láttam azt a dolgot.. annyira sajnálom! – szólalt meg először Alice, aztán pedig a nyakamba borult, és megölelt.

- Semmi baj, Alice. – mondtam nevetve. – Nem lett belőle semmi baj, mint látod.

- Semmi baj, Alice..nem lett belőle semmi baj. – utánozta a hangom Rosalie. – Csak épp egy kutya elrabolt, és majdnem a fajtájához dugott...ugyan, mint számít?!

- Hello Rosalie. – mondtam. – Látom, még mindig tökéletes a humorod..

- Akárcsak a tiéd, kedves Bella. –felelt.

- Hééj, te szőke ciklon, engem már meg sem ismersz?! – lépett mellé Jacob, és szorosan magához ölelte. Ezt a jelenetet le kellett volna fényképezni.

Jacob nevetve fintorog, és szorosan tartja Rosalie-t, aki ököllel ütögeti Jake mellkasát és az arca szörnyen el van torzulva.

-Te idióta korcs kutya! Könnybe lábad az ember szeme, esküszöm a förtelmes szagodtól! –szólalt meg Rosalie.

- Tiszta szerencse, hogy te nem vagy ember, kedves Rosalie. –nevetett Jacob.

- Ha ha ha! Tudod mit, te idióta? Ha nem bírsz okosat mondani –ami tény-, akkor inkább fogd be a szád. – elfordult Jake-től, és folytatta. – Nos, mi mikor indulunk? Csak azért, mert a másik korcs pillanatokon belül szagot foghat...

-...mert veled ellentétben neki tökéletes a szaglása? – kuncogott Jake.

- Te milyen nyelvet beszélsz? Nem érted amit mondok? Azt próbálom neked elmagyarázni, hogy ne szólj hozzám! Érted? N-E S-Z-Ó-L-J H-O-Z-Z-Á-M!

- Klassz! Akkor megint barátok vagyunk! – röhögött Jacob. – Amúgy, viccet félretéve, igaza van ennek a felvágott nyelvű szőke kis...bigyónak.

- Bigyónak???? Van nevem is te korcs!

- Mint ahogy nekem is.. – válaszolt immár fapofával Jacob. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ti most elindultok. Meg persze...nekem is el kéne, mert új lakást kell keresnem..

- Mi? Miért? – kérdeztem kétségbeesve.

- Bella, szerinted apu megtűrne a házában, a rezervátumban, amikor én engedtem el a törzs egyetlen hiányzó láncszemét? A törzs miattam nem lesz teljes... – magyarázta a fiú.

- De te a törzs tagja vagy, és neked velük kell élned. Billy nem tilthat ki mert szüksége van rád. – érveltem.

- Kivéve...ha....- kezdett bele Rosalie, de aztán elhallgatott.

- Kivéve ha .... kivéve ha mi? – kérdeztem. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha mindenki tudna mindent, csak én nem.