Nézeteltérés

-Féleszű, mi?! Ennél ostobább becézést kis sem lehet találni. –fontorogtam- Ezenkívül nem is hívtak Féleszűnek...

-Már megmondtam, ez a Ping és Pongért volt. De ne vegye úgy a szívére...csak vicc volt, vagyis az szeretett volna lenni. –mondta Tennes, és közben szemeit rajtam tartotta.

Ezután megérkezett Olive néni is, aki elmesélte gyerekkori balesetét. Szegény..nekiszaladt egy asztalnak, és betört a feje. Fiatalkorában ha valaki nagyon szemügyre vette a szemöldökét, akkor megállapíthatta, hogy az bizony kétsoros. Ezen elnevetgéltünk, majd Tennes szólalt meg, hogy indulni kéne, mivel a néni már igencsak ki lehet fáradva.

-Szia drága Whitneym . Nagyon örülök, hogy megismerhettelek. – mosolygott az öreghölgy- És...mit szólnál hozzá, ha holnap eljönnél hozzánk egy ebédre?!

- Hát én, szóval, nem is tudom –kérdőn néztem a férfira, aki csak a vállát vonogatta. Nem tagadom, nagyon jól nézett ki Tennes, de túl sokat csalódtam már. Ha most megint csak elkezdek flörtölni, abból úgysem fog semmi jó kisülni Meg aztán ott van Edward, a Cullen család, Jacob...de Olive néni ha meg fog halni, és miattam nem lesz boldog, akkor borzalmas lelkiismeret furdalásom lesz. – Holnap? Jó, rendben, akkor holnap. –mosolyogtam.

- Rendben gyermekem. Köszönöm. Nos, én előremegyek, ti pedig búcsúzzatok el rendesen. – és Olive néni távolodni kezdett. Megint kettesben maradtam ezzel a férfival...tökéletesen rossz helyzet. Kellet nekem eljönni ebbe a Fillóba?

- Nos, akkor holnap. Bár nem tudom mi ütött beléd Whitney. –szólalt meg a partnerem.

- Mi? Már tegeződünk?

- Ha a holnapi napot is velem szeretnéd tölteni, akkor ez a legkevesebb! Nem igaz drágám? – mosolygott huncutul.

- Egy: nem vagyok senkinek sem a drágája. Kettő: nem magával szeretném tölteni a napot, hanem Olive nénivel. Három: ha nagyon ragaszkodik hozzá, akkor tegeződhetünk. De sajnos most mennem kell. Egészen más programom volt mára..és valahogyan be kell hoznom a lemaradásomat. Viszlát, vagyis szia. –nyögtem ki, ám ekkor Tennes megragadta a csuklóm, és egy puszit nyomott az arcomra.

- Nem szeretném, ha tolakodónak tűnnék, de ezt nem hagyhattam ki. Igazából, én...nem is egy puszit terveztem, de mint mondtam, nem szeretnék tolakodónak tűnni. Majd ha eljött az ideje, és ha te is akarod...rendben van. Én megértem. Hidd el Whitney, hogy még egy nő sem volt rám ilyen hatással mint te, és még senki iránt nem éreztem így egy nap után, mint érted. Szóval...én várok.

- Tennes én...- te atya úr isten, majdnem elárultam, a nagy titkomat. De ez a férfi nagyon szimpatikus, és mi tagadás, jól is néz ki, csak egy kicsit idős..- Szóval, mennem kell. Holnap találkozunk. De hol?

- Persze. Szóval, mi lenne, ha itt lenne a „gyülekező”?

-Rendben van. Szia Tennes, Olive nénit puszilom. És köszönöm. –mondtam, majd kiviharzottam a kocsimhoz. Ott aztán lepergett előttem az egész nap. Egy férfi ismeretlenül odajön hozzám, hogy tegyek meg neki egy szívességet. Ez a szívesség az, hogy játsszam el a kedvesét egy ismerőse boldogságáért. Én mindenbe beleegyezek, és amikor elválnak útjaink ürességet érzek. Huhh, ilyen is csak velem történhet meg. De az lesz a legjobb ha most visszamegyek újdonsült családomhoz. –gondoltam, aztán beültem a kocsiba, és „hazahajtottam”. Amikor beértem a nappaliba négy méregtől izzó szem nézett rám. Edward és Alice voltak a haragos...vámpírok.

- Mi van? –kérdeztem kissé ijedten.

- Mi az, hogy mi van? Halálra izgultam magam miattad Bella. Azt hittem, hogy valami őrültséget fogsz csinálni, csak mert fafejű vagy, és azt hiszed, hogy én meg Tanya együtt vagyunk...

- Edward, kérlek! Vedd már észre, hogy nem körülötted forog ez a roh...úgy értem ez a föld. Más dolgom is van, mintsem arra gondolni, hogy te kivel szűröd össze a levet. Nem érdekel. Szeretnél még valami hülyeséget mondani, vagy mehetek a szobámba? – kérdeztem. Edward értetlen fejet vágott. Talán kicsit durva voltam vele, de úgy éreztem megérdemli. Amit ő tett velem az sem volt szebb dolog.

- Kérlek...menj csak nyugodtan.

Felsiettem a lépcsőn, be Edward szobájába, ami jelen esetben az én szobám is volt, és becsuktam magam mögött az ajtót. Lehuppantam az ágyra, és a gondolataim már megint Tennes és Olive néni körül forogtak. De jó volt egy kis ideig Whitneynek lenni. De jó volt egy kicsit más embernek lenni. Nem kellett foglalkoznom a bajaimmal, csak a pillanatnak éltem.
Alice lépett be a szobába.

-Na mesélj Bella. Hallgatlak. –mondta.

- De miről?

- Hol voltál?

- Csak egy kicsit kikapcsolódtam. Nekem is lehet magánéletem, nem? –mondtam.

- Jelen esetben nem. Miért nem bírod felfogni, hogy a te nagyszerű Esőmaned él, és ha nincs melletted egy Cullen sem, akár az életeddel is fizethetsz?! Olyan nehéz ezt megérteni, vagy mi??- esett nekem Alice.

- Ugyan már. Azt nem várhatjátok el, hogy csak veletek menjek el...szórakozni, vagy kikapcsolódni, vagy bárhová. Esőman meg...nem volt sem nagyszerű, és nem volt az enyém sem. Még valami, vagy esetleg lehiggadsz, és talán normálisan is beszélhetünk? –kérdeztem.

- Ide figyelj Bella Swan! Én halálosan nyugodt vagyok. Olyan nyugodt, hogy ilyen nyugodt senki más nem lehet ezen a világon. De jegyezd meg légyszives, hogy most már te is a Cullen család tagja vagy! Itt is vannak szabályok, és ezek másfajták...nem olyanok, amik egy normális, emberi családban. Nekünk vigyáznunk kell, hogy ne tudják meg az emberek, hogy mi vámpírok vagyunk. – nézett még mindig mérgesen.

- Felfogtam! Hallod?! Fel-fog-tam! De azt nem kérheted tőlem, hogy ne éljem a saját életemet! Sajnálom, de ezt nem fogom megtenni. –morogtam egyre mérgesebben.

- Rendben.

A veszekedésünk..vagyis ...-ez nem túl szerencsés szó- a nézeteltérésünk után nem nagyon beszélgettünk. Én a szekrényben pakolgattam a ruháimat, aztán megágyaztam, majd kerestem egy pizsamát és elmentem fürödni. Amikor végzetem Alice még mindig ott állt a szobában, de már nem volt ideges. Mosolygott. Milyen meglepő...előbb még meg akart gyilkolni, és azzal vádolt, hogy a magánéletemmel ...vagyis azzal, hogy nem velük vagyok állandóan leleplezem, hogy ők vámpírok. Most meg...mosolyog?! Normális ez? –gondoltam.

-Mi lelt Alice? –kérdeztem a szemöldököm húzogatva.

- Áh..semmi sem. Bella, te holnap is el szeretnél menni, ugye?!

-Öh...igen. De sajnos nem tudok veletek ebédelni, mert...hát szóval a programom az pont ebédidőben zajlik.

- Ahá.. értem. –a szája már fülig ért –Ugye ennek a dolognak semmi köze Jacobhoz?

-Persze, hogy nincs. Úh...tényleg Jacob! Beszélnem kéne vele, igaz?

- Hát...nem tudom. De..azt sem tudom, hogy te tudod e, hogy ő tudja, hogy te tudod...

- Mi van?? Sajnálom, de már este van, vagy mi a fene.. és nekem már nem működik ilyenkor az agyam...de nem tudok semmit sem. Felvilágosítanál? –kérdeztem.

- Mi? Szóval akkor te nem is tudod? És akkor Jacob tévesen hiszi azt, hogy te tudod? Áh Bella, miért nem szóltál???!

- Alice, én szóltam volna, ha tudnám, hogy miről beszélsz..

- Akkor azt hiszem, ezt nem tőlem kell megtudnod. feküdj le, és aludj. Ez lesz a legjobb, amit most tehetsz! Aztán...holnap akkor felköltelek, hogy el tudj menni a titkos helyre. –kacsintott, majd kiszaladt a szobából.

Furák ezek a vámpírok, ha nem tudják miről van szó. Mindent elkezdenek kitalálni, csakhogy az ember beavassa őket a titokba. De Alice most rossz helyen tapogatózik. Ez nem fog neki sikerülni. –gondoltam. Közben bemásztam a jó meleg ágyba és nem sokkal később elnyomott az álom.