Alattomos barát

-Kérlek, ne haragudj meg rám. – kezdte a fiú.- Szóval a legenda, amiben mi hiszünk ...az röviden és tömören annyit takar, hogy a népünk, és a törzsgyökeres forksi emberek egy olyan képességgel rendelkeznek –ha lehet így mondani-, amivel a többiek nem.

- Mi ez, Jacob? – faggattam.

- Ha valamilyen veszély, vagy bármi más ijesztő dolog fenyeget minket, akkor mi..mi képesek vagyunk ez ellen védekezni. – kisebb szünet után folytatta. – Amikor még Forksban éltél, meséltem neked, hogy a Cullenek mik. Emlékszel?

- Igen, de...

- Igazat mondtam neked. A Cullenek vámpírok, és...félek, hogy már te is az vagy. Apu már biztosan tudja, de azért én még reménykedek, hogy téved.

- Jacob, én...annyira nem tudok mit mondani.

- Mondd, hogy téved apu! – kérlelt.

- De akkor hazudnék neked. –sütöttem le a szemeimet. – Én már...én már nem vagyok ember. Ezért nem is akarok elmenni Forksba, ezért is nem akarok találkozni Billyvel. Ő biztosan veszekedne rám, és ki tudja, talán azt is megtiltaná, hogy mi ketten találkozzunk.

- Ezt neki nem kell megtiltani. A magam ura vagyok, és akármilyen rosszul is esik ez neked, és akármennyire fáj is ez nekem, de többet nem találkozhatunk. – mondta.

- Miért? Jacob, mi van veled? Te vagy a legjobb barátom.. nem, nem értem mi van veled.

- Az Bella, hogy ha te vámpír vagy, az ellenségem is vagy. A népem gyűlöli a vámpírokat, és ha nem lettél volna olyan meggondolatlan, amikor a Cullenekkel éltél te is a néphez tartoznál, és nem ebbe a fertőbe. A gyerekről meg ne is beszéljünk. Már most el van átkozva..

- Ne beszélj így Jacob! Nem voltam meggondolatlan, és soha nem is leszek. Egy évig vártam rá, hogy végre átváltoztassanak. Míg ember voltam olyan sablonos, és unalmas volt az életem, mint senki másnak. Most meg...sokkal jobb, és már élvezem az életet.

- Talán igazat mondasz. De ha megvártad volna, míg betöltöd a tizennyolcadik életévedet, magától megváltozott volna minden. Akkor egészen más ember lettél volna, és nem kellett volna ott lenni a Cullen házba. Nem szenvedtél volna Edwardtól, és most nem kéne úgy élned, hogy a hasadba van egy kis kölyök.

- Ez a kis kölyök az én gyermekem! És nem érdekel, mit hiszel rólam, meg az sem hogy más mit hisz. Holnap elmegyek hozzátok, de... azt hiszem, mégis igazad van: többet nem kell találkoznunk. Nem vagyok hajlandó felidegesíteni magam, és csak az időt pazarolni. És azt hiszem.. itt az ideje, hogy menj, Jacob. – mutattam az ajtó felé. – Nagyon kellemesen elbeszélgettünk, azt hiszem a holnapi is körülbelül így fog sikerülni.

- Nem hinném. Billynek van egy terve, és azt hiszem.. ő meg fog téged változtatni. Természetesen ez következményekkel jár, de ő majd elmondja holnap, mik ezek, mikről kell lemondanod. – mondta Jacob.

- Nem mondok le semmiről, és nem fogok megváltozni. Én ilyen vagyok, és ilyen is maradok, akár tetszik neki, akár nem. – időközben a fiú az ajtóhoz sétált.

- Most még így érzed. Akkor holnap, Bella. Vigyázz magadra!

- Viszlát Jacob. – és eltűnt a sötétben. Becsuktam magam mögött az ajtót, és felmentem a szobámba.

’ Vajon mire gondolt Jacob, amikor azt mondta: „Billynek van egy terve, és ő meg fog engem változtatni..” Mi bajuk van velem? És..milyen legendában hisznek ők? Azt eddig is tudtam, hogy a Cullenek miben, de ők?! Vagy esetleg...lehet, hogy azért említette azt a forksi estét, mert talán magukról is igazat mondott?! Hogy ők a farkasok leszármazottjai?! De .. ha ez így is van, nekem mi közöm hozzá? Anyu nem forksi volt, tehát nekem semmi közöm ehhez. De majd holnap..Billy elmondja.”

Levettem a polcról a bőrkötésű könyvemet, és olvasni kezdtem a kényelmes fotelomban. Aztán pár óra múlva valaki kopogott az ajtón. Lesiettem és kinyitottam. Edward lépett be.

-Hello, Bells. – mondta, de már rohant is fel, az emeletre.

- Szia, Edward. – mondtam, immár csak magamnak. Végre nem voltam egyedül a házban, és ez valamiféle jóleső érzéssel töltött el. Viszont másfelől aggodalom gyötört: mi van, ha Edward ma sem az az Edward, akiért elolvadok? Mi van, ha ma is csak egy kegyetlen férfi? Beszélnem kéne vele. Igen...azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondjam neki: itt járt Jacob.

Utána szaladtam. A szobájában találtam rá, ahol zenét hallgatott és könyvet olvasott.

-Edward, ráérsz egy kicsit? – kezdtem. Rám nézett, és becsukta a könyvet és lekapcsolta a zenét, aztán hellyel kínált.

- Parancsolj. –szólalt meg, miután leültem az ágyra. Az én szobámban, valamint ebben a szobában volt ágy. Ez amolyan vendégek számára fenntartott helyiség volt. Soha sem lehetett tudni, ki jön látogatóba..

- Szóval.. itt járt Jacob.

- Tudom.

- Tudod?! És.. nem szólsz semmit?

- De. Holnap menj el Billyhez.

- De Jacob olyan ellenséges volt velem. Meg valami legendáról beszélt...- mondtam.

- Tudom, hogy ellenséges volt veled. De csak azért, mert te vámpír vagy, ő pedig... farkasember. És mint tudjuk – vagyis lehet, hogy te nem tudod- a farkasok nem szeretik a vámpírokat. És nagyon-nagyon szépen fogalmaztam. Ezért is mondta azt, hogy nem találkozhattok többé. Ezért is fintorgott...és te is. A vámpírok undorítónak találják a farkasok szagát, és természetesen ez fordítva is igaz. Billyhez pedig azért kell elmenned, hogy megtudd végre az igazat a családodról, és nézz szembe a sorsoddal.

- Edward, megrémítesz.. Jacob farkasember? És mi van a családommal? – kérdeztem.

- Majd holnap megtudod. Én nem akarok erről beszélni. A fő, hogy holnap egészen más ember, vagy vámpír leszel.

- Ember, vagy vámpír?

- Pontosan. És ha nem haragszol, most elmegyek vadászni...nagyon szomjas vagyok. Ha hazaértél Jacobéktól, kérlek keress fel, de csak akkor.. ha...ha lehet velem beszélni, és te még mindig te vagy.. Remélem, helyesen döntesz majd, de akárhogy is legyen, egy valamit sose feledj: szeretlek Bella Swan. – odalépett hozzám, és forrón megcsókolt, aztán magamra hagyott.

- Én is szeretlek Edward. De annyira félek a holnaptól.. olyan sok ijesztő dolgot mondtál Jacobbal együtt...és most meg mindenki itt hagyott. Már napok óta magamban vagyok, csak néha-néha jöttök haza, miért, Edward?! Miért? – lementem a nappaliba és bekapcsoltam a televíziót.

A szemeim le-le csukódtak, és elaludtam. Reggel, az első napsugarak ébresztettek fel...

***

-Akkor, ma elmész Forksba? – kérdezte Alice a reggelinél.

- Igen, ma elmegyek.

- És, mikor indulsz?

- Ha Jacob becsönget az ajtón, és azt mondja: indulás. – mondtam. – De igazából semmi kedvem elmenni vele. Tudod, este itt járt, és megtudtam, hogy farkasember. Bár ezt Edward mondta el, Jacob csak felvázolta előttem. Ezenkívül mondott valami olyat, hogy Billy megváltoztat. Edward pedig valami olyat mormogott, hogy lehet, újra ember leszek. De ne kérdezd, hogy hogy, és miért.

- Én...én láttalak téged egy látomásomban.

- És? Mit láttál, Alice?

- Jacobbal beszélgettél valami strandon, és akkor egyszer csak egy óriási villám belecsapott egy fába, te pedig elmerültél a vízben. Edward húzott ki a partra, de te...te már nem éltél. – elhallgatott. A szobára csend ült, senki sem szólalt meg. – És ebből arra következtettem, hogy te akkor már nem voltál vámpír. Mivel a mi fajtánk így nem halhat meg, ezzel te is tisztában vagy. És lehet, hogy lesz valami olyan tényező, ami miatt feladod az életedet.. a vámpír létedet, és...

- Ne fojtasd! Nem lesz ilyen dolog, és mint oly sokszor mondtátok: a látomásaid kétségesek. Én nem fogok megváltozni, nekem ti vagytok a családom, és nem fog érdekelni mit mond nekem Billy, vagy Jacob. Ők...farkasok, én pedig vámpír vagyok. És itt a hasamban egy kis apróság, aki mindennél többet ér nekem. – csengettek az ajtón.

Reménykedtem, hogy még nem Jacob az, hogy csak egy postás, vagy egy eltévedt kiskölyök. Féltem. Egyrészt azért, mert amiket Edward, Alice és Jacob mondott az elmúlt napokban több volt, mint szörnyű. Másrészt azért, mert nem hittem magamban. Nem hittem el, hogy képes leszek kiállni magam mellett. Alice látott engem, míg ember voltam, vámpírként. Most, hogy vámpír vagyok, emberként nézett rám egy látomásában. Az első bekövetkezett és mi a garancia rá, hogy a második látomás nem fog?! Csak én...! De ha már én sem hiszek magamban...nagy baj van.

-Hello, Bells. Indulhatunk? –kérdezte Jake, miután kinyitottam az ajtót.

- Szia. Ö... várj, kihozom a táskám. – másodpercek múlva már az autóban ültünk.

Nem titkoltam előtte a számomra csodás képességeimet; azt, hogy gyors vagyok, nagyon gyors, vagy épp kitűnő a látásom és a szaglásom, jéghideg a bőröm és azt sem, hogy várandós vagyok. Az úton meglehetősen keveset szóltunk egymáshoz. Talán a szagunk miatt. Nem nehezteltem rá, miért is tettem volna?! Neki én vagyok a nem túl kellemes illatú egyén, nekem meg ő. Más néphez tartozunk, így mások a szokások, mások a szagok is. Viccesen hangzik; ha ezt elmondanám egy embernek biztos vagyok benne napokig nevetne, vagy nem bírna megszólalni a meglepődéstől.
Már majdnem megláttam Forksot, amikor Jacob lehúzódott az út szélére, és megállította a kocsit. Nem nézett rám, kezeivel erősen markolta a kormányt –az ujjai már kifehéredtek. Aztán perc múlva megtörte a kínosan hosszú csendet:

-Bella...csak annyit akarok mondani, hogy...helyesen kell döntened.

- Már döntöttem, Jacob. – feleltem.

- De...de nem jól, Bells. Most alkalmad lesz rá, hogy a helyes útra térj, hogy a népedhez tartozz, és ne ezekhez a vérszopókhoz...

- Ne beszélj így rólunk, amikor én sem mondok rólatok semmi rosszat.

- Azt sem tudod mik vagyunk...

- Hát ha rajtad múlt volna, tényleg nem tudom meg. De mivel Edward velem van a legnehezebb időkben is, ő készségesen elmondta, hogy mi is vagy te valójában... szóval mindent tudok, és nem kell itt adnod az ártatlant. Nekem ez az állapot tökéletesen megfelel, az pedig, hogy nektek nem, nem érdekel. Eljöttem Forksból örökre. Most, hogy visszatérek egy napra, nem tesz semmit. Ha megkérhetnélek indulj, mert még sok dolgom van. – mondtam.

Jacob nem szólt többet hozzám. Amikor elértük a rezervátum határát azt mondta, maradjak a kocsiban, mert nem szeretné, ha valami kellemetlen dolog történne. Nem ellenkeztem...minek? Már nagyon kíváncsi voltam, mit tud Billy Edwardról, mi olyat mondhat ami miatt megváltozhat az elképzelésem az életemről, és hogyan lehetek újra ember?!

***

-Bella, fáradj beljebb kérlek... –mondta Billy, amikor beléptem a házába. Hellyel kínált.

- Hello, Billy. Hát itt vagyok.. kérlek mondd el, amit szeretnél, mert még sok dolgom van, és nem érek rá túlságosan. – mondtam kevésbé udvariasan. A szag ami a szobában szálldogált kibírhatatlan volt. Amikor Jacob volt magában, még elviseltem valahogy, de most...kegyetlen volt.

- Rendben. Jacob, hozz Bellának egy kis innivalót. – mondta az öregedő férfi.

- Köszönöm, nem kérek. – hárítottam nyomban. Nem tudtam miért csinálja ezt: valahogy, valamivel rosszat akart nekem tenni, és ezzel arra szeretett volna kényszeríteni, hogy én mondjam ki: vámpír vagyok. De még a kocsiban elterveztem, hogy ebből nem eszik se ő, se más.

- Miért nem? Biztosan nagyon szomjas lehetsz –ha már éhes nem is- , hisz nem itt van Los Angeles. Ezenkívül mélyen sértene, ha nem innál semmit sem, mivel egyik kedves szomszédomat kértem meg rá, hogy csináljon neked bodzaszörpöt. Kiskorodban mindig azt ittál. Szegény néni pedig sokat fáradt vele...kérlek, Bella, csak egy kicsit.

- Nem vagyok szomjas! Se éhes, és semmit nem kérek. Azt mondd el, ami mind a kettőnket érint, mert ugye téged is érint?! Hisz ha nem így lenne, nem hívtál volna ide. – támadtam meg. „Legjobb védekezés a támadás”.. mondják.

- Hát rendben. – felkelt az asztaltól, és elfordult tőlem. ’Mintha undorodna, vagy csúnyát készülne mondani.’ –állapítottam meg magamban. – Mióta vagy vérszopó? És miért tetted ezt? Ezenkívül miért vagy terhes egy ocsmány vérsz..

- Elég, Billy! – szakítottam félbe. Hirtelen keltem fel, így a szék amin ültem felborult, és csattanva tört szét a hátam mögött. – Semmi jogod vérszopónak nevezni engem, és semmi közöd hozzá, miért lettem vámpír, és ahhoz sincs semmi, érted, semmi az ég világon, hogy miért vagyok várandós. De ha egy csepp emberi, vagy inkább farkas érzés szorult volna beléd tudnád: mert szerettük egymást Edwarddal, és a szerelmünk gyümölcse ő itt! – mutattam a hasamra.

- Igen, valahogy így képzeltem el, a vallomásod. – nevetett fel gúnyosan. – Akkor ennyit a Cullenekről. Azt hittem, legalább annak az orvosnak van esze, ha már neked...meg annak a mocskos vérszopónak nincs, de úgy látom..tévedtem.

- Tévedni emberi dolog. –öntöttem több olajt az így is lángoló tűzre.

- Valóban, és az a szép az egészben, hogy én meg is megtehetem.

- Most, ebben a pillanatban mindenképp. De mi lesz este, vagy ha veszélyben vagy? Akkor szóba sem jöhet a tévedés, mivel azt csak emberek teszik... – mondtam ironikusan.

- Jól mondod, lányom. De nekem legalább nappal lehet tévednem, de neked...neked sohasem! Mert te egy utolsó gyilkos lettél, egy vámpír.

- Lehet, hogy így látsz engem, Billy. De nézzük a dolog jó oldalát: én soha nem tévedek. De térjünk a tárgyra, mint mondtam, nagyon sok dolgom van!

- Már a tárgynál járunk, Bella. Te most egy utolsóbbnál is utolsóbb személy vagy. De szerencsére ezen segíthetünk. A mi népünk, akik itt élnek életük kezdetétől, életük végig, akik nem tudnak innen elszakadni, mi...farkasok vagyunk. Ha jobban tetszik: farkasemberek. És látod, ott van az emberek szó, ami a te néped nevében nem szerepel most sem, és sohasem szerepelt...és nem is fog. Szóval mi ha veszélyben vagyunk átváltozunk, és megvédjük magunkat. Ha a szeretteink vannak veszélyben, akik nem rendelkeznek ilyen képességgel őket is megóvjuk a bajtól. De nem ölünk feleslegesen, úgy mint ti. Az én számat vér nem érte életem folyamán. A tiedet ezzel szemben minden egyes nap éri...milyen életed van neked?

- Köszönöm kérdésed, kiváló! – mondtam. – De ezt eddig is tudtam. Vagyis... hogy majd ezt elpapolod nekem. De miért hívtál ide?

- Ennek egészen egyszerű oka van. Nemsokára tizenkilenc éves leszel, és vámpír vagy. De mivel itt éltél Forksban, és törzsgyökeres forksi ember vagy te is rendelkezel ezzel a farkas génnel. Ez annyit jelent, hogy...

- Nem vagyok törzsgyökeres forksi, hisz anyu Manhattamből származik, és csak apu forksi. Azt hiszem, Billy, hiába hozattál ide szegény Jakkel.. – mondtam.

- Óh, nem egészen. Tudod kedves Bella, azt hiszem jobb lesz ha most leülsz. Amit hallani fogsz...nem egyszerű dolog, és egy felnőtt embernek is nehéz elviselni. –szólt Billy.

- Azért csak kibírom valahogy..

- Hát jó. Gyors leszek, mert nem ez az elsődleges dolog, amiről tudomást kell szerezned. Szóval...a te szüleid nem azok, akiket annak hittél. Téged örökbe fogadtak Charlie- ék.

- Mi? – néztem a szobában lévő férfiakra...nem hittem el, miért is hittem volna?! ’Csak ártani akarnak nekem, azt akarják, hogy összezavarodjak.’ – Ez nem lehet igaz....ez egyszerűen nem igaz!

- Akkor, mondok neked valamit. Amikor anyukád meghalt, Charlie azt mondta neked –szinte mindig a fülembe cseng-, hogy sose búsulj kislányom, ha nagy leszel megkeresed, és boldog leszel vele! Elárulom neked, amit akkor senki: az édesanyádra gondolt. Hogy majd ha felnősz megkeresed, és boldogan élsz vele, míg el nem választ a halál kettőtöket. De ez nem következett be. Egyik oka, hogy időközben az öreg barátom, a nevelőapád meghalt, így nem mondhatta el ezt a titkot. A másik ok pedig, hogy az édesanyád három évvel ezelőtt elhunyt, rákban, Londonban.

- Miért mondasz nekem ilyen szörnyűségeket? Ez hazugság! Ne hazudj nekem, mondd meg amit akarsz, de ne hazudj..ilyenekkel úgysem tudsz befolyásolni! – rogytam le az egyik székre. A szívem mélyén reméltem, hazugság ez az egész...

- Miért hazudnék neked? – kérdezte Billy.

- Hogy befolyásolj. Mi másért? De miért mocskolod be az anyám és az apám emlékét? Miért, Billy? Nem gondolod, hogy ez...ez embertelen??

- Jacob, hozd ki a születési dolgait, vagy minek mondják azokat az iratokat...kikészítettem őket az ágyamra. Ha nekem nem hiszel Bella, majd azoknak fogsz! – Jacob pillanatokon belül megérkezett az iratokkal és a kezembe nyomta őket. A papíron a következő nevek álltak:
Gyermek neve: Bella Marie Moore (szül.: 1991.09.08.)
Édesapja neve: Jacob Moore (szül.: 1961.05.12.)
Édesanyja neve: Rosie Moore (szül.: 1965.12.06.)

- Ez... ez lehetetlen. – néztem fel fátyolos szemekkel Billyre. Ő csak mosolygott. – Billy, mondd, hogy csak te találtad ki! Kérlek..!

- De látod, hogy nem így van. Ott vannak a kezedben az irataid.

- Ez lehet hamisítvány is. – feleltem.

- Ugyan miért hamisítanék én születési papírokat? – kisebb szünet után folytatta. – Na, most hogy ezt is tudod, talán folytathatom is. Tehát megtudtad, hogy törzsgyökeres forksi vagy. Anyád meghalt, három évvel ezelőtt, Londonban. Apád a születésed után nem sokkal elköltözött a szeretőjéhez valahová Európába.

- Él még az apám? – kérdeztem.

- Nem valószínű... azaz, nem tudom. De nem is lényeg! Most, hogy fény derült erre, választanod kell. Vámpír maradsz, vagy átállsz a fény oldalára?

- A fény oldalára? Ahol hazugságban éltem, tizennyolc évig? Köszönöm, de nem..inkább maradok a számotokra sötétben, engem ott vár a fény. Ö...van még más, amit eltitkoltatok előlem? Billy, tudod mit tettél? Egész életemben hazugságban éltem...miért tettétek ezt velem, ha olyan nagyszerű emberek vagytok? Miért?

- Az nevelőapád, és a nevelőanyád szeretett. Azért fogadtak örökbe, mert nekik nem lehetett gyermekük, és hozzád már az első pillanatban kötődtek. És mivel az édesanyád a kórházban hagyott téged, az örökbefogadás igen gyorsan ment. Alig voltál fél éves, és már a Swan nevet viselted. Charlie nem akarta, hogy ezt valaha is megtudd, de most...most muszáj volt elmondanom. Mert ha nem teszem meg, nem tudtál volna helyesen dönteni.

- Miben kéne döntenem?

- Mint már mondtam abban, melyik oldalra akarsz tartozni?! Az örök világossághoz, vagy a sötéthez?

- És miért kell pont most választanom? – kérdeztem.

- Egyszerűen azért, mert egy láncszem hiányzik a láncból, ez a láncszem pedig te vagy. Ha nem állsz be közénk, akkor nem épülhet fel egy biztonságos rendszer, ami a védelmet szolgálja.

- És...most hiányzok?

- Mivel most értél el az átváltozás korába, igen. Szóval, hogy döntesz? Ha mellettünk állsz, egy évig újra ember lehetsz, és nem fogsz még átváltozni farkassá, mert azért tanulnod is kell egy-két dolgot az életünkről. Viszont ha nem állsz mellénk, egy olyan lavinát indítasz el, minek soha nem lesz vége. Nem tudom, érzed e a súlyt...ami a döntésed mögött áll?!

- Billy, én...nekem már van egy életem, és nem áll szándékomban csak úgy otthagyni azt, egy újért. Ezenkívül semmi szükségem erre az új életre. Itt van a hasamban ez az apró teremtés...és most, hogy megtudtam, hogy eddigi életem hazugság volt, azt hiszem...meg kell találnom az igazit. – mondtam.

- Bocsáss meg, amiért nem beszéltem neked a kedvező dolgokról. Az első az, hogy visszaköltözhetsz Forksba, és itt élhetsz velünk a rezervátumban. A gyerek meghal, meg se kell szülnöd, és a Cullenekkel soha többé nem kell találkoznod. Valamit nem kell meghalnia Edwardnak. – mormogta Billy.

- Mi? Miért kéne meghalnia Edwardnak és a gyermekünknek? – keltem fel megint a székemről immár óvatosabban.

- Hogy ilyenekről nem beszél neked?! Hol a bizalom a mostani párokban, vagy már nem is vagytok együtt?

- Billy..kérlek.. – néztem rá a könnyeimmel küszködve.

- Rendben. Szóval Edward, amikor elhagyott elment a Volturikhoz, és nekik dolgozott. A Volturik sötét nép, ártatlan emberek vérét isszák nap mint nap. Egyébként Olaszországban élnek. Szóval elment hozzájuk, és Renata-val kötött szorosabb kapcsolatot. Barátit, vagy szerelmit..tőlem ne kérdezd. A lényeg, hogy ez Aronak, a vezetőjüknek nem tetszett, ezért száműzte Edwardot, és megátkoztatta. Kivel? Nem tudom.. De az átok röviden és tömören annyit tesz, hogy ha feljön a Hold Edwardnak emberi vért kell innia; és minden harmadnap Olaszországba kell mennie, hogy Aro és Jane gyakoroljanak rajta. Ezáltal te is veszélyben vagy, mivel Aro belelát Edward gondolataiba, és így megtudta, hogy te terhes vagy...! A falkánk ennyit tud, de úgy gondlom ez is épp elég. – fejezte be a mesét Billy.

- Hát ezért volt olyan fura Edward esténként... de mindig, illetve általában csak este járt haza. Olyankor nagyon durva és figyelmetlen volt mind velem, mind a többiekkel. De...de miért nem ő mondta ezt el nekem? – kérdeztem.

- Azért,mert nem mondhatta. Némasági fogadalmat tett. Nem tudom nálatok hogy hívják az ilyet, de a falkában mi így nevezzük. És azt hiszem, talán azért is, hogy végre megtudd az igazat a családodról. – mondta a férfi. – Azt hiszem..most már mindent tudsz.

- Nem, még egy valamit nem értek. Azt mondtad, hogy Aro megtudta, terhes vagyok. És ez olyan nagy baj?

- Igen, mivel ez a kis kölyök nem jöhet világra. Két viszonylag erős vámpírtól születne, és a hatalma nagyobb lenne mint a Volturiké együttvéve. Ezért Aro és a csapata bármikor elmehet a los angelesi otthonodba, és bármikor megölhet. Ezért én felajánlom neked, hogy a népedhez tartozz. Hogy döntesz tehát? Most kell választanod, mert sürget az idő.

- Úgy, hogy.. én ... meg akarom keresni az apám. Azt mondtad, nem tudsz róla, hogy meghalt. Lehet, hogy még él, és én mindent meg akarok tudni róla...és a biológiai anyámról. Azt hiszem, nem ez a legmegfelelőbb pillanat ahhoz, hogy itt maradjak. És én nem akarok lemondani a gyerekemről, a családomról, a megszokott életemről. Ezenkívül alig ismerek itt a rezervátumban embereket. Rajtatok kívül...senkit sem. – mondtam. – Ha Aro meg akar engem ölni, így is, úgy is megteszik. Tehát úgy döntök, hogy.. visszamegyek Los Angelesbe.

- Hát...ez rossz válasz volt Bella. Nekem szükségem van rád, rád a hiányzó láncszemre. – értetlenül néztem rá, de ezúttal nem kaptam választ. – Jacob, akkor jöhet a „B” terv. – egy erőteljes ütést éreztem a tarkómon, majd elsötétült előttem a világ.

Ismerős idegen

-Bella? Va...valami baj van? – kérdezte a beszélgetést kezdeményező személy.

- Igen én vagyok, és nem...nincs semmi baj. De kivel beszélek? –kérdeztem.

- Jaj, de nagyon barom vagyok. Én vagyok az, Tennes.

- Óh, ne haragudj, hogy nem ismertem meg a hangod, csak tudod, másképp hallatszik, mint élőbe, vagy mi...

- Jó, jó semmi baj. Azért hívtalak fel, hogy megkérdezzem áll e még a mai vacsora? –kérdezte.

- Óh, persze..emlékszem. –igazából teljesen kiment a fejemből. - De arra gondoltam, hogy esetleg átjöhetnél hozzánk?! Mert van egy jó kis receptem, és még fizetni sem kell az étterembe. Na, mit szólsz?

- Biztosan jó ötlet ez? Csak mert félek, hogy esetleg a lakótársaid nem néznek engem jó szemmel. – felelte.

-Honnan veszed? Na jó, inkább ne is válaszolj, ez egy nagy marhaság. Gyere át hatra. A kaja már úgyis készül, szóval...nem teheted meg velem, hogy nem jössz át.

- Rendben van. Akkor hatkor találkozunk. – kisebb szünet után folytatta- Bocsáss meg, de a munkahelyemről hívtalak, és sajnos mennem kell.

- Persze, megértem.

- Akkor szia, Bella.

- Szia. – és letetettem a telefont.

’Azt mondtam, már készül a kaja...de igazából gőzöm sincs, mit kéne főzni. És mit mondok majd neki, én miért nem eszek a fenségesnek mondott ételből?! Tiszta pancser vagyok...lehet, hogy jobban jártam volna, ha elmondom neki, hogy bocs, nem megyek sehová, úgyse ennék, mivel vámpír vagyok, sőőt...ma kiderült, hogy terhes is.... Úh, úgy gyűlölöm most magam.” –gondoltam. Közben az ebédlő felé vettem az irányt, mivel ott volt az a szekrény, amiben szakácskönyvek voltak. Minek? Hát például az ilyen, nem kívánatos esetek miatt. Felütöttem az egyik, vaskos füzetet, és beleolvastam. Pár perc múlva megtaláltam a hangulatomhoz illő húsételt: breton sült lazac.
Nem kellett hozzá sok minden.. mégis finomnak tűnt a leírás, illetve a kép alapján. Szétnéztem a konyhában és a kamrában, milyen hozzávalók találhatók meg. Csak almánk nem volt...

-Aj. Ha most elmegyek a boltba, jó esetben egy óra múlva érek haza...és már két óra van. Semmi esély, hogy én megcsinálok egy komplett fogást három -vagyis kevesebb, mert emberi formát is kéne öltenem -, óra alatt. Alma nélkül...vajon finom lenne..? ....Nem, biztosan nem. De akkor is alma nélkül csinálom meg...- döntöttem el.

Négykor már a sütőben volt a tepsi, benne a sok finom falat....! Reménykedtem, nem rontottam el... nagyon.

’Hát az almának is volt szerepe, nem is kicsi..ezért elképzelhető, hogy ehetetlen lesz. De bízom benne, nem lesz semmi baja Tennesnek...! Majd előre szólok neki, hogy csak keveset egyen, mert nem úgy sikerült, ahogyan vártam. De egy dolog ismét világossá vált előttem: pocsék szakács lennék.’

***

Alice és Jasper még nem értek vissza az útjukról. Magam voltam a házban. Már ledobtam magamról az otthoni ruhámat, és egy fekete térdnadrágot, meg egy fehér toppot öltöttem magamra. Nem sokkal hat óra előtt kopogtattak az ajtón.

-Huhh...nyugi Bella. Minden rendben lesz! –nyugtattam magam, míg odasétáltam az ajtóhoz.

- Hello, Bella! –szólalt meg Tennes, miután betessékeltem a tágas nappaliba. Egy csokor vörös rózsa volt nála. – Ezt...ezt neked hoztam. Te sokkal gyönyörűbb vagy, de...

- Köszönöm szépen. Nagyon szépek a rózsák. –elmosolyodtam, miután átadta a csokrot. Majd egy kis –nem nem....inkább óriási- bűntudat ragadott magával. Ez a férfi lehet, hogy szerelmes, vagy legalábbis azt hiszi, hogy az..én pedig nem mondom el neki, mit érzek...ezenkívül, a baba..és Edward. Olyan zavaros minden.

- Örülök, hogy tetszik. – körbenézett a tágas helyiségben- Ez...óriási. Mégis, gyönyörű. Azt hittem, te nem valami gazdag család leszármazottja vagy, de most, hogy ezt látom...azt hiszem tévedtem. – zavartan mosolygott.

- Nem, nem tévedtél. Mint már mondtam, ezt a házat hárman lakjuk, ebből következik, hogy hárman is vettük meg. –ez nem teljesen volt igaz, mivel én nem fizettem egy garast sem...! Ez, hogy ingyen, illetve más pénzén élek ebben a nagy házban, szomorúsággal, és szégyennel töltött el. Nem volt pénzem, és most sincs, mégis el akartam költözni. Olyan voltam, mint egy rossz gyerek. Nem törődtem semmivel sem, csak rohantam a bajok elől. Van, amikor úgy érzem, nem kellett volna elköltözni, főleg nem ebbe a napos, fülledt városba. Szoktam azon is gondolkozni, hogy megemlítem Alicenak, adjuk el a házat, és cuccoljunk vissza Forksba, a Cullen-házba. De félek, megsértődne, és mivel én akartam annyira eljönni onnan....minden oka meg lenne rá, hogy soha többé ne szóljon hozzám. – Ö..azt hiszem ideje vacsorázni. Vagy nem vagy még éhes?

- De, farkas éhes vagyok. –mosolygott melegen Tennes. – Mit ütöttél össze?

- Hát..lehet pizzát rendelünk majd, mert...nem fog ízleni a kaja. –húztam el a számat, aztán nevetésbe törtem ki.

- Biztos finom lesz. –kacsintott rám a férfi. Bevezettem az ebédlőbe, ahol már megvolt terítve az asztal két fő részére. – Úh, milyen romantikus lélek vagy..

- Ugyan, csak megterítettem. De te foglalj helyet, én meg kihozom a husit.

- Oké... –mondta Tennes. Én pedig berohantam a konyhába, kivettem a sütőből az ételt, és vittem is ki, az ebédlőbe.

- Ha nem finom.. inkább ne edd meg. Nem fogsz megbántani ha nem eszel...és még mindig jobb, mint ha a kórházba kéne menned ételmérgezés miatt.

- Olyan rossz csak nem lehet. –miután letettem az asztalra a breton sült lazacot Tennes felajánlotta, hogy szed nekem....itt ez a kényes téma. Én nem tudok enni, én már csak inni tudok...

- Nagyon keveset kérlek, nem tudok mostanában sokat enni. –feleltem.

- Rendben. – tényleg kevés ételt szedett a tányéromra, de nekem már attól a kevéstől is a gyomrom készült felfordulni. – Ülj már le te is, kérlek.

- Ja, oké. – vele szembe foglaltam helyet. Titkon reméltem meg fog érkezni Alice és Jasper, vagy legalább egyikőjük, és kiment ebből a súlyos helyzetből.

- Mesélj magadról, olyan rég találkoztunk! – szólt Tennes.

- Mindent meg akarsz rólam tudni, mielőtt kifekszel.. –kínosan nevettem fel. Valahogy nem ígérkezett szép estének az aznapi. Bár lehet azért, mert egy emberrel beszélni nem is olyan könnyű...

- Te pedig mindenáron terelni szeretnéd ezt a témát. Ne is tagadd, így van. – bekapta az első falatot, és valami alig észrevehető fintorgás ült ki az arcára, majd egészbe, megrágatlanul nyelte le a lazac darabot. Aztán rögtön ivott egy egész pohár bort. – Hú, ez...fenséges.

- Én mondtam! –kuncogtam.

- Baj lenne, ha inkább rendelnénk pizzát? – nézett rám könyörgőn, és félve...gondolom félt, hogy megsértődöm.

- De, jól hangzik. Gyere, menjünk ki a nappaliba, ott tágasabb. – tanácsoltam. – És ott van telefon is...ahol rendelni tudsz.

Tennes lecsapott a telefonra, és tárcsázta a Király Pizza telefonszámát. Úgy hallottam sonkás-gombásat rendelt, mivel én megmondtam neki, rá bízom a választást. Úgy sem eszem belőle...legalább ő lakjon jól a mai estén. Az egyik kanapén ültem, és a kezembe volt egy pohár vörös bor. Minek? Hát talán esztétikai elem volt...
Miután leadta a rendelést, Tennes mellém ült.

-Akkor...mesélj.

- Nincs semmi különös. –mondtam.

- Ugyan, kit akarsz átvágni? Tudom, hogy van valami fontos; és úgy gondolom, jobb lenne, ha elmondanád. A barátod vagyok, megbízhatsz bennem. – ígérte.

- De ez, nagyon nehéz dolog..és félek, hogy megijeszt téged...és soha többet nem találkozol majd velem. Te...te igazi barát vagy nekem, nem olyan, akiben nem bízok...ezért félek, hogy...

- Ugyan már! Kérlek.

- Na jó. Te akartad. – nagy levegőt vettem, majd elhadartam a következőt: - Terhes vagyok.

- Te...terhes?? – meredt ráma férfi. – Ki az apuka?

- Edward.

- De hisz ti, ti nem is vagytok együtt. Vagy igen?

- Nem, nem vagyunk együtt...de nem olyan régen szakítottunk, és...Tennes, ne nézz már így rám! Tudom, hogy szörnyű ember vagyok, de...! Már megtörtént, és nem fogom elvetetni, mivel ő az enyém, belőlem van és Edwardból. – arcomra minden bizonnyal szomorúság ült ki, mert a férfi közelebb húzódott, és megsimogatta a karom.

- Tud már róla?

- Nem, még nem. De Carlisle azt mondta, amint teheti értesíti. Szerintem ez hülyeség, biztos nem fogja érdekelni különösebben. Azt pedig nem akarom, hogy csak azért maradjon mellettem, vagy költözzön vissza, mert apa lesz. Megvagyok nélküle is. – egy könnycsepp hullott a kezemre. – Tennes, ez egy.. –emeltem fel a kézfejem, és felé tartottam.

- ... egy könnycsepp. Bizony. – majdnem elárultam magam, de akkor is, hogy a fenébe?! – De szerintem jól teszi Carlisle, hogy értesíti, hisz joga van Edwardnak ahhoz, hogy megtudja, apa lesz. Viszont lehet, hogy nem fog veletek foglalkozni, és az is megtörténhet, hogy visszaköltözik, de hidegen hagyja a dolog. De azért ne felejtsük el a harmadik lehetőséget: visszajön, és az esze is. Ne legyél ennyire kétségbeesve.

- Könnyű azt mondani. De...ha Carlisle szól Edwardnak, akkor ő tuti, hogy ide fog jönni és én...én nem vagyok olyan erős, hogy ne áruljam el, csupán a mozdulataimmal, hogy még mindig szeretem. Ha már meg is kell szólalnom, és a szemébe kell néznem, el vagyok veszve. Mindig is el voltam, és ezután is el leszek. Olyan, mintha elvarázsolna, mintha elkábítana. És most, hogy itt van a hasamba ez a kis manó...- kopogtattak. – Ugye nem haragszol?

- Mert kopogtattak? – nézett rám mosolyogva Tennes.

- Sosem lehet tudni ki áll az ajtó másik oldalán. –kacsintottam rá.

Miután kinyitottam a bejárati ajtót megfagyott az ereimben a vér. A leggyönyörűbb aranybarna szempárba néztem bele. A borospohár kiesett a kezemből, szilánkjaira tört, a bor pedig a földön alkotott tócsát.

-Bella! –szólalt meg az ismerős idegen.

-Ed..Edward. Mit...mit keresel te...te itt? –próbálta értelmesen beszélni, de az barna szemek teljesen rabul ejtettek, és összezavartak.

- Beengedsz? Azt hiszem sokáig fogunk beszélgetni! – mondta, ügyesen kitérve a kérdésem elől.

- Nem... nem hiszem, hogy ez...hogy ez jó ötlet lenne.

- Akkor másképp mondom: bemegyek, mert a testvéreim és a gyermeken anyja is itt lakik. – és már át is lépte a küszöböt, én pedig egy ideig az udvart bámultam. Aztán persze kapcsoltam, becsuktam az ajtót és rohantam a fiúkhoz.

- Tennes, ez itt Edward. Edward ő Tennes. – mutattam be őket gyorsan egymásnak.

- Már ismerjük egymást.. –felelte szárazon Edward, majd lezuhant – nem nevezném leülések- egy másik kanapéra.

- Foglalj helyet, Edward. –feszítettem tovább a húrt, bízva a lehetetlenben: Edwardot el tudom üldözni.

- Megvolt. –mondta a fogai között.

A csendet hasítani lehetett volna, olyan kínos és hosszú volt. Tekintetem hol Edwardra, hol Tennesre siklott. Edward folyamatosan engem nézett, és úgy tett, mintha Tennes nem is lenne a helyiségben. Valószínűleg ezt meg is érezte Tennes, mert közölte, indulnia kell.

-Bella, nekem mennem kell. Olive néni vár. –magyarázta.

- Tennes, -ráztam a fejem, és segítségkérően néztem rá- Olive néni, nincs is..

- Ma érkezett. Nagyon finom volt a....bor. –mosolygott. Edwardhoz fordult. – Örülök, hogy megint találkoztunk. Akkor...sziasztok. – búcsúzóul egy puszit nyomott az arcomra, és közben a fülembe súgta, hogy maradjak bent, ne kísérjem ki. Pedig úgy megtettem volna...Miután távozott ismét nyert a kínos csend. Időközben én is leültem a kanapéra-természetesen nem arra, ahol Edward ült..már-már feküdt.

-Nem takarítod össze az eltört poharadat? –kérdezte hidegen.

- Hát...öh, de...csak azt hittem, hogy...igazad van. –feleltem, és már mentem is a konyhába a lapátért, a seprűért, és egy rongyért. Túl hamar végeztem a takarítással, túl hamar. – Egyéb óhaj-sóhaj?

- Ülj le, és beszélj! – utasított.

- Mi ez? Valami kihallgatás? Halihó, én is ember vagyok, nem beszélhetsz velem úgy, mint egy...mint egy...

- ...mint egy lánnyal, aki eltitkolta a barátja elől, hogy gyermeket vár tőle? –állt fel a kanapéról és túl közel jött hozzám. – Ugye ezt akartad mondani, Bella?!

-Én...te már nem vagy a barátom, és nem titkoltam el. – mondtam az újdonsült könnyeim küszködve.

- Akkor mi a fenéért nem tudtam semmit sem? –ordítozott és elhúzódott tőlem; mintha valami kellemetlen szagot árasztottam volna.

- Edward, kérlek ne ordibálj! – persze én is üvöltöttem...hogy is képzeltem, hogy ő majd abbahagyja...pont ő.

- Mi az, hogy ne ordibáljak, Bella?! Joggal ordítozom! Eltitkoltad előlem a legszebb pillanatot amit egy férfi átélhet egész élete során.

- Megmondtam már, hogy nem titkoltam el! Én is csak ma tudtam meg...és gondolom Carlisle egyből értesített is. Nem maradtál le semmiről sem! És ha lemaradtál volna is, mit képzelsz? Hiszen te húztál el a francba, amikor ... amikor vámpírrá változattál! Ha valaki hibás, az te vagy! És tudod mit?! Nincs szükségem rád. Ez a gyerek nélküled is fel fog nőni, nem kellesz hozzá. Menj csak vissza oda, ahol eddig voltál!

- Tényleg ezt akarod Bella? –nézett rám mérgesen sötétbarna szemeivel.

- Én...azt akarom, hogy hagyj békén. Ha elhagytál akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád, akkor én is beinthetek neked akkor, amikor valami fontos történne veled az életedben. – ezeket a szavakat már suttogva ejtettem ki...alig halhatóan. A könnyeim potyogni kezdtek...kezeimbe temettem az arcom, és felrohantam a szobámba. Tudtam, hogy Edward utánam fog jönni, így kulcsra zártam az ajtóm. Az ágyamra feküdtem, és zokogtam....

-Bella! Bella, nyisd ki ezt az átkozott ajtót! Nem akarom tönkretenni az újdonsült házadat, szóval igyekezz! – ordibált Edward.

- Menj el innen Edward Cullen! Semmi szükségem rád! – kiabáltam vissza. Olyanok voltunk,mint a rossz házasok. Ha problémáink voltak általában kiabáltunk...most is.

- Isabella! Nyisd ki az ajtót! Most mondtam utoljára! – figyelmeztetett, de én fütyültem rá. Hiba volt...

Edward betörte az ajtót, felhúzott magához az ágyról, és szenvedélyesen megcsókolt. Hát bekövetkezett a legrosszabb, amire számítani lehetett. Kihasználta a gyengeségem....
Keze a derekamon nyugodott, az enyém pedig a nyakához vándorolt, és a haját birizgálta.

-Tényleg azt akarod, hogy elmenjek? – nézett le rám, ismét aranybarna szemekkel.

....nem hiába vagyok én belé szerelmes....

Döbbenet... :)

’Az este megtanultam egy dolgot. Soha többet nem kérdezem meg, milyen élőlény vérét iszom! Nem tudom miért, de egyáltalán nem hiányzik az a piros lötty az életemből. Persze néha „égeti” a torkom az a bizonyos szomj, de nem olyan mértékben, mint például Alice, vagy Jasper esetében. Ha ők szomjasak, teljesen más személyek lesznek...veszélyesek, gyilkolni kész emberek –vámpírok. Na persze ez nem hiányzik nekem, de mégis...nem érzem magam teljes értékű vámpírnak. Úgy érzem, ugyanolyan vagyok, mint amikor még ember voltam...mielőtt Edward nem harapott meg. Óh Edward, hol vagy? Miért hagytál el? Visszajössz még valaha hozzám?
Nem szeretem az estéket. Olyankor mindig eszembe jutnak azok a dolgok, melyeket Edwarddal együtt tettem. Eszembe jut apa, aki nem nagyon kedvelte Edwardot, de sohasem mondta, hogy nem találkozhatok vele...nem tiltott tőle soha. Most pedig mind a kettőjüket elvesztettem, mondhatni egyszerre, egy időben.
Magamban maradtam, üres és jéghideg lett a szívem. Hová tűnt az a nagy szerelem, ami még pár hete tombolt?! Tudtam, vagyis sejtettem, hogy lesz majd valaki, aki szeretni fog és én is szeretni fogom –természetesen- ...de el fog hagyni. Mert az élet már csak ilyen. Tele van buktatókkal, gödrökkel, és ezek mindig fájdalmat okoznak. És láss csodát, igazam lett. Edwardért bármit megtettem volna, sőt még most is bármit megtennék, és tűzbe mertem volna a kezem rakni, hogy ő is ugyanígy érez irántam, de elment, elhagyott.
Mindig, illetve amikor magamban vagyok és rám tör a magány eszembe jut Edward. Aztán előjönnek a kérdések: miért? Valamint az a gondolat, vagy nevezzem ténynek (?), hogy nélküle nem lehetek boldog. És pont most, ebben a nehéz időszakban újra találkoztam Tennes-szel...
Ha nem lett volna Edward, és úgy ismertem volna meg, azt hiszem tökéletes párost alkotnánk. De így...nem hiszem, hogy valaha is beletudnék menni valami komolyabba. Félek, hogy csak pótlék lenne...
Pedig igazán tökéletes férfi, nőiesen bevallom nagyon tetszik mind a külső, mind a belső valója. De nem akarom kihasználni a szeretetét...vagy a szerelmét. Ezenkívül féltem is. Nagyon jó, és megértő barát, és félek, hogy egyszer elborul az agyam...
Ha megharapnám, abba nem csak ő halna bele, hanem én is. Egy olyan embert pusztítanék el, vagy változtatnám át vámpírrá – ami megint egyfajta elpusztulást jelent-, akit nagyon szeretek, aki igazán közel áll hozzám. Aki akkor is velem volt, ha mindenki más elhagyott...és segített, vagy megpróbált segíteni. Belehalnék, ha én ölném meg...
Az lesz a legjobb, ha magamban leszek, és nem keresem a boldogságot. Minek keressem, amikor egyik felem tudja, hogy úgysem találom meg. Nem veszélyeztetem ártatlan emberek életét.’

***

Reggel úgy döntöttem megiszom a szokásos véradagomat, és kimegyek a kertbe elültetni a virágokat, amiket még Jasper hozott tegnap. Nem túl sokat értettem a kertészkedéshez, de mindent el kell kezdeni valamikor...
Amikor kiléptem a szobám ajtaján úgy éreztem, mintha fáradt lennék, és a szemeim le szeretnének csukódni. De mivel tudtam, hogy ez lehetetlen, erőt vettem magamon, és lassan ugyan, a korlátba kapaszkodva lesétáltam a lépcsőn. Nem hallottam sem Alice, sem pedig Jasper hangját. Nyugtalankodva léptem be az ebédlőbe, ahol egy gyönyörű rózsacsokor fogadott, valamint egy cédula: Bella, én mindig veled leszek, mert szeretlek!

-Hát ez...nagyon szép, de kitől kaptam? –kérdeztem, remélve, hogy Alice vagy épp Jasper meghallja a hangom, és válaszol.

- Nem tudom. Valami kézbesítőféle hozta még az este. De mivel bezárkóztál a szobába, bátorkodtam betenni ebbe a vázába. – felelte Jasper, aki időközben mellém állt. – Nem szerettem volna, ha a virágjaidat nem is látod meg...Alice meg lepasszolta a feladatot nekem. Ugye milyen rendes?! – szünetet tartott, majd folytatta- Persze, nem várom hogy ilyen nehéz kérdésre válaszolj! Tudom, hogy a barátnőd meg minden...

- Nem mondott a futár semmit sem? –szakítottam félbe. Meglehetősen beszédes kedvében volt..

- Azt mondta, hogy a virágüzletbe csak annyit mondtak neki, hogy a megrendelés Berlinből érkezett, és igyekezzen, mert így is el vannak csúszva. –elhúzta a száját- Ki él Berlinben, akit ismersz, és aki virágot is küldene neked ilyen üzenettel?

- Hm...nem tudom, Jasper. Talán...téves a cím.

- Persze. A kártyán ott van a neved, ezenkívül az új otthonodba küldték..és meglehetősen közel állt, vagy áll hozzád az illető. De nyugalom, nekem nem kell magyarázkodnod. Viszont egy kérdésemre kérlek válaszolj! – bólintottam. – Mi van veled?

- Hogy hogy mi van velem?

- Olyan furcsa vagy mostanában...nem mintha eddig nem lettél volna az, de pár napja rád sem lehet ismerni. Az arcod néha pirosas, nem iszol vért és nem is kérsz, mintha nem is kívánnád. Érzel te szomjúságot egyáltalán?

- Persze. De undorodom a vértől. Minek igyam, ha megvagyok nélküle is? Már pusztán a látványa is undorító...és ha belegondolok abba, hogy miattam meghalt egy állatka, az olyan...illúzióromboló.

- Hm. De mégis, vámpír vagy, és a vámpírok vért isznak...tudod, azzal táplálkoznak.

- De én csak azért nem fogok vért inni,mert állítólag vámpír vagyok. Nem iszom csak azért azt a piros cuccot, hogy ezt a dolgot megerősítsem. Ha nem kell, nem kell. Sajnálom, de...- elhallgattam, és gondolataim ismét a csokor körül forogtak. Vajon ki küldhette? És miért? – Hol van Alice?

- Amint látom be szeretnéd fejezni ezt a beszélgetést...-Jasper kisfiúsan elmosolyodott, és felhúzta a szemöldökét.

- Hát, ami azt illeti, jó lenne. Kicsit kínos számomra ha arról beszélünk, vagy beszélnek, hogy nem vagyok tökéletes vámpír.

- Én nem mondtam ezt egy szóval sem...

- Valóban, nem mondtad ezt ki. De szerinted rajtam kívül még mennyi olyan vámpír van, aki undorodik a vértől? Szerintem nem sok...azaz csak én. Szóval...ez olyan ciki téma nekem. Esetleg máskor beszélhetnénk erről a dologról! Most kimegyek a kertbe, egy kicsit kertészkedni. Elárulod, hogy merre van Alice?

- Elment. –rövid válasz, minden benne van.

- Elment? – kérdeztem.

- El.

- Hová?

- Nem mondta. Annyit üzent neked, hogy idd meg a löttyöd, aztán menj el vásárolni az estére. Ne kérdezd mit, és minek, nem tudok semmit sem! Viszont ha nem akarsz elmenni...én szívesen elvállalom helyetted a megerőltető feladatot. Úgyis el kéne mennem még több helyre is...és esetleg most elintézhetném, hogy Alice nincs itthon, és nem üti bele az orrát. Nagyon sokat segítenél, ha ezt a megtisztelő feladatot átpasszolnád nekem. Soha semmit nem kértem még tőled...

- Jó jó. Persze, hogy átadom a bevásárlás megtisztelő feladatát. Akkor legalább nyugodtan kertészkedhetek. – látva Jasper arcán a színlelt sértődöttséget kuncogva folytattam- Nem mintha nem tudnék nyugton lenni, ha itthon vagy...

- Én is így gondoltam. – ránézett a csokromra, majd a tekintetét ismét rám emelte. – Azt hiszem, annak, aki ezt a gyönyörűséget küldte nagyon sokat jelenthetsz. Vigyázz rá, és ne engedd el! Ezt most úgy mondtam neked, mint vámpír a vámpírnak. –mosolygott.

- Vagy mint barát a barátnak?

- Na igen. Engedelmeddel én távozom. –játékosan meghajolt, és elment...vásárolni?!!

Hát ismét magam vagyok. Megint jönnek az emlékek. Mit nem adnék, ha bekövetkezne az, amitől a Cullenek, annyira óvtak. Az, hogy elveszítsem az emlékeimet. Ha nem jutna mindig eszembe Edward gyönyörű aranybarna szeme, az ajkai, a csókok....az érintése, talán boldogabb lehetnék. Na persze, ha ez bekövetkezne, lehet, hogy hiányozna az egyik felem. Most is hiányzik, hogy él az emlékeimben. Ha ott sem lenne, teljesen elveszett ember –vámpír- lennék. És most itt van ez a csokor is...
Éles fájdalmat éreztem a hasamban. Összegörnyedten estem a padlóra.

-Ez...ez lehetetlen. – kapkodva vettem a levegőt, félve, hogy a következő az utolsó is lesz egyben. Noha tudtam, a vámpírokat nem ölheti meg a fájdalom: apró darabokra kell őket tépni, és a lángokba dobni a cafatokat.
De reálisnak láttam, mivel tudtam, hogy a vámpírok nem éreznek fájdalmat. Én éreztem, nem is akármilyet, és így a halálba lépés valóságosnak tűnt.

- Bella, mi van veled?! –hallottam Alice ideges, féltő hangját.

- Fáj...kérlek, kérlek segíts! –próbáltam. – Adj valamit...kérlek Alice, nagyon fáj! Meghalok!

- Hívom Carlislet. Pár percen belül itt van. Addig marad így.. – magamra hagyott, miközben én a földön hevertem, és küzdöttem a fájdalom ellen; de nem nyertem. Olyan érzés volt, mintha egy kést döftek volna a hasadba, és azt jól megforgatták volna benne. De mindenközben, mintha a kés egyre beljebb, és beljebb lökődött volna. Azután jött az égető érzés, ami eddig csak a torkomban jelentkezett, ha túl szomjas voltam.

- Bella! – Carlisle megérkezett. Berontott a bejárati ajtón, levette a zakóját, majd mellém térdelt a földre, és próbált megnyugtatni. – Bella, kérlek ne ellenkezz! Engedd, hogy megvizsgáljalak!

- De hisz én engedem. Nagyon fáj a hasam...ott bent, mintha...mintha valami nyomná. Segíts! – a férfi beleszúrt valamit a karomba, melytől egy kissé enyhült a fájdalmam. Nem sokkal később már aludtam. Nem tudtam, hogy miként lehetséges ez, hogy álomba szenderültem, de akkor a legkevésbé sem izgatott. Nem éreztem a fájdalmakat, és a többi dolog nem érdekelt.

***

-Bella, már megint itt vagy? – hallottam apu hangját. Ismét azon a helyen voltam, mint amikor vámpírrá váltam...ott voltam a semmi közepén, egyedül, apám hangjával.

- Sajnos. Tudod, én sem kedvelem ezt a helyet...persze abból a szempontból jó, hogy mi beszélhetünk, de...amikor felébredek, ismét zavaros lesz minden. Most miért vagyok itt, és miért nem látlak? – kérdeztem.

- Ha nem látsz, már nagyobb bajban vagy, mint a múltkor. Akkor egy részed már itt él...! Azt azonban most se kérdezd tőlem: miért?! Nem tudok rá válaszolni...bárhogyan is szeretnék. Segíteni azonban tudok, természetes „csak” lélekben, de tudok. – hallottam a hangját. Olyan volt, mintha egyre távolodna, és egyre messzebbről szólna.

- Apu, ne menj el kérlek. Még ne, szükségem van rád...annyi mindent kell megbeszélnünk.

- Kicsim, ezt ugye te se gondolod komolyan? Én halott vagyok, itt élek ebbe a.... valamibe, te pedig élsz és virulsz, és még olyan boldog leszel, vagyis lehetsz, ha kijutsz innen. Nem hinném, hogy egy halott emberrel, egy lélekkel szeretnél beszélni olyan dolgokról, amik nem is rám tartoznak.

- Én nem vagyok boldog...és nincs már senkim sem. – feleltem.

- Most talán így érzed. De ha felébredsz ebből a szörnyű álomból, minden szép és jó lesz. Olyan lüke vagy kislányom. Ott van előtted a lehetőség, hogy boldog légy, és te elszalasztod...mindig elszalasztottad.

- Nem értelek apu..

- Nem is baj. Majd megérted idővel mire, vagyis kire céloztam. Egy valamit azonban sose feledj: „Nem minden az, aminek látszik.” Ha ez a mondat a szemed előtt lebeg, és nem feleded sosem, boldog leszel. Persze nehéz, és köves út vezet a boldogsághoz, de legalább vezet egy út. Én akkor találtam rá, amikor hozzám költöztél. És akkor tértem le róla, amikor....amikor ide költöztem. De neked még először rá kell találnod erre az útra, nem szabad előtte elkanyarodnod. Ha szereted azt a fiút, mondd el neki, és ne érd be „pótlékokkal”. Főleg most, hogy...- elhallgatott.

- Főleg most? Mit értesz ez alatt? – faggattam.

- Ha felébredsz megtudod. – szólt a rövid válasz.

- És ha nem ébredek fel? Akkor mi lesz? Úgy halok meg, hogy semmit sem tudok...kérlek apu, mondd el!

- Nem fogsz meghalni. Ezt te is nagyon jól tudod. Hogyan halhatnál meg, amikor halhatatlan vagy...

- Te...te honnan tudsz erről?

- Itt fent is megvannak azok a bizonyos „titkos források”.

- És...haragszol?

- Nem. Tudom, hogy van egy biztos háttér mögötted, akik szeretnek. És azt is tudom, hogy Edward is melletted van.

- Már nem. Elment...., magamra hagyott.

- Ugyan Bella. Csak azért, mert pillanatnyilag nincs veled, te máris úgy gondolod, hogy elhagyott? Az isten szerelmére, vámpír vagy és neked is van valamiféle különleges képességed. Miért nem próbálod ki magad? Miért nem próbálsz kapcsolatba lépni azzal az emberrel akit szeretsz? Tudod, mint már mondtam itt fent is megvannak a beszélgetési témák, és azt is tudjuk, hogy a vámpírok tudnak egymással beszélni akkor is, ha több száz kilométerre vannak egymástól. Te miért ne lennél rá képes? De inkább nem mondok semmit sem, csak egy dolgot: menj el innen!

- De apu...én...szeretlek.

- Én is. Ezért mondom, hogy menj innen. Te különleges ember voltál, és vámpír lettél. Ne engedd egy kis...porszemnek, hogy letaszítson az utadról. – mondta.

- De, már nincs erőm...nem tudok elmenni innen. – feleltem kétségbeesve. Nem szerettem volna meghalni, de apámmal beszélni mégis megnyugtató érzés volt. Hisz olyan rág volt már alkalmam vele diskurálni.

- De, van elég erőd. Muszáj, hogy legyen elég erőd. Isten veled Bella.. – már nem volt alkalmam elköszönni tőle, ugyanis miután kimondta az utolsó szót ismét éles fájdalom hasított a hasamba, jelezvén, újra az élők között vagyok.

***

-Mi történt, már megint? –kérdeztem kábán, miután kinyitottam a szemeimet, és megpillantottam Carlislet.

- Jobban vagy már? –válasz helyett kérdést tett fel nekem az orvos.

- Hát...már nem fáj annyira. Már összefüggően tudok beszélni, azt hittem ebből sejteni lehet valamit. –halványan elmosolyodtam. – De elmondanád mi történt? Mi van velem?

- Öhm.. nem lenne jobb, ha akkor mondanám el, ha már rendben vagy...teljesen?

- Renden vagyok. És most szeretném tudni!

- Hát jó...! Bella, te... várandós vagy. – mondta Carlisle.

- Terhes vagyok? – kifejezéstelen arccal bámultam rá.

„Minden lány álma, hogy egyszer anya legyen. Nekem is az volt, míg álmodtam. De most, hogy vámpír vagyok...több kilós súlyként nehezedik rám. Ez felfoghatatlan...én nem vagyok erre felkészülve; alig múltam 18 éves, és anya legyek?! „

-Igen, terhes vagy. –szünetet tartott, aztán kicsit megbánó, vagy bocsánatkérő arccal folytatta. – Ne haragudj Bella, de meg kell kérdeznem: ki...ki az apuka? –hát ez a kérdés valóban szíven ütött.

- Én...-kínos csend követte az első szavamat. Carlisle a tekintetemet kereste, én pedig próbáltam nem a szemébe nézni.

- Csak egy név, Bella. Nem olyan nehéz...- biztatott.

- Edward. –volt a rövid válasz. Carlisle mintha megnyugodott volna. Megfogta a kezeimet, és megszorította őket.

- Értesítenem kell a fiamat.

- Nem kell! – ellenkeztem a kelleténél jobban. Látva a férfi értetlen arcát folytattam. –Elhagyott, elment!

- Igen, de csak azért, hogy megóvjon téged! Ő szeret, és te is őt. Ne is tagadd, mert látom rajtad, és rajta is hogy szenvedtek egymás nélkül. Ezenkívül joga van megtudni, hogy apa lesz.

- De...olyan nehéz ez. Én tényleg szeretem, de magamra hagyott, és...félek Carlisle. Én nem olyan vagyok mint ti...nekem nem hiányzik a vér, ha nem iszok több napig; én érzem a fájdalmat; egyetlen emlékemet sem felejtettem el...

- Mert te különleges vagy. –szakított félbe a férfi. – De most mennem kell, vissza a kórházba. Itt hagyok pár orvosságot, és ha szükséged van valamire csak szólj. Edwardot még ma értesítem. És...szerintem az lenne a legjobb, ha visszaköltöznél Forksba. De erről majd még később beszélünk.

- Rendben. És...köszönöm. Üdvözlöm a többieket!

- Átadom. Szia, Bella. –egy halvány mosoly jelent meg Carlisle arcán. Felvette a zakóját, és kiment házból. Engem pedig elöntött a kétség. Képes leszek én felnevelni, egyáltalán kihordani egy gyereket? Ha Edward netán visszajön, képes leszek közömbösen viselkedni vele? Mi lesz velem...vagy velünk?

Alice és Jasper elmentek vásárolni. Azt hitték az apjuk majd tovább marad, és nem leszek egyedül. Hát nem így történt. De az igazat megvallva örültem is annak a pár perc magánynak. A fájdalmam már teljesen elmúlt, így bátorkodtam rendet rakni a konyhában, meg a nappaliban. Miután végeztem a telefon megcsörrent...

-Igen, tessék.. –kezdtem.

Búcsú

Csodálatos a hajnal. Ahogy az első napsugarak megcsillannak a faleveleken, ahogy besütnek a házakba az ablakokon át, egyszerűen leírhatatlan érzés. Kezdődik egy újabb nap, ami lehet, egyes embereknek maga lesz a megtestesült mennyország, de az is előfordulhat, hogy mások a föld alatt érzik magukat. Azt hiszem én az utóbbihoz tartozom. Edward nélkül nem élet az élet. Amikor még itt volt, alig vártam a hajnalt, hogy újra lássam. Ám most, hogy nincs itt legszívesebben meghalnék. A házban minden őrá emlékeztet, akárhová nézek, ő jut az eszembe. Nem maradhat ez így tovább.

-Hello, Bella! Na, milyen volt az első nem szunyókálással töltött éjszakád? – lépett be a szobába Alice, kizökkentve engem a gondolataimból.

- Hát...izé...szörnyű. – lenéztem a kezembe tartott könyvre, majd folytattam. –De a reggel gyönyörű.

- Mi a baj Bells?

- Hiányzik, ennyi az egész.- szünetet tartottam, majd folytattam.- Alice!

- Igen? –leült a fotel kartámlájára.

- Én...nem maradok itt tovább. Elmegyek.

- Ne kezd már te is. Mi okod van rá, hogy elmenj? És hová mennél? Meg persze nem is mehetsz, mivel újszülött vámpír vagy, és bármikor „megvadulhatsz”. Carlisle nem fogja kockáztatni ártatlan emberek életét, és azt sem, hogy rájöjjenek az emberek, hogy kik vagyunk. Sajnálom Bella, tegyél le erről a tervedről.

- Alice, én itt nem tudok élni. A ház minden kis apró zuga, a tárgyak...minden Edwardra emlékeztet. El akarom felejteni a bátyádat, de így nem megy. – a hangom megremegett- És amint látod, nekem nem hiányzik a vér. Vagyis igen, de nem ölök csak azért, mert szomjas vagyok. Majd veszek csirkéket, vagy más állatokat, és ha megszomjazom levágom őket. Ott van a régi házunk, ahol még apuval éltem..legalább az is újra életre kelne. – magyaráztam.

- Lehet, hogy egy napig nem kívántad túlságosan a vért, de könyörgöm, ez még csak egy nap volt. És ne is haragudj, de hol akarsz te állatokat nevelni?! Jajj Bells, én megértem, hogy szenvedsz, de ne menekülj el. Meg persze, ha a régi házba mennél vissza, akkor az apád emléke nem hagyna nyugodni.

- Akkor lemennék Jacobhoz. Úgyis beszélnem kell vele, és biztosan megengedné, hogy ott maradjak egy kis ideig.

- Persze...biztosan. Majd hagyja, hogy egy vámpír ott feküdjön mellette, amikor ő egy...hupsz. Majdnem hülyeséget mondtam. A lényeg, ne menj Jacob közelébe. Vámpír lettél, nem veszélyeztetheted az ő egészségét.

- Én nem veszélyeztetem senkiét sem. Ugyanaz az ember vagyok, aki voltam. Nem változtam meg. Ugyanúgy gondolkodom...maximum tökéletesebben érzékelek. Nem hiszem, hogy valaki is veszélybe lenne a környezetembe. De ezt majd megbeszélem Carlisle-al. Azonban abban igazad van, hogy ha a régi házba mennék vissza, apu emléke nem hagyna nyugodni. Azt hiszem, majd veszek valahol egy kisebb lakást. – elhúztam a számat.

- Igen? Miből? – makacskodott a barátnőm. – Mert én egy petákot nem adok neked, csak mert menekülsz az emlékeid elől.

- Szerencse. A petákot el sem fogadnám. Mire mennék vele?! Tudod már dollárral. fizetünk. – mosolyogtam, és felkeltem a fotelből, a könyvet meg feltettem a polcra. – Köszönöm a könyvet. Azt hiszem, lemegyek reggelizni, és beszélek Carlisle-al.

- Ahogy gondolod, bár.. – kezdte, de én megszakítottam.

- Tudom Alice. Már ismerem a véleményedet, de én nem tudok itt maradni. – kisebb szünetet tartottam, hátha szeretne valamit hozzáfűzni, majd folytattam – Gyere, szomjas vagyok.. –megfogtam a kezét, és kifelé kezdtem húzni a szobából. Megszokásból egy kissé erősen fogtam meg a karját, és erősen is húztam magam felé...-amikor ember voltam húzgálhattam akárhogyan, ha egyszer nem akart jönni, nem jött-, és a barátnőm felsikoltott.

- Mi van? –kérdeztem idegesen. – Miért sikoltozol?

- Hogy miért? – kirántotta a markomból a karját, majd az orrom alá nyomta. – Ezért itt ni! –mutatott egy piros foltra...ott volt a kezemnek a nyoma a bőrén. – Nagyon fáj, legközelebb kérlek ne szoríts ennyire meg. Tudod most, hogy vámpír vagy, erősebb is lettél...auh.

- Bocsi Alice! Nem akartam, csak még.... még nem vagyok ura önmagamnak! – próbáltam védekezni.

- Na látod?! Ezért nem is költözhetsz el!

- Majd meglátjuk! –vetettem ellent. – Gyerünk már, szomjan halok..!

Az ebédlőbe leérve megpillantottam a három vörös színű bögrét. Esme igencsak fel van szerelve bögrékből. Amint közelebb léptem a számomra már tökéletesen ismert tárgyakhoz, megcsapta az orromat a folyadék szaga. Igen, még nem szoktam hozzá ehhez a szaghoz, még néha mindig büdös volt, tehát nem nevezném illatnak. De tudtam, csak ez oltja a torkomban lévő tüzet, így egymás után kiittam a bögréket. Alice rám meredt,miután az utolsó bögrével is végeztem.

-Huha, ma nagyon éhesnek tetszik lenni. – mormogott az orra alatt. – Azt hittem, nekem is hagysz..

- Hinni tudod hol kell?! –csipkelődtem vele.- De ha előbb szólsz, nem kortyolom be az egészet..és talán neked is adtam volna. – kisebb szünet után folytattam- Esme készítette ki a reggelimet?

- Igen. Elment vásárolni, és kitette ide a konyhapultra. Tudta, hogy itt mindig megtalálod...! De mondd csak, az érzékszerveiddel hogy állsz? Úgy értem a szaglásod mennyire van „kifejlődve”? És a látásod, na meg a hallásod?

- Hát...még nem igazán próbálgattam őket. Valahogy ki ment a fejemből. –sandítottam rá.

- Hm. – nyögte.

- Nem érzem magam teljes értékű vámpírnak. –elfintorodtam- Ti mindent hallotok, láttok, szagoltok...olyan erő rejlik bennetek, hogy az leírhatatlan. Vágyódtok a vér után, akkor is, ha nem mondjátok ki minden pillanatban, de én...?!

- Még újszülött vagy. –emlékeztetett Alice.

- Igen, épp ez a baj! Minden újszülött vámpír vérre szomjas, de számomra a vér szaga is borzalmas, és csak azért iszom meg, mert tudom, csak ez mulasztja el a torkomban az égő érzést. De hagyjuk ezt a témát kérlek. Nem szeretem ha úgy néztek rám, mint egy kísérleti nyúlra, vagy épp egy végtermékre. Ilyen vagyok, ilyen leszek...nem tudom miért, senki sem tudja! Hallottam már ezeket a dolgokat jó párszor. Felmegyek, elpakolok a szobámba, aztán beszélek Carlisle-al. Majd találkozunk...- és felszaladtam a lépcsőn.

A szobába beérve az ajtót kulcsra zártam, és ismét elmerültem az emlékeimben. Az ágy még mindig ott volt a fal mellett megvetve. Pár nappal ezelőtt, még esténként ott feküdtem, és álmodtam. A pizsamám a széken volt ledobva..! Már nincs szükségem rá...hacsak nem heccből magamra nem kapom.

-Nem bírok tovább itt maradni. –lerogytam az ágyra, és vártam. Mire? Magam sem tudtam. Pár óra múlva álltam csak fel, és az „emberi” használati tárgyaimat belegyömöszöltem egy szemeteszsákba. Elégedetten egyenesedtem ki, miután végeztem. A szoba majdnem üres volt, de mégis tetszett. Az ajtón dörömböltek.

- Ki az? –kérdeztem.

- Én! –hallottam egy férfihangot.

- Ki az az én?

- Jajj Bella, Emmet vagyok. Azt hiszem, megy már ez a hangfelismerés.. –felkacagott.

- Képzeld megy is, csak most végeztem a rendrakással – mondtam, miközben az ajtóhoz sétáltam, és kinyitottam. Emmet a kezeiben egy ajándékdobozt tartott.

- Tessék, ezt neked hoztam! –nyújtotta át.

- Mi? Minek? – néztem rá értetlenül.

- Mesélte Alice, hogy el akarsz menni innen. Úgy gondoltam, adok neked valamit, amiről én jutok majd az eszedbe.

- Jaj Emmet! Olyan lüke vagy, hogy felejtenélek el, pont téged, te örök mókamester!–mosolyogtam, majd megöleltem. - Ezenkívül nem is biztos, hogy elköltözhetek. Ha Carlisle nem enged el...

- Ugyan, szerintem el fog. – mély levegőt vett, majd folytatta- Hohó, még nem is láttad, hogy mi van a dobozban. – mutatott az ajándékomra.

-Valóban. – elkezdtem kicsomagolni a dobozkát. Amikor végeztem egy kicsike táblát láttam magam előtt, melyre a következő volt írva: „Ne siettess! Csak kétféle sebességem van. Ez, és egy még lassabb!” Illusztrációnak egy csiga volt ráfestve. – Hm, köszönöm szépen. Igazán egyedi. – nevettem el magam, és ismét megöleltem.

- Titkon reméltem, hogy tetszeni fog majd. De emeld fel a....szóval gyere, hazajött Carlisle.

- Rendben, akkor felemelem a fenekemet! – bokszoltam bele a karjába, és kirohantam a szobából. Egyenesen Carlisle dolgozószobája felé vettem az irányt. Illedelmesen kopogtam, majd beléptem a helyiségbe.

- Hello Bella. –köszönt a férfi.

- Hello.

- Nos, mi járatban errefelé? –kérdezte.

- Hát, én, szóval...el szeretnék költözni.

- Miért? –tudakolta.

- Mert hiányzik Edward, és itt minden rá emlékeztet. Tudom, hogy újszülött vagyok, de te is látod, hogy nem hiányzik a vér. Kérlek Carlisle, hagyj költözzek el.

- Rendben. Mikor mész?

- Mi? –hitetlenül néztem rá. Ilyen könnyen elenged...semmi ellenállás, ellenvetés?!

- Ha el akarsz költözni, akkor menj. Nem fogsz ártani senkinek sem, mivel azt hiszem...neked ez a „képességed”. Az, hogy nem döntesz elhamarkodottan, és meg bírod állni, hogy nem gyilkolsz a vérért. Különös, de azt hiszem így van. Szóval, mikor indulsz?

- Hát én.. nem is tudom. Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen elengedsz...- csúszott ki a számon.

- Magaddal viszed Alicet, és mehetsz!

- Alicet?? De ő nem is akar jönni. Ő veletek akar maradni. –ellenkeztem.

- Nem Bella, én veled szeretnék menni. – surrant be a szobába a barátnőm, és fülig ért a szája. – De jön Jasper is.

- Nem ráncigálom szét a Cullen családot.

- Sajnálom Bella. Vagy velük költözöl, vagy itt maradsz. És ne mondd azt, hogy nem adtam neked lehetőséget elköltözni, mert adtam! Nos, hogy döntesz? –kérdezte Carlisle.

- Gondolkodási idő? –próbáltam húzni az időt.

- Oké. Vacsorára döntsd el. Ha nem haragszotok lányok, dolgoznom kéne.

- Rendben doktor úr, mi teljes mértékben megértjük. –ragyogott fel Alice arca. Kiráncigált a szobából.- Na, mit szólsz? Ugye milyen rendes?! –pislogott rám a barátnőm, miután kiértünk a folyosóra.

- Igen, nagyon rendes, de tudod én nem akarom szétzilálni a családot. Csak nekem kell elmennem, mivel csak én akarok elmenni. Te ne költözz el csak azért, mert én...

- Bella, én nem azért szeretnék elköltözni, mert te is „kilépsz” a családból. Hanem mert...nos több oka is van. Menjünk be a szobádba, ott mindent elmondok. – és berohantunk a majdnem üres helyiségbe. – Na itt aztán van visszhang! –nevetett.

- Lehetséges...de legalább nem gondolok annyit Edwardra. Na, mesélj! –utasítottam.

- Hm.. szóval azért szeretnék elköltözni, mert a barátnőm vagy, és ha én is magadra hagynálak...valóban nem lenne melletted senki sem. És azért is, mert Jasper és én már elég régóta élünk itt...nincs normális magánéletünk. Ha mind a ketten elmegyünk, lehetséges, hogy lesz, nem tudom érted e, mit szeretnék elmagyarázni. – kérdőn pillantott rám; én bólintottam és folytatta – Szóval ezért..! Ha külön házunk lenne...az egyszerűen maga lenne az álom. Mindig arról álmodtam –míg ember voltam, természetesen-, hogy ha nagy leszek az életem szerelmével fogok élni, a szüleimtől távol, egy kertes házban, és gyerekek rohangálnak mindenhol. –elfintorodott- Gyerekek nem rohangálhatnak mindenhol, de még lehet kertes házam, ahol a szerelmemmel, és a barátnőmmel fogok élni. Légyszi Bella, tedd meg ezt értem, értünk.

- Hát én...ha ennyire szeretnéd. De ha nem jön össze minden, akkor ne én legyek a hibás, mert én nem akartam belemenni ebbe az egészbe. – elhallgattam. Múltak a percek, mind a ketten az ablakon bámultunk kifelé, majd hirtelen újból szót ragadtam- Köszönöm Alice.

- Ugyan Bella, én köszönöm –és megöleltük egymást. Ő valóban egy igazi barát. Nem sok van belőlük...mégis jó, ha van. Segít, támogat, megért. Mire mennék Alice nélkül?!

- Kaptam Emmettől egy ajándékot. Egy kis fatábla, és az van ráfestve, hogy, idézem : „Ne siettess! Csak kétféle sebességem van. Ez, és egy még lassabb!” Ugye milyen kedves? –nevettem el magam.

- Kedves, és egyedi....-nyugtázta Alice- Mit vártál Emmettől? Egy igazi mókamester.

- Hát..valóban! – kisebb szünet után folytattam – Nagyon fognak hiányozni a többiek, félek csődöt mondok. Miért hagyott itt Edward? Mit csináltam rosszul?

- Ne emészd magad...elment, nem fog visszajönni. Megnyugtatlak, te mindent tökéletesen csináltál, a bátyám volt béna, és gyáva. Nyugi már,nem fogsz csődöt mondani. Én és Jasper ott leszünk melletted. Tudod mit?! Csomagolj!

- Mi? Még a ház sincs meg, ahová elköltözünk....- néztem rá értetlenül.

- Úgy ismersz te engem, mint aki nem foglalkozik semmivel sem?! –megingattam a fejem és ő fülig ért szájjal folytatta- Akkor jó. Az új otthonunk Los Angelesben lesz! Na, milyen vagyok?!

- Szuper! –pusziltam meg – Mikor indulunk?

- Vacsi után. Carlislével már mindent megdumáltam...este repülünk! Na igyekezz, már csak pár órád van!

***

-Uhh! Mit tettél ezekbe a bőröndökbe, téglákat? – panaszkodott Jasper, miközben Alice táskáit vitte le a lépcsőn, és pakolta be őket a kocsiba.

- Nem szívem, csak a ruháimat, és egyéb szükséges kellékeimet. Még a Belle holmija is rád vár. – emlékeztette a férfit a barátnőm.

- Kösz Alice! Nem mintha te nem bírnád őket lehozni...-fintorgott.

-Ugyan már. Meg ne szakadj édesem...azt hittem még te is erőd teljében vagy, és talán egy kicsit udvarias leszel, de ha nem, hát nem..! Tedd le a táskákat, majd beteszem a kocsiba én!- hallottam Alice ideges hangját...korán kezdődik a veszekedés...!

-Ugyan már srácok! –rontottam ki a szobámból, és megfogtam az öt darab megmaradt bőröndöt. – Nehogy vitázzatok már, ezen a kis semmiségen. Majd leviszem én! – úgy is tettem. Leszaladtam a lépcsőn, és belegyömöszöltem a bőröndöket a kocsiba. – Nos..készen is vagyunk. Akkor azt hiszem, következhet a könnyes búcsú.

- Tanul a lány! – hallottam meg Emmet nevetését. – Könnyes búcsú vámpíroknál?! Na ki volt a tanárod, hogy ilyen tűzrevaló favicceket mondj? Na kicsoda?!

- Hát persze, hogy te! –bokszoltam bele a hasába...kissé mintha összehúzta volna magát, és mintha egy nyögés is elhagyta volna a száját.

- Nem kell összeverni...én a simogatást valahogy jobban kedvelem. –mondta színlelt fájdalommal.

-Óh, bocsánat. A pici poci megsérült? –csippkelődtem. Ekkor Carlisle, Esme és Rosalie jött oda mellém.

- Hát akkor, itt az ideje, hogy induljatok. –kezdte Esme. – Nagyon fogtok hiányozni! – mindegyikünk arcára nyomott egy anyai puszit, majd Carlisle fojtatta.

- Remélem megálljátok a helyeteket, és boldogok lesztek. Ha valamire szükségetek van, csak egy telefonotokba kerül, vagy gyertek el személyesen, ahogy nektek jobb lesz. – ő is megölelt minket, és visszalépett a feleségéhez. Rosalie nem szólt semmi szépet és jót, egyszerűen Emmet mellé lépett, és bólintott.

- Köszönök nektek mindent. Nélkületek...rég nem léteznék. –kezdtem- Nagyon köszönöm azt is, hogy megértettétek, nem tudok tovább itt maradni. Ha lennének könnyeim, telezokognék egy ...

- Tiszta szerencse, hogy nincsenek...-fintorgott Rosalie.

- Valóban szerencse. Azt hiszem, ideje indulni, nem igaz? –néztem segítségkérően Alicera, és Jasperra. Mind a ketten biccentettek. Ők is elbúcsúztak, majd hárman beültünk az autóba. Jasper vezetett. A repülőtérre hajtott.

***

Másnap értünk Los Angelesbe. A taxi egy lakóparkba vitt minket. Valószínűleg kisebb-nagyobb –inkább az utóbbi- vagyonba kerülnek itt a házak. A környezet szinte majd meg szólalt. Azonban egy valami az elején feltűnt nekem. Egy embert sem láttam a járdán...kocsikat sem a hidakon, az úton, még a garázs előtt sem. Mintha nem is élne ember ezen a környéken. Nem sokkal később egy gyönyörű, számomra luxuspalota előtt állt meg a taxi. Kiszedtük a csomagokat, és Alice vezetésével beléptünk a ház udvarára.

-Itt vagyunk. Na, milyen ez a palota? –kérdezte a barátnőm.

- Lélegzetelállító. Mennyit fizettél ezért a ... palotáért? –tudakoltam.

- Az nem fontos. A lényeg az, hogy jól érezzük itt magunkat, és ne kelljen minden második hónapban elköltöznünk. – mosolygott. – Na, gyerünk be a házunkba!

A látvány ami a küszöb átlépésekor fogadott, leírhatatlan. Gyönyörű, élénk színű falak, a laminált padlón kisebb szőnyegek –volt olyan szoba is, ahol csak szőnyeg volt, és antik bútorok...valószínűleg ez volt a Jasperé-, hangulatos berendezés. Csodálatos volt. A lépcsőn egy vörös szőnyeg futott az emeletről a földszintre; mintha egy királyi lakosztályba csöppentem volna. Még soha nem láttam ilyet.

-Uh, ez...-kezdtem.

-...gyönyörű? –kérdezte felcsillanó szemmel Alice.

- Még annál is szebb. De ez nagyon drága lehetett, nem? – néztem rá kérdőn.

- Ezt már megbeszéltük odakint. Személyzet is lesz, de ők csak holnap érkeznek. – Jasperre sandított, majd folytatta- Arra gondoltam, hogy ha felvittük a cuccokat a szobáinkba, és kipakoltunk, talán...felfrissíthetnék magunkat.

- Én iszonyú friss vagyok. –szabadkoztam. A válasz egy enyhe szemrángatás volt a férfi felé, és számomra egyből világossá vált, mit ért a felfrissülés szó alatt. – Jah, persze... miért is ne frissülhetnék fel? Szuper ötleteid vannak Alice. – megfogtam a bőröndjeimet, és felszaladtam az emeletre. Az egyik szoba ajtajára a nevem volt vésve, így gondoltam, ez lesz az én szobám. – Uramisten. Ez...csodálatos! A padló, a plafon, a bútorok...! De várjunk csak, minek van itt egy franciaágy? Már én sem alszok, akkor meg...azt hiszem, ismét lesz beszélnivalóm Alice-szal, persze csak ha végeztek. – kiszedtem a ruháimat a táskákból, és bepakoltam azokat a szekrénybe. Aztán úgy gondoltam, kimegyek egy kicsit levegőzni, szétnézek a városban. Mivel még sohasem jártam azelőtt Los Angelesben biztos voltam benne, tartogat nekem meglepetéseket. Nem is tévedtem, tartogatott! De még milyet....

Különleges Bella

Láttam a testem. Ott feküdtem az ágyamon, a Cullen házban. Meghaltam? Nem, az nem lehet...nekem Edwarddal kell maradnom. Végre, amikor már minden jól megy közöttünk, akkor nem dobhatom csak úgy fel a talpamat. Ha meghaltam volna, akkor nem látnám a körülöttem állókat, nem látnám saját magamat sem. Akkor nem érzékelnék semmit sem, és valószínűleg a testem is a föld alatt lenne.

-Kislányom! –hallottam meg apám hangját, a lelkem (?) háta mögül. – Kislányom!

- Apu?! Te vagy az? Hogyan..nem értem, te..te már meghaltál! – formáltam az ajkamat, azonban a hangomat nem hallottam. De apám válaszolt, így arra következtettem valamiféle baj lehet velem. Előfordult már többször, hogy nem „működöm” tökéletesen.

- Valóban meghaltam, és most te is itt vagy mellettem. Miért Bella? Miért?

- Én...én nem tudom apu. De én nem akarok meghalni. Szeretem Edwardot és fele szeretnék lenni, vele szeretnék...megöregedni. –bámultam rá.

- Akkor mire vársz még? Miért nem mész vissza?

- Nem tudok, vagyis nem tudom, hogy hogyan kell.

- Bella, ha vissza szeretnél igazából menni, sikerülni fog. Ezt nem lehet megtanulni,de megtanítani sem. Ha meglehetne, rég nem lennének halott emberek...és nem fájna a halál.

- Ezek szerint én meghaltam? Most hol vagyunk? – faggattam.

- Igen kislányom meghaltál, de ha akarsz vissza tudsz menni oda, hozzájuk –mutatott a hátam mögé- Nem nagy ördöngösség hidd el...bár én nem tudtam megcsinálni, azonban érzem, hogy te képes vagy rá. – kis szünetet tartott, majd folytatta – Most hol vagyunk? Nehéz lenne megmondani.. Amikor én meghaltam, ugyanezt láttam amit te most. Egészen máshogy kezdtem érzékelni a dolgokat. Nekem is megvolt ez a lehetőségem, mint most neked, de én nem éltem vele – zavartam mosolygott-, pedig érted megérte volna. De már nincs visszaút. Igyekezz Bella, nehogy itt ragadj te is. Abba belehalnék. –elnevette magát – Már nem.. de azért nem bírnám elviselni, hogy te is itt vagy velem, noha nagyon szeretlek, de...

- Értem apu. – szóltam közbe – Elmondanád, hogyan kell innen ... kijutni?

- Akard, és sikerülni fog. – mosolyogott rám.

- Köszönöm apu! Szeretlek! – szóltam, majd koncentrálni kezdtem.

Arra gondoltam, mennyire szeretem Edwardot, a többi Cullent, és hogy mellettük akarok lenni...örökké. Tudtam, hogy amit Alice lát, az egyszer úgy is be fog következni. Látta, hogy vámpír vagyok, tehát azzá fogok válni. Ha sikerülni kijutnom ebből a burokból...

Fájdalom hasított az egész testembe. Próbáltam kinyitni a szemeimet, de mintha mázsás súlyok nyomták volna a szemhéjamat. Azonban egy valaminek örültem: hallottam Carlisle hangját. Ugyan még távolinak tűnt, mégis jó érzéssel öntött el. Azonban a fájdalmaim kezdtek elviselhetetlenné válni. Olyan érzés volt, mintha belülről meggyújtották volna az embert. Égett a belsőm...a testem hánykolódott. Majd egy szúrást éreztem a karomban, és nem sokkal ezután kissé enyhült a fájdalom.

-Nem sokára magához tér...de ne menjetek közel hozzá – hallottam meg Carlisle fenyegető hangját. Nem volt már olyan távoli, mint pár perccel ezelőtt.

- Renben. –mintha Esme lett volna, de az is lehet, hogy Rosalie hangja ütötte meg a fülemet. – Edward? Hol van Edward?

- Kiment a kertbe. Azt hiszem jobb lenne, ha szólnátok neki. Lehet szeretné látni, amint Bella kinyitja a szemeit. – megint Carlisle.

- Biztos vagy benne? Lelkiismeret furdalása lesz, amiért ezt tette vele. – éreztem, hogy Rosalie hangjában megvetés bujkál. – Szerintem nem kéne erőltetni. Edward amúgy is elmondta a tervét, és én ebben teljes mértékben támogatni fogom!

-Rosalie! Szólj a testvérednek!

’Miféle terv? Miért ilyen ellenséges Rosalie? Persze, sohasem kedveltük egymást, de ez akkor sem fair velem szemben.’ – gondoltam. – ’Jobb lenne kinyitnom a szemeimet, és végre megtudni, hogy mi történt velem..’

-Jaj...-kezdtem- jaj a fény! Ne világítsatok a szemembe! Fáj..

- Bella! Hogy érzed magad?

- Carlisle, kapcsoljátok le a lámpát, nem tudom kinyitni a szemem. Nagyon fáj itt benn, olyan...mintha égne. Adj valamit ellene.

- Nemsokára el fog múlni. Sajnos nem adhatok több gyógyszert neked. Már csak pár perc. Hagyd csukva a szemeidet, hidd el jobb lesz akkor kinyitni őket, amikor az égető érzés elmúlt. De kérlek, Bella, beszélj hozzám, nem szabad újra elveszítened az eszméletedet! – kérlelt a férfi.

- Megpróbálom, de nagyon nehéz beszélni! Hol van Edward?

- Nemsokára itt lesz, nyugodj meg! –válaszolt Carlisle.

- Bocsáss meg, de... nem tudok tovább ébren maradni.. – és elaludtam.

***

-Bella, egyetlenem! Kérlek, ébredj fel! –hallottam a számomra legkedvesebb hangot, az Edwardét.

- Ed..Edward! – nyögtem ki nagy nehezen.

- Bocsáss meg nekem! Könyörgöm, bocsáss meg nekem, és éld túl ezt az egészet! Nélküled nem tudok létezni!- a hangja remegett. Még soha nem hallottam így beszélni Edwardot. Mi történhetett?

- Fel...fel szeretnék kelni! –kérleltem.

- Nem hiszem, hogy túl jó ötlet. Még a szemedet sem tudod kinyitni...-emlékeztetett.

- Mindjárt, menni fog az! ÉS utána fel fogok kelni! – próbáltam kinyitni a szemeimet, de nem akart sikerülni. – Nem vagyok olyan ember, aki az első kudarc után feladja. Mindjárt jó lesz! – biztattam magam hangosan. Megkíséreltem még egyszer kinyitni a szemeimet, sikerült! A látvány meghökkentő volt. Minden apró részletet láttam, olyan színeket észleltem, melyeket eddigi életem folyamán sohasem. – Ez meg mi?

- Hát...-Edward beleharapott az ajkába. –Ez tudod én, akkor amikor mi együtt voltunk nem bírtam magamon uralkodni és...megharaptalak. Kérlek bocsáss meg, nem akartam, hidd el..csak az illatod, a látványod, és a környezet! Sajnálom Bella, kérlek bocsáss meg nekem!

- Komolyan? Végre megharaptál? Hát ez csodálatos! Köszönöm! – próbáltam megölelni, de ő elhúzódott.

- Egy önző vadállat lettem. Csak elbúcsúzni jöttem...nem tudnék a szemedbe nézni, elmegyek.

- Mi? Miért? Én örülök ennek! Amint látod, semmi bajom...nem vagyok vérengző vadállat, még a vért sem kívánom – nagyot nyeltem, éreztem, ahogyan a torkom újra égni kezd. Odakaptam a kezemmel, és próbáltam tovább beszélni, de nem működött...fájt, égetett belülről valami.

- Nem kívánod mi?! Tudod Bella, ilyen érzés, ha szomjas vagy! Fájdalmat okoztam neked, nem maradhatok tovább.

- De ha magamra hagysz, attól még ugyanilyen maradok. Edward kérlek. Én boldog vagyok, hogy végre közétek tartozom. Az, hogy fáj a torkom...

- Éget...-helyesbített.

- Rendben, akkor éget, attól én boldog vagyok. El sem tudtam képzelni, hogy ti így látjátok a világot. Csodálatos. Ne érezz e miatt lelkiismeret furdalást,mert én örülök neki, hogy vámpírrá tettél. Ne menj el...nem tudok nélküled élni. –néztem a szemébe. Nem láttam benne tűzet, szenvedélyt, szerelmet sem.

- Már eldöntöttem. Nem maradok. Nem maradhatok. Nem tudnék a szemedbe nézni, tönkretettem az életedet! Egy vadállatot fabrikáltam belőled.

- De én szeretlek, és te...te szeretsz engem Edward? – kérdeztem.

- Én...- a plafonra, majd a padlóra nézett, de a tekintetemet kerülte. Időközben felálltam az ágyról..magam is megdöbbentem milyen gyorsan múlt el a fájdalom, és milyen gyorsan nyerem vissza az irányítást a testem fölött. Mintha mi sem történt volna. – Tudod Bella, a régi érzések már elmúltak, nagyon régen elmúltak.

- Mit akarsz ezzel mondani? Azt, hogy már...hogy már nem érzel irántam semmit sem?

- Pontosan. –válaszolt röviden, tömören.

- Ez...mégis mikor akartad közölni , hogy már csak játszol velem, és kihasználsz? – kiabáltam. – Az a bizonyos éjszaka számodra nem jelentett semmit sem? Csak egy jó szórakozás volt? Ezért akarsz elmenni, igaz?! Azt mondtad, örökké fogsz szeretni, sohasem fogsz elhagyni. Most mind a kettő dolog bekövetkezik. Miért Edward? Miért?

- Az érzések ellen én sem tehetek semmit sem. Én is szerethetek valakit, de ez szeretet, jelen esetben szerelem, ugyanúgy elmúlhat mint egy embernél. Sajnálom. – mondta egyhangúan.

- Hát tudod mit Edward Cullen? Szórakozz mással, engem pedig hagyj örökre békén! Nincs rád szükségem! Gyűlöllek! De azért köszönöm, hogy megharaptál...ez sokat jelentett nekem. Azt hittem, hogy örökre boldog lehetek, de úgy néz ki, épp az ellenkezője válik valóra. Majd jobb lesz. – a hangom akadozott, vártam, hogy könnyeim kicsordulnak, de nem akartak. Eszembe jutott, hogy nekem nincsenek is könnyeim....gúnyosan mosolyodtam el.

- Igen, valószínűleg mind a kettőnknek jobb lesz! Viszlát Bella, köszönök neked mindent! – én csak bólintottam. Kiment a szobából..magamra hagyott a bánatommal.

’ Hát ennyi. Újra elment, de érzem ez alkalommal nem fog visszajönni. Soha többé. Miért mondta azt, hogy örökké velem marad, ha a legnehezebb pillanatban hagy el?! Miért nem szeret már, mit csináltam rosszul?’ –ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, és én egyikre sem tudtam a választ. Az ágyra roskadtam, a torkom már iszonyatosan égett..mégsem tettem ellene semmit sem. Azt vártam, hogy ez a tűz, belülről fog felemészteni.
’Milyen szép is lenne, ha tényleg megölne..’-ábrándoztam a plafont bámulva.

-Bella! –hallottam meg Alice csilingelő hangját.- Hát végre felébredtél! –lefeküdt mellém az ágyra, és megpuszilt.

- Hurrá. –préseltem ki magamból ezt a rövidke kis szót tele fájdalommal, és iróniával.

- Hurrá?! Azt hittem valami nagy bulit csapunk ennek a napnak a tiszteletére...

- Mi? Miért bulizzak? Semmi okom sincs rá.

- Te lüke. –kezdte.- Hát végre vámpír lettél! Ezt akartad mióta is?! Már vagy egy éve, és most beteljesült!

- Ja. Edward meg elhagyott. Akkor mos örüljek?

- Mit zagyválsz itt össze?! – nézett rám hitetlenül.

- Amit hallottál. Edward elment. Elárulta, hogy már régóta nem szeret, és most meg nem bírna a szemembe nézni, amiért vámpírrá változtatott. Túl sok ez neki...

- Hogy nem szeret?? Az nem lehet! Valamit nagyon félreérthettél!

- Alice! Nem értettem félre semmit sem! Nagyon jó a hallásom is, nem csak a látásom lett tökéletes. De ne beszéljünk a testvéredről. Mondd csak, én miért ’épültem’ fel ilyen hamar? Úgy értem... mindig azt meséltétek, hogy az újszülött vámpírok évekig gyilkolnak, meg isszák a vért amikor csak tehetik...én miért nem vagyok ilyen? Nekem miért nem hiányzik annyira a vér, mint a többieknek? És nekem is van valamiféle képességem? –faggattam a barátnőm.

- Gőzöm sincs, te miért nem érzel késztetést a gyilkosságra. Még Carlisle sem érti, pedig ő aztán nagyon otthon van a szakmában –elnevette magát- Képességed? Nem tudom mi lehet...de hogy van, az biztos! Azonban azt hiszem, erről nem velem kéne tárgyalnod. Esme üzeni, hogy fáradj le a nappaliba, ő is beszélni szeretne veled. – látva arcomon a rémület jeleit folytatta – Edward akkor ment el, amikor én idejöttem hozzád. Bár én úgy tudtam csak fociedzésre megy, mivel nála volt egy táska...de ezek szerint...

- Menjünk! – szakítottam félbe a mondatát. Nem bírtam volna elviselni, ha ő mondja ki: Edward elment. A nappaliba leérve a többi Cullen családtaggal találkoztam. Lopva megkérdeztem Alicetől:

- Tudjátok, hogy hogyan lettem vámpír? Mármint mit csináltunk akkor...?

- Azt hiszem...-válaszolta alig hallhatóan.

- Óh...szép! – zavarban voltam. Tehát mindenki tudja a jelenlévők közül, hogy én és Edward éppen együtt voltunk –úgy-, aztán ő megharapott. Milyen idilli.

- Hello Bella. –kezdte Emett. –Na, milyen vámpírnak lenni? Emlékszel valami emlékedre? És mondd csak, szomjas vagy már? De persze azt is elmondhatod, hogy milyen volt a szex Edwarddal...! –kacagott fel mit sem szégyellve.

- Emett! –szólt rá Esme és Carlisle egyszerre. – Kérj bocsánatot Bellától.

- Jól van na. Ne haragudj Bella. De ha gondolod elmondhatod. Már van egy tuti hallgatód.

- Rendben Emett, neked el fogom mesélni. – az álla leesett a csodálkozástól. Amikor még ember voltam elvörösödtem, és nem tudtam megszólalni. Most azonban...valami egészen új érzés kerített hatalmába. Tudtam, hogy az elpirulás már tabu téma számomra...így bátrabb lettem.

- Hm, hogy felvágták a nyelvét....- ütötte meg a fülemet Rosalie gúnyos hangja. Nem szerettem volna vele összeveszni, így ezt a megjegyzését elengedtem a fülem mellett.

- Fejezzétek be! –mordult fel Carlsile. – Bella, kérlek ülj le. Hozok neked egy kis erősítőt. Addig mesélj a többieknek!

- Rendben. – leültem egy fotelba, és vártam a kérdéseket. – Nos, mire vagytok kíváncsiak?

- Hogy csinálod ezt? – kérdezte Emett.

- Mit?

- Azt, hogy újszülött vámpír lévén nem kívánod a vért. Én úgy tudtam, hogy az újszülöttek nagyon ki vannak éhezve, és gyilkolnak, ölnek...neveletlenek. Te pedig még csak nem is kértél tőlünk.

- Igazából nem tudom, hogy ez miért van így. Mindenesetre én örülök neki, hogy nem vagyok gyilkos. Nem tagadom, a torkom ég, de elviselhető ez az érzés...ha már nem bírom tovább, szólok nektek, ígérem. –elmosolyodtam.

- Emlékszel valamire az emberi életedből? – kérdezte Esme- Az emlékeid közül valamik maradtak meg?

- Hát...-próbáltam felidézni az emlékeimet. Aput láttam, amint fát vág az udvaron, és egyszer csak, amikor eltereltem a figyelmét, egy kicsi, de annál élesebb fadarab felsértette a szemöldökét, és az orvos 12 öltéssel varrta össze. Eszembe jutott az első iskolanapom Forksban, meg a barátaim...megjelent előttem, amikor Edwardot legelőször megpillantottam. Az első csók, meg amikor elhagyott...! – Én mindenre emlékszem.

- Mindenre? –meredt rám Esme.

- Igen. Minden olyan dologra, ami még akkor történt, amikor ember voltam.

- Sejtettem, hogy így lesz! –hallottam meg Carlisle hangját a hátam mögül. A férfi a kezében egy piros bögrét tartott, majd a kezembe nyomta. – Bella nagyon gyorsan hozzászokott ezekhez a dolgokhoz. Nem hiányolja vért, tehát nem lehet olyan mértékben szomjas, mint egy ’átlagos’ újszülött vámpír. Ebből következtettem, hogy mindenre fog emlékezni...! Hát valóban így van. Azt viszont nem tudom mi lehet a ’képességed’. Majd idővel kiderül...-mosolygott rám melegem Carlisle. – Idd meg ezt a kis frissítőt. Jól fog esni.

- Mi ez? –néztem a sötétvörös folyadékra.

- Vér. –válaszolt.

- Úh, milyen remekül néz ki. –elhúztam a számat, de amikor megéreztem az illatát, a testem újra lángolni kezdett belülről, így gondolkodás nélkül kiittam a bögre tartalmát.

- A kis falánk... –nevetett Emett.

- Isteni volt. – fintorogtam- Szabad tudnom, kié volt ez a vér?

- Egy csirkéé. – mosolygott rám melegen Esme. – Szomjas vagy még?

Már nem éreztem azt az égő érzést, így őszintén feleltem:

-Nem.

- Oké. Akkor azt hiszem, nem kell semmiféle óvintézkedés, mert nem fogsz már megvadulni. –nevetett Carlsile. – Isten hozott a családban, Bella!

- Köszönöm. – ’ó Edward, miért mentél el?’-gondoltam magamban.

***

Estefelé a szobámban takarítottam. Csak Edwardra gondoltam. Az együtt töltött szép időkre, a gondokra, melyeket együtt oldottunk meg. Ahogy körülnéztem a szobában minden egyes tárgyról ő jutott az eszembe.

-Nem bírom! Nem, nem és nem. Ez nem fog menni Edward! – nyöszörögtem, miközben a földről felvettem egy képeslapot. Még ő írta nekem a születésnapomra. Összegyűrtem, és kidobtam a kukába. Minden olyan tárgytól meg akartam szabadulni, mely Edwardra emlékeztet.

- Bella, te meg mit csinálsz? –kérdezte Alice, amint becsukta maga mögött a szoba ajtaját.

- Hát én...lomtalanítok. –fintorogtam- Minden olyan dolgot ki szeretnék dobni, vagy el szeretnék ajándékozni, mely engem Edwardra emlékeztet.

- Az egész házat mégsem dobhatod ki. – veregette mega vállam Alice. Igaza volt. A házban lévő összes dolog emlékeztet Edwadra...nem cserélhetem le a házat, a berendezéseket, mert nekem hóbortom van.

- Igazad van, de holnapra ki fogok találni valamit. –mosolyogtam kelletlenül. – Mondd csak, Edward nem mondta meg neked, hová megy?

- Nem. De talán Rosalie tudja.

- Rosalie valószínűleg. De tőle nem kérdezem meg. Tudod ez a női büszkeségemet nagymértékben megsértené. Meg ha tőle kérdezném meg, az Edward fülébe jutna, és elmenekülne. Nem akarom. Azt mondta nem szeret, és nem szeretném ha azt hinné, azért kérdeztem meg a testvértől, mert utána akarok menni. Nem akarok. Csak érdekel, hogy biztonságban van e, milyen körülmények között él, mert...

-...mert szereted. –fejezte be a gondolatomat Alice.

- Nem ezt akartam mondani, de végülis így is van értelme a dolognak. –leültem az ágyra. – Mondd csak Alice, szerinted igazat mondott Edward, amikor azt mondta, már nem szeret?

- Nem tudom. Nem szeretnélek sem megbántani, sem pedig felesleges örömöt ébreszteni benned. Nekem nem mondta sohasem, hogy már nem szeret éged, mindig arról papolt, mennyire odavan érted. Nem tudom Bella. Szeretnék segíteni, de azt hiszem, ebben a helyzetben nem tudok. Sem én, sem más. Próbáld meg elfelejteni.

- Hogyan Alice? Nem, nem tudom elfelejteni. Az életem része, sőt mondhatom, hogy az értelme is. Azaz volt. Most már...nem. Nem tudnál valami könyvet adni éjszakára? Nem szeretném egész este a plafont bámulni.

- De, mindjárt hozok neked valami izgalmasat! – mondta, és kiszaladt a szobából. Pár perc múlva újra ott ült mellettem az ágyon, és kezembe nyomott egy vastag, bőrkötésű könyvet.

- Huha. Ez igazán hosszú...

- Ugyan. Én egy éjszaka végeztem vele. –rám kacsintott- Elmondjam nagyvonalakban miről szól? Csakhogy el tudd dönteni, hogy ezt olvasod e, vagy pedig nézzek neked másikat.

- Mondd.

- Oké. –felragyogott az arca- Egy angyal és egy démon szerelmi életét jeleníti meg a könyv. Nagyvonalakban ennyi. Nem mondom el a kisebb nagyobb dolgokat, akkor már nem lenne izgalmas. Szerintem oltári. Ha rám hallgatsz ezt olvasod.

- Huhh, hát meggyőztél. Ha neked tetszik, valószínűleg nem lehet rossz könyv. –rákacsintottam. – De nem lenne túl nagy kérés, ha kérnék egy pohárka vért?!

- Ugyan, ne hülyéskedj. Gyere, mindjárt levágok neked egy csirkét. –felkacagott, de látva arcomon a rémület jeleit megpaskolta a hátam, és hozzátette- Nyugalom, csak vicc volt.

***

Az éjszaka azt a könyvet olvastam, és közben 5 bögre vért ittam meg.