A bosszú- 5. fejezet

-Befognád a szádat egy kis időre is, kedvesem? –förmedt rám Aro. Nagyon ideges lehetett, mivel csak akkor szólított kedvesemnek ha valami óriási baj történt és tőlem várta, hogy megoldjam azt.

- Nos.. rendben. Ha úgy kívánod csendben is maradhatok. A dolgon azonban most a csend sem változtat. Hamar találj ki valamit Aro, mert nincs sok időnk. Ha ők elköltöznek Washingtonban, nekünk fel is őt, le is út. Nem tudjuk megakadályozni, hogy megszülessen.. – mondtam mosolyogva. Egyik felem titkon örült, hogy lehet nem tudjuk végrehajtani a már évszázadokkal ránk bízott feladatot, a másik részem azonban már haldokolt.

- Ha jól tévedek Bella még nem terhes. Ugye?

- Még nem. De mint tudjuk, az lesz. A jóslat megmondta. Csak annyiban hibázott a jóslat, hogy...

- Egyet jegyezz meg, Sandra! A jóslat nem tévedett. Bella még nem terhes, ezért még meg tudod őt ölni. Már régen kész lennél ezzel az átkozott munkával, ha nem foglalkoztál volna annyit az idióta testvéreddel! Tudod mit tettél?

- Aro, ha te nem engeded meg, hogy tönkretegyem a testvérem életét, én nem kezdtem volna bele. Egyből kinyírtam volna Bellát. De te igent mondtál, így ne engem hibáztass, kérlek. Inkább azt mondd meg, mit tegyek! –feleltem.

- Menj el velük. –v olt a válasz. Meglepődtem... szó mi szó.

- Jól értettem? Azt kívánod, hogy elmenjek velük Washingtonba?

- Így van.

- De Aro..! Hisz te mondtad, hogy így elbukhatjuk az egészet. Nem kéne elintézni gyorsan a dolgot, és visszavonulót fújni? –kérdeztem.

- Nem. Ha most ölöd meg Bellát, akkor a jóslat nem fog teljesülni. Ha jól tévedek nem Forksban leli a halálát. Márpedig ha most ölöd meg, akkor itt lelné...tudsz követni?

- Nem nehéz.. –mondtam gunyorosan. Aro mindig azt hitte rólam, hogy idióta vagyok. De én mindig rá akartam cáfolni, azonban eddig nem sikerült.

- Akkor ugye nincs is több kérdésed?

- De lenne itt még egy... –feleltem. – Feltehetem? – Aro bólintott, én pedig folytattam. – Mi lesz, ha Bella időközben terhes lesz?

- Nem tudom Sandra. De erre ne is gondoljunk.. hisz ez nem fog bekövetkezni. És most eredj utadra. Holnap hosszú útra mész! Te vagy a legfontosabb eszközöm, pihend hát ki jól magad! – és Aro elhagyta a termet. Egyedül álltam...egyedül a régi házban, azon a helyen, melyről egykor azt hittem, az otthonom. S így kellett szembesülnöm a ténnyel, hogy nem vagyok más, csak egy eszköz....és sohasem leszek több. Aronak sohasem fogok többet jelenteni egy szolgánál. Hiába mondta, én leszek a ház úrnője, tudatosult bennem, hogy sohasem lesz így.

- Meg fogom akadályozni a jóslatot. –jelentettem ki, és gyors léptekkel elhagytam a kastélyt.
***
Furcsa volt, hogy pár órával a történtek előtt még bármit meg tettem volna Aroért, és a régi családomért, most azonban egyetlen mondat miatt a vesztüket kívánom. Sohasem éreztem ilyet...ilyen elvetemült, mégis jó érzést. Egyik felem a bosszúra gondolt, másik felem azonban a Cullenekre. A testvéremre, Bellára, Edwardra, Carlislera...és a többiekre. Hogyan tehetném jóvá, amit ez idáig elkövettem?
***
-Hol van Sandra? –hallottam meg, amikor beléptem a Cullen-házba.

-Itt vagyok. –feleltem. Alice állt velem szemben, és tetőtől talpig végigmért.

- Te hol voltál? –kérdezte. Szeme sötét volt, tele volt tudással. Ha rájött a titkomra, sohasem tehetem jóvá tetteimet és sohasem állhatok bosszút Aron. Mivel nem szóltam, csak bambán néztem rá, rám ordított. – Felelj!

- Én...én gondolkodtam.

- De Carlisle megkért, hogy ne hagyd el a házat. És te persze ennek ellenére elhagytad! Kezdem elhinni, hogy igaza volt Emmettnek.

- Miben?

- Ne nézz rám ilyen boci szemekkel. Tudom, hogy tudod, mire gondolok. De sajnos amíg nincs bizonyíték te itt maradsz a nyakunkon. Ne érts félre Sandra, én nem akarok semmi rosszat neked, de már elegem van abból, hogy amióta itt vagy, ez a család teljesen megváltozott. Most ez az utazás..., Belláék..., Emmett és Rosalie eltűnése. Mintha mindent te terveztél volna el. De persze ez nem igaz, hisz egy újszülött vámpír ilyesmire képtelen....de ki tudja, talán nem is vagy újszülött?!

- Alice kérlek! Honnan szedsz ilyen hülyeségeket?

- Hülyeség? Nem tudom. Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy valami nincs rendben körülötted. És kérlek ne várd azt, hogy melléd állok akkor, amikor a családom és az új üdvöskénk között kell választanom. Ezt csak azért mondtam el neked, hogy tudd mihez tartani magad. – mondta Alice. Nem értettem miért változott meg egyik pillanatról a másikra a viselkedése, miért vált ellenségessé. – Most biztos arra gondolsz, miért vagyok ilyen gonosz veled, ugye?

- Hát, szó mi szó... kíváncsi vagyok rá.

- Tudod, kaptam ma egy levelet. Nem volt rajta feladó, még bélyeg sem...talán nem is a postás hozta. Ebbe természetesen teljes mértékig biztos vagyok. Szóval a levélben az állt, hogy te egy gonosz kis bestia vagy, aki tönkre akarja vágni a Culleneket. És még egyéb dolgok, de nem fogom őket az orrodra kötni...még visszavágsz. Nem kérdezem meg mi igaz és mi nem, úgyis letagadod, amit le kell... –nevetett idegesen. – De ne viccelődjünk. Ha meglátlak Bella közelében, neked véged van! És ezt úgy mondom neked, mint vámpír a vámpírnak, és nem úgy mint lány a lánynak. Ugye érted mire gondolok?

- Értem, de hidd el semmi nem igaz...

- Figyelj Sandra. Az előbb megmondtam, hogy nem hiszek neked, hisz azt mondasz amit akarsz, nincs ellened bizonyítékom. De hidd el, lesz! És ha lesz, te mehetsz vissza Arohoz, meg a kedves társaidhoz.

- Alice, hülyeségeket beszélsz.... kérlek ne dönts elhamarkodottan, és ne csinálj olyat, amit később megbánnál. Nem tudsz semmit sem rólam.

- Ez így igaz. Semmit, mégis mindent. – kis szünet után folytatta. - Nos ne haragudj, de mennem kell pakolni, és örülnék neki, ha te is ezt tennéd. – Alice szemei szikrákat szórtak, és dühöngve szaladt fel a lépcsőn. Még sohasem láttam ilyen állapotban őt. Kíváncsi voltam, ki küldte a levelet és miért. Aro csaknem leplezné le saját magát...
De Victoria....

A bosszú- 5. fejezet

-Befognád a szádat egy kis időre is, kedvesem? –förmedt rám Aro. Nagyon ideges lehetett, mivel csak akkor szólított kedvesemnek ha valami óriási baj történt és tőlem várta, hogy megoldjam azt.
- Nos.. rendben. Ha úgy kívánod csendben is maradhatok. A dolgon azonban most a csend sem változtat. Hamar találj ki valamit Aro, mert nincs sok időnk. Ha ők elköltöznek Washingtonban, nekünk fel is őt, le is út. Nem tudjuk megakadályozni, hogy megszülessen.. – mondtam mosolyogva. Egyik felem titkon örült, hogy lehet nem tudjuk végrehajtani a már évszázadokkal ránk bízott feladatot, a másik részem azonban már haldokolt.
- Ha jól tévedek Bella még nem terhes. Ugye?
- Még nem. De mint tudjuk, az lesz. A jóslat megmondta. Csak annyiban hibázott a jóslat, hogy...
- Egyet jegyezz meg, Sandra! A jóslat nem tévedett. Bella még nem terhes, ezért még meg tudod őt ölni. Már régen kész lennél ezzel az átkozott munkával, ha nem foglalkoztál volna annyit az idióta testvéreddel! Tudod mit tettél?
- Aro, ha te nem engeded meg, hogy tönkretegyem a testvérem életét, én nem kezdtem volna bele. Egyből kinyírtam volna Bellát. De te igent mondtál, így ne engem hibáztass, kérlek. Inkább azt mondd meg, mit tegyek! –feleltem.
- Menj el velük. –v olt a válasz. Meglepődtem... szó mi szó.
- Jól értettem? Azt kívánod, hogy elmenjek velük Washingtonba?
- Így van.
- De Aro..! Hisz te mondtad, hogy így elbukhatjuk az egészet. Nem kéne elintézni gyorsan a dolgot, és visszavonulót fújni? –kérdeztem.
- Nem. Ha most ölöd meg Bellát, akkor a jóslat nem fog teljesülni. Ha jól tévedek nem Forksban leli a halálát. Márpedig ha most ölöd meg, akkor itt lelné...tudsz követni?
- Nem nehéz.. –mondtam gunyorosan. Aro mindig azt hitte rólam, hogy idióta vagyok. De én mindig rá akartam cáfolni, azonban eddig nem sikerült.
- Akkor ugye nincs is több kérdésed?
- De lenne itt még egy... –feleltem. – Feltehetem? – Aro bólintott, én pedig folytattam. – Mi lesz, ha Bella időközben terhes lesz?
- Nem tudom Sandra. De erre ne is gondoljunk.. hisz ez nem fog bekövetkezni. És most eredj utadra. Holnap hosszú útra mész! Te vagy a legfontosabb eszközöm, pihend hát ki jól magad! – és Aro elhagyta a termet. Egyedül álltam...egyedül a régi házban, azon a helyen, melyről egykor azt hittem, az otthonom. S így kellett szembesülnöm a ténnyel, hogy nem vagyok más, csak egy eszköz....és sohasem leszek több. Aronak sohasem fogok többet jelenteni egy szolgánál. Hiába mondta, én leszek a ház úrnője, tudatosult bennem, hogy sohasem lesz így.
- Meg fogom akadályozni a jóslatot. –jelentettem ki, és gyors léptekkel elhagytam a kastélyt.
***
Furcsa volt, hogy pár órával a történtek előtt még bármit meg tettem volna Aroért, és a régi családomért, most azonban egyetlen mondat miatt a vesztüket kívánom. Sohasem éreztem ilyet...ilyen elvetemült, mégis jó érzést. Egyik felem a bosszúra gondolt, másik felem azonban a Cullenekre. A testvéremre, Bellára, Edwardra, Carlislera...és a többiekre. Hogyan tehetném jóvá, amit ez idáig elkövettem?
***
-Hol van Sandra? –hallottam meg, amikor beléptem a Cullen-házba.
-Itt vagyok. –feleltem. Alice állt velem szemben, és tetőtől talpig végigmért.
- Te hol voltál? –kérdezte. Szeme sötét volt, tele volt tudással. Ha rájött a titkomra, sohasem tehetem jóvá tetteimet és sohasem állhatok bosszút Aron. Mivel nem szóltam, csak bambán néztem rá, rám ordított. – Felelj!
- Én...én gondolkodtam.
- De Carlisle megkért, hogy ne hagyd el a házat. És te persze ennek ellenére elhagytad! Kezdem elhinni, hogy igaza volt Emmettnek.
- Miben?
- Ne nézz rám ilyen boci szemekkel. Tudom, hogy tudod, mire gondolok. De sajnos amíg nincs bizonyíték te itt maradsz a nyakunkon. Ne érts félre Sandra, én nem akarok semmi rosszat neked, de már elegem van abból, hogy amióta itt vagy, ez a család teljesen megváltozott. Most ez az utazás..., Belláék..., Emmett és Rosalie eltűnése. Mintha mindent te terveztél volna el. De persze ez nem igaz, hisz egy újszülött vámpír ilyesmire képtelen....de ki tudja, talán nem is vagy újszülött?!
- Alice kérlek! Honnan szedsz ilyen hülyeségeket?
- Hülyeség? Nem tudom. Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy valami nincs rendben körülötted. És kérlek ne várd azt, hogy melléd állok akkor, amikor a családom és az új üdvöskénk között kell választanom. Ezt csak azért mondtam el neked, hogy tudd mihez tartani magad. – mondta Alice. Nem értettem miért változott meg egyik pillanatról a másikra a viselkedése, miért vált ellenségessé. – Most biztos arra gondolsz, miért vagyok ilyen gonosz veled, ugye?
- Hát, szó mi szó... kíváncsi vagyok rá.
- Tudod, kaptam ma egy levelet. Nem volt rajta feladó, még bélyeg sem...talán nem is a postás hozta. Ebbe természetesen teljes mértékig biztos vagyok. Szóval a levélben az állt, hogy te egy gonosz kis bestia vagy, aki tönkre akarja vágni a Culleneket. És még egyéb dolgok, de nem fogom őket az orrodra kötni...még visszavágsz. Nem kérdezem meg mi igaz és mi nem, úgyis letagadod, amit le kell... –nevetett idegesen. – De ne viccelődjünk. Ha meglátlak Bella közelében, neked véged van! És ezt úgy mondom neked, mint vámpír a vámpírnak, és nem úgy mint lány a lánynak. Ugye érted mire gondolok?
- Értem, de hidd el semmi nem igaz...
- Figyelj Sandra. Az előbb megmondtam, hogy nem hiszek neked, hisz azt mondasz amit akarsz, nincs ellened bizonyítékom. De hidd el, lesz! És ha lesz, te mehetsz vissza Arohoz, meg a kedves társaidhoz.
- Alice, hülyeségeket beszélsz.... kérlek ne dönts elhamarkodottan, és ne csinálj olyat, amit később megbánnál. Nem tudsz semmit sem rólam.
- Ez így igaz. Semmit, mégis mindent. – kis szünet után folytatta. - Nos ne haragudj, de mennem kell pakolni, és örülnék neki, ha te is ezt tennéd. – Alice szemei szikrákat szórtak, és dühöngve szaladt fel a lépcsőn. Még sohasem láttam ilyen állapotban őt. Kíváncsi voltam, ki küldte a levelet és miért. Aro csaknem leplezné le saját magát...
De Victoria....

A bosszú- 4. fejezet

A tekintetek a vitatkozó férfiakról rám vándoroltak. Aztán Emmett szólalt meg legelőször.

-Miért is?

- Te is ezt szeretnéd nem? –kérdeztem vissza. – Ezenkívül Rosei a testvérem és ha ő nem is szeret engem, én nagyon szeretem őt. Azt hiszem...úgy gondolom elég csúnya dolog lenne, ha itt hagynánk őt, mindenféle üzenet nélkül.

- Hagynánk neki üzenetet. – szólt közbe Carlisle. – Jacob biztosan átadná neki, ha mi kedvesen megkérnék őt, hogy..

- Jake? –nézett rémültem Bella. Úgy tudtam, hogy ők nem jöttek ki valami jól. Jacob szerelmes volt Bellába, de a lány Edward jegyese lett és nem a ’farkasé’. Miután eljutott a rezervátumba a hír, Jake elszökött. Több hétig volt távol, de aztán hazatért. Az eset óta nem találkoztak a fiatalok egymással..

- Ki más? Nézd Bella én elhiszem, hogy nehéz neked ez a dolog, de mást nem kérhetek meg, hogy segítsen nekünk. Másra nem bízhatom ezt a dolgot, mert túl fontos ahhoz. Ugye megérted? – nézett Bellára reménykedve az orvos.

- Persze...csak, csak az a véleményem, hogy nem nagyon bízhatunk meg Jake-ben sem. Úgy értem, amióta nem jövünk ki túlságosan... azóta olyan más. Olyan, mintha az ellenségem lenne...

- ...talán mert nem jöttök ki túl jól. De ezt már te is elmondtad. De tudod, akik nem jönnek ki túl jól, már csak így viselkednek egymással. –nevettem fel. A többiek szinte a tekintetükkel ölni tudtak volna. Félelmetes volt. –Kérlek folytasd.

- Köszönöm, hogy megengeded. Szóval, ott tartottam, hogy olyan, mintha az ellenségem lenne. Tudom, hogy gyűlöl. És épp ezért, mert engem gyűlöl félek, hogy titeket is.

- De...akkor hogyan üzenjünk Rosalienak? Más megoldás nincs.

- Meg kell várnunk a nővéremet. Ez a legegyszerűbb és egyben legcélszerűbb megoldás. –szóltam közbe.- Szerintem sem kéne megbízni egy farkasban, akármilyen barátja is volt az a családnak.

- Héj, te nem is ismered Jake-et! Nem kéne így beszélned róla. –kiáltott Bella. Szemei villámokat szórtak, vicsorgott.

- De hisz az előbb mondtad el, hogy mit gondolsz perpill. Hidd el Bella, én semmi rosszat nem akartam ezzel mondani, csak...félek. Féltem Roseit, féltem a családot. –magyaráztam. – Én csak azt szeretném, ha mindenkinek jó lenne. S bár tudom, hogy ez lehetetlen, azért úgy gondolom, még próbálkozni lehet. Épp ezért úgy vélem, az lenne a legjobb, ha megvárnánk a nővéremet. Ugye megértesz? Ugye megértitek?

- Kassandra, ez egy nagyon fontos megbízatás, amit ha Carlisle elvállal...óriási orvost faraghat belőle. Persze tegyük hozzá, hogy így is kiváló orvos, de nem mindenki lehet a Fehér Ház lakóinak a gyógyítója. Gondolj csak bele..milyen nagyszerű lehetőség ez a kiemelkedéshez. – kezdte a mondandóját Alice.

- Igen, tudom...vagyis gondolom. De azt is mondta Carlisle, hogy ez csak egy lehetőség, és nem szeretné, hogy emiatt a dolog miatt hulljon darabokra a család. Már pedig, ha nem várjuk meg Rosaliet pontosan ez fog történni. –feleltem.

- Azt hiszem, igaza van Kassandrának. –jelentette ki az orvos. – Ez csak egy megbízás, nem ér ennyit. – csend telepedett a helyiségre. Egy kis nyugalom járta át a testem, de aztán mint mindennek, egyszer a nyugalmamnak is vége szakadt. Egészen pontosan akkor, amikor Edward állt elő új, tökéletes és megbízható tervével.

- Azt hiszem, lenne itt egy „megoldásféle”. Bella és én már régóta tervezzük, hogy külön költözünk. És most lehet, hogy eljött a megfelelő pillanat. Úgy értem ti elköltöztök Washingtonba, mi pedig itt maradunk... ketten, Forksban. Így tehát minden „baj” megoldódik. Carlisle, te el tudod vállalni a munkát, feltörhetsz az orvosok közül; ha Rosalie pedig visszajön, mi itt leszünk és segítünk neki. Na, milyen? – Edward egy önelégült mosolyt vetett Bellára, majd Carlsile-hoz fordult.

- Nem is tudom...Soha nem mondtátok, hogy ti külön szeretnétek költözni.

- Igen, mert nem tudtuk, hogyan fogadnátok. Meg persze...azt sem tudtuk, hogy a kapcsolatunk kiállná e a próbát...! De hagyjuk ezt. Mit gondolsz, ez így kivitelezhető lenne?

- Nagyon nehéz ez nekem, mivel a munkám és a családom között kell döntenem. De úgy vélem, hogy kellene egy esélyt adnom nektek, kettőtöknek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem akarok felőletek hallani soha többet, csak kíváncsi vagyok, hogy akkor is egy húron pendülnétek e, ha ketten élnétek együtt. Azonban félek, hogy rosszul cselekszem, és Kassandrának igaza van: meg kellene várnunk Rosaliet. De nekem még ma be kell telefonálnom, hogy elvállalom e a munkát vagy sem, mert ha nem, akkor valószínűleg megkérnek mást e becses feladatra.

- Akkor meg mit gondolkozol?

- Mint mondtam: Rosalie igencsak megnehezítette a döntést.

- Nem Rosalie volt, hanem Kassandra. – szólalt meg valahonnan Emmett. – Ha ő nincs, ez az egész dolog most nem jelentene fejfájást. Egyszerűen bele tudna mindenki egyezni a dologba, és közösen, egyhangúan döntenénk úgy, hogy elköltözünk Washingtonba.

- Emmett! –kiáltott Carlisle. – Azt hiszem, ezt már egyszer megbeszéltük. Ugye nem kell ismét...

- Nem, nem kell. Csak azt akarom mondani, hogy szerintem támogatnod kellene Edward és Bella tervét. Mert így mindenkinek az álma valóra válhatna.

- És te is velünk jönnél, fiam? – kérdezte remegő hangon Esme.

- Nem, én nem mennék veletek. Én megkeresem Rosaliet...és ha megtalálom, hazahozom. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha gyorsan döntötök, mert ha sokáig rágjátok magatokat a dolgon, még eltántorodtok. Szóval? Carlisle, hogy döntesz?

- Ez nem csak az én döntésem. Illetve szeretném, ha nem csak az enyém lenne.

- Én teljes mértékben támogatlak! –jelentette ki Esme, és a férje mellé lépett. – Azt szeretném, ha boldog lennél, és azt is, hogy a család is boldog legyen. Attól, hogy mi elköltözünk egy kis örömet is okozunk Bellának illetve Edwardnak. Te is eléred a célod, és mi sem búslakodunk, hiszen Washington az mégis csak Washington.

- Igen, én is támogatlak, Carlisle! –szólt fülig érő szájjal Alice, majd Jasperre mutatott és folytatta. – És Jasper is. Ugye?

- Persze, szerintem irtó klassz ötlet, és a munka is tökéletes. Olyan, mintha neked találták volna ki..

- Mi is így látjuk a helyzetet, Carlisle. –helyeselt Bella, és szorosan Edward mellé a bújt. Carlisle azonban még mindig szomorú képet vágott, majd hozzám fordult.

- Te ugye azt szeretnéd, hogy itt maradjunk?! – ha azt mondom neki, hogy nem...akkor tuti, hogy el fogunk költözni Washingtonba. A költözés pedig mindent felbolygatna, a tervemet semmilyen körülmények között nem tudnám végrehajtani. Azonban ha azt mondom, hogy itt szeretnék maradni, a család nagyvalószínűséggel kiutálna maguk közül.

- Kérlek Carlisle engedd, hogy ne én döntsek... – mondtam lesütött szemmel. – Én csak a testvérem miatt aggódom, féltem őt. Ezért én egészen más véleményen vagyok mint ti. De higgyétek el, titeket teljes mértékben meg tudlak érteni...épp ezért azt tegyétek, ami nektek, ennek a nagy családnak jó, és ne azt, ami nekem lenne kedvezőbb.

- De hisz épp az előbb mondtam, hogy Bella és én itt maradnánk. Ha Rosalie visszajön, akkor rögtön tudunk titeket értesíteni. Így a család mindkét fele nyerne, nyerhetne, leszámítva Rosaliet. – mondta Edward. Én már csak bólogattam, tudtam, hogy ezt a játszmát elvesztettem.

***
Éjfél. Csodálatos idő egy kis „hazautazásra”. Aro megmondta, hogy ne merjek hazamenni, de muszáj. Ezt egyedül nem bírom megoldani. Egyik felem már rég itt hagyná ezt a kócerájt, de a másik részem vágyik az elismerésre. Az elismerésre, a dicsérő szavakra, a kedvességre. Olyan dolgokra, melyeket eddig nem kaptam meg. Eddig mindig az árnyék maradt, mindig mások háta mögött kellett kullognom. Muszáj megoldanom...muszáj!
***

-Mit keresel itt? –kérdezte Aro, amikor beléptem hatalmas szobájába. – Nem fogalmaztam elég világosan, érthetően? Mit jelent neked az, hogy nem akarlak itt látni, amíg a feladatod teljesíted?!

- Hidd el Aro, nyomós okom volt rá, hogy felkerestelek. Hidd el...!- feleltem.

- Talán kezdj bele, és a nagyúr is belátja, hogy tév.. –mondta Trizolda, de félelmében beléfagyott a szó. Aro felkelt a székéből, és felé indult.

- Mit csináltam, Tri? – Aro nem szerette, ha a döntését helytelennek tartották.

- Nagyuram, kérlek bocsásd meg nekem a nyelvbotlásomat.. ígérem, ha kegyelmezel, többet nem fog előfordulni. Kérlek, Aro nagyúr.

- Hát persze, hogy nem fog többet előfordulni! – Aro két kezével intett az őröknek, akik karon fogták a lányt és elvitték. Hová? Egy kamrába. Egy kamrába, ahová a bűnös vámpírok kerülnek. Azok, akikre már nem vár más, csak az őrület. Soha nem hittem volna, hogy Aro Trizoldát is elküldi egyszer az őrület helyére. Azt a nőt, aki anyja helyett anyja volt, aki felemelte a porból, a mocsokból. Tévedtem...– Mit keresel tehát itt kedves Sandra?

- Hát én..

- Ugye nem szeretnéd követni Trit? –megingattam a fejem. – Helyes. Akkor ajánlom, hogy valami elfogadható magyarázattal állj elő, különben...! Hallgatlak.

- Eddig a napig minden tökéletesen működött a Culleneknél. Ma azonban Carlisle azzal az ötlettel jött haza, hogy a család elköltözhetne Washingtonba. – elhallgattam. Valami reakciót vártam.

- Ezért jöttél ide? Úristen Sandra, hát semmit nem tanultál. Ha ők mennek, te is mész.. nem olyan nagy ördöngösség. De most már mindegy. Őrök! –intett újra a kezével. Én azonban közbevágtam.

- Még nem fejeztem be, Aro. Szóval, ott tartottam, hogy a család el szeretne költözni Washingtonba. Rosalie elszökött...illetve nem is szökött, de elhagyta a családot. Emmett sejt valamit, hogy mindennek a hátterében én állok, és Edward is elég furán viselkedik. Egyszer magamban beszéltem, és meghallotta, amint a nevedet mondom.. de ne félj, könnyen letagadtam. A kérdés már csak az, hogy elhitte e.

- Magadban beszélsz?! Miért beszélsz te magadban? Megőrültél?!! De ez még mindig nem elég nyomós ok...

- Tudom. Most jön a feketeleves. Bella és Edward nagylelkűen felajánlották, hogy ők ketten –csak ketten- Forksban maradnak, és ha Rosalie felbukkanna értesítenek minket. Hidd el, én már mindent megpróbáltam, hogy meggyőzzem az orvost, maradjunk Forksban, de hajthatatlan. Illetve nem is ő, hanem a család. És miattam biztosan nem fog összeveszni a többiekkel. Márpedig ha elköltöznek nekem is Washingtonba kell mennem...soha nem hagynának itt Forksban Bellával és Edwarddal. Már pedig ha én nem vagyok Bella közelébe.. soha nem vihetem végbe a tervet. Soha nem tudom megölni. Szóval...mit tegyek? – láttam, ahogyan Aro visszaküldi a helyükre az őröket, ő maga pedig visszaül a székébe, és gondolkodni kezdett. Halvány elmosolyodtam, és bátran kérdeztem meg tőle:- Még mindig hülyeségnek tartod, hogy eljöttem?

A bosszú- 3. fejezet

A ház kiürült, magamban voltam. Nem tudtam, hová mentek a családom tagjai, de hogy őszinte legyen, nem is nagyon érdekelt. Azon törtem a fejem, hogyan keseríthetném meg a Cullenek életét úgy, hogy ne küldjenek el másik családhoz, ergo el tudjam érni a célom. Rosalie-t ugyan már elintéztem, de...a többiek túl nagy falatok voltak.
A szobámban ácsorogtam az ablak előtt és zenét hallgattam. Edwardtól kaptam érkezésem napján a CD-t. Az ő művei voltak rajta, bár szerintem inkább macskanyávogásra hasonlított, mintsem zongorára. Mérgesen kapcsoltam ki a hifit.

-Ez így nem mehet tovább! –ordibáltam. A szoba visszhangzott a szekrényen az üveges rész üvegje megrepedt. Szemem elsötétült, vérre vágytam. Az idők folyamán megtanultam kontrollálni a szomjúságot, egy bizonyos fokig. De már napok óta nem vettem magamhoz friss, édes emberi vért. A Volturik nem tiltják az emberi vér fogyasztását, ha mindezt észrevétlenül tesszük. Én minden egyes nap úgy tettem, és akkor jött ez a feladat. Örömmel vállaltam el, nem hittem...hogy elbukhatok. És most lehet, hogy mégis be fog következni a számomra lehetetlennek hitt dolog?! – Nem engedem! Én leszek Aro...

-Hogy mondtad? –egy erőteljes férfihangot hallottam meg a hátam mögül. Megfagytam. Eldöntöttem, hogy soha többé nem beszélek magamban még akkor sem, ha úgy tűnik ninc s a házban senki. Meglepetések igenis vannak..

- Micsoda? –fordultam meg. Edwarddal találtam szembe magam. Ha nem gyűlöltem volna, amiért Bellával van, és ha nem ismertem volna elég jól...részemről bármi megtörténhetett volna.

- Azt mondtad, hogy te leszel Aro....micsodája leszel te neki?

- Nem tudom mit beszélsz. Talán félreértettél valamit. Én Arognónt akartam mondani, csak te pont rossz helyen szakítottál félbe. Úgy sajnálom! Nekem apukám azt tanította, hogy az Ő nevét nem lehet kimondani és én be is tartom ezt!

- Túl sok Harry Pottert néztél te és az apád. Aro nevét ki lehet mondani és ezt te is tudod. Csak kis kaput keresel. – elhallgatott, aztán elsötétült szemekkel folytatta. – Hol van Rosalie?

- Miért kellene tudnom? –fordultam ismét az ablak felé. A gonosz kis mosoly ismét megjelent az arcomon.

- Mert te beszéltél vele utoljára, és mert te mondhattál neki olyat, ami miatt elment. Mert elment és vitte a ruháit is, minden számára fontos tárgy hiányzik a szobájából! De te ezt pontosan tudod.

- Nem, nem tudom...ez esetben tévedsz, drága Edward. Talán kérdezd meg a kis Bellát, ő biztosan tudja miért nincs most itt Rosei...

- Hogy érted ezt, Kassandra? – Edward kezei ökölbe szorultak. Éreztem a növekvő haragot.

- Úgy, ahogy mondtam. Bella tudja, miért tűnt el Rosalie. – a szemébe néztem, ahol hitetlenséget véltem felfedezni. – Ugye nem hiszel nekem? Végül is, miért is tennéd? Alig ismersz...sőőt.. nem is ismersz. De ha nem ismersz és ha már jó dolgokat nem is kötsz hozzám, a rosszakat miért akarod rám sózni?

- Mert...talán azért, mert amióta idejöttél, a dolgok eléggé megváltoztak. És sajnos nem jó irányba. Innen pedig arra következtettem, hogy..

- .. hogy én állok a rossz dolgok mögött. Hát akkor, kedves Edward tudd meg, hogy ezúttal a következtetésed bizony hibás. Sohasem ártanék annak a családnak, aki befogadott, és segít nekem túllépni a nehézségeken. Nem tudom miért, de a Cullenek közül senki sem hisz nekem, pedig semmi rosszat nem követtem el. Vagy talán az fáj nektek, hogy Carlisle figyelme már rám is terelődik és nektek kevesebb jut belőle? – húztam fel a szemöldököm.

- Te teljesen zsibbadt vagy, már ne is haragudj. Én csak kérdeztem valamit..

- ...te csak kérdeztél valamit, amit nem kellett volna. De megbocsátok, elvégre senki sem tökéletes. De kérlek..legközelebb ne rajtam keresd azt, ami elveszett; még akkor sem, ha az történetesen a nővérem. – feleltem és kimentem a szobából.

***

Amikor Carlisle hazaért a munkából, a nappaliba hívta a családot. Csak akkor tette ezt, ha valami fontos híre volt, ha valami fontosat akart közölni velünk. Egy kissé féltem, hogy ő is nekem esik, amiért Rosei eltűnt. De aztán nem így lett.

-Mint tudjátok Rosalie elhagyta a családunkat... –kezdte az orvos.

- De miért hagyta el? Ez nem érdekel, Carlsile? – állt fel a kanapéról Emmett és néhány lépést tett apja felé.

- Rosalie felnőtt nő, tud uralkodni a szomjúságán. Ha ő úgy döntött elmegy és elhagy minket, akkor szemet kell hunyom a dolog felett. Noha nem jól esik ez a cselekedete sem, de nem hozhatom vissza minden ballépése után és azt hiszem, ez a dolog talán érthető is. – hangzott a válasz.

- De kérlek! Nem tűnt fel, hogy Rosalie nem sokkal Kassandra érkezése után ment el? Addig, míg nem volt itt Kassandra ebben a családban semmi baj nem volt, semmi rossz nem történt. De amikor betoppant, a bajok tömkelege súlyt minket. És azt kell mondanom, hogy Rosalie-nek volt a legtöbb esze, amiért itt hagyta ezt a házat, és a vak vámpírokat és megpróbál talpra állni, ismét. – erőlködött még mindig Emmett. Tudtam, hogy soha nem fogja meggyőzni Carlislet arról, hogy én vagyok a hibás, amiért a kedves kis nővérkém elhúzta a csíkot. Carlisle elhitte, hogy apám jó ember, és segítségre szorulok.

- Kérlek, ne veszekedjetek! – ugrottam fel jó kislányos arccal a kanapéról, és az arcom a kezembe temettem. – Miattam igazén nem szükséges! Emmett...én sajnálom, hogy Rosei elment, jobban mint te, hidd el. De ha ennyire zavar a jelenlétem, én elmegyek. Apu biztosan fog találni nekem másik családot, akik nem vádolnak mindenféle légből kapott hülyeséggel, mert ez nem más, csak hülyeség!

- Nyugodj meg kérlek, Kassandra! –szaladt mellém Esme. ’Olyan vagy, mint egy kis futóegér’ –gondoltam. – Semmi baj, nem kell elmenned. Emmett, kérj bocsánatot Kassandrától!

- Én ugyan nem kérek ettől a perszónától semmit sem, de legfőképp bocsánatot nem!

- Esme, hagyd. Nem kell tőlem bocsánatot kérnie, tudom...hogy a lelke mélyén jó ember. – ügyet sem vetettem Emmett szavaira. A tervem egy része már bevált, nem akartam elkapkodni a dolgokat.

- A lelkem mélyén? Ember? Hát nem úgy van kedves, te mindent jól tudó Sandra, hogy aki vámpírrá lesz, annak elveszik a lelke és az többé nem ember, hanem vámpír? Vagy Aro ezt nem tanította meg neked? – esett nekem Emmett. A többi Cullen is felállt és a fogaikat villogtatták. Egyedül Carlisle maradt –viszonylag- nyugodt.

- Emmett, fejezd be! Most! –hangzott erőteljes hangja.- Honnan veszed, hogy Kasandra összeköttetésben áll Aroval?

- Honnan? Hallottam, amint Edward és ő erről beszélgettek. Edward, ugye te is hallottad, amint Aro nevét emlegeti a mi kis üdvöskénk?

- Edward? – mivel a ’szép szemű’ vámpír nem szólt, a nevelőapának többször is el kellett mondani a nevét, míg végre felállt, és bólogatni kezdett.

- Valóban hallottam, amint Aro nevét mondta, de... nem vagyok benne biztos, hogy arról az Aroról beszélt, akiről mi. De abban biztos vagyok, hogy Rosalie eltűnésének hátterében ő áll. Vagyis... ő is, többekközött. – itt egy gyors pillantást vetett Bellára. A kis mesém végül mégis sikert aratna?! Hisz ha jól belegondolok, Bellának lett volna egy kis oka arra, hogy Rosaliet kitegye a házból. Sohasem jöttek ki túl jól, mindig marták egymást. S ha már engem is okolnak részben a távozása miatt, még Bellára is lehet haragudni. Nem hiába kedvel engem Aro.

- Carlsile, most jön a legfontosabb kérdés: kinek hiszel? Két olyan vámpírnak, kik évek óta itt élnek veled, egy fedél alatt, akikben még sohasem csalódtál, vagy pedig ennek a kis mitugrásznak, aki pár napja van itt, és megkeserítette a család mindennapjait? – tette fel Emmett a kérdést.

- Emmett, ez...nem ilyen egyszerű dolog. – szólt közbe Esme.

- Esme, kérlek. Hagyd, hogy Carlisle válaszoljon.

- Nos fiam. Edward elmondta, hogy nem biztos abban, hogy Kassandra arról az Aroról beszélne, akiről mi....

- ...valóban. De azt is elmondta, hogy biztos benne, Kassandrának köze van Rosalie eltűnéséhez.

- Igen, ez is elhangzott, noha nem ilyen formában. Rosalie nem tűnt el, csak elköltözött...

- ... és tudod hová?

- Nem, nem tudom hová. De megmondtam, még a beszélgetés elején, hogy nem fogok utána szaladgálni. Felnőtt nő, önállóan tud gondolkozni, cselekedni.

- Tehát téged egyáltalán nem érdekel mi van vele!

- Ne forgasd ki a szavaimat, Emmett. – mondta kissé hangosabban az orvos. – Nem azt mondtam, hogy nem érdekel, mi van Rosalieval, hanem azt, hogy nem fogok utána szaladgálni, elvégre nem hozhatom vissza minden ballépése után.

- Mikor hoztad még őt haza? Mindig, amikor valamit akart csinálni lehurrogtad, hogy nem úgy kell. Azt sulykoltátok belé, semmire sem alkalmas. Míg velünk úgy bántatok, mint a szemetek fényével. Szerinted milyen érzés volt ez neki? Milyen érzés lehetett mindig a háttérben, az árnyékban élni? – a következő percekben némaság telepedett a nappalira. Senki nem szólt. A tekintetek Emmettről Carlisle-ra, és Carlsile-ról Emmettre vándoroltak. Ők ketten pedig farkasszemet néztek.

- Tudod, hogy ez nem így volt. – válaszolt aztán a doktor. – Sohasem élt árnyékban Rosalie.

- Nem? Hát...akkor nem tudom, te minek nevezed. De nem is ez a lényeg, mivel ő már megbocsájtott neked. Most az a lényeg, hogy mihamarabb el kell döntened, kinek az oldalán állsz. A családodén, vagy egy idegenén?! Szóval?

- Emmett, fejezd be ezt a beszédet! Én mindkét oldalt megértem, hisz ez a két oldal, igazából egy. Mind a kettő egyet akar, csak még nem jöttetek erre rá.

- Ugyan már. Ez a kis.... szóval ő azt akarja, hogy a család széthulljon, és ő Aro mellé csücsüljön, hogy uralkodjon a nép fölött. Az életek fölött. Ha te ezt hagyod, te sem vagy olyan jó vámpír, mint amilyennek hittelek.

- Fiam... –kezdte Carlisle, de Emmett mint oly sokszor már, most is félbeszakította.

- Azt hiszem, nekem sincs itt semmi keresnivalóm. Amint megtalálom Rosaliet, értesítelek Esme. Azt hiszem, téged még érdekel, mi történik velünk. – a nő bólinott, de amikor szólni akart Carlisle csendre intette úgy, hogy azt Emmett ne vegye észre. – Akkor, én megyek is.

- Nem várnál egy kicsit? Csak még elmondom az igazi okot, amiért összegyűltünk. – kérdezte az orvos.

- Meghallgathatom. – volt a rövid válasz. Emmett Alice mellett foglalt helyet.

- Szóval. Az igazi ok, amiért ide hívtalak titeket, nem más, mint egy nagyon fontos....-minek is nevezzem?- ...megbízás.

- Talán ha kicsit érthetőbben próbálnál magyarázni.... –próbálkozott Jasper. Számomra is elég ködös volt, amit Carlisle próbált a tudtunkra adni, de bíztam benne, majd más elmondja ezt neki. Hát...elmondta.

- Eddig még soha nem volt baj a magyarázatommal. – szólt Carlisle, de amikor Esme megérintette a karját, folytatta. – Egyik kolléganőmet felkérték egy nagyon fontos feladatra, de ő sajnos várandós, így nem tudta teljesíteni a kérést. Ezért hozzám fordultak. A megbízás az lenne, hogy a Fehér Ház lakóinak a testi épségét kéne megőriznem. Természetesen úgy, mint egy orvos...

- Tehát azt akarod mondani, hogy te lennél a Fehér Ház lakóinak az.. öö.. a háziorvosa? – kérdezte hitetlenkedve Alice.

- Igen, Alice, ez lenne a feladatom.

- De hisz ez csodálatos. – lelkendezett. – Remek, egyszerűen...

- Igen. De mint megszoktuk, semmi sem az, aminek látszik. Hát ez sem az. Forksból nemigen tudok minden egyes nap elmenni Washingtonba, majd vissza. Felajánlották, hogy adnak számomra egy kis szobát, vagy akár egy lakást is. Én azonban nem nagyon szeretnék tőletek elszakadni. Erre ők azt mondták, hogy tudnak akár az egész családnak is biztosítani szállást.

- Egy házra gondolsz? – kérdezte lelkesen Alice.

- Igen, egy házra. De nem muszáj elvállalnom ezt a munkát, mert most is tökéletesen élünk. Azonban, meg szerettem volna veletek is osztani, ezt a kis semmiséget.

- Kiss semmiséget? Carlisle, ha elvállalod lehet felfigyelnek rád, és olyan kórházakba kerülhetsz be, hogy..

- Igen Alice, tudom. Hidd el, én már felmértem a helyzetet, tisztában vagyok mindennel. De nem szeretném, hogy a munka miatt széthulljon a család. – mondta az orvos.

- Akkor majd széthullik más miatt. – szólalt meg Emmett, majd felállt, és kiment a házból. Carlisle követni akarta, de a felesége megakadályozta.

- Hagyd, hagy menjen... – a férfi mérgesen nézett rá, ő pedig meleg mosollyal az arcán folytatta. – Csak szerelmes. – az orvos visszaült a helyére, és mély levegőket véve próbált megnyugodni.

- Szóval, el kellene döntenünk, hogyan is legyen.

- Szerintem...el kéne mennünk. Egy próbát mindenképp megér. – mosolygott Alice.

- Mint mondtam, ez a próba költözéssel járna.

- Jó jó, de... Washington az Washington...

- Szerintem meg kéne várni, míg Rosei visszajön. – álltam fel a kezeimet tördelve.

A bosszú- 2. fejezet

-Kezdheted a mesédet, Rosalie. – szólt Carlsile, miután leértünk a nővéremmel a nappaliba. Nem volt tökéletes a kezdet, mert csak mi hárman tartózkodtunk a helyiségben.

- Carlisle...- szabadkozott a nővérem.

- Kezdheted! És ne akard, hogy még egyszer megkérjelek: kezd el végre!

- Én is elmesélhetem, mivel tudok mindenről..és engem nem is érint olyan mélyen a dolog, mint Roseit. – ajánlkoztam. Azért akartam én el mondani a történetet, mert bármit mondhattam volna. De kedves testvéremet sem ejtették fejére –sajnos-, így azonnal átvette a szónoklást.

- Amikor kicsi voltam, vagyis voltunk Sandrával...

- Kassandrával...- javítottam automatikusan. A válasz egy: ’föld alá kívánlak, menj el innen’ nézés volt, majd rezzenéstelen arccal folytatta tovább a mondókát a nővérem.

- ... a szüleink mindig engem részesítettek előnyben. Nem tagadom, valóban így volt. De a sok figyelem is bosszantó tud lenni egy idő után...és nekem több év figyelmet szenteltek anyuék, míg Sandrától megvonták azt. Aztán egy nap...egyik ismerősömtől kaptam egy hajójegyet, mely a Titanicra szólt. Én pedig már elég idős voltam ahhoz, hogy saját...úgymond a szüleimétől eltérő életem legyen, így elszöktem, és felszálltam a hajóra. Sandrának hagytam egy levelet, amiben egyet s mást megmagyaráztam, és bocsánatot kértem tőle. A hajón megismerkedtem Jake-kel, egy szegény fiúval. Nagyon jól elvoltunk, de...semmi több, nem úgy, ahogyan a filmbe meg van alkotva. Aztán egyik este egy jéghegynek ütköztünk, és pár óra múlva a hajót bekebelezte a tenger. Én megmenekültem, Jake meghalt. Elveszítettem a barátomat, mert bár kevés ideje ismertük egymást, tudtam..., hogy ő egy igaz barát. Miután a megmenekült embereket átterelték egy másik hajóra..én próbáltam észrevétlen maradni. Nem akartam, hogy szóljanak a szüleimnek, mert akkor ott tartottam volna, ahonnan indultam: csak figyelem, de semmi szeretet. –elhallgatott, majd egy levegővétel után folytatta.- Ekkor még nem voltam vámpír. Abban a levélben, melyet Sandrának írtam volt egy cím...egy Olaszországi cím. Ott lakott a barátom, a szerelmem. A szerencsétlenség után őt akartam megkeresni, de...amikor odaértem egy levél fogadott, amibe az volt írva, hogy ha nem keresem fel Aro nagyurat, akkor megölik Ericet – a barátomat. Akkor még nem tudtam, ki az az Aro, de a városban érdeklődtem felőle egy öreg nénitől. Ő azt mondta, hogy Aro egy herceg volt még a középkorban, de egy boszorkány örök életre ítélte azáltal, hogy vámpírrá változatta. Aro több száz embert megölt, és néhányat csak megharapott, hogy a családját bővítse. A kis család lakhelye pedig a kastély volt a tér közepén. A végén a néni elnevette magát és bocsánatot kért, amiért hülyeségekkel, legendákkal tömi tele a fejem; aztán elment. Én pedig a kastély felé vettem az irányt. Miután beléptem az ajtón erős kezek ragadtak meg, és Arohoz vittek. Ő meg hahotázva mondta nekem, hogy Eric már rég halott, de nekem más sorsot szán. Egy sötét lyukba dobtak, és a falhoz láncoltak. Nem adtak enni, se inni. Nem tudom mennyi ideig voltam rabságban, mivel nem láttam semmit sem...így időérzékem is kihagyott; majd egyszer megjelent Aro, és közölte: eljött az idő...és megharapott. Amikor elvégezte a dolgát eloldozott és szabadon engedett. Biztos több ártatlan embert gyilkoltam meg. Hajnalban azonban visszatértem, mert magamban elég nehéz lett volna boldogulni...meg aztán a bőröm is csillogott és szomjúságot éreztem. Aztán ő elmondta, hogy...hogy nagyon nagy szüksége van rám, mivel én vagyok az ő hercegnője. Feleségül kért. A válaszom azonban nem volt, hisz attól, hogy vámpír lettem nem vesztettem el az eszem. Ismét börtönbe záratott, de kiszabadultam és elszöktem. Ide, az apámhoz menekültem vissza. Pár hét múlva kaptam egy levelet, melyben az állt, hogy ha nem megyek vissza Olaszországba, aput megölik. Én nem mentem vissza...és aput megölték. Ezután kerestelek fel titeket, és azóta élek veletek. – csend követte a beszámolót, de Rosalie gonoszan folytatta tovább.- Carlisle, én azóta nem öltem embert, Arot sem láttam többet, de ismerem. Ismerem őt magát és minden gondolatát. Sandrát is ő küldte. Sandra egyáltalán nem újszülött vámpír, csak azért jött...hogy tönkretegye a családot, mert Aro megkérte rá. És a húgom sajnos a gonoszok oldalán áll. Küldd el őt, Carlisle, mert ha itt marad, mindent tönkretesz!

- Rosalie, hogy mondhatsz ilyet a saját testvéredről? – förmedt rá a férfi. Sejtettem, hogy nem fog neki hinni és ez jóleső érzéssel töltött el.

- Egyszerűen. Az ok a következő: ismerem! – sötét szemmel pillantott rám, majd folytatta. – Mit csináljak, hogy egyszer...csak egyetlen egyszer higgyetek nekem?

-Rosalie, ez hihetetlen...képtelen vagyok hinni neked, sajnálom. Azt gondolom, jobb lesz ha visszamész a szobádba és elgondolkozol azon, mit jelent az őszinteség. Legjobb lenne, ha...

-...ha én elmennék, hogy az üdvöskétek zavartalanul vihesse végig gonosz tervét. Tudod mit? Rendben van! Legyen úgy, ahogyan ti, ahogyan ő akarja! –fintorogva pillantott rám a testvérem, majd felrohant a szobájába.

- Ne haragudj rá, Carlsile. Csak rég nem láttuk egymást és biztosan neki is nagyon nehéz. Épp oly nehéz, mint nekem. –mosolyogtam bájosan.

- Lehet, hogy fáj neki a viszontlátás, és régi-új érzéseket ébreszt benne, de ez akkor sem megoldás. Nem engedem, hogy egy családtag a másikat bántsa. Azt hiszem, ez érthető, betartható, és jogos szabály. Nem olyan nehéz betartani, de Rosalie-nek ez sem sikerült. – mély levegőt vett és folytatta. – Te pedig ne félj, majd lenyugszik a testvéred.

- Igen, ebben biztos vagyok.

- Bocsáss meg, de be kell mennem a kórházba. Ha valamire szükséged van, nyugodtan és legfőképp bizalommal fordulj Esméhez.

- Persze. Ebben biztos lehetsz. – bólogattam. Carlisle magamra hagyott.

’Nos...Rosalie már nem sokáig rontja a levegőt, és ha elmegy, sokkal többre vihetem. Hol is kezdjem? Aro azt az utasítást adta, hogy a célt mindig a cselekvés végére kell hagyni. Tehát az új vámpírt még nem piszkálhatom. De arra is gondolnom kell, hogy ha nagyon jól végzem a munkát...lehet kitagadnak a családból, vagy máshová küldenek.’ –lépéseket hallottam. A nővérem jött le a lépcsőn, kezében bőröndökkel.

-Hát te? –kérdeztem tőle. Bár mindent tudott rólam, nem hozhattam magam olyan helyzetbe, hogy én tegyek vallomást. Az sértette volna a büszkeségem.

- Hát én? –elfintorodott.- Hát én elmegyek. Nem fogok a te kis tervedben részt venni. Azonban rám nem hallgatnak, azt hiszik rosszat akarok nekik, de ez persze azért van, mert nem ismernek téged. Egyet sose feledj, Sandra: ahhoz, hogy véghezvidd ezt a gonoszságot, muszáj megismernie téged a családnak. És ha megismertek, te repülsz...és Aro téged is megöl, úgy mint Ericet.

- Ne törd a szép kis fejedet ilyeneken Rosei. Én itt fogok maradni, és megcsinálom a munkát, akár tetszik neked, akár nem. Ezek a vámpírok olyan hülyék, hogy nem veszik észre a rájuk leselkedő veszélyt...nem vesznek észre engem. – körbenéztem a nappaliban, hátha hallgatózik valaki, de nem láttam senkit sem.- Vigyázz, még lekésed a buszt, drágám. – nevettem fel. Rosalie semmit nem szólt, csak biccentett egyet és elhagyta a házat. Nem hittem sohasem, hogy ilyen hamar elsöpröm a színről a legveszélyesebb ellenségemet, a nővéremet.

***

-Kassandra! – hallottam, ahogyan egy nő a nevemet kiáltozza valahol a házban. A szobámba feküdtem az ágyamon és egy könyvet olvastam. Megpróbáltam átlagos újszülött lenni, de a szomjúságérzetről megfeledkeztem. – Kassandra!

- Igen?! –szaladtam le az alsó szintre. Bellába botlottam. De könnyű lett volna megfojtani és elráncigálni a testét, majd szétdarabolni és a tűzbe dobálni a cafatokat. Aztán mehettem volna vissza, Olaszországba, a kényelem és a gondtalanság világába... vissza Arohoz.

- Végre, hogy megtaláltalak! –mondta mosolyogva. – Azt szeretném megkérdezni, nem lenne a kedved eljönni velem és Alice-szal vásárolni?

- Nem! -sötétült el az arcom, majd látva, hogy a lány megijedt bazsalyogva megpróbáltam magam kimagyarázni. – Tudod...nagyon fáj a fejem, és szomjas is vagyok. Nem hiszem, hogy fellennék készülve, hogy emberek közé menjek. Ugye megértesz?

- Óh.. hát persze. Erre nem is gondoltam. Igazából csak az fordult meg a fejemben, hogy biztosan szeretnél eljönni velünk, mert Carlisle nem enged ki a házból, de mégis csak nőből vagy, ergo szeretsz vásárolni.

- Óh.. persze, imádok. Azok a cuki kis ruhák, de a cipőket jobban szeretem! –’Ruhák, cipők? Ugyan már...’- De sajnos..még nem hiszem, hogy felvagyok erre készülve. Remélem nem haragudtok meg, de nem szeretnék veletek tartani, most még legalábbis.

- Persze, megértem és nyugodj meg, nincs semmi baj, nem fogunk megsértődni ilyen kis semmiségen. És ha jobban belegondolok, még igazad is van. Semmi szükségünk arra, hogy nekiess egy embernek. Már ne is haragudj, hogy így fogalmaztam de nem jut eszembe más... – mosolygott még mindig Bella. – De most mennem kell.

- Rendben. Akkor majd találkozunk máskor. –nevettem fel, és mér indultam is felfelé a lépcsőn. Az emeletre érve szembetalálkoztam Emmettel.
’Itt a legjobb alkalom, hogy elkezdjem a terv megvalósítását. Legalábbis elkezdhetem.’

- Héj! Te vagy az a Sandrázós srác, ugye? –kérdeztem mosolyogva. Pár lépést tettem a fiú felé, majd megálltam és csak bámultam bele a szemeibe. Reméltem ez a módszer nem csak Aro-nál hatásos.

- Óh.. hogy én? –rám mosolygott. – Igen, én. A nevem Emmett. És...öö... mi járatban errefelé?

- Mondjuk itt lakom?!

- Tényleg. Nem találkoztál Rosalieval mostanában? – kérdezte. Az arcomról egy pillanatra eltűnt a mosoly de aztán mégis folytattam.

- Nem...nem láttam. Vagyis...az előbb beszélgettünk a nappaliba, ő meg azt mondta elutazik mert elege van a barátjából. Azt mondta, hogy egy hülye felfuvalkodott egoista, és neki nincs rá szüksége. Ezért elment a szeretőjéhez, de ne mondd el senkinek sem, mert Rosei barátja természetesen nem tud róla, hogy szeretője van...! Ugye nem árulod el neki? –rákacsintottam és vártam a hatást. Azonban az elmaradt, és kínos csend követte a beszámolómat, ami persze teljesen légbőlkapott, és ’abban a pillanatban pattant ki a fejemből’ volt. – Szóval?

- Rosalienak szeretője van?! Hát ez csodálatos! És persze te nem tudod ki a barátja, ugye? –megráztam a fejem. Féltem kitör belőlem a hangos nevetés, ezért egy pillanatra elfordultam a férfitól. – Hát én vagyok! Én! Ez csodálatos...Rosalienak szeretője van! – megragadta a vállam és maga felé fordított. – De miért hinnék neked? Rosalie nem olyanfajta lány.

- Egy: higgy nekem, mert ezt ő mondta. Nem szokásom hazudni..én sem vagyok olyanfajta lány. Kettő: nem tudtam, hogy te vagy Rosei barátja, mert akkor..soha nem mondtam volna ezt el. Három: ha már itt vagyunk, és a barátnődet úgy is elveszítetted, miért nem próbálsz ki egy új, napfényes kapcsolatot? – pár lépéssel közelebb léptem, és az arcát kezdtem simogatni.

- Mert nem szeretem a napfényt, ezért nem, Sandra. – ellökött magától, és leszaladt a lépcsőn. Az ajtóból kiáltott vissza. – Tudom, hogy hazudtál, Rosalie mindent elmondott nekem, és én hiszek neki! Hiszek neki, mert szeretem!

- Persze-persze cicafiú! –gonosz nevetésem visszahangzott a házban.

A bosszú- 1. fejezet

Hűvös volt, tökéletes idő az érkezésemhez. A Cullenek biztosan nagyon fognak nekem örülni és legfőképp szeretni. Az a sok idióta mind azt hiszi újszülött vagyok, és nagy-nagy szükségem van rájuk. De ostobák. Ha tudnák az igazat, hogy megdöbbennének...szóba sem állnának velem, gonosz lélekkel. De hát a megbízás, az megbízás. S ha a Volturik bíznak meg valamivel, illik tökéletesen, sőt... még jobban teljesíteni azt. Még soha nem mondtam csődöt, most sem fogok. –gondoltam. – Rosalie, a kedves kis Rosei, mama szeme fénye...remek meglepetés leszek.

Aztán végre megpillantottam a Cullen-házat tökéletes pompájában. Gyönyörű volt, de nem sokáig tudtam felmérni a terepet, mert nyílt a bejárati ajtó, és kilépett egy szőke hajú férfi, meg egy vöröses hajú nő. ’Biztos Carlisle és Esme’ –véltem.

-Jó napot kívánok! –kezdtem illedelmesen. Akárki akármit mondd, fontos az első találkozás- Én nem tudom jó helyen járok e, de a taxis azt mondta, itt lakik Dr. Cullen. Valóban?

- Üdvözöllek. Azt hiszem nem kell magázódnunk, hisz te is a csládunk tagja leszel mostantól kedves...- kezdte a nő, de amint látom nem olvasta el eléggé a levelet -amit küldtem természetesen apám nevében-, mert nem tudta a nevemet. Egy kis mosoly, olyan, ahogy a jó kislányok szoktak mosolyogni és készségesen segítettem a nőnek.

- Kassandra, Kassandra Hale.

- Óh hát persze! Elnézést, hogy nem ugrott be rögtön. – mentegetőzött Esme. Éreztem, nem fogok vele kijönni, de mindent meg kell próbálni. – De látom sok a csomagod, gyere be a házba és ismerkedj meg a többiekkel, meg nyugodtan ki is pakolhatsz.

- Szívesen megismerkednék a többiekkel... – mondtam és már indultam is az ajtó felé. Carlisle odajött hozzám és átvette a csomagjaimat. Nem mintha nem bírtam volna el őket. De azért játszottam tovább az illedelmes kislányt, és mosolyogva köszöntem meg a szép gesztust. Aztán amikor beléptünk a házba a nem lévő lélegzetem is elakadt. Hangulatos berendezés, tág tér és minden olyan dolog, amit Aronal sohasem láttam. Csodálatos, hogy engem választott ennek az ügynek a megoldásához, bár sokat gondolkodtam rajta miért. Aztán mindig arra a következtetésre jutottam, hogy mert én tudok a legjobban és legkönnyebben fájdalmat okozni –ha jól keverem a lapokat. A nappaliban felsorakoztak a vámpírok. Edward, mellette Bella. Alice és Japser, valamint Rosalie és Emmett. Ezek mind azt hiszik, semmit sem tudok róluk, pedig egyáltalán nem így van. Aro már több éve figyeli, jobban mondva figyelteti az újdonsült családomat. Mindent tud róluk, és már én is mindent tudok. Édes bosszú lesz, érzem.

- Ő itt Kassandra Hale, az új családtag. Kérlek titeket mellőzzétek az idiótaságot, és minden egyéb...számára szokatlan dolgot. – mondta Carlisle. Én mindenközben Rosalie arcát figyeltem. Úgy nézett rám, mintha sohasem látott volna, mintha idegen lennék. Aztán észrevettem, hogy szólni akar, én pedig egy gyors mozdulattal csendre intettem. Nem szükséges, hogy elkotyogjon valamit ezeknek a...üresfejű vámpíroknak. Neki is meg volt a lehetőség, ő is lehetett volna nagy vámpír. Olyan, akire az összes többi felnéz. Lehetett volna legenda. De nem élt a lehetőséggel, mert gyáva volt. Elmenekült. A munkám végén azonban erre is fényt fogok deríteni. A sok-sok átszenvedett év után, hagy szórakozzam én is egy kicsit.

- Sziasztok. – ez az ártatlan mosolygás kezdett az agyamra menni.

- Hello-bello Sandra! –kezdte Emmett.

- Kassandra. –csak a szüleim hívtak Sandrának, ők pedig már rég nem léteznek – a számomra. Elvetemült egy emberek voltak. Nekik sohasem számítottam. Általában a második gyereknek sokkal több meg van engedve, mint az elsőszülöttnek. A mi családunkban nem így volt. A testvérem, a kedves kis Rosei volt a család szemefénye. Én mindig a háttérben voltam. Aztán ahogy teltek az évek Rosei és én elég rosszban lettünk. Utáltam, amikor azt mondták nekem: „Nézd Sandra a nővéred milyen szépen tanul. Nézd milyen szépen úszik, nézd milyen csendben játszik! Nézd..Nézd...Nézd!” De azt egyszer sem mondták, de ügyes vagy Sandra, de szeretünk téged. Aztán egy szép nap Rosei eltűnt. A rendőrség három évig kereste, mindhiába. Akkoriban sem kaptam több figyelmet, sőt anyám néha megvert, mondván az én gonoszságom miatt szökött el, és lett öngyilkos a testvérem. Hisz mi más magyarázata lett volna annak, ha a rendőrök három év keresés után sem találják?! Aztán nem sokkal a nyomozás befejezése után hazatért a nővérem. Akkor tizenkilenc éves volt. Temérdek pénzt hozott haza. A szüleim mind neki, mind a pénznek örültek és én ismét háttérbe kerültem. Rosei egy este elmondta, hogy jegyet vett egy nagy hajóra, és megkért, kísérjem el. Tizenhat éves fejjel a válasz nem volt. Ő soha többet nem kért meg rá, kísérjem el, én pedig sohasem hoztam föl ismét a témát. Aztán egy nap egy levelet találtam az ágyamon, amiben az állt, hogy elutazott. Nekem pedig azt tanácsolta keressem meg egyik barátját Olaszországban. Volt cím, telefonszám... minden ami kell. Aztán a levél végére még odabiggyesztette, hogy ezt a levelet ne mutassam meg szüleinknek, mert nekik egy másik üzenetet hagyott, ami egyáltalán nem egyezik az enyémmel. És persze azt is közölte, soha többet nem fog hazatérni. Úgy gondoltam, ezt a kérést igazán teljesíthetném, mivel végre örökre kiszállt az életemből...és talán minden jóra fog fordulni. Hát tévedtem. A szüleimnek nem mondtam el, hogyan köszönt tőlem el Rosei, de sajnos ez is a káromra szolgált. Anyám intézetve dugott, apám meg...mintha nem is lett volna. Elvesztették a szeretett gyermeküket, aki meg maradt... nem kellett. Az intézetből tizennyolc éves fejjel szabadultam, onnét pedig egyből Olaszország felé vettem az irányt. Megkerestem a nővérem levelében magadott címet...de a bolt helyén egy óriási kastély állt. Felmerült bennem a kérdés: Rosei csak szórakozásból küldött ide engem?! Aztán eleredt az eső. Mivel a kastély egy tér közepén állt, nem volt más választásom be kellett lépnem az ajtón. Reméltem, ott majd menedékre lelek. Becsuktam magam mögött az óriási ajtót, s akkor két csuklyás ember jelent meg...az egyik nő volt. Azt mondták, már régen várnak rám, és menjek velük, én vagyok az új lehetőség. Soha nem mondtak nekem olyan kedves szavakat mint akkor, ezért velük mentem. Nem tudtam kik, azt sem, hogy hová visznek s hogy miért, de megbíztam bennük. Egy sötét terembe vezettek és arra kértek várjak, míg megérkezik Aro. Pár perc és megjelent a hatalmas úr, Aro. Ő elkezdett mesélni nekem. Elmondta azokat a dolgokat, melyekről csak én tudtam. A titkos levelet, melyet még Rosei hagyott nekem, a szüleim okozta bántó dolgokat. Olyan történésekről beszélt, amikről rajtam kívül senki sem tudott, tudhatott. Aztán amikor befejezte a mondandóját a szemembe nézett és megkérdezte, akarok a hozzá, és a családjához tartozni. Nem gondolkodtam egy percig sem, igennel feleltem. Aztán elsötétült előttem minden, és csak a fájdalmat éreztem. Vérre szomjazva tértem magamhoz. Emlékszem, azon az éjjel tíz ember halálát okoztam. De nem sajnáltam őket, egy csöppet sem...engem is sokszor bántottak én pedig szinte már késztetést éreztem, hogy én is bántsak valakit. De aztán Aro átnézett rajtam, és az új nőcskéjével, Victoriával játszadozott, én pedig ismét a háttérbe kerültem. De már nem hagyhattam, már nem. Azt tanácsoltam az uramnak, hogy küldje el Victoriát a legfontosabb küldetésre, hisz ne olyan családtagra bízza a dolgot, aki el is bukhat...! Aro megtette, Victoria pedig elbukott...és akkor az úr kitagadta őt, én pedig elfoglalhattam a hőn áhított helyet Aro mellett. Most rám bízta a legfontosabb feladatot, de én nem fogok elbukni!

- Óh, bocsánat.. –zökkentett ki Emmett a gondolataimból. – Nem szeretnél kipakolni, hugica?

- Hugica? – vontam fel a szemöldökeimet. Hogy mer egy ilyen fattyú hugicának nevezni?! – Maradjunk inkább a Kassandránál. Azonban szívesen kipakolnék..van egy pár holmim.

- És még mennyi lesz! – ujjongott Alice.

- Nem szeretnék sokkal többet, mivel nem akarok sokáig maradni. Csak a kezdeti nehézségek idején kell segítenetek, de azt hiszem, ezt az apám is leírta a levelében. –fordultam a szőke orvos felé. Hm...veled is elszórakozok, kedves Carlisle. Úgy felforgatom ennek a családnak az életét, mint még soha...senki!

- De, persze..csak tudod, a kezdeti nehézségek olykor több évig, évtizedig is kihathatnak. Csak akkor szeretnélek téged magadra hagyni –ha mér ennyire menni szeretnél-, ha megerősödtél és semmi vágyat nem érzel az emberi vérre. Ugye, megértesz minket? A mi esetünkben egy bukás óriási lavinát indít el...- mondta a doktor.

- Persze, értem. De biztosíthatom, hogy én erősebb vagyok az eddigi újszülötteknél és már most sem kívánom a vért...csak az apám tudja, hajthatatlan volt.

- Meg is értem...! Bella kérlek, mutasd meg Kassandrának a szobáját, és segíts neki a pakolásban. – vágott közbe Esme. Lehet neki tűnt csak fel, hogy hová is igyekeztem...

- Majd én! – lépett el Emmett mellől Rosalie. – Bella maradjon csak, én is szívesen megmutatom Kassandra szobáját.

- Ugyan Rosalie, hagyd csak...majd én. –ellenkezett Bella is. Micsoda egy őrült népség. Ez a kis barna nem veszi észre, hogy Rosalie le akarja rázni..bár elég szánalmasan teszi.

- Én szeretném! –kiáltotta Rosalie, aztán megijedt a saját hangjától. Minden szempár rá szegeződött, elég kínos helyzet volt. De a lány megpróbálta menteni a menthetőt, így folytatta. – Engem sohasem bíztok meg fontos feladatokkal...ezért azt hittem, hogy talán ezt...rám bízzátok. Noha ez sem olyan fontos, de szívesen megmutatnám Kassandrának a szobáját..

- De Rosalie...- kezdte Bella, de közbeszóltam.

- Nekem tökéletesen megfelel Rosalie is, és talán neki is jó lenne...ha rábíznátok néha valamit.

- Szerintem Rosalie is nyugodtan felvezetheti Kassandrát a szobájába...- szólt Esme, és a csomagokra mutatott, hogy vigyük felfelé az emeletre, még mielőtt valaki beleszólna. A lány előttem ment fel a lépcsőn én pedig mint kis, szelíd lányka követtem őt. Aztán amikor beértünk a tágas kis helyiségbe, becsapta maga mögött az ajtót, és feketén izzó szemmel nézett rám.

- Te életben vagy?? –nézett rám Rosalie.

- Amint látod. –végigmutattam magamon. – Jobb vagyok, mint új koromban. De én aligha vagyok meglepve, hogy te itt vagy..és élsz. Mindent tudok rólad.

- Mi..mindent?

- Eleget ahhoz, hogy tönkretegyelek. A szép kis családod mindent meg fog tudni rólad, te pedig elmenekülsz. Bella pedig végre az enyém lesz..

- Miért vagy itt, Sandra? – kérdezte. Milyen ostoba vagy...

- Ejnye..hát illik így fogadni egy rég nem látott ismerőst, kedves Rosei... vagy jobban szereted a Rosalie-t? – kérdeztem mosolyogva, témát váltva. Nem kell neki mindent megtudni.

- Miért jöttél? Mi dolgod neked itt?

- De kérlek...újszülött vámpír vagyok, nekem segítségre van szükségem. Nem bírom ezt a nagy terhet egyedül.

- Sandra, mind a ketten tudjuk, hogy te nem vagy újszülött, valamint azt is, hogy valami sötét dolgot szeretnél véghezvinni. De nem engedem!

- Rosei, tudod mennyit nyeltem én miattad? –tekintetem elsötétült, kezeim ökölbe szorultak. – A szüleim mindig téged szerettek jobban, én örökké az árnyékodban éltem. Itt az ideje, hogy megfizess.

- Mit akarsz? Odaadom, csak menj el innen!

- Kedves Rosei. A beszélgetésünk kezdetén ha figyeltél mindent elmondtam. Rakd össze a képeket...és világos lesz előtted minden. De ha megbocsátasz, most szeretnék kipakolni... majd később még beszélünk.

- Nem megyek innen el! Le fogsz jönni Carlisle-ékhoz, és mindent el fogsz nekik mondani. Megértetted?!

- Ugyan miért tennék ilyet?! Nem vagyok ostoba, nem vágom magam alatt a fát...! – elkezdtem kipakolni a bőröndömből, és azon gondolkoztam, hogyan tehetném még fájdalmasabbá az érkezésemet. – Aro üdvözletét küldi, és reméli a végére megjön az eszed...

- Aro? –nézett rám értetlenül Rosalie.

- Aro, Olaszországból. – látva az elképedést az arcán zavartalanul folytattam. – Honnan tudok én róla, és arról, hogy ismer téged? Nem emlékszel, még te küldtél el hozzá. Nos én igénybe vettem a ....

- Én nem is hozzá küldtelek. Én...én Erichez küldtelek, de Aro...

- Aro megölte a te kedves kis Ericedet. –nevettem fel. – Én tanácsoltam neki, hát nem csodás?

- Te?

- Én. Amikor átváltoztatott és a családja tagja lettem, megmondtam neki, hogy ölje meg. Tudtam, hogy így árthatok neked a legjobban...és láss csodát, nem is tévedtem túlságosan sokat. Azóta nem vagy boldog, csal árnyéka vagy önmagadnak.

- De te nem is tudhattál róla.

- Hát ha rajtad múlt volna tényleg nem. –vigyorogtam. – De tudod Aro és én...nos közeli kapcsolatba kerültünk, és ő azt tette, amit én akartam. De persze egyik csoda sem tart örökké: megérkezett Victoria. De őt hamar eltakarítottam a színről...és most újra a hőn áhított férfit akarom és fogom is megszerezni. Ám ehhez a drága családodat el kell tüntetnem, tönkre kell őket tennem. Ne állj az utamba Rosei, mert még téged is el kell pusztítsalak. – rövid szünet után az ajtóhoz mentem és résnyire nyitottam. –Következzék hát az első felvonás!

-Miről beszélsz? Olyan vagy, mint egy őrült...

- Örült...hm lehet. De most elkezdődik! – kis szünet után elkiáltottam magam. – Hát te vagy az?! Óh Rosei, hát ezért szerettél volna te feljönni! És én meg sem ismertelek.. kedves nővérem! Ó Rosei! Ismét együtt leszünk, úgy mint rég.. – a kis színdarab után a nyakába vetettem magam és addig nem is engedtem el, míg fel nem jött a szobámba Carlisle.

- Mi ez a nagy hangzavar? –kérdezte. – Rosalie, csak nem bosszantottad fel Kassandrát?

- Óh nem, nem erről van szó! Tudja...mi ismerjük egymást. Rosalie a nővérem, de én azt hittem, hogy meghalt, amikor elsüllyedt a Titanic...azóta nem találkoztunk, semmi életjelet nem adott magáról, így szüleimmel azt hittük, hogy ő nincs többé. –elhallgattam a hatás végett, és közben a férfi arcát pásztáztam. Nehéz volt visszafojtani a kacagásom, de a sikerért meg kell szenvedni.- És most, újra együtt lehetünk!

- Rosalie, te voltál a Titanicon? – kérdezte a férfi kissé idegesen.

- Hát...- habozott a nővérem.

- Voltál, vagy sem?

- Hát én..valóban voltam a Titanicon. – Rosalie lesütött szemmel beszélt Carlisle-hoz.

- De a hajó 1912-ben süllyedt el, és...te akkor már vámpír voltál. – gondolkozott a férfi. – Te vámpírként voltál azon az óriási hajón?! Ki változatott át?

- Hát én.. tudod Carlisle, ez egy nagyon bonyolult dolog. – kezdte Rosalie.

- Rendben, akkor menjünk le a nappaliba és ott mindent el tudsz mesélni, hisz van időnk. – mosolygott rám Carlsile, Roseira pedig sötét pillantást vetett és kiment a szobából.

- Köszönöm, te kis pióca! – fordult felém a lány.

- Mondtam, hogy tönkreteszlek, ha az utamba állsz. – nevettem fel gonoszan és már mentem is lefelé a nappaliba.

Az igaz szerelem

Hát ezt is megéltük, Kedves Olvasóim! Ez az utolsó fejezet és...ennyi volt. :) Szerettem írni ezt a történetet, de mindennek vége van egyszer. Azonban nem kell sokáig várnotok, mivel dolgozom egy másik történeten, amit ide fogok feltölteni, itt lehet majd azt is olvasni. Twilight-os lesz, remélem az is ilyen sikereket fog elérni, mint ez a kis történet! :)

További kellemes olvasgatást, és szép napot!

-Először is, válaszolnod kellene pár kérdésemre. – kezdte Carlisle, miután bezárta mögöttem az ajtót. Egy székre mutatott jelezvén, hogy foglaljak helyet. – Rendben?

- Persze. – igazából semmi kedvem nem volt ehhez az egész vizsgálathoz. Minek ez a nagy felhajtás?! Hisz mindenki tudja, hogy úgyis átváltozom...

- Mikortól érzed ezeket az erős fájásokat?

- Nem tudom pontosan megmondani..de körülbelül akkortól jelentkeznek, amióta kiderült, hogy terhes vagyok.

- Ilyenkor hol érzed a fájdalmat?

- A hasam környékén. De legutóbb a torkom is égett.

- Oké, a kérdésekkel megvolnánk...egyenlőre. Vért szeretnék tőled venni.

- Vért? – hitetlenkedtem. – Te vért szeretnél tőlem venni?! De hát...hogyan?

- Úgy gondolom megváltozott a belsőd, jobban mondva a belső folyamatok a testedben. Így vért is tudok tőled venni. Ez nem olyan nagy gond, mert elképzelhető, hogy visszaállítható a változás, és újból teljes, változatlan életet élhetsz. De...hogy meg tudjam mondani, hogy visszatudom e állítani a már elindult folyamatot meg kell vizsgálnom a véred.

- Óh. De az is lehetséges, hogy átváltozom, igaz?

- Ez is benne van a pakliban, de én mégis azt hiszem, hogy ezt a farkas gént, úgymond fel lehet szívni a testedből.

- Ez nevetséges.

- Talán annak hangzik, de egyáltalán nem az. Persze csak akkor működik, ha nem terjedt szét túlságosan a testben. Úgy képzeld el ezt az egész farkas gént, mint egy daganatot. Ha nem áttétes, azt is ki tudják az orvosok műteni a testből úgy, hogy semmi nyoma nem marad. Ez is így működik...majdnem. – magyarázta. Igazából még mindig nem győzött meg és tudtam, hogy soha nem is fog, így nem ellenkeztem többet. Hagytam, hogy levegye a szükséges vért, hogy mihamarabb szabadulhassak a szobából. – Köszönöm, hogy a rendelkezésemre álltál. Pár óra múlva már kiderül az igazság; addig is jó szórakozást.

- Akkor később találkozunk. – és kiléptem az ajtón. Jó szórakozást, mondta Carlisle. ’Hogyan tudnék szórakozni, amikor pár órán belül ki fog derülni, hogy véget ért az életem? Egy felesleges gén miatt, melyet a szüleimtől örököltem. Ha elmondták volna az igazat, talán nem lettem volna vámpír, és most nem kéne az életemtől elbúcsúznom... ’- gondoltam. Felmentem a padlásra, tudtam, hogy ott nem fog zavarni senki sem. a biztonság kedvéért magamra zártam az ajtót, a kulcsot pedig egy letakart bútor alá rejtettem. Miért? Jó kérdés, nem tudok rá válaszolni. Aztán leültem a poros földre. Talán ez volt az a hely az egész házban, amit Esme nem takarított; és az olyan napokon, amikor az ember valaki, vagy valami elől el akar bújni, tökéletes rejtekhelyül szolgált. A padláson sohasem keresnek senkit sem.
Egy kismadár szállt az ablakpárkányra. -Ezzel az ablakkal az egész tér nagyobbnak tűnt, és még a fény is betört a poros kis kuckóba. – Nagyon szép madárka volt, nem akartam elijeszteni, mégis azt akartam, hogy szálljon a kezemre, és hallgasson végig. Legyen ő az egyetlen élőlény –rajtam kívül-, aki tudja, mire készülök. Óvatosan csusszantam a párkányhoz, és reménykedtem nem repül el a madárka. Aztán kinyújtottam a karom, majd a mutatóujjammal közelítettem a tollas élőlény felé, aki hihetetlen módon átugrott rá. Csak néztem, és ő is csak bámult...így a végére lett egy szárnyas kisbarátom is, akinek mindent elmondok.

-Hát szia! –másik kezemmel megsimogattam a szárnyait...engedte. Aztán egyszer csak felszállt az ujjamról, de pillanatokon belül újra elhelyezkedett. Észrevettem, hogy beteg. A szárnyával nem volt valami rendben. – Te is beteg vagy? Jaj te szegény kis tollas...! De te még meggyógyulhatsz, viszont én?! Meghallgatsz engem? Meghallgatod, hogy mi bánt és nem mondod el senkinek sem? – úgy tűnt, mintha bólintott volna. ’Bella, ne képzelődj. Már az is elég nagy baj, hogy egy madárral beszélsz, de az meg már végképp felháborító, hogy komolyan is gondolod. ’-suttogta a belső hangom. De miért hallgattam volna rá? Úgyis vége...így tovább beszéltem az új barátomhoz. – Tudod én vámpír vagyok, azaz voltam. Kiderült, hogy farkas gént hordozok, és pár órán, napon belül az is világos lesz, hogy át fogok változni...farkassá. Nem akarok. Inkább örökre érezni akarom a kínzó fájdalmat, de nem akarok farkas lenni. –elcsuklott a hangom, és sírni kezdtem. De el szerettem volna mondani a madárnak mindent, hogy egy valaki tudja mire készülök. – Van itt egy kismanó a hasamban, és van egy szerelmem is. Ha átváltozom, mind a kettőjüket elveszítem. Én...én arra gondoltam, arra az elhatározásra jutottam, hogy ha már el kell veszítenem őket, hát magam miatt veszítsem el, és ne egy idióta gén miatt, amit örököltem olyan emberektől, akik születésem pillanatában lemondtak rólam. Őket is meg akartam keresni, de már nem fér bele az időbe. Tudom, hogy Carlisle és talán a többiek is kezdettől fogva tudták, kik is a szüleim...és azt is, hogy ezt a gént hordozom, de bíztak benne, hogy vámpírból nem lehet csak úgy átváltozni farkassá. Hát én erre nem szeretnék rácáfolni, szóval én...mihelyt megtehetem elbúcsúzom ettől a világtól. – nagyot nyeltem. Ezt még nem mondtam el senkinek sem, még hangosan sem ejtettem ki ezeket a szavakat egymás után; és nagyon megrémültem. Felmerült bennem az a kérdés, hogy tényleg ezt akarom? De aztán jött a tény, hogy farkassá változom, azt pedig nem akartam. Inkább meghalok, mintsem egy szőrös valami legyek. Alapjában véve semmi bajom nem volt a farkasokkal...de én nem szerettem volna azzá válni. Én a magam kis életét szerettem volna tovább élni, de lehetetlen volt. – Nem búcsúzom senkitől, csak fájdalommal járna és félek,még az utamról is letérítene. De most nem hagyom magam, most már nem. Azt hiszem ma este apámhoz költözöm. – a madárka csicsergett párat, majd kiszállt az ablakon. Megijedt talán? Pedig őt nem akartam bántani. Sőt...magamat is megszabadítom csak a fájdalomtól, ami ezután következne. Helyesen cselekszem, ebben biztos vagyok!

***

-Itt vannak az eredmények. – mutatott egy borítékra Carlisle. Az ebédlőben ültünk, én Edward és Alice mellett. A Cullenek a kezeiket tördelték, mintha nem tudnák mi van a borítékba. Én kínosan mosolyogtam, és vártam az igazságot. Carlisle arcára fájdalom ült ki. Aztán rám nézett és csak ennyit mondott: - Sajnálom.

- Hát...akkor, az lesz a legjobb... –kezdtem, de hangom újra és újra elakadt. Szerettem ezeket az embereket, az életem részévé váltak és el kellett őket hagynom. – Köszönök mindent, amit értem tettetek. Nagyon...nagyon szeretlek titeket. Viszont azt hiszem, nekem mennem kell, nem lehetek tovább veletek. Hamarosan farkassá változom és nem akarok semmiféle bonyodalmat okozni. Nem megyek vissza Los Angelesbe, már nem. Alice, ami ruháim ott vannak, adományozd el, vagy ha nem dobd ki őket. Nem lesz szükségem ilyen gyönyörű ruhákra többet. És most...most elmegyek. – Edwardra mosolyogtam, és kiléptem a házból. Edward természetesen utánam jött, és marasztalni akart.

- Bella, maradj! Szeretlek, nem mehetsz el!

- De muszáj. Tudod soha nem hittem, hogy lesz majd valaki, akibe szerelmes leszek, akiért bármit megtennék. De aztán egy felhős napon megpillantottalak téged és tudtam, éreztem, hogy mégis létezik a szerelem. Onnantól kezdve mindig melletted akartam lenni, és érezni akartam, hogy te is szeretsz. Mindent megadtál nekem, még olyan dolgot is, amit soha nem kértem. De egyszer mindennek vége kell hogy legyen...aki megszületik meghal, aki gazdag a végén szegény lesz, és a nappalt az éjszaka követi. Ez a dolgok rendje. Nekünk csak ennyi idő volt megírva...nem tehetünk a sors ellen semmit. Mennem kell, akárhogy fáj is, itt kell hagynom mindent és mindenkit. Ez a pici Cullen meg sem születhetett, mert....mert nem tudtam ki is vagyok valójában. De ne légy szomorú, nem hagyom, hogy szenvedjen. – biztatóan mosolyogtam, de a szívem kimondhatatlanul fájt. – Isten veled Edward Cullen, szeretlek!

- Bella! Drága Bells, kérlek ne! – az arcomra fagyott mosollyal ültem be egy kocsiba, és hajtottam el. El, minél messzebb a Cullenektől. kocsiban kitört belőlem a visszafojtott zokogás. Rohantam a vesztem felé.

***

A régi ház felé tartottam. Bíztam benne, hogy találok ott valami gyógyszert...mondjuk altatót. Ahogy bekanyarodtam a kapuhoz észrevettem, hogy kivágták az öreg tölgyet, ami az udvarunkon állt. Ki tehette, és miért? De már nem érdekelt az ok, már nem érdekelt semmi, csak a halál. Feltéptem a bejárati ajtót, és rohantam a konyhába. A konyhaszekrényben, egy polcon tartottuk az orvosságokat. Nem hittem a csodákban, mégis megpillantottam az orvosságokat. Kutakodtam, és hittem, hogy találok legalább egy doboz altatót. S már amikor fel akartam adni a keresést, a kezemközé akadt egy felbontatlan doboz, melyre apu írta a következőt: altató. Hogy az volt a benne, és hogy miért kézzel volt a dobozra írva az altató szó, igazán nem érdekelt. Engedtem egy pohárba vizet, és felmentem a szobámba. Minden kéznél volt. Víz, orvosság. Tökéletes, fájdalommentes halál. De nem volt olyan könnyű elbúcsúzni az élettől. Úgy döntöttem írok egy búcsúlevelet, melyben megmagyarázok mindent.

Nem akartam farkas lenni.
Ha a gyermekemnek meg is kell halnia, akkor miattam haljon meg, és ne egy átkozott gén miatt.
Nem akartam elveszíteni a gén miatt a szeretteimet. Ezt is magam miatt akartam.
Rég nem beszéltem apuval.
Nem akartam a rezervátumban élni, utáltam Billyt.
Vigyázzatok Jake-re.
Szeretlek Edward! Én és a kis Cullen nem fogunk sokat szenvedni. Tudod rég meg akartam kérdezni, mit szólnál, ha őt is Edwardnak hívnánk majd, de...valahogy sosem jutott rá idő. Éreztem, hogy fiú volt, ezért a lány néven nem is gondolkodtam....sajnálom.

Bella, aki nem akart a gén miatt szenvedni.

Tudtam, hogy nem a legtökéletesebb levél, de a lényeg benne volt, és csak ez számított. A lapot összehajtottam, majd ráírtam, hogy: Csak Culleneknek! Bár tisztában voltam vele, hogy úgyis ki fogja nyitni az az ember, aki rám talál...de így jobban éreztem magam. Leültem az ágyra, és egyenként kezdtem bevenni a kis fehér orvosságokat. Azért egyenként, hogy ha meggondolom magam, akkor legyen visszaút...
De nem gondoltam meg magam. Már rég eldöntöttem mit fogok tenni, és nem futamodhattam meg az utolsó pillanatokban. Miután lenyeltem az összes kis fehér ellipsziseket, vártam.
Több percig ültem az ágyamon, aztán egyszer csak émelygést, és erős fejfájást éreztem. Majd elkezdett velem forogni a világ. Lefeküdtem az ágyra, és nem sokkal később megszűntem létezni.

***

Ismét a semmi közepén találtam magam. Ott, ahol apuval..és legutóbb Alice-szal beszéltem. Annyi volt a különbség, hogy most már magamat is láttam, és még sok-sok embert, akik mind egymással beszélgettek. Senki sem figyelt rám. Aztán egyszer csak egy erős kéz megszorította a vállam és maga felé fordított. Az apám volt az. Tekintete tele volt fájdalommal, talán szánalom is volt benne.

-Mit csináltál? – kérdezte.

- Én...itt vagyok. Újra beszélgethetünk! – próbáltam terelni a szót. Megtettem, megöltem magam és a gyermekemet, de ezt nagyon nehéz volt igazából beismerni, kimondani.

- Azt kérdeztem mit csináltál! Látom, hogy itt vagy, és meg kell mondanom sajnállak. Mi lett veled? Te nem voltál ilyen...te nem voltál gyenge. Miért a halált választottad az élet helyett?

- Mert az az élet, amit nekem kínáltak, maga lett volna a pokol. Ha az életemet pokollá kell alakítanom így is úgyis, akkor azt az én akaratom miatt tegyem, és ne egy hülye gén miatt. Azt hittem, te majd megértesz, és segítesz nekem. – feleltem. – De akkor...ezt nem jól hittem.

- Menj vissza!

- Nem tudok...ez már nem olyan, mint például amikor Edward megharapott. Most már látok másokat is, és magamat is. Már nem csak te és én vagyunk...meghaltam.

- Vissza tudsz menni!

- Apu értsd már meg, hogy nem fogok farkas lenni! Nem és kész! Itt maradok... mindenkinek jobb lesz így.

- És Edward, a Cullenek, velük mi lesz? Miért nem búcsúzol el tőlük normálisan?

- Úgy érted...utána visszajöhetnék? – kérdeztem.

- Ha nagyon szeretnél igen. Nem kell visszamennie a lelkednek a testedbe, hanem...

- A lelkemnek?

- Miért, szerinted, most ez..amit látsz ez a tested? A többi embernek a testét látod? Ruha van rajtuk, olyanok, mint akik mindig éltek...de mi lelkek vagyunk. A testünkre itt nincs szükség, megvagyunk nélküle. És te is visszamehetsz a Földre, mint egy lélek...

- De akkor ők nem fognak látni engem...

- De, fognak! Öt perc múlva indul egy csoport le a bolygóra. Elintézem, hogy velük menj. Még ma visszajönnek, csak elbúcsúznak a szeretteiktől...a többségük balesetben halt meg, így nem tudtak búcsút venni a családtól, a barátoktól. Velük szeretnél menni? – kérdezte az apám.

- Igen. –feleltem.

***

Egyik pillanatban még a fehérségben voltam, a másikban meg a Cullen-ház előtt álltam. Csend volt. Szorított az idő, így gyorsan az ajtóhoz mentem. Kopogni akartam, de amikor kezem az ajtóhoz ért nem hangzott semmi. Bátorkodtam lenyomni a kilincset. Edward a nappaliban ült. Csak bámult maga elé. Aztán mintha villámcsapás érte volna felállt, és odajött hozzám.

-Bella! Tudtam, hogy visszajössz. – meg akart ölelni, de olyan érzésem volt, mintha nem ért volna el...mintha túl messze lettem volna tőle, pedig ott álltam előtte. – Mi ez?

- Búcsúzni jöttem, Edward!

- Hogy érted ezt?

- Én....meghaltam. Ez, aki itt áll, csak a lelkem, a testem a régi házban van. Altatókat vettem be, és már nem élek. Azért jöttem, hogy ezt elmondjam neked, hogy tudd, hogy mi van velem, és hogy mindig veled leszek...mert lejövök majd hozzád onnan fentről, és ...

- Bella, ez ugye valami vicc?! Csak viccelsz, igaz?!

- Nem, nem viccelek. Apu elintézte nekem, hogy lejöhessek egy csoporttal, akik szintén búcsúzni jöttek. Nem tudom mi lesz velem később, de muszáj volt megtennem, muszáj volt véget vetnem ennek az egésznek.

- Már hogy lett volna muszáj? Carlisle megbírt volna gyógyítani...lehet megbírt volna...- roskadt vissza a kanapéra.

- Ugyan már, Edward. Carlisle semmit nem tudott volna csinálni velem. A gén a testemben van, nem lehet onnan csak úgy kiszippantani, mint ha ott sem lett volna. A régi házban találtok egy levelet, oda is leírtam pár gondolatomat, de így is el szerettem volna búcsúzni. Szeretlek Edward!

- Ha szeretnél, akkor most nem lenne, nem lenne ez az egész.

- Hogy mondhatsz ilyet?! Mindenképp elszakadtunk volna egymástól, de így legalább...veled lehetek mindig! Hát nem értesz?

- De, és ez szomorít el. Feladtad az életed csak azért, mert farkas lettél volna. Ez...

- Nem akartam az lenni. Nem akartam, hogy a gén ölje meg a gyermekemet, nem akartalak elveszíteni a gén miatt. Ha mindenáron meg kellett halnia a kicsinek, és el kellett tőled szakadnom, azt magam miatt akartam tenni. És...büszke vagyok rá, hogy megtettem. Gyáva dolog lett volna, hogy beszedtem az altatót? Lehet. De teljes életet élhettem, és most apám mellől vigyázok rád, rátok. Mert szeretlek.

- Gyere vissza Bells, kérlek gyere vissza!

- Nem lehet...már nem. Meghaltam...nem tudok már veled lenni, mint test a testtel, de mint lélek a lélekkel...úgy igen. Örökre.

- Utánad megyek!

- Ugyan már, nem hagyhatsz itt mindenkit, csak mert én nem vagyok itt. – mosolyodtam el.

- Te is ezt tetted, én miért ne tehetném meg?

- Nos...mert te nem én vagy, és mert te nem is ölheted meg magad. Te vámpír vagy, nem pedig egy félig vámpír negyed ember, negyed farkas, mint én voltam. Most már úgy élhetek, mint egy igazi vámpír, vérivás nélkül.

- Ha azt hiszed nem megyek utánad, nagyon tévedsz! Mert én veled akarok lenni, örökre! – meghallottam a hívó jelet. A mosoly lefagyott az arcomról, bár azt sem tudom miért jelent meg rajta.

- Mennem kell! Hívnak..! Mondd meg, hogy hol van a testem, temessétek el, és tudd, hogy mindig veled leszek! – és már ismét a fehérségben találtam magam. Mielőtt idejöttem volna, mintha azt mondta volna Edward, hogy utánad megyek úgyis, bármit teszel...
De ebben nem voltam biztos, lehet, hogy csak apró képzelgés volt az egész.

***

-Sikerült elbúcsúznod a Cullenektől? – kérdezte apám hosszú idő után. Miután visszajöttem a Földről egy lelket sem láttam a fehérségbe; még azokat sem, akik velem utaztam. Nem tudtam miért...

-Csak Edwarddal találkoztam, de neki mindent elmondtam.

- Mondott valamit?

- Annyit, hogy menjek vissza vagy utánam jön. De ez fizikai képtelenség, hogy ő ide jönne...nem lehet. Öh...lehet itt egy kicsit egyedül lenni? –érdeklődtem. Apám bólintott, és egy tölgyfára mutatott. Olyan volt, mint amilyen otthon, a régi ház udvarán állt. Odamentem a terebélyes fához, és leültem a tövébe. Vágytam a magányra, hogy gondolkozhassak, és hogy reméljem, jobb lesz minden, és nem fog ennyire hiányozni Edward. Megbántam már az egész öngyilkosságot...talán jobb lett volna farkasként. És akkor eszembe jutott a kis Cullen, akit Edwardnak akartam nevezni, és biztos vagyok benne, hogy Edward is beleegyezett volna. Ő soha, semmilyen körülmények között nem születhetett volna meg. Miért? Miért kellett neki születése előtt meghalnia? Gondolataimba merülve ültem a fa alatt, amikor apám hangja megütötte a fülemet.

-Bella! Bella!

- Igen apu?! Itt vagyok a fánál..

- Új lelkeket hoztak! Nézd... –mutatott az óriási tömeg felé az apám. Ennyi ember hal meg egyszerre? És akkor a szemem megakadt egy ismerős alakon.

- Az ott...- mutattam a férfire, majd apámra nézte. Ő bólogatni kezdett, én pedig fejvesztve rohantam az ismerős idegenhez. Amikor odaértem megdöbbenve meredtem a férfira. – Edward?!

- Én megmondtam, hogy utánad jövök! –mosolygott, aztán karjaiba kapott és megcsókolt.

- De hát...hogy? Miért?

- Mert szeretlek, és mert nekem csak te vagy a fontos. Nélküled nem tudtam volna élni...és egyszerűen kerültem ide. Megkértem az egyik farkas komámat, hogy végezze el a dolgát.

- Jake?

- Nem... hanem Billy.

- És a többiek? Úgy értem Carlisle-ék?

- Carlislének elmondtam, ő azt válaszolta, tegyek amit jónak látok, hisz egy nap..úgyis visszatérünk hozzájuk.

- Visszatérünk? Innen?

- Hát persze. A vámpírok nem halnak meg...csak aludni mennek. – és újra egy szenvedélyes csókban forrtunk össze.

Hát ilyen a szerelem. Olykor nehéz...! Olykor köves és kanyargós út vezet a boldogsághoz, de legalább vezet oda valami. Halálom után döbbentem rá igazán, hogy Edwardhoz tartozom, és csak ő kell nekem ahhoz, hogy boldog legyek.

Végül mégis...?!

-De ezek nagyon fontos kérdések, Bella.

- Fontosak, tudom. De akkor is... ha tudnátok azokról a dolgokról, amik velem történnek, biztosan nem az lenne a legnagyobb bajotok, hogy nem iszom vért. És megkérlek, hogy ma ne az én egészségi állapotom legyen a beszélgetésünk témája, hidd el beszélek erről eleget. – mondtam.

- Az lehet, de nem velem. És milyen dolgok történnek veled?

- Edward, az istenért! Az előbb kértelek, hogy ne beszéljünk erről...

- Én meg az előbb mondtam, hogy miért fogunk erről beszélni. Engem hidegen hagy, hogy te kivel mit beszélsz az állapotodról..! De nekem mindent el fogsz most mondani, mivel a gyermekem anyja, és a szerelmem vagy... – hadarta el az utolsó szavakat. De kimondta és ez nekem többet jelentett mindennél. A szerelme, és gyermeke anyja. A falak, amiket magam köré vontam, egyből leomlottak, és készségesen kezdtem mesélni Edwardnak.

- Tudod, nagyon nehéz erről beszélnem, főleg neked...amikor te állsz hozzám a legközelebb. Szóval...amióta megtudtam, hogy kisbabánk lesz, elég furán viselkedik ez a vámpír ösztönöm, ha nevezhetem így..! Öhm, ...néhanapján elalszom, sírok, és egyéb emberi tulajdonságaim is visszatérnek. Mint például a szomjúság. Ezt tegnap este éreztem először, de senkinek nem beszéltem róla...magamnak sem ismertem be, hisz lehetetlen. Hát...ezek történnek velem, azon kívül, hogy alig iszom vért. Na akkor melyik a szörnyűbb?! – néztem rá. Az arcán a megdöbbenéstől a fájdalomig minden fellelhető volt. Kíváncsi voltam mit fog válaszolni...

- Felhívtam, illetve felhívattam Carlsile-t Rosalie-val, amikor te a földön feküdtél a fájdalomtól. Azt tanácsolta, hogy költözzünk vissza Forksba, mert ő nem tud szaladgálni a két város között, amikor neked fájdalmaid vannak; és mivel a fájdalmaid egyre gyakrabban jelentkeznek, tény, hogy nem várhatjuk el tőle az állandó szaladgálást. Azonban egyik felem, nem akar eleget tenni ennek a kérésnek. Félek, hogy Billy...megtámadna amikor nem vagyok melletted, és elvinne tőlem...és nem lenne még egyszer olyan szerencsénk, mint utóbb. Azt pedig nem bírnám elviselni, ha te...olyan szőrös csomó lennél. – mondta.

- Én sem szeretném..és nem is szeretnék visszamenni Forksba. Kibírom ezeket a pillanatnyi kellemetlenségeket..igazán nem kell egyből rosszra gondolni, és rohanni a semmiért..! Szóval én azt tanácsolom, maradjunk itt. – kis szünet után folytattam. – Félek, Edward.

- Mitől?

- Attól, hogy valami nem jól van velünk. Mármint...velem és a kicsivel, meg persze velem és veled sincs minden rendben, de azt hiszem komoly szűrök lehetnek majd vele.. –mutattam a hasamra. Edward az ölébe vont, és elkezdte simogatni az arcom, a karom, majd a hasam. Belefészkeltem magam a biztonságot nyújtó férfi ölébe, és teljesen megnyugodtam. – De mégis azt szeretném, ha itt maradnánk, Los Angelesben. Én nem félek Billytől, mert ő jó ember..és csak a nyáját szeretné összeterelni. Tudom, hogy engem soha nem bántana, már csak azért sem, mert megígérte apámnak, hogy vigyázni fog rám. – feleltem.

- Apádnak? Te honnan tudsz erről? Úgy értem.. ez így volt. Vagyis amikor megtalálták apádat, ő haldokolt, mert súlyosak voltak a sebei, de megígértette Billyvel, hogy vigyázzon rád...azonban te ezt nem hallhattad senkitől sem. Honnan tudsz mégis róla?

- Ssszz....ez a másik. Tudod, amikor ezek a fájdalmaim vannak, én tudok beszélni apámmal. Olyankor elsötétül előttem minden, aztán pár másodperc múlva egy fehér valamibe vagyok, ahol magam éppen nem, de apám alakját néha látom, és ott beszélgetünk mindenféle dolgokról. Amikor menekültünk Billy és a csapata elől, Alice-szal ugyanitt tudtam beszélni. Bár őt nem láttam... hát azt hiszem, most már mindent tudsz. Ö.. esetleg más kérdés?

- Nem nem, mára elég ennyi. – mosolygott rám Edward.- Mi lenne, ha most már hazamennénk?

- De hisz még csak most jöttünk..

- Igen, de...ez a pár óra, elég eseménydús volt.

- De nekem is lenne egy kérdésem... ha már a kérdéses órát ma tartottuk. Megengeded? – kérdeztem.

- Hát.. persze. – jött a válasz egy kis gondolkodás után.

- Azt mondtad, amikor Forksba akartam menni Jake-kel, hogy majd Billy elmondja, miért viselkedsz olyan furán. Nos, Billy azt mondta, a Volturiknak dolgoztál, és az egyik női tagjához közelebb kerültél. Ez nem tetszett valami Aronak, és ő megátkoztatott vagy mit csinált. Nem tagadom, elhittem. De aztán Jake közölte velem, hogy ez mind nem igaz. De ha ez nem igaz, akkor mi az igazság? Miért vagy olyan fura velem? Mert ha jól tudom, senki mással nem viselkedsz –néha- olyan durván, mint velem. De miért?! Nem csináltam semmi rosszat sem... –nyögtem ki végre. Abbahagyta a simogatást, visszaültetett a fűre, ő pedig felállt. Éreztem, fájó pontot érintett a kérdés.

- Bocsánatot kérek mindenért, amit ellened tettem. De azt, hogy miért csináltam amit...ne várd, hogy elmondom. – mondta.

- De hát.. miért?

- Azért, mert. Legyen elég ennyi. Hidd el, jobb ha nem tudod,csak felizgatnád magad..

- Csak ennyi?! Nem attól félsz véletlen, hogy nem állnék veled szóba? Soha többé az életbe? – vártam a választ, de nem jött. Hallgatás beleegyezés, mondják. – Hát jó. Én azt hittem, ez a délután szépen, békésen telik majd el. Csak mi ketten, kint a természetben...semmi rossz nem jöhet. De megint tévedtem..

- Bella..

- Ne Edward, nem kell már ide semmi : ’jaj ne haragudj, úgy szeretlek’ hazugság. Tudjuk jól, hogy ez nem működik, tehetünk mi akármit. Nem kell velem maradnod, csak mert gyermekünk lesz. Én felnevelem nélküled, és neki sem fogsz hiányozni, ha meg sem fog ismerni.

- Te azt akarod, hogy ne lássam a tulajdon gyerekemet?

- Edward, én nem ezt mondtam. Felőlem láthatod, játszhatsz vele, elviheted sétálni is, bármikor. De neki nem feltétlenül fontos megtudni, hogy te az apja vagy. Például te lehetnél a család jó barátja...vagy mit tudom én.

- Bells, te jól vagy?! Hallod amit mondasz? Nem egy tárgyról beszélsz, akinek minden mindegy, hanem egy gyerekről.

- Igen...én egy gyerekről beszélek, akinek a szeretet a legfontosabb. De ha te az első pillanattól kezdve azt mondod neki, hogy az apja vagy, és a szerepedet is játszod, meg fog szeretni. Aztán, ha megint kedved szottyan elmenni, neki fájdalmat okozol...én már túlélem, nekem már nem számít... –az arcomon megint végiggurultak azok a fránya könnycseppek. Megint a témánál tartottunk, pedig úgy terveztem, végre kettesben, nyugalomban lehetünk és talán minden problémánk megoldódhatott volna...de mint oly sok tervem, ez is romba dőlt. Nehéz volt beismerni még magamnak is, hogy szeretem, imádom Edwardot, és csak azért viselkedek vele ilyen ellenségesen, mert félek, újra elveszítem; és ha ő meggyűlöl, talán könnyebb lesz nekem is utálnom őt. De éreztem, hogy azok a falak, azok a vastag falak, melyeket akkor vontam magam köré, amikor ő elhagyott, szépen lassan leomlanak. Egyik felem Edward nyakába akart ugrani és elmondani neki, mennyit jelent valójában; elmondani azt, hogy csak ő számít ebben a nagy világban. Másik felem azonban a lerombolt falakat kezdte újjáépíteni.

- Értsd már meg, hogy nem fogok megint elmenni! Én...én nagyon szeretlek téged, titeket és csak ti számítotok nekem. – lépett hozzám. Végre én is kibírtam volna mondani, hogy: „szeretlek Edward” de ő egy csókkal zárta le a szám. – Szeretlek, Bells.

- Én is nagyon szeretlek, Edward! – kezeivel letörölte a könnycseppeket az arcomról, majd leült a fűbe és újra az ölébe vont. Néztük, ahogyan a gyerekek játszottak a gyepen, ahogy szaladgáltak...hallottuk a kacajt, ami igazi volt, nem megjátszott. Nem olyan, mint ahogyan a felnőttek nevetnek. Szívből jött. Csak remélni tudtam, hogy a megérzések, miszerint valami gond van a kicsivel, nem igaz.

- Bells...én, én mégis inkább azt szeretném, ha visszamennénk Forksba. Az ott éléssel én sem értek egyet, de egy gyors látogatás jót tenne. Kimehetnél a régi házhoz, és még Carlisle is megvizsgálhatna. – tanácsolta Edward.

- Muszáj?

- Most, hogy így rákérdeztél... muszáj! – nevetett fel Edward. Pár perc múlva folytatta. – Öh... ugye elhiszed, hogy szeretlek, és sosem hagylak el?

- Igen, elhiszem. Ha azonban mégis elmennél, én utánad mennék...és veled maradnék, örökre. – válaszoltam. – Egy kicsit mintha fáradt lennék.. nem megyünk haza?

- Hm.. de, mehetünk. – felelte Edward.

***

-Nem tudom, nincsenek itthon. –hallottam meg Rosalie hangját, miután beléptünk Edwarddal a házba. Telefonált. – Várj, épp most érkeztek meg. Edwarddal, vagy...oké, akkor adom. – eltartotta a fülétől a készüléket és átnyújtotta Edwardnak. – Carlisle. Igazából nem tudom, miért telefonon értekezik velünk...de ez van. – mosolygott, majd rám nézett és egyből eltűntek arcáról a barátságos vonások. – Ha valaki keres, mondjátok azt, hogy vásárolni mentem.

- Miért, hová máshová mennél? – húzta fel a szemöldökét Edward. Valószínűleg észrevette, hogy Rosalie mostanában milyen ellenséges velem és gondolom én nem akarta csak úgy hagyni...vagyis reménykedtem benne.

- Ezt nem is hallottam meg... –fintorodott el Rosalie.

- Tudom. Te a rosszat sohasem hallod meg.. már ha épp téged érint. Mert ugye ha mást, akkor magától értetődő, hogy mindenkinek elújságolod. –nevetett fel Edward.

- Azt vágtad az imént a fejemhez, hogy pletykás vagyok?

- Mondtam valaha is ilyet?

- Tudod mit, kedves Edward?! Pátyolgasd ezt a.... valamit aki itt áll melletted, míg megteheted. Nem adok neki egy napot és ...

-... és fejezd be! Most! – Edward szeme elsötétült, tett Rosalie felé pár lépést, aztán rám nézett. A tekintete tele volt fájdalommal, csalódással.

- Azt hiszem, jobb lenne ha befejeznétek, mivel a vonal végén Carlisle még mindig vár... –léptem közbe. Soha nem szerettem, ha az emberek veszekedtek. Elég szánalmas dolognak tartottam, mivel a problémákat meg lehet oldani csendben is, nem kell feltétlenül ordibálni. Mondom én...aki ha veszekszik Edwarddal állandóan ordibál.

- Megszólalt a kis gnóm....úúh, milyen bájos. – szólt Rosalie. – Na akkor én most távozom. – és el is ment.

- Edward, a telefon. – mutattam a készülék felé.

- Ja, tényleg..! Igen, itt vagyok. Bocs, csak Rosalie egy kicsit jártatta a száját, mint mindig. Nem, ő még nem. Mikor? Holnap? Miért pont holnap, nem lehetne mondjuk..? Jó jó, akkor holnap. De ugye csak megvizsgálod?! Nem maradunk ott, nem kell készülni semmivel sem. De tudod mit? Rosalie-t hazapaterolom, nekem nem zavarja itt a vizet. Rendben, akkor majd találkozunk. Öh, még egy kérdés. Mondjak neki valamit, vagy majd te megteszed a dolgot..? Értettem. Szia Carlisle, üdv a többieknek! – és letette a telefont.

- Kár, hogy nem értettem belőle semmit... –húztam el a szám. – De megkérdezhetem,. hogy miért ilyen ellenséges velem mostanában Rosalie? Pontosabban azóta, amióta Billy megkísérelte, hogy engem....szóval azt a bizonyos dolgot. –vártam hátha válaszol, de nem szándékozott. - Hallgatlak.

- Én nem tudom miért érzed így, de egyáltalán nem jól látod ezt a helyzetet.

- Edward, ugyan már. Az előbb azt mondta rám, hogy gnóm vagyok, és úgy viselkedik velem mint egy leprással. Márpedig velük sem szabadna így viselkedni... mert ők is emberek. Kérlek mondd el, miért ilyen fura velem mostanában?!

- Az lesz a legjobb, ha most megiszol pár bögre frissen csapolt vért.. – húzott az étkező féle Edward. – Aztán lepihensz egy kicsit, biztosan elfáradtál a mai napon.

- Egyáltalán nem vagyok fáradt, és azt a mocskos vért sem kérem. Válaszolj már az isten szerelmére!

- Lehet, hogy , akaratod ellenére is átváltozol...- nyögte ki végül. Szeme ismét elsötétült, kezei ökölbe szorultak és csak bámult a semmibe.

- Mármint...farkassá? – néztem rá reménykedve. Reménykedtem, hogy a válasz nem lesz.

- Pontosan. Carlisle megkért –épp az előbb-, hogy ne mondjam ezt el neked, mivel még nem biztos, hogy be fog következni az átváltozásod, de előtted nem lehet titkolózni. – mosolygott rám immár melegen.

- Szóval farkas leszek. –eltört a mécses; a könnyeim ismét elindultak. Végigfolytak az arcomon, majd lezuhantak a végtelen mélységbe. – Meg fog halni...meg fog halni a gyermekünk! Az én kisbabám! Meg fog halni...meg fog halni! – kiabáltam. Edward a mellére vont, és simogatta a hajam, a hátam, a karom. Biztató szavakat suttogott. – Ugyan már, Edward! Te is tudod, hogy mindennek vége van! Te is tudod! Ha átváltozom ez a gyermek meghal, és mi soha többé nem találkozhatunk! Soha többé...

- Bella, ez még nem biztos, csak feltételezés.

- Feltételezés. De miért feltételeztek?

- Mert Carlisle-t foglalkoztatta, hogy miért érzel kibírhatatlan fájdalmat a terhesség kiderülése óta. Aztán megtudta, hogy ha én közbe nem lépek azon a bizonyos éjszakán, neked mostanában kéne átváltoznod farkassá, mivel te is rendelkezel farkas génnel. És, ahogy így összerakta a meglévő információit... erre a következtetésre jutott. Holnap ezért megyünk el Forksba, hogy megvizsgáljon és a gyanúját elvethesse.

- Vagy épp beigazolódjon az! Tudom, hogy Carlisle feltételezése teljes mértékben igaz. Szerintem az lenne a legjobb, ha most azonnal indulnánk Forksba. – tanácsoltam.- Mit szósz hozzá?

- Azt, hogy nem. Nem teszlek ki a veszélynek, ami ott vár rád.

- Ugyan milyen veszély várná rám, pont Forksba?!

- Billy. – volt a válasz.

- Edward. Így is, úgy is farkas leszek, akkor nem mindegy, hogyan?! Szerintem mindegy, nagyon mindegy. Szeretem ezt a kismanót, aki itt növekszik napról napra a hasamban..., miért ilyen kegyetlen velem az élet? Kiderült, hogy nem is az igazi apám Carlie. Aztán, hogy rendelkezem valami farkas génnel. Billy át akart változtatni, de nem sikerült, mert Jake létezik. Végül kiderül, hogy állhatok akár fejen is, mert úgyis farkas leszek és a gyermekem is meghal. Hát nem csodás az élet?! – és ismét sírásban törtem ki.

- Bella, ez egyáltalán nem így vann. –nyugtatott még mindig Edward.

- Akkor hogyan?

- Bárhogy lehet még.. ez mint mondtam, csak egy feltételezés. De legyen bárhogyan is, egyet sose felejts: szeretlek! – és megcsókolt. Valahol legbelül éreztem, hogy ez volt az utolsó csókunk.

***

- Na végre, hogy ideértetek! –üdvözölt Esme mihelyt betoppantunk a Cullen-házba. – Bella, gyere beljebb szívem. Olyan pirosas az arcod.

- Szia, Esme. – milyen szép fogadtatás. Olyan pirosas az arcod. Ha ember lettem volna, talán tetszett volna, de így, hogy egy vámpírnak mondták ezt, koránt sem volt valami biztató. – Öh..igen, mostanában nem érzem túl jól magam.

- Nem azért mondtam, félre ne értsd...csak megjegyeztem.

- Tudom, Esme. – rámosolyogtam. – Carlisle, itthon van már?

- Persze. Épp a dolgozószobájában tevékenykedik. Menj fel hozzá nyugodtan.

- Nem lehetne, hogy előbb beszélgessünk? Tudod, nem szeretném a rossz hír után a levegőt zavarni. – mondtam.

- Végre egy jó ötlet! – tuszkolt be a nappaliba Rosalie. – Ne is zavard tovább a levegőt te hülye liba.

- Rosalie... – fordult felé Esme. – Azonnal hagyd abba ezt a viselkedést!

- Ja bocs, nem is liba, farkas! – javította ki magát Rosalie.

- Rosalie, most aztán elég legyen! – lépett be a házba Edward is, aki ez idáig a kocsit parkolta le.

- Hagyjátok. – szóltam közbe, mert éreztem, hogy veszekedés lesz az egészből. Carlisle biztos meghallotta, hogy megérkeztünk. Lejött a nappaliba.

- Isten hozott benneteket! – rövid köszöntő..., felém fordulva folytatta a mondókáját. – Bella, kérlek gyere fel az irodámba. – segítségkérően néztem Edwardra, mivel én még szerettem volna egy utolsót beszélgetni.. De ha Carlsile azt mondta, hogy indulás...nos akkor indulás volt.