2010. július 7., szerda

A bosszú- 8. fejezet

-Sandra, válaszolj! – szólt idegesen Carlisle.

-Azt...azt hiszem, én lennék az. – mosolyogtam kelletlenül. A mosoly mindig a barátom volt. Rá mindig számíthattam, velem volt jóban és rosszban. Soha nem hagyott magamra. Az igaz barátom volt; jobban mondva az egyetlen barátom. Úgy éreztem, hogy abban a nehéz pillanatban is velem kell lennie, így előcsaltam rejtekéből.

- Mikor beszéltél vele utoljára? – szegezte nekem a következő kérdést Esme.

- Nemrég.

- Sandra, az isten szerelmére! Pontos időpontok kellenek!

- Sajnálom, de.. nem tudom! – nyögtem.

- Tudjátok –szólalt meg Alice- nekem az a véleményem, hogy a mi kis Sandránk Aro oldalán áll. Ami pedig azt jelenti, hogy Aro már rég itt van a birtokunkon. Csak még gyenge, nem mer támadni és a kis üdvöskénk csak időhúzás céljából van jelen. Sehová nem akar ő menni, nem akar ő menekülni. Ugye igazam van?

- Akármit mondok nem hisztek nekem. Jogos ez a... bizalmatlanságtok, ám higgyétek el, most igazat mondok! Esküszöm az életemre...

- ...az életedre? Miféle életedre? – nevetett Alice. – Erre a semmit nem érő vámpírlétedre? A hazugságra? Hisz ha jobban belegondolunk a te életed csupán hazugság. Hogyan is változtál át vámpírrá? Miért is vagy most itt? Hogyan is jöttél ide? Mit is akarsz itt? Semmit nem tudtunk rólad, mégis bíztunk benned. De te most csúnyán hátba támadtál minket... Először elüldözted Rosaliet, most meg Bellára fáj a fogad? Hm.. ejnye-ejnye Sandra.

- Alice, elég lesz! – szólt közbe Carlisle. – Jelen pillanatban van nagyobb gondunk is. Nem feltétlen kell mindent Sandra nyakába varrnod, hisz..

- ..hisz? – nevetett fel ismét Alice.

- ..hisz mi bíztunk meg benne. Ha mi nem bízunk, ha csak egy picivel is bizalmatlanabbak, okosabbak vagyunk, akkor most ez mind nem lenne! – szólt Esme.

- Kérlek, Esme! Ezzel egy óriási nagy hülyeséget mondtál! Méghozzá azt, hogy soha, senkiben nem kell megbízni. Ez..lehetetlen dolog. A bizalom nagyon fontos, és általában egy létező..erény(?)!

- Kérlek! Fejezzétek már be! – szólt Bella. – Sandra változni próbál, és én hiszek neki. Hiszek neki, mert...úgy gondolom nem akarná a halálomat. Hiszek neki, mert valahol ő is a Cullen családhoz tartozik, és tudom, vagyis remélem, hogy megbánta, hogy elüldözte Rosaliet. Az a véleményem, hogy Aro még nincs itt. És...mivel elsősorban Sandrát és engem akar elpusztítani, nem igazán tanácsos itt maradni. Persze lehet, hogy hülyeséget mondtam, de talán ha...vámpír lehetnék...

- Na nem! Állj le Bella! Ennyi vámpírság is épp elég, ami benned van. Úgy értem.. –szólt Edward.

- Tudom, hogy érted. De mégis. Ha teljes értékű lehetnék, akkor...akkor nem tudna megölni Aro. Vagy...nem olyan könnyen. Szerintem meg kéne próbálni. Egy kis harapás itt –és a nyaki artériájára mutatott.

- Bella! Megbeszéltük már ezt egyszer, nem? Egyszer?? Te jó ég, vagy ezerszer! – sziszegte Edward. Tekintete sötét volt, félelmetes. És ekkor egy óriási dörrenés hallatszott az udvarról. A házra sötétség telepedett, iszonyatos hideggé vált minden. Bűz terjengett a helyiségekben, iszonyatos, undorító bűz.

- Mi..mi ez? – kérdezte remegő hangokkal Bella. Csak ő nem tudta, csak ő nem értette.

- Csss... –csitította csendre Esme. – Nemsokára vége van!

Esme nem tévedett sokat. Pár percen belül több száz vörös ruhás tört be a házba, s törtek össze mindent, Bellát pedig az egyikük magával ragadta, s elhúzta a Cullenktől. A nappali közepén eközben egy máglyát gyujtottak, melynek lángjai a plafont nyaldosták.

-Ugye nem mostanra vártál Kassandra? – lépett elő serege közül Aro. – Sajnos nem várhattam tovább. Amint megtudtam, hogy Victória felhívott téged azonnal indultam. Tudtam, hogy te azonnal riasztani fogod ezeket a...nos nézz rájuk, s gondolkodj minek lehetne nevezni őket?! Maradjunk a semmiknél.. –mosolygott rám, s fehér fogai csak úgy csillogtak a félhomályban. – Szóval, nem akartam, hogy elmeneküljenek. Meg kell mondjam, semmi kedvem nem lett volna szaladgálni és üldözni ezeket a kis férgeket. Szóval összeszedtem a kiscsapatomat és idejöttünk. Nem tudod véletlenül tartanak e ezek embervért? Mármint a konyhán..

- Én..-kezdtem.

- Mert lássuk be, több száz vámpírnak igazán kevés lenne Bella Swan vére. Egyébként is magamnak akarom. Ám mivel igazi vezető vagyok, gondolok a seregemre is. Nekik meg megfelel bármi, ami piros színű, embertől van és vér a neve. –kacagott idióta viccén. – Jajj, jut eszembe! El ne menekülj ám. Arra gondoltam, hogy ezután a fergeteges parti után hazamehetnénk és csinálhatnánk pár izgató képet arról, hogyan is szeretik a vámpírok egymást. Szeretkezzünk; te és én. – két tenyerébe fogta az arcomat és megcsókolt. Ez a csók tele volt méreggel, indulattal, keménységgel és kegyetlenséggel. Legszívesebben ellöktem volna magamtól, ám mégsem tettem, hisz féltettem az életemet. – Na, mit szólsz kedves Kassandra? Készen állsz, hogy méltó utódaimat a világra hozd? Mert a közös kis tevékenységünknek bizony oka is lenne..

- Én...nem is tudom Aro. – haboztam.- A múltkor még azt mondtad nekem, hogy leáldozott a csillagom és.. takarodnom kell a házadból, a birtokodról. Mi ez a nagy váltás? Miért akarsz pont tőlem egy gyereket, aki majd továbbviszi a nevedet?

- Nos...nem lényeges, hogy miért épp te! –kacagott ő és a serege is. – A lényeg, hogy te vagy a szerencsés kiszemeltem, és mindent el fogok követni, hogy te légy gyermekeim...öö...anyja. –mosolygott.

- Szeretsz engem? –kérdeztem halkan. Féltem az elutasítástól, vagy épp az indulattól, ugyanis Aro sohasem szerette ha a szerelemről faggattam. Mindig elutasított és rendre intett. Ám akkor úgy éreztem, hogy nem bántana..és talán még őszintén is válaszolna.

- Peh-peh-persze! –gusztustalanul a képembe röhögött. Rosszabb volt, mintha azt felelte volna: sajnálom Sandra, de nem! Azonban tovább beszéltem, nem érdekelt a gonosz, lenéző kacaj.

- Örömmel hallom! –mosolyogtam rá, mint egy szerelmes, ostoba liba. Talán az is voltam; talán még mindig szerelmes voltam belé, hisz szívem sajgott, fájt. De éreztem, most már nincs megállás. Tudtam, hogy Aro legbelül egy szörnyeteg, s hiába a gyönyörű külső: azok az óriási barna szemek s az azokat árnyékoló fekete szemöldök, az egyenes orr, a keskeny... mégis kívánatos száj, a fekete és egyenes haj, melyben már megjelentek ugyan az ősz hajszálak, de csak még férfiasabb külsőt kölcsönzött a gazdájának. Na és a vállai... Óh istenem, de szép is volt, amikor még boldogan éltünk a birtokon. Akkor sem volt épp valami kedves, de miután Bella a színre lépett, az életünk maga lett a pokol. Aro azután már nem foglalkozott velem, mindig csak Bellán járt az esze. Néha elszórakozott Victóriával.. de ez a játék sem tartott tovább az ágynál. Rosszul esett, hisz a szerelmem a szemem előtt csalt meg az akkori legjobb barátnőmmel. Ezenkívül ott volt Bella is, s én teljesen kimaradtam az életéből. Elhidegültünk egymástól...minden sötétté és fájdalmassá vált. Gonosszá, ha úgy tetszik. Aztán egy nap –soha nem felejtem el- Aro megkért öljem meg Bellát, vagy csábítsam el a birtokra, s jutalomként feleségül vesz ill. megszakít minden kapcsolatot Victóriával. Örömmel elvállaltam a feladatot, hisz hittem benne...’fiatalság bolondság’ mondaná édesanyám, akit már kitudja mióta nem láttam –s már nem is fogok. Azt hittem minden remekül fog menni és gyerekjáték lesz elpusztítani Bellát, de...tévedtem. Terveim között nem szerepelt, hogy megkedvelem őt, ill. az sem, hogy Rosaliet el kell tüntetnem egy időre. Mégiscsak a testvérem, és csak mi maradtunk egymásnak. Amikor Victória telefonált már tudtam, véget kell vetnem addigi életemnek –hiszen Aronak csak egy játék vagyok énis- és védelmeznem kell a Culleneket, legfőképp Bellát.

2010. április 9., péntek

A bosszú- 7. fejezet

A picike csengő a nappali egyik falán lógott. Csak kivételes helyzetekben használták a Cullenek. Megérkezésemkor nekem is elmondták, hogy a kis réztárgyat csak akkor használjam, ha valami borzalmasan fontos dolgot akarok elmondani. Példának Aro váratlan érkezését mondták, hiszen ki tudja nem e jelent még veszélyt Bellára?! Nos...úgy gondoltam –akkor este-, hogy épp ideje megkongatni azt a tárgyacskát. A Cullenek a ház minden egyes szegletéből viharzottak a nappaliba és ijedt szemekkel meredtek rám. Eleinte nem tudtam mit mondjak; megrémültem. Nehéz volt bevallanom, de akkor és ott igazán féltem. A haláltól, az egyedülléttől, a magánytól...Arotól.

-Mi baj van? –Carlsile hangja szakított ki az önsajnálat mélységes világából. Nem rossz dolog a sajnálkozás, főleg ha saját magunkat sajnáljuk, mert ha ez bekövetkezik egy jel arra, hogy rájöttünk a hibáinkra. Ha jobban belegondolunk nem is magunkat, hanem a fölöslegesen elpocsékolt időt sajnáljuk és csak ennek az időnek a vonzata a személyünk. Minden csak idő kérdése: a lét, az elmúlás, az újjászületés, a pusztulás. Idő...semmi más. S ha nehezünkre is esik ezt bevallani, akkor...amikor a halál kopogtat az ajtónkon mindenki el fog gondolkozni az életén; jobban mondva azon mennyi időt és miért pocsékolt...

- Én...-hebegtem- Carlisle...én....

- Mondd már, Sandra! –szólalt meg a sarokban Alice. Tény, hogy nem kedveltük egymást. Tény, hogy az én hibáim miatt nem kedveltük egymást. És tény, hogy jogosan nem kedvelt.

- Nagyon, de nagyon meg fogtok rám haragudni...tudom, hogy igazatok lesz, és...bármit teszek, már nem tudom helyrehozni a történteket, de higgyétek el, én nem így akartam. Nem akartam, hogy ez legyen. Én csak...én csak rá akartam ijeszteni a nővéremre és egy kicsit Bellára. Én csak közelebb akartam kerülni Arohoz...

- Arohoz?? –hitetlenkedett Esme- Mit kerestél te egyáltalán Aro közelében?

- Esme...én, nagyon sajnálom, de...ezt nem mondhatom el. Én csak figyelmeztetni akarlak titeket, hogy Aro hamarosan....illetve, ha végzett a selejttel – hangom itt megremegett, szemeim pedig ide-ode vándoroltak a szobában, mígnem tekintetem találkozott Carlisleéval -, akkor...lehet, hogy eljön ide is, és valami őrültséget fog elkövetni. Csak azt akarom mondani, hogy Bellára nagyon vigyázzatok, és ne engedjétek el sehová sem egyedül, soha.

- Nem beszélnél egy kicsit érthetőbben? – szólt megint Esme. Csak ő beszélt hozzám. Amikor ránéztem az ő szemében is láttam a gyűlöletet, az utálatot ugyanúgy, mint a többi Cullenéban, de az övében volt még valami: talán sajnálat, vagy szánalom....de lehetett félelem is. És ez a plussz dolog tette őt abban a helyzetben barátságossá. Olyan személlyé, aki talán ha harcra került volna sor megpróbált volna megvédeni. És már az is nagy tett lett volna akkor.

- Mint mondtam Aro úton van. Nemrég értesültem erről. Mielőtt ideérne, egy dolgot el kell intéznie. Azonban ez a dolog nem fog rá várni, hanem elmenekül, így nektek talán egy kicsivel több időtök lesz eltüntetni Bellát a színről. Mármint csak addig, amíg el nem múlik a veszély és szép nem lesz megint minden. Ez volt az egyik, s talán a legfontosabb dolog. A másik az, hogy én most elmegyek. Nem viszek magammal semmit sem, mert sietnem kell...vár rám egy gép a reptéren és...

- Jön Aro, te pedig elmenekülsz! Mert vár rád egy gép a reptéren...! Egy gyáva alak vagy, Sandra! A fejünkre hozod a bajt, aztán meg...amikor élesbe megy a játék elmenekülsz. És te egy vámpírnak tartod magad? – förmedt rám Alice. – Elüldözted Rosaliet, Emmettet...most Bellára fáj a fogad? Ki lesz a következő kiszemelted? Én, vagy talán Carlisle, mert ő a nagyvad?

- Alice kérlek...te ezt nem érted! –mondtam. Tudtam, hiába próbálom meg megvédeni magam, úgysem fog sikerülni. Nem fog, mert...egy jó tettem sem volt az elmúlt időben. Jó cselekedet nélkül pedig egy vámpír is másra utalt.

- Nem, nem értem! Valóban nem értem! Tudod mit nem értek még? Azt, hogy Carlisle hogyan lehett ennyire vak, hogy egy magadfajtát befogadott?! És mi hogyan lehettünk ennyire...pfhúú nem is tudom hogy fogalmazzak, ennyire...idióták, hogy hittünk neked?! Ezt nem értem.

- Mi az a selejt, amit Aronak el kell tüntetnie, mielőtt idejön? –kérdezte Edward. Nem válaszoltam. Lehajtott fejjel álltam a szoba közepén, és vártam, hogy végelegyen ennek az egésznek. Hosszú, kínos csend telepedett a helyiségre.

- Te vagy az ugye, Sandra? – törte meg a csendet Carlsile

2010. január 27., szerda

A bosszú- 6. fejezet

Az éjszaka kellős közepén megcsörrent a mobilom. Másodpercekig csak ültem a kényelmes fotelban, hallgattam a nyugtató csengőhangot és a heves vibrálást. Hirtelen elfogott a félelem. Be kell valljam, ez az érzés nem sokszor kerített hatalmába; bár emberi életemre csak foszlányokban emlékszem, mégis tudom, érzem, hogy soha nem voltam az a félős kislány. A zene egyre gyorsult és hangosabb lett, én pedig akaratlanul is megnyomtam a zöld kis telefonkagylót.

-Igen? –éreztem, hogy megremegett a hangom.

- Kassandra, te vagy az? – egy nyájas női hang szólalt meg. Valamiért ismerősnek tűnt.

- Igen. De te ki a fene vagy, és miért hívsz ilyenkor? –szegeztem neki a kérdéseket.

- Ki a fene? Hát kedves barátnőm ez igazán szíven ütött. Már nem ismered fel a hangom sem, és amikor elmegyek melletted az utcán, köszönésre sem méltatsz. Mit parázol, hogy ilyenkor hívlak? Nem mindegy neked, hisz sohasem alszol.. vagy tévedek Kassandra?

- Na ide figyelj! Akárki is légy, én nem érek rá ilyen gyerekes szórakozásra. Nekem...fontos elintézni valóm van, szóval azt hiszem az lesz a legjobb, ha megszakítjuk ezt a beszélgetést és nem is folytatjuk a közeljövőben.

- Óh. Hát ha így állunk.. igazából nekem mindegy mit csinálsz. Csak arra gondoltam, hogy elmesélem neked, mit írtam a kedves kis levelembe.. de ha ez nem érdekel téged... – a beszélgetőpartnerem itt egy hosszú szünetet hagyott várván, hogy mondandója felkeltette az érdeklődésemet és félbeszakítom. Megtettem.

- Viktória?!! –suttogtam a készülékembe. Amikor kimondtam a nevet éles fájdalom hasított a fejembe. Olyan érzés volt, mint amikor vámpírrá válásom hajnalán Aro egyik embere kitörölte a fejemből az emlékeimet. Igen...határozottan olyan érzés volt.

- Na végre! Gratulálok, aranyom! Igazán okos kis vámpír vagy; meg kell mondjam nem tudom miért választott téged Aro. Még ma sem tudom felfogni, hogy miért nem én kellettem neki. Olyan jól tudtam volna uralkodni a pór nép felett...ah, de nehéz az élet, s nekem nem hullik az ölembe minden, mint egyeseknek.

- Csak nem célozgatsz?

- Én, kedves Kassandra?! Úgy ismersz? Tudod mit, ne is válaszolj.. igazán felesleges, úgy sem érdekelnek üres szavaid. De azt hiszem jobb lesz visszatérni az eredeti témához, nem gondolod?

- Nincs semmilyen közös témánk. Már nincs..

- Sandra. Te voltál a legjobb barátnőm Aro birtokán; álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer hátba támadsz.

-De hisz nem támadtalak hátba sohasem! – ellenkeztem.

- Valóban nem? Nos.. akkor ezt is beszéljük meg. Tudod, amikor a Bella-féle küldetésemmel nem igazán jártam sikerrel, Aro megadta neked azt a lehetőséget, hogy dönts. Nem egyébről, mint a sorsomról.

- Nem kérdezett meg róla, jobb ha ezt most megtudod!

- Sandra, Sandra.. annyira nem érted ezt az egész helyzetet. Aro megkérdezte tőled, szeretnéd e átvenni tőlem a megbízást. Te igent mondtál. S mivel te igent mondtál, rám már nem volt szüksége. Ha azonban te azt mondod, hogy nem..köszönöm Aro, de ezt nem vállalom, akkor én még ma is ott lennék, s talán Aro mellett ülnék az uralkodó székben. Azonban egy dolgot sohase felejts el, kedves barátnőm: te is csupán egy eszköz vagy, te sem kellesz másra, csak arra, hogy megöld Bellát. Ha végeztél a feladatoddal sajnos neked is menekülnöd kell, mert talán téged is megölnének..

- Hogy mondhatsz ilyeneket, Viktória?

- Talán úgy, hogy nekem sokkal több a tapasztatom, mint neked. Talán úgy, hogy sokkal többször estem a padlóra. Talán úgy, hogy sokkal többször toltak ki velem, gázoltak át rajtam...

Azonban most mindennek vége! A kedves kis levelem hidd el célba fog érni, és te pár napon belül már nem leszel élő vámpír..

-Fejezd be a sületlenséget. Igazán nem érdekel miket beszélsz, hisz a fele sem igaz a mondandódnak. –hangom már remegett, hisz tudtam, ez esetben tévedek és valóban előfordulhat, hogy meghalok. Milyen régóta vágytam a halálra, ám most, hogy ilyen közeli tűnt, elrettentem. Féltem a rég nem érzett fájdalomtól és természetesen magától az elmúlástól is. A semmivé válástól. S bár tudtam, mindez valaha be fog következni nem akartam, hogy egy Viktória féle vámpír tegye meg az utolsó lépést az életemben. Nekem kell, hisz rólam van szó. Nem cselekedhet más helyettem.

- Ugyan, kedves Sandra! Mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy igazat mondok. A halál nagyon komoly dolog -főleg a mi számunkra, akik több száz éveket is élünk, jobban mondva élhetnénk...-, soha nem viccelnék vele. Csak búcsúzás miatt hívtalak fel. De túlságosan belefolytunk a részletekbe. Szépséges utolsó napot kedves, egyetlen, utolsó...haldokló barátnőm! – a nő a vonal másik végén egy hosszú, gonosz kacagást hallatott, majd megszakadt a vonal. Igazán félelmetes dolog volt. A vámpírok nem sok esetben félnek, sőt...talán sohasem. Én mégis remegtem, s a fotelba rogytam.

-Meg fogok halni.. – suttogtam magam elé a sötétségbe. Hihetetlennek tűnt, ám pár perc mozdulatlanság után tudatosult bennem: így van, már most haldoklom. Az utolsó napomat hasznosan akartam tölteni. Lerohantam az alsó szintre, és párszor meghúztam a kandallón lévő csengő aprócska madzagját. Tudtam, hogy csengetésemre mindenki a nappaliba fog vándorolni egészem rövid időn belül. Nem tévedtem...ezúttal nem.

2009. október 10., szombat

A bosszú- 5. fejezet

-Befognád a szádat egy kis időre is, kedvesem? –förmedt rám Aro. Nagyon ideges lehetett, mivel csak akkor szólított kedvesemnek ha valami óriási baj történt és tőlem várta, hogy megoldjam azt.

- Nos.. rendben. Ha úgy kívánod csendben is maradhatok. A dolgon azonban most a csend sem változtat. Hamar találj ki valamit Aro, mert nincs sok időnk. Ha ők elköltöznek Washingtonban, nekünk fel is őt, le is út. Nem tudjuk megakadályozni, hogy megszülessen.. – mondtam mosolyogva. Egyik felem titkon örült, hogy lehet nem tudjuk végrehajtani a már évszázadokkal ránk bízott feladatot, a másik részem azonban már haldokolt.

- Ha jól tévedek Bella még nem terhes. Ugye?

- Még nem. De mint tudjuk, az lesz. A jóslat megmondta. Csak annyiban hibázott a jóslat, hogy...

- Egyet jegyezz meg, Sandra! A jóslat nem tévedett. Bella még nem terhes, ezért még meg tudod őt ölni. Már régen kész lennél ezzel az átkozott munkával, ha nem foglalkoztál volna annyit az idióta testvéreddel! Tudod mit tettél?

- Aro, ha te nem engeded meg, hogy tönkretegyem a testvérem életét, én nem kezdtem volna bele. Egyből kinyírtam volna Bellát. De te igent mondtál, így ne engem hibáztass, kérlek. Inkább azt mondd meg, mit tegyek! –feleltem.

- Menj el velük. –v olt a válasz. Meglepődtem... szó mi szó.

- Jól értettem? Azt kívánod, hogy elmenjek velük Washingtonba?

- Így van.

- De Aro..! Hisz te mondtad, hogy így elbukhatjuk az egészet. Nem kéne elintézni gyorsan a dolgot, és visszavonulót fújni? –kérdeztem.

- Nem. Ha most ölöd meg Bellát, akkor a jóslat nem fog teljesülni. Ha jól tévedek nem Forksban leli a halálát. Márpedig ha most ölöd meg, akkor itt lelné...tudsz követni?

- Nem nehéz.. –mondtam gunyorosan. Aro mindig azt hitte rólam, hogy idióta vagyok. De én mindig rá akartam cáfolni, azonban eddig nem sikerült.

- Akkor ugye nincs is több kérdésed?

- De lenne itt még egy... –feleltem. – Feltehetem? – Aro bólintott, én pedig folytattam. – Mi lesz, ha Bella időközben terhes lesz?

- Nem tudom Sandra. De erre ne is gondoljunk.. hisz ez nem fog bekövetkezni. És most eredj utadra. Holnap hosszú útra mész! Te vagy a legfontosabb eszközöm, pihend hát ki jól magad! – és Aro elhagyta a termet. Egyedül álltam...egyedül a régi házban, azon a helyen, melyről egykor azt hittem, az otthonom. S így kellett szembesülnöm a ténnyel, hogy nem vagyok más, csak egy eszköz....és sohasem leszek több. Aronak sohasem fogok többet jelenteni egy szolgánál. Hiába mondta, én leszek a ház úrnője, tudatosult bennem, hogy sohasem lesz így.

- Meg fogom akadályozni a jóslatot. –jelentettem ki, és gyors léptekkel elhagytam a kastélyt.
***
Furcsa volt, hogy pár órával a történtek előtt még bármit meg tettem volna Aroért, és a régi családomért, most azonban egyetlen mondat miatt a vesztüket kívánom. Sohasem éreztem ilyet...ilyen elvetemült, mégis jó érzést. Egyik felem a bosszúra gondolt, másik felem azonban a Cullenekre. A testvéremre, Bellára, Edwardra, Carlislera...és a többiekre. Hogyan tehetném jóvá, amit ez idáig elkövettem?
***
-Hol van Sandra? –hallottam meg, amikor beléptem a Cullen-házba.

-Itt vagyok. –feleltem. Alice állt velem szemben, és tetőtől talpig végigmért.

- Te hol voltál? –kérdezte. Szeme sötét volt, tele volt tudással. Ha rájött a titkomra, sohasem tehetem jóvá tetteimet és sohasem állhatok bosszút Aron. Mivel nem szóltam, csak bambán néztem rá, rám ordított. – Felelj!

- Én...én gondolkodtam.

- De Carlisle megkért, hogy ne hagyd el a házat. És te persze ennek ellenére elhagytad! Kezdem elhinni, hogy igaza volt Emmettnek.

- Miben?

- Ne nézz rám ilyen boci szemekkel. Tudom, hogy tudod, mire gondolok. De sajnos amíg nincs bizonyíték te itt maradsz a nyakunkon. Ne érts félre Sandra, én nem akarok semmi rosszat neked, de már elegem van abból, hogy amióta itt vagy, ez a család teljesen megváltozott. Most ez az utazás..., Belláék..., Emmett és Rosalie eltűnése. Mintha mindent te terveztél volna el. De persze ez nem igaz, hisz egy újszülött vámpír ilyesmire képtelen....de ki tudja, talán nem is vagy újszülött?!

- Alice kérlek! Honnan szedsz ilyen hülyeségeket?

- Hülyeség? Nem tudom. Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy valami nincs rendben körülötted. És kérlek ne várd azt, hogy melléd állok akkor, amikor a családom és az új üdvöskénk között kell választanom. Ezt csak azért mondtam el neked, hogy tudd mihez tartani magad. – mondta Alice. Nem értettem miért változott meg egyik pillanatról a másikra a viselkedése, miért vált ellenségessé. – Most biztos arra gondolsz, miért vagyok ilyen gonosz veled, ugye?

- Hát, szó mi szó... kíváncsi vagyok rá.

- Tudod, kaptam ma egy levelet. Nem volt rajta feladó, még bélyeg sem...talán nem is a postás hozta. Ebbe természetesen teljes mértékig biztos vagyok. Szóval a levélben az állt, hogy te egy gonosz kis bestia vagy, aki tönkre akarja vágni a Culleneket. És még egyéb dolgok, de nem fogom őket az orrodra kötni...még visszavágsz. Nem kérdezem meg mi igaz és mi nem, úgyis letagadod, amit le kell... –nevetett idegesen. – De ne viccelődjünk. Ha meglátlak Bella közelében, neked véged van! És ezt úgy mondom neked, mint vámpír a vámpírnak, és nem úgy mint lány a lánynak. Ugye érted mire gondolok?

- Értem, de hidd el semmi nem igaz...

- Figyelj Sandra. Az előbb megmondtam, hogy nem hiszek neked, hisz azt mondasz amit akarsz, nincs ellened bizonyítékom. De hidd el, lesz! És ha lesz, te mehetsz vissza Arohoz, meg a kedves társaidhoz.

- Alice, hülyeségeket beszélsz.... kérlek ne dönts elhamarkodottan, és ne csinálj olyat, amit később megbánnál. Nem tudsz semmit sem rólam.

- Ez így igaz. Semmit, mégis mindent. – kis szünet után folytatta. - Nos ne haragudj, de mennem kell pakolni, és örülnék neki, ha te is ezt tennéd. – Alice szemei szikrákat szórtak, és dühöngve szaladt fel a lépcsőn. Még sohasem láttam ilyen állapotban őt. Kíváncsi voltam, ki küldte a levelet és miért. Aro csaknem leplezné le saját magát...
De Victoria....

A bosszú- 5. fejezet

-Befognád a szádat egy kis időre is, kedvesem? –förmedt rám Aro. Nagyon ideges lehetett, mivel csak akkor szólított kedvesemnek ha valami óriási baj történt és tőlem várta, hogy megoldjam azt.
- Nos.. rendben. Ha úgy kívánod csendben is maradhatok. A dolgon azonban most a csend sem változtat. Hamar találj ki valamit Aro, mert nincs sok időnk. Ha ők elköltöznek Washingtonban, nekünk fel is őt, le is út. Nem tudjuk megakadályozni, hogy megszülessen.. – mondtam mosolyogva. Egyik felem titkon örült, hogy lehet nem tudjuk végrehajtani a már évszázadokkal ránk bízott feladatot, a másik részem azonban már haldokolt.
- Ha jól tévedek Bella még nem terhes. Ugye?
- Még nem. De mint tudjuk, az lesz. A jóslat megmondta. Csak annyiban hibázott a jóslat, hogy...
- Egyet jegyezz meg, Sandra! A jóslat nem tévedett. Bella még nem terhes, ezért még meg tudod őt ölni. Már régen kész lennél ezzel az átkozott munkával, ha nem foglalkoztál volna annyit az idióta testvéreddel! Tudod mit tettél?
- Aro, ha te nem engeded meg, hogy tönkretegyem a testvérem életét, én nem kezdtem volna bele. Egyből kinyírtam volna Bellát. De te igent mondtál, így ne engem hibáztass, kérlek. Inkább azt mondd meg, mit tegyek! –feleltem.
- Menj el velük. –v olt a válasz. Meglepődtem... szó mi szó.
- Jól értettem? Azt kívánod, hogy elmenjek velük Washingtonba?
- Így van.
- De Aro..! Hisz te mondtad, hogy így elbukhatjuk az egészet. Nem kéne elintézni gyorsan a dolgot, és visszavonulót fújni? –kérdeztem.
- Nem. Ha most ölöd meg Bellát, akkor a jóslat nem fog teljesülni. Ha jól tévedek nem Forksban leli a halálát. Márpedig ha most ölöd meg, akkor itt lelné...tudsz követni?
- Nem nehéz.. –mondtam gunyorosan. Aro mindig azt hitte rólam, hogy idióta vagyok. De én mindig rá akartam cáfolni, azonban eddig nem sikerült.
- Akkor ugye nincs is több kérdésed?
- De lenne itt még egy... –feleltem. – Feltehetem? – Aro bólintott, én pedig folytattam. – Mi lesz, ha Bella időközben terhes lesz?
- Nem tudom Sandra. De erre ne is gondoljunk.. hisz ez nem fog bekövetkezni. És most eredj utadra. Holnap hosszú útra mész! Te vagy a legfontosabb eszközöm, pihend hát ki jól magad! – és Aro elhagyta a termet. Egyedül álltam...egyedül a régi házban, azon a helyen, melyről egykor azt hittem, az otthonom. S így kellett szembesülnöm a ténnyel, hogy nem vagyok más, csak egy eszköz....és sohasem leszek több. Aronak sohasem fogok többet jelenteni egy szolgánál. Hiába mondta, én leszek a ház úrnője, tudatosult bennem, hogy sohasem lesz így.
- Meg fogom akadályozni a jóslatot. –jelentettem ki, és gyors léptekkel elhagytam a kastélyt.
***
Furcsa volt, hogy pár órával a történtek előtt még bármit meg tettem volna Aroért, és a régi családomért, most azonban egyetlen mondat miatt a vesztüket kívánom. Sohasem éreztem ilyet...ilyen elvetemült, mégis jó érzést. Egyik felem a bosszúra gondolt, másik felem azonban a Cullenekre. A testvéremre, Bellára, Edwardra, Carlislera...és a többiekre. Hogyan tehetném jóvá, amit ez idáig elkövettem?
***
-Hol van Sandra? –hallottam meg, amikor beléptem a Cullen-házba.
-Itt vagyok. –feleltem. Alice állt velem szemben, és tetőtől talpig végigmért.
- Te hol voltál? –kérdezte. Szeme sötét volt, tele volt tudással. Ha rájött a titkomra, sohasem tehetem jóvá tetteimet és sohasem állhatok bosszút Aron. Mivel nem szóltam, csak bambán néztem rá, rám ordított. – Felelj!
- Én...én gondolkodtam.
- De Carlisle megkért, hogy ne hagyd el a házat. És te persze ennek ellenére elhagytad! Kezdem elhinni, hogy igaza volt Emmettnek.
- Miben?
- Ne nézz rám ilyen boci szemekkel. Tudom, hogy tudod, mire gondolok. De sajnos amíg nincs bizonyíték te itt maradsz a nyakunkon. Ne érts félre Sandra, én nem akarok semmi rosszat neked, de már elegem van abból, hogy amióta itt vagy, ez a család teljesen megváltozott. Most ez az utazás..., Belláék..., Emmett és Rosalie eltűnése. Mintha mindent te terveztél volna el. De persze ez nem igaz, hisz egy újszülött vámpír ilyesmire képtelen....de ki tudja, talán nem is vagy újszülött?!
- Alice kérlek! Honnan szedsz ilyen hülyeségeket?
- Hülyeség? Nem tudom. Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy valami nincs rendben körülötted. És kérlek ne várd azt, hogy melléd állok akkor, amikor a családom és az új üdvöskénk között kell választanom. Ezt csak azért mondtam el neked, hogy tudd mihez tartani magad. – mondta Alice. Nem értettem miért változott meg egyik pillanatról a másikra a viselkedése, miért vált ellenségessé. – Most biztos arra gondolsz, miért vagyok ilyen gonosz veled, ugye?
- Hát, szó mi szó... kíváncsi vagyok rá.
- Tudod, kaptam ma egy levelet. Nem volt rajta feladó, még bélyeg sem...talán nem is a postás hozta. Ebbe természetesen teljes mértékig biztos vagyok. Szóval a levélben az állt, hogy te egy gonosz kis bestia vagy, aki tönkre akarja vágni a Culleneket. És még egyéb dolgok, de nem fogom őket az orrodra kötni...még visszavágsz. Nem kérdezem meg mi igaz és mi nem, úgyis letagadod, amit le kell... –nevetett idegesen. – De ne viccelődjünk. Ha meglátlak Bella közelében, neked véged van! És ezt úgy mondom neked, mint vámpír a vámpírnak, és nem úgy mint lány a lánynak. Ugye érted mire gondolok?
- Értem, de hidd el semmi nem igaz...
- Figyelj Sandra. Az előbb megmondtam, hogy nem hiszek neked, hisz azt mondasz amit akarsz, nincs ellened bizonyítékom. De hidd el, lesz! És ha lesz, te mehetsz vissza Arohoz, meg a kedves társaidhoz.
- Alice, hülyeségeket beszélsz.... kérlek ne dönts elhamarkodottan, és ne csinálj olyat, amit később megbánnál. Nem tudsz semmit sem rólam.
- Ez így igaz. Semmit, mégis mindent. – kis szünet után folytatta. - Nos ne haragudj, de mennem kell pakolni, és örülnék neki, ha te is ezt tennéd. – Alice szemei szikrákat szórtak, és dühöngve szaladt fel a lépcsőn. Még sohasem láttam ilyen állapotban őt. Kíváncsi voltam, ki küldte a levelet és miért. Aro csaknem leplezné le saját magát...
De Victoria....

2009. augusztus 28., péntek

A bosszú- 4. fejezet

A tekintetek a vitatkozó férfiakról rám vándoroltak. Aztán Emmett szólalt meg legelőször.

-Miért is?

- Te is ezt szeretnéd nem? –kérdeztem vissza. – Ezenkívül Rosei a testvérem és ha ő nem is szeret engem, én nagyon szeretem őt. Azt hiszem...úgy gondolom elég csúnya dolog lenne, ha itt hagynánk őt, mindenféle üzenet nélkül.

- Hagynánk neki üzenetet. – szólt közbe Carlisle. – Jacob biztosan átadná neki, ha mi kedvesen megkérnék őt, hogy..

- Jake? –nézett rémültem Bella. Úgy tudtam, hogy ők nem jöttek ki valami jól. Jacob szerelmes volt Bellába, de a lány Edward jegyese lett és nem a ’farkasé’. Miután eljutott a rezervátumba a hír, Jake elszökött. Több hétig volt távol, de aztán hazatért. Az eset óta nem találkoztak a fiatalok egymással..

- Ki más? Nézd Bella én elhiszem, hogy nehéz neked ez a dolog, de mást nem kérhetek meg, hogy segítsen nekünk. Másra nem bízhatom ezt a dolgot, mert túl fontos ahhoz. Ugye megérted? – nézett Bellára reménykedve az orvos.

- Persze...csak, csak az a véleményem, hogy nem nagyon bízhatunk meg Jake-ben sem. Úgy értem, amióta nem jövünk ki túlságosan... azóta olyan más. Olyan, mintha az ellenségem lenne...

- ...talán mert nem jöttök ki túl jól. De ezt már te is elmondtad. De tudod, akik nem jönnek ki túl jól, már csak így viselkednek egymással. –nevettem fel. A többiek szinte a tekintetükkel ölni tudtak volna. Félelmetes volt. –Kérlek folytasd.

- Köszönöm, hogy megengeded. Szóval, ott tartottam, hogy olyan, mintha az ellenségem lenne. Tudom, hogy gyűlöl. És épp ezért, mert engem gyűlöl félek, hogy titeket is.

- De...akkor hogyan üzenjünk Rosalienak? Más megoldás nincs.

- Meg kell várnunk a nővéremet. Ez a legegyszerűbb és egyben legcélszerűbb megoldás. –szóltam közbe.- Szerintem sem kéne megbízni egy farkasban, akármilyen barátja is volt az a családnak.

- Héj, te nem is ismered Jake-et! Nem kéne így beszélned róla. –kiáltott Bella. Szemei villámokat szórtak, vicsorgott.

- De hisz az előbb mondtad el, hogy mit gondolsz perpill. Hidd el Bella, én semmi rosszat nem akartam ezzel mondani, csak...félek. Féltem Roseit, féltem a családot. –magyaráztam. – Én csak azt szeretném, ha mindenkinek jó lenne. S bár tudom, hogy ez lehetetlen, azért úgy gondolom, még próbálkozni lehet. Épp ezért úgy vélem, az lenne a legjobb, ha megvárnánk a nővéremet. Ugye megértesz? Ugye megértitek?

- Kassandra, ez egy nagyon fontos megbízatás, amit ha Carlisle elvállal...óriási orvost faraghat belőle. Persze tegyük hozzá, hogy így is kiváló orvos, de nem mindenki lehet a Fehér Ház lakóinak a gyógyítója. Gondolj csak bele..milyen nagyszerű lehetőség ez a kiemelkedéshez. – kezdte a mondandóját Alice.

- Igen, tudom...vagyis gondolom. De azt is mondta Carlisle, hogy ez csak egy lehetőség, és nem szeretné, hogy emiatt a dolog miatt hulljon darabokra a család. Már pedig, ha nem várjuk meg Rosaliet pontosan ez fog történni. –feleltem.

- Azt hiszem, igaza van Kassandrának. –jelentette ki az orvos. – Ez csak egy megbízás, nem ér ennyit. – csend telepedett a helyiségre. Egy kis nyugalom járta át a testem, de aztán mint mindennek, egyszer a nyugalmamnak is vége szakadt. Egészen pontosan akkor, amikor Edward állt elő új, tökéletes és megbízható tervével.

- Azt hiszem, lenne itt egy „megoldásféle”. Bella és én már régóta tervezzük, hogy külön költözünk. És most lehet, hogy eljött a megfelelő pillanat. Úgy értem ti elköltöztök Washingtonba, mi pedig itt maradunk... ketten, Forksban. Így tehát minden „baj” megoldódik. Carlisle, te el tudod vállalni a munkát, feltörhetsz az orvosok közül; ha Rosalie pedig visszajön, mi itt leszünk és segítünk neki. Na, milyen? – Edward egy önelégült mosolyt vetett Bellára, majd Carlsile-hoz fordult.

- Nem is tudom...Soha nem mondtátok, hogy ti külön szeretnétek költözni.

- Igen, mert nem tudtuk, hogyan fogadnátok. Meg persze...azt sem tudtuk, hogy a kapcsolatunk kiállná e a próbát...! De hagyjuk ezt. Mit gondolsz, ez így kivitelezhető lenne?

- Nagyon nehéz ez nekem, mivel a munkám és a családom között kell döntenem. De úgy vélem, hogy kellene egy esélyt adnom nektek, kettőtöknek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem akarok felőletek hallani soha többet, csak kíváncsi vagyok, hogy akkor is egy húron pendülnétek e, ha ketten élnétek együtt. Azonban félek, hogy rosszul cselekszem, és Kassandrának igaza van: meg kellene várnunk Rosaliet. De nekem még ma be kell telefonálnom, hogy elvállalom e a munkát vagy sem, mert ha nem, akkor valószínűleg megkérnek mást e becses feladatra.

- Akkor meg mit gondolkozol?

- Mint mondtam: Rosalie igencsak megnehezítette a döntést.

- Nem Rosalie volt, hanem Kassandra. – szólalt meg valahonnan Emmett. – Ha ő nincs, ez az egész dolog most nem jelentene fejfájást. Egyszerűen bele tudna mindenki egyezni a dologba, és közösen, egyhangúan döntenénk úgy, hogy elköltözünk Washingtonba.

- Emmett! –kiáltott Carlisle. – Azt hiszem, ezt már egyszer megbeszéltük. Ugye nem kell ismét...

- Nem, nem kell. Csak azt akarom mondani, hogy szerintem támogatnod kellene Edward és Bella tervét. Mert így mindenkinek az álma valóra válhatna.

- És te is velünk jönnél, fiam? – kérdezte remegő hangon Esme.

- Nem, én nem mennék veletek. Én megkeresem Rosaliet...és ha megtalálom, hazahozom. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha gyorsan döntötök, mert ha sokáig rágjátok magatokat a dolgon, még eltántorodtok. Szóval? Carlisle, hogy döntesz?

- Ez nem csak az én döntésem. Illetve szeretném, ha nem csak az enyém lenne.

- Én teljes mértékben támogatlak! –jelentette ki Esme, és a férje mellé lépett. – Azt szeretném, ha boldog lennél, és azt is, hogy a család is boldog legyen. Attól, hogy mi elköltözünk egy kis örömet is okozunk Bellának illetve Edwardnak. Te is eléred a célod, és mi sem búslakodunk, hiszen Washington az mégis csak Washington.

- Igen, én is támogatlak, Carlisle! –szólt fülig érő szájjal Alice, majd Jasperre mutatott és folytatta. – És Jasper is. Ugye?

- Persze, szerintem irtó klassz ötlet, és a munka is tökéletes. Olyan, mintha neked találták volna ki..

- Mi is így látjuk a helyzetet, Carlisle. –helyeselt Bella, és szorosan Edward mellé a bújt. Carlisle azonban még mindig szomorú képet vágott, majd hozzám fordult.

- Te ugye azt szeretnéd, hogy itt maradjunk?! – ha azt mondom neki, hogy nem...akkor tuti, hogy el fogunk költözni Washingtonba. A költözés pedig mindent felbolygatna, a tervemet semmilyen körülmények között nem tudnám végrehajtani. Azonban ha azt mondom, hogy itt szeretnék maradni, a család nagyvalószínűséggel kiutálna maguk közül.

- Kérlek Carlisle engedd, hogy ne én döntsek... – mondtam lesütött szemmel. – Én csak a testvérem miatt aggódom, féltem őt. Ezért én egészen más véleményen vagyok mint ti. De higgyétek el, titeket teljes mértékben meg tudlak érteni...épp ezért azt tegyétek, ami nektek, ennek a nagy családnak jó, és ne azt, ami nekem lenne kedvezőbb.

- De hisz épp az előbb mondtam, hogy Bella és én itt maradnánk. Ha Rosalie visszajön, akkor rögtön tudunk titeket értesíteni. Így a család mindkét fele nyerne, nyerhetne, leszámítva Rosaliet. – mondta Edward. Én már csak bólogattam, tudtam, hogy ezt a játszmát elvesztettem.

***
Éjfél. Csodálatos idő egy kis „hazautazásra”. Aro megmondta, hogy ne merjek hazamenni, de muszáj. Ezt egyedül nem bírom megoldani. Egyik felem már rég itt hagyná ezt a kócerájt, de a másik részem vágyik az elismerésre. Az elismerésre, a dicsérő szavakra, a kedvességre. Olyan dolgokra, melyeket eddig nem kaptam meg. Eddig mindig az árnyék maradt, mindig mások háta mögött kellett kullognom. Muszáj megoldanom...muszáj!
***

-Mit keresel itt? –kérdezte Aro, amikor beléptem hatalmas szobájába. – Nem fogalmaztam elég világosan, érthetően? Mit jelent neked az, hogy nem akarlak itt látni, amíg a feladatod teljesíted?!

- Hidd el Aro, nyomós okom volt rá, hogy felkerestelek. Hidd el...!- feleltem.

- Talán kezdj bele, és a nagyúr is belátja, hogy tév.. –mondta Trizolda, de félelmében beléfagyott a szó. Aro felkelt a székéből, és felé indult.

- Mit csináltam, Tri? – Aro nem szerette, ha a döntését helytelennek tartották.

- Nagyuram, kérlek bocsásd meg nekem a nyelvbotlásomat.. ígérem, ha kegyelmezel, többet nem fog előfordulni. Kérlek, Aro nagyúr.

- Hát persze, hogy nem fog többet előfordulni! – Aro két kezével intett az őröknek, akik karon fogták a lányt és elvitték. Hová? Egy kamrába. Egy kamrába, ahová a bűnös vámpírok kerülnek. Azok, akikre már nem vár más, csak az őrület. Soha nem hittem volna, hogy Aro Trizoldát is elküldi egyszer az őrület helyére. Azt a nőt, aki anyja helyett anyja volt, aki felemelte a porból, a mocsokból. Tévedtem...– Mit keresel tehát itt kedves Sandra?

- Hát én..

- Ugye nem szeretnéd követni Trit? –megingattam a fejem. – Helyes. Akkor ajánlom, hogy valami elfogadható magyarázattal állj elő, különben...! Hallgatlak.

- Eddig a napig minden tökéletesen működött a Culleneknél. Ma azonban Carlisle azzal az ötlettel jött haza, hogy a család elköltözhetne Washingtonba. – elhallgattam. Valami reakciót vártam.

- Ezért jöttél ide? Úristen Sandra, hát semmit nem tanultál. Ha ők mennek, te is mész.. nem olyan nagy ördöngösség. De most már mindegy. Őrök! –intett újra a kezével. Én azonban közbevágtam.

- Még nem fejeztem be, Aro. Szóval, ott tartottam, hogy a család el szeretne költözni Washingtonba. Rosalie elszökött...illetve nem is szökött, de elhagyta a családot. Emmett sejt valamit, hogy mindennek a hátterében én állok, és Edward is elég furán viselkedik. Egyszer magamban beszéltem, és meghallotta, amint a nevedet mondom.. de ne félj, könnyen letagadtam. A kérdés már csak az, hogy elhitte e.

- Magadban beszélsz?! Miért beszélsz te magadban? Megőrültél?!! De ez még mindig nem elég nyomós ok...

- Tudom. Most jön a feketeleves. Bella és Edward nagylelkűen felajánlották, hogy ők ketten –csak ketten- Forksban maradnak, és ha Rosalie felbukkanna értesítenek minket. Hidd el, én már mindent megpróbáltam, hogy meggyőzzem az orvost, maradjunk Forksban, de hajthatatlan. Illetve nem is ő, hanem a család. És miattam biztosan nem fog összeveszni a többiekkel. Márpedig ha elköltöznek nekem is Washingtonba kell mennem...soha nem hagynának itt Forksban Bellával és Edwarddal. Már pedig ha én nem vagyok Bella közelébe.. soha nem vihetem végbe a tervet. Soha nem tudom megölni. Szóval...mit tegyek? – láttam, ahogyan Aro visszaküldi a helyükre az őröket, ő maga pedig visszaül a székébe, és gondolkodni kezdett. Halvány elmosolyodtam, és bátran kérdeztem meg tőle:- Még mindig hülyeségnek tartod, hogy eljöttem?

2009. augusztus 15., szombat

A bosszú- 3. fejezet

A ház kiürült, magamban voltam. Nem tudtam, hová mentek a családom tagjai, de hogy őszinte legyen, nem is nagyon érdekelt. Azon törtem a fejem, hogyan keseríthetném meg a Cullenek életét úgy, hogy ne küldjenek el másik családhoz, ergo el tudjam érni a célom. Rosalie-t ugyan már elintéztem, de...a többiek túl nagy falatok voltak.
A szobámban ácsorogtam az ablak előtt és zenét hallgattam. Edwardtól kaptam érkezésem napján a CD-t. Az ő művei voltak rajta, bár szerintem inkább macskanyávogásra hasonlított, mintsem zongorára. Mérgesen kapcsoltam ki a hifit.

-Ez így nem mehet tovább! –ordibáltam. A szoba visszhangzott a szekrényen az üveges rész üvegje megrepedt. Szemem elsötétült, vérre vágytam. Az idők folyamán megtanultam kontrollálni a szomjúságot, egy bizonyos fokig. De már napok óta nem vettem magamhoz friss, édes emberi vért. A Volturik nem tiltják az emberi vér fogyasztását, ha mindezt észrevétlenül tesszük. Én minden egyes nap úgy tettem, és akkor jött ez a feladat. Örömmel vállaltam el, nem hittem...hogy elbukhatok. És most lehet, hogy mégis be fog következni a számomra lehetetlennek hitt dolog?! – Nem engedem! Én leszek Aro...

-Hogy mondtad? –egy erőteljes férfihangot hallottam meg a hátam mögül. Megfagytam. Eldöntöttem, hogy soha többé nem beszélek magamban még akkor sem, ha úgy tűnik ninc s a házban senki. Meglepetések igenis vannak..

- Micsoda? –fordultam meg. Edwarddal találtam szembe magam. Ha nem gyűlöltem volna, amiért Bellával van, és ha nem ismertem volna elég jól...részemről bármi megtörténhetett volna.

- Azt mondtad, hogy te leszel Aro....micsodája leszel te neki?

- Nem tudom mit beszélsz. Talán félreértettél valamit. Én Arognónt akartam mondani, csak te pont rossz helyen szakítottál félbe. Úgy sajnálom! Nekem apukám azt tanította, hogy az Ő nevét nem lehet kimondani és én be is tartom ezt!

- Túl sok Harry Pottert néztél te és az apád. Aro nevét ki lehet mondani és ezt te is tudod. Csak kis kaput keresel. – elhallgatott, aztán elsötétült szemekkel folytatta. – Hol van Rosalie?

- Miért kellene tudnom? –fordultam ismét az ablak felé. A gonosz kis mosoly ismét megjelent az arcomon.

- Mert te beszéltél vele utoljára, és mert te mondhattál neki olyat, ami miatt elment. Mert elment és vitte a ruháit is, minden számára fontos tárgy hiányzik a szobájából! De te ezt pontosan tudod.

- Nem, nem tudom...ez esetben tévedsz, drága Edward. Talán kérdezd meg a kis Bellát, ő biztosan tudja miért nincs most itt Rosei...

- Hogy érted ezt, Kassandra? – Edward kezei ökölbe szorultak. Éreztem a növekvő haragot.

- Úgy, ahogy mondtam. Bella tudja, miért tűnt el Rosalie. – a szemébe néztem, ahol hitetlenséget véltem felfedezni. – Ugye nem hiszel nekem? Végül is, miért is tennéd? Alig ismersz...sőőt.. nem is ismersz. De ha nem ismersz és ha már jó dolgokat nem is kötsz hozzám, a rosszakat miért akarod rám sózni?

- Mert...talán azért, mert amióta idejöttél, a dolgok eléggé megváltoztak. És sajnos nem jó irányba. Innen pedig arra következtettem, hogy..

- .. hogy én állok a rossz dolgok mögött. Hát akkor, kedves Edward tudd meg, hogy ezúttal a következtetésed bizony hibás. Sohasem ártanék annak a családnak, aki befogadott, és segít nekem túllépni a nehézségeken. Nem tudom miért, de a Cullenek közül senki sem hisz nekem, pedig semmi rosszat nem követtem el. Vagy talán az fáj nektek, hogy Carlisle figyelme már rám is terelődik és nektek kevesebb jut belőle? – húztam fel a szemöldököm.

- Te teljesen zsibbadt vagy, már ne is haragudj. Én csak kérdeztem valamit..

- ...te csak kérdeztél valamit, amit nem kellett volna. De megbocsátok, elvégre senki sem tökéletes. De kérlek..legközelebb ne rajtam keresd azt, ami elveszett; még akkor sem, ha az történetesen a nővérem. – feleltem és kimentem a szobából.

***

Amikor Carlisle hazaért a munkából, a nappaliba hívta a családot. Csak akkor tette ezt, ha valami fontos híre volt, ha valami fontosat akart közölni velünk. Egy kissé féltem, hogy ő is nekem esik, amiért Rosei eltűnt. De aztán nem így lett.

-Mint tudjátok Rosalie elhagyta a családunkat... –kezdte az orvos.

- De miért hagyta el? Ez nem érdekel, Carlsile? – állt fel a kanapéról Emmett és néhány lépést tett apja felé.

- Rosalie felnőtt nő, tud uralkodni a szomjúságán. Ha ő úgy döntött elmegy és elhagy minket, akkor szemet kell hunyom a dolog felett. Noha nem jól esik ez a cselekedete sem, de nem hozhatom vissza minden ballépése után és azt hiszem, ez a dolog talán érthető is. – hangzott a válasz.

- De kérlek! Nem tűnt fel, hogy Rosalie nem sokkal Kassandra érkezése után ment el? Addig, míg nem volt itt Kassandra ebben a családban semmi baj nem volt, semmi rossz nem történt. De amikor betoppant, a bajok tömkelege súlyt minket. És azt kell mondanom, hogy Rosalie-nek volt a legtöbb esze, amiért itt hagyta ezt a házat, és a vak vámpírokat és megpróbál talpra állni, ismét. – erőlködött még mindig Emmett. Tudtam, hogy soha nem fogja meggyőzni Carlislet arról, hogy én vagyok a hibás, amiért a kedves kis nővérkém elhúzta a csíkot. Carlisle elhitte, hogy apám jó ember, és segítségre szorulok.

- Kérlek, ne veszekedjetek! – ugrottam fel jó kislányos arccal a kanapéról, és az arcom a kezembe temettem. – Miattam igazén nem szükséges! Emmett...én sajnálom, hogy Rosei elment, jobban mint te, hidd el. De ha ennyire zavar a jelenlétem, én elmegyek. Apu biztosan fog találni nekem másik családot, akik nem vádolnak mindenféle légből kapott hülyeséggel, mert ez nem más, csak hülyeség!

- Nyugodj meg kérlek, Kassandra! –szaladt mellém Esme. ’Olyan vagy, mint egy kis futóegér’ –gondoltam. – Semmi baj, nem kell elmenned. Emmett, kérj bocsánatot Kassandrától!

- Én ugyan nem kérek ettől a perszónától semmit sem, de legfőképp bocsánatot nem!

- Esme, hagyd. Nem kell tőlem bocsánatot kérnie, tudom...hogy a lelke mélyén jó ember. – ügyet sem vetettem Emmett szavaira. A tervem egy része már bevált, nem akartam elkapkodni a dolgokat.

- A lelkem mélyén? Ember? Hát nem úgy van kedves, te mindent jól tudó Sandra, hogy aki vámpírrá lesz, annak elveszik a lelke és az többé nem ember, hanem vámpír? Vagy Aro ezt nem tanította meg neked? – esett nekem Emmett. A többi Cullen is felállt és a fogaikat villogtatták. Egyedül Carlisle maradt –viszonylag- nyugodt.

- Emmett, fejezd be! Most! –hangzott erőteljes hangja.- Honnan veszed, hogy Kasandra összeköttetésben áll Aroval?

- Honnan? Hallottam, amint Edward és ő erről beszélgettek. Edward, ugye te is hallottad, amint Aro nevét emlegeti a mi kis üdvöskénk?

- Edward? – mivel a ’szép szemű’ vámpír nem szólt, a nevelőapának többször is el kellett mondani a nevét, míg végre felállt, és bólogatni kezdett.

- Valóban hallottam, amint Aro nevét mondta, de... nem vagyok benne biztos, hogy arról az Aroról beszélt, akiről mi. De abban biztos vagyok, hogy Rosalie eltűnésének hátterében ő áll. Vagyis... ő is, többekközött. – itt egy gyors pillantást vetett Bellára. A kis mesém végül mégis sikert aratna?! Hisz ha jól belegondolok, Bellának lett volna egy kis oka arra, hogy Rosaliet kitegye a házból. Sohasem jöttek ki túl jól, mindig marták egymást. S ha már engem is okolnak részben a távozása miatt, még Bellára is lehet haragudni. Nem hiába kedvel engem Aro.

- Carlsile, most jön a legfontosabb kérdés: kinek hiszel? Két olyan vámpírnak, kik évek óta itt élnek veled, egy fedél alatt, akikben még sohasem csalódtál, vagy pedig ennek a kis mitugrásznak, aki pár napja van itt, és megkeserítette a család mindennapjait? – tette fel Emmett a kérdést.

- Emmett, ez...nem ilyen egyszerű dolog. – szólt közbe Esme.

- Esme, kérlek. Hagyd, hogy Carlisle válaszoljon.

- Nos fiam. Edward elmondta, hogy nem biztos abban, hogy Kassandra arról az Aroról beszélne, akiről mi....

- ...valóban. De azt is elmondta, hogy biztos benne, Kassandrának köze van Rosalie eltűnéséhez.

- Igen, ez is elhangzott, noha nem ilyen formában. Rosalie nem tűnt el, csak elköltözött...

- ... és tudod hová?

- Nem, nem tudom hová. De megmondtam, még a beszélgetés elején, hogy nem fogok utána szaladgálni. Felnőtt nő, önállóan tud gondolkozni, cselekedni.

- Tehát téged egyáltalán nem érdekel mi van vele!

- Ne forgasd ki a szavaimat, Emmett. – mondta kissé hangosabban az orvos. – Nem azt mondtam, hogy nem érdekel, mi van Rosalieval, hanem azt, hogy nem fogok utána szaladgálni, elvégre nem hozhatom vissza minden ballépése után.

- Mikor hoztad még őt haza? Mindig, amikor valamit akart csinálni lehurrogtad, hogy nem úgy kell. Azt sulykoltátok belé, semmire sem alkalmas. Míg velünk úgy bántatok, mint a szemetek fényével. Szerinted milyen érzés volt ez neki? Milyen érzés lehetett mindig a háttérben, az árnyékban élni? – a következő percekben némaság telepedett a nappalira. Senki nem szólt. A tekintetek Emmettről Carlisle-ra, és Carlsile-ról Emmettre vándoroltak. Ők ketten pedig farkasszemet néztek.

- Tudod, hogy ez nem így volt. – válaszolt aztán a doktor. – Sohasem élt árnyékban Rosalie.

- Nem? Hát...akkor nem tudom, te minek nevezed. De nem is ez a lényeg, mivel ő már megbocsájtott neked. Most az a lényeg, hogy mihamarabb el kell döntened, kinek az oldalán állsz. A családodén, vagy egy idegenén?! Szóval?

- Emmett, fejezd be ezt a beszédet! Én mindkét oldalt megértem, hisz ez a két oldal, igazából egy. Mind a kettő egyet akar, csak még nem jöttetek erre rá.

- Ugyan már. Ez a kis.... szóval ő azt akarja, hogy a család széthulljon, és ő Aro mellé csücsüljön, hogy uralkodjon a nép fölött. Az életek fölött. Ha te ezt hagyod, te sem vagy olyan jó vámpír, mint amilyennek hittelek.

- Fiam... –kezdte Carlisle, de Emmett mint oly sokszor már, most is félbeszakította.

- Azt hiszem, nekem sincs itt semmi keresnivalóm. Amint megtalálom Rosaliet, értesítelek Esme. Azt hiszem, téged még érdekel, mi történik velünk. – a nő bólinott, de amikor szólni akart Carlisle csendre intette úgy, hogy azt Emmett ne vegye észre. – Akkor, én megyek is.

- Nem várnál egy kicsit? Csak még elmondom az igazi okot, amiért összegyűltünk. – kérdezte az orvos.

- Meghallgathatom. – volt a rövid válasz. Emmett Alice mellett foglalt helyet.

- Szóval. Az igazi ok, amiért ide hívtalak titeket, nem más, mint egy nagyon fontos....-minek is nevezzem?- ...megbízás.

- Talán ha kicsit érthetőbben próbálnál magyarázni.... –próbálkozott Jasper. Számomra is elég ködös volt, amit Carlisle próbált a tudtunkra adni, de bíztam benne, majd más elmondja ezt neki. Hát...elmondta.

- Eddig még soha nem volt baj a magyarázatommal. – szólt Carlisle, de amikor Esme megérintette a karját, folytatta. – Egyik kolléganőmet felkérték egy nagyon fontos feladatra, de ő sajnos várandós, így nem tudta teljesíteni a kérést. Ezért hozzám fordultak. A megbízás az lenne, hogy a Fehér Ház lakóinak a testi épségét kéne megőriznem. Természetesen úgy, mint egy orvos...

- Tehát azt akarod mondani, hogy te lennél a Fehér Ház lakóinak az.. öö.. a háziorvosa? – kérdezte hitetlenkedve Alice.

- Igen, Alice, ez lenne a feladatom.

- De hisz ez csodálatos. – lelkendezett. – Remek, egyszerűen...

- Igen. De mint megszoktuk, semmi sem az, aminek látszik. Hát ez sem az. Forksból nemigen tudok minden egyes nap elmenni Washingtonba, majd vissza. Felajánlották, hogy adnak számomra egy kis szobát, vagy akár egy lakást is. Én azonban nem nagyon szeretnék tőletek elszakadni. Erre ők azt mondták, hogy tudnak akár az egész családnak is biztosítani szállást.

- Egy házra gondolsz? – kérdezte lelkesen Alice.

- Igen, egy házra. De nem muszáj elvállalnom ezt a munkát, mert most is tökéletesen élünk. Azonban, meg szerettem volna veletek is osztani, ezt a kis semmiséget.

- Kiss semmiséget? Carlisle, ha elvállalod lehet felfigyelnek rád, és olyan kórházakba kerülhetsz be, hogy..

- Igen Alice, tudom. Hidd el, én már felmértem a helyzetet, tisztában vagyok mindennel. De nem szeretném, hogy a munka miatt széthulljon a család. – mondta az orvos.

- Akkor majd széthullik más miatt. – szólalt meg Emmett, majd felállt, és kiment a házból. Carlisle követni akarta, de a felesége megakadályozta.

- Hagyd, hagy menjen... – a férfi mérgesen nézett rá, ő pedig meleg mosollyal az arcán folytatta. – Csak szerelmes. – az orvos visszaült a helyére, és mély levegőket véve próbált megnyugodni.

- Szóval, el kellene döntenünk, hogyan is legyen.

- Szerintem...el kéne mennünk. Egy próbát mindenképp megér. – mosolygott Alice.

- Mint mondtam, ez a próba költözéssel járna.

- Jó jó, de... Washington az Washington...

- Szerintem meg kéne várni, míg Rosei visszajön. – álltam fel a kezeimet tördelve.