A bosszú- 4. fejezet

A tekintetek a vitatkozó férfiakról rám vándoroltak. Aztán Emmett szólalt meg legelőször.

-Miért is?

- Te is ezt szeretnéd nem? –kérdeztem vissza. – Ezenkívül Rosei a testvérem és ha ő nem is szeret engem, én nagyon szeretem őt. Azt hiszem...úgy gondolom elég csúnya dolog lenne, ha itt hagynánk őt, mindenféle üzenet nélkül.

- Hagynánk neki üzenetet. – szólt közbe Carlisle. – Jacob biztosan átadná neki, ha mi kedvesen megkérnék őt, hogy..

- Jake? –nézett rémültem Bella. Úgy tudtam, hogy ők nem jöttek ki valami jól. Jacob szerelmes volt Bellába, de a lány Edward jegyese lett és nem a ’farkasé’. Miután eljutott a rezervátumba a hír, Jake elszökött. Több hétig volt távol, de aztán hazatért. Az eset óta nem találkoztak a fiatalok egymással..

- Ki más? Nézd Bella én elhiszem, hogy nehéz neked ez a dolog, de mást nem kérhetek meg, hogy segítsen nekünk. Másra nem bízhatom ezt a dolgot, mert túl fontos ahhoz. Ugye megérted? – nézett Bellára reménykedve az orvos.

- Persze...csak, csak az a véleményem, hogy nem nagyon bízhatunk meg Jake-ben sem. Úgy értem, amióta nem jövünk ki túlságosan... azóta olyan más. Olyan, mintha az ellenségem lenne...

- ...talán mert nem jöttök ki túl jól. De ezt már te is elmondtad. De tudod, akik nem jönnek ki túl jól, már csak így viselkednek egymással. –nevettem fel. A többiek szinte a tekintetükkel ölni tudtak volna. Félelmetes volt. –Kérlek folytasd.

- Köszönöm, hogy megengeded. Szóval, ott tartottam, hogy olyan, mintha az ellenségem lenne. Tudom, hogy gyűlöl. És épp ezért, mert engem gyűlöl félek, hogy titeket is.

- De...akkor hogyan üzenjünk Rosalienak? Más megoldás nincs.

- Meg kell várnunk a nővéremet. Ez a legegyszerűbb és egyben legcélszerűbb megoldás. –szóltam közbe.- Szerintem sem kéne megbízni egy farkasban, akármilyen barátja is volt az a családnak.

- Héj, te nem is ismered Jake-et! Nem kéne így beszélned róla. –kiáltott Bella. Szemei villámokat szórtak, vicsorgott.

- De hisz az előbb mondtad el, hogy mit gondolsz perpill. Hidd el Bella, én semmi rosszat nem akartam ezzel mondani, csak...félek. Féltem Roseit, féltem a családot. –magyaráztam. – Én csak azt szeretném, ha mindenkinek jó lenne. S bár tudom, hogy ez lehetetlen, azért úgy gondolom, még próbálkozni lehet. Épp ezért úgy vélem, az lenne a legjobb, ha megvárnánk a nővéremet. Ugye megértesz? Ugye megértitek?

- Kassandra, ez egy nagyon fontos megbízatás, amit ha Carlisle elvállal...óriási orvost faraghat belőle. Persze tegyük hozzá, hogy így is kiváló orvos, de nem mindenki lehet a Fehér Ház lakóinak a gyógyítója. Gondolj csak bele..milyen nagyszerű lehetőség ez a kiemelkedéshez. – kezdte a mondandóját Alice.

- Igen, tudom...vagyis gondolom. De azt is mondta Carlisle, hogy ez csak egy lehetőség, és nem szeretné, hogy emiatt a dolog miatt hulljon darabokra a család. Már pedig, ha nem várjuk meg Rosaliet pontosan ez fog történni. –feleltem.

- Azt hiszem, igaza van Kassandrának. –jelentette ki az orvos. – Ez csak egy megbízás, nem ér ennyit. – csend telepedett a helyiségre. Egy kis nyugalom járta át a testem, de aztán mint mindennek, egyszer a nyugalmamnak is vége szakadt. Egészen pontosan akkor, amikor Edward állt elő új, tökéletes és megbízható tervével.

- Azt hiszem, lenne itt egy „megoldásféle”. Bella és én már régóta tervezzük, hogy külön költözünk. És most lehet, hogy eljött a megfelelő pillanat. Úgy értem ti elköltöztök Washingtonba, mi pedig itt maradunk... ketten, Forksban. Így tehát minden „baj” megoldódik. Carlisle, te el tudod vállalni a munkát, feltörhetsz az orvosok közül; ha Rosalie pedig visszajön, mi itt leszünk és segítünk neki. Na, milyen? – Edward egy önelégült mosolyt vetett Bellára, majd Carlsile-hoz fordult.

- Nem is tudom...Soha nem mondtátok, hogy ti külön szeretnétek költözni.

- Igen, mert nem tudtuk, hogyan fogadnátok. Meg persze...azt sem tudtuk, hogy a kapcsolatunk kiállná e a próbát...! De hagyjuk ezt. Mit gondolsz, ez így kivitelezhető lenne?

- Nagyon nehéz ez nekem, mivel a munkám és a családom között kell döntenem. De úgy vélem, hogy kellene egy esélyt adnom nektek, kettőtöknek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem akarok felőletek hallani soha többet, csak kíváncsi vagyok, hogy akkor is egy húron pendülnétek e, ha ketten élnétek együtt. Azonban félek, hogy rosszul cselekszem, és Kassandrának igaza van: meg kellene várnunk Rosaliet. De nekem még ma be kell telefonálnom, hogy elvállalom e a munkát vagy sem, mert ha nem, akkor valószínűleg megkérnek mást e becses feladatra.

- Akkor meg mit gondolkozol?

- Mint mondtam: Rosalie igencsak megnehezítette a döntést.

- Nem Rosalie volt, hanem Kassandra. – szólalt meg valahonnan Emmett. – Ha ő nincs, ez az egész dolog most nem jelentene fejfájást. Egyszerűen bele tudna mindenki egyezni a dologba, és közösen, egyhangúan döntenénk úgy, hogy elköltözünk Washingtonba.

- Emmett! –kiáltott Carlisle. – Azt hiszem, ezt már egyszer megbeszéltük. Ugye nem kell ismét...

- Nem, nem kell. Csak azt akarom mondani, hogy szerintem támogatnod kellene Edward és Bella tervét. Mert így mindenkinek az álma valóra válhatna.

- És te is velünk jönnél, fiam? – kérdezte remegő hangon Esme.

- Nem, én nem mennék veletek. Én megkeresem Rosaliet...és ha megtalálom, hazahozom. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha gyorsan döntötök, mert ha sokáig rágjátok magatokat a dolgon, még eltántorodtok. Szóval? Carlisle, hogy döntesz?

- Ez nem csak az én döntésem. Illetve szeretném, ha nem csak az enyém lenne.

- Én teljes mértékben támogatlak! –jelentette ki Esme, és a férje mellé lépett. – Azt szeretném, ha boldog lennél, és azt is, hogy a család is boldog legyen. Attól, hogy mi elköltözünk egy kis örömet is okozunk Bellának illetve Edwardnak. Te is eléred a célod, és mi sem búslakodunk, hiszen Washington az mégis csak Washington.

- Igen, én is támogatlak, Carlisle! –szólt fülig érő szájjal Alice, majd Jasperre mutatott és folytatta. – És Jasper is. Ugye?

- Persze, szerintem irtó klassz ötlet, és a munka is tökéletes. Olyan, mintha neked találták volna ki..

- Mi is így látjuk a helyzetet, Carlisle. –helyeselt Bella, és szorosan Edward mellé a bújt. Carlisle azonban még mindig szomorú képet vágott, majd hozzám fordult.

- Te ugye azt szeretnéd, hogy itt maradjunk?! – ha azt mondom neki, hogy nem...akkor tuti, hogy el fogunk költözni Washingtonba. A költözés pedig mindent felbolygatna, a tervemet semmilyen körülmények között nem tudnám végrehajtani. Azonban ha azt mondom, hogy itt szeretnék maradni, a család nagyvalószínűséggel kiutálna maguk közül.

- Kérlek Carlisle engedd, hogy ne én döntsek... – mondtam lesütött szemmel. – Én csak a testvérem miatt aggódom, féltem őt. Ezért én egészen más véleményen vagyok mint ti. De higgyétek el, titeket teljes mértékben meg tudlak érteni...épp ezért azt tegyétek, ami nektek, ennek a nagy családnak jó, és ne azt, ami nekem lenne kedvezőbb.

- De hisz épp az előbb mondtam, hogy Bella és én itt maradnánk. Ha Rosalie visszajön, akkor rögtön tudunk titeket értesíteni. Így a család mindkét fele nyerne, nyerhetne, leszámítva Rosaliet. – mondta Edward. Én már csak bólogattam, tudtam, hogy ezt a játszmát elvesztettem.

***
Éjfél. Csodálatos idő egy kis „hazautazásra”. Aro megmondta, hogy ne merjek hazamenni, de muszáj. Ezt egyedül nem bírom megoldani. Egyik felem már rég itt hagyná ezt a kócerájt, de a másik részem vágyik az elismerésre. Az elismerésre, a dicsérő szavakra, a kedvességre. Olyan dolgokra, melyeket eddig nem kaptam meg. Eddig mindig az árnyék maradt, mindig mások háta mögött kellett kullognom. Muszáj megoldanom...muszáj!
***

-Mit keresel itt? –kérdezte Aro, amikor beléptem hatalmas szobájába. – Nem fogalmaztam elég világosan, érthetően? Mit jelent neked az, hogy nem akarlak itt látni, amíg a feladatod teljesíted?!

- Hidd el Aro, nyomós okom volt rá, hogy felkerestelek. Hidd el...!- feleltem.

- Talán kezdj bele, és a nagyúr is belátja, hogy tév.. –mondta Trizolda, de félelmében beléfagyott a szó. Aro felkelt a székéből, és felé indult.

- Mit csináltam, Tri? – Aro nem szerette, ha a döntését helytelennek tartották.

- Nagyuram, kérlek bocsásd meg nekem a nyelvbotlásomat.. ígérem, ha kegyelmezel, többet nem fog előfordulni. Kérlek, Aro nagyúr.

- Hát persze, hogy nem fog többet előfordulni! – Aro két kezével intett az őröknek, akik karon fogták a lányt és elvitték. Hová? Egy kamrába. Egy kamrába, ahová a bűnös vámpírok kerülnek. Azok, akikre már nem vár más, csak az őrület. Soha nem hittem volna, hogy Aro Trizoldát is elküldi egyszer az őrület helyére. Azt a nőt, aki anyja helyett anyja volt, aki felemelte a porból, a mocsokból. Tévedtem...– Mit keresel tehát itt kedves Sandra?

- Hát én..

- Ugye nem szeretnéd követni Trit? –megingattam a fejem. – Helyes. Akkor ajánlom, hogy valami elfogadható magyarázattal állj elő, különben...! Hallgatlak.

- Eddig a napig minden tökéletesen működött a Culleneknél. Ma azonban Carlisle azzal az ötlettel jött haza, hogy a család elköltözhetne Washingtonba. – elhallgattam. Valami reakciót vártam.

- Ezért jöttél ide? Úristen Sandra, hát semmit nem tanultál. Ha ők mennek, te is mész.. nem olyan nagy ördöngösség. De most már mindegy. Őrök! –intett újra a kezével. Én azonban közbevágtam.

- Még nem fejeztem be, Aro. Szóval, ott tartottam, hogy a család el szeretne költözni Washingtonba. Rosalie elszökött...illetve nem is szökött, de elhagyta a családot. Emmett sejt valamit, hogy mindennek a hátterében én állok, és Edward is elég furán viselkedik. Egyszer magamban beszéltem, és meghallotta, amint a nevedet mondom.. de ne félj, könnyen letagadtam. A kérdés már csak az, hogy elhitte e.

- Magadban beszélsz?! Miért beszélsz te magadban? Megőrültél?!! De ez még mindig nem elég nyomós ok...

- Tudom. Most jön a feketeleves. Bella és Edward nagylelkűen felajánlották, hogy ők ketten –csak ketten- Forksban maradnak, és ha Rosalie felbukkanna értesítenek minket. Hidd el, én már mindent megpróbáltam, hogy meggyőzzem az orvost, maradjunk Forksban, de hajthatatlan. Illetve nem is ő, hanem a család. És miattam biztosan nem fog összeveszni a többiekkel. Márpedig ha elköltöznek nekem is Washingtonba kell mennem...soha nem hagynának itt Forksban Bellával és Edwarddal. Már pedig ha én nem vagyok Bella közelébe.. soha nem vihetem végbe a tervet. Soha nem tudom megölni. Szóval...mit tegyek? – láttam, ahogyan Aro visszaküldi a helyükre az őröket, ő maga pedig visszaül a székébe, és gondolkodni kezdett. Halvány elmosolyodtam, és bátran kérdeztem meg tőle:- Még mindig hülyeségnek tartod, hogy eljöttem?

A bosszú- 3. fejezet

A ház kiürült, magamban voltam. Nem tudtam, hová mentek a családom tagjai, de hogy őszinte legyen, nem is nagyon érdekelt. Azon törtem a fejem, hogyan keseríthetném meg a Cullenek életét úgy, hogy ne küldjenek el másik családhoz, ergo el tudjam érni a célom. Rosalie-t ugyan már elintéztem, de...a többiek túl nagy falatok voltak.
A szobámban ácsorogtam az ablak előtt és zenét hallgattam. Edwardtól kaptam érkezésem napján a CD-t. Az ő művei voltak rajta, bár szerintem inkább macskanyávogásra hasonlított, mintsem zongorára. Mérgesen kapcsoltam ki a hifit.

-Ez így nem mehet tovább! –ordibáltam. A szoba visszhangzott a szekrényen az üveges rész üvegje megrepedt. Szemem elsötétült, vérre vágytam. Az idők folyamán megtanultam kontrollálni a szomjúságot, egy bizonyos fokig. De már napok óta nem vettem magamhoz friss, édes emberi vért. A Volturik nem tiltják az emberi vér fogyasztását, ha mindezt észrevétlenül tesszük. Én minden egyes nap úgy tettem, és akkor jött ez a feladat. Örömmel vállaltam el, nem hittem...hogy elbukhatok. És most lehet, hogy mégis be fog következni a számomra lehetetlennek hitt dolog?! – Nem engedem! Én leszek Aro...

-Hogy mondtad? –egy erőteljes férfihangot hallottam meg a hátam mögül. Megfagytam. Eldöntöttem, hogy soha többé nem beszélek magamban még akkor sem, ha úgy tűnik ninc s a házban senki. Meglepetések igenis vannak..

- Micsoda? –fordultam meg. Edwarddal találtam szembe magam. Ha nem gyűlöltem volna, amiért Bellával van, és ha nem ismertem volna elég jól...részemről bármi megtörténhetett volna.

- Azt mondtad, hogy te leszel Aro....micsodája leszel te neki?

- Nem tudom mit beszélsz. Talán félreértettél valamit. Én Arognónt akartam mondani, csak te pont rossz helyen szakítottál félbe. Úgy sajnálom! Nekem apukám azt tanította, hogy az Ő nevét nem lehet kimondani és én be is tartom ezt!

- Túl sok Harry Pottert néztél te és az apád. Aro nevét ki lehet mondani és ezt te is tudod. Csak kis kaput keresel. – elhallgatott, aztán elsötétült szemekkel folytatta. – Hol van Rosalie?

- Miért kellene tudnom? –fordultam ismét az ablak felé. A gonosz kis mosoly ismét megjelent az arcomon.

- Mert te beszéltél vele utoljára, és mert te mondhattál neki olyat, ami miatt elment. Mert elment és vitte a ruháit is, minden számára fontos tárgy hiányzik a szobájából! De te ezt pontosan tudod.

- Nem, nem tudom...ez esetben tévedsz, drága Edward. Talán kérdezd meg a kis Bellát, ő biztosan tudja miért nincs most itt Rosei...

- Hogy érted ezt, Kassandra? – Edward kezei ökölbe szorultak. Éreztem a növekvő haragot.

- Úgy, ahogy mondtam. Bella tudja, miért tűnt el Rosalie. – a szemébe néztem, ahol hitetlenséget véltem felfedezni. – Ugye nem hiszel nekem? Végül is, miért is tennéd? Alig ismersz...sőőt.. nem is ismersz. De ha nem ismersz és ha már jó dolgokat nem is kötsz hozzám, a rosszakat miért akarod rám sózni?

- Mert...talán azért, mert amióta idejöttél, a dolgok eléggé megváltoztak. És sajnos nem jó irányba. Innen pedig arra következtettem, hogy..

- .. hogy én állok a rossz dolgok mögött. Hát akkor, kedves Edward tudd meg, hogy ezúttal a következtetésed bizony hibás. Sohasem ártanék annak a családnak, aki befogadott, és segít nekem túllépni a nehézségeken. Nem tudom miért, de a Cullenek közül senki sem hisz nekem, pedig semmi rosszat nem követtem el. Vagy talán az fáj nektek, hogy Carlisle figyelme már rám is terelődik és nektek kevesebb jut belőle? – húztam fel a szemöldököm.

- Te teljesen zsibbadt vagy, már ne is haragudj. Én csak kérdeztem valamit..

- ...te csak kérdeztél valamit, amit nem kellett volna. De megbocsátok, elvégre senki sem tökéletes. De kérlek..legközelebb ne rajtam keresd azt, ami elveszett; még akkor sem, ha az történetesen a nővérem. – feleltem és kimentem a szobából.

***

Amikor Carlisle hazaért a munkából, a nappaliba hívta a családot. Csak akkor tette ezt, ha valami fontos híre volt, ha valami fontosat akart közölni velünk. Egy kissé féltem, hogy ő is nekem esik, amiért Rosei eltűnt. De aztán nem így lett.

-Mint tudjátok Rosalie elhagyta a családunkat... –kezdte az orvos.

- De miért hagyta el? Ez nem érdekel, Carlsile? – állt fel a kanapéról Emmett és néhány lépést tett apja felé.

- Rosalie felnőtt nő, tud uralkodni a szomjúságán. Ha ő úgy döntött elmegy és elhagy minket, akkor szemet kell hunyom a dolog felett. Noha nem jól esik ez a cselekedete sem, de nem hozhatom vissza minden ballépése után és azt hiszem, ez a dolog talán érthető is. – hangzott a válasz.

- De kérlek! Nem tűnt fel, hogy Rosalie nem sokkal Kassandra érkezése után ment el? Addig, míg nem volt itt Kassandra ebben a családban semmi baj nem volt, semmi rossz nem történt. De amikor betoppant, a bajok tömkelege súlyt minket. És azt kell mondanom, hogy Rosalie-nek volt a legtöbb esze, amiért itt hagyta ezt a házat, és a vak vámpírokat és megpróbál talpra állni, ismét. – erőlködött még mindig Emmett. Tudtam, hogy soha nem fogja meggyőzni Carlislet arról, hogy én vagyok a hibás, amiért a kedves kis nővérkém elhúzta a csíkot. Carlisle elhitte, hogy apám jó ember, és segítségre szorulok.

- Kérlek, ne veszekedjetek! – ugrottam fel jó kislányos arccal a kanapéról, és az arcom a kezembe temettem. – Miattam igazén nem szükséges! Emmett...én sajnálom, hogy Rosei elment, jobban mint te, hidd el. De ha ennyire zavar a jelenlétem, én elmegyek. Apu biztosan fog találni nekem másik családot, akik nem vádolnak mindenféle légből kapott hülyeséggel, mert ez nem más, csak hülyeség!

- Nyugodj meg kérlek, Kassandra! –szaladt mellém Esme. ’Olyan vagy, mint egy kis futóegér’ –gondoltam. – Semmi baj, nem kell elmenned. Emmett, kérj bocsánatot Kassandrától!

- Én ugyan nem kérek ettől a perszónától semmit sem, de legfőképp bocsánatot nem!

- Esme, hagyd. Nem kell tőlem bocsánatot kérnie, tudom...hogy a lelke mélyén jó ember. – ügyet sem vetettem Emmett szavaira. A tervem egy része már bevált, nem akartam elkapkodni a dolgokat.

- A lelkem mélyén? Ember? Hát nem úgy van kedves, te mindent jól tudó Sandra, hogy aki vámpírrá lesz, annak elveszik a lelke és az többé nem ember, hanem vámpír? Vagy Aro ezt nem tanította meg neked? – esett nekem Emmett. A többi Cullen is felállt és a fogaikat villogtatták. Egyedül Carlisle maradt –viszonylag- nyugodt.

- Emmett, fejezd be! Most! –hangzott erőteljes hangja.- Honnan veszed, hogy Kasandra összeköttetésben áll Aroval?

- Honnan? Hallottam, amint Edward és ő erről beszélgettek. Edward, ugye te is hallottad, amint Aro nevét emlegeti a mi kis üdvöskénk?

- Edward? – mivel a ’szép szemű’ vámpír nem szólt, a nevelőapának többször is el kellett mondani a nevét, míg végre felállt, és bólogatni kezdett.

- Valóban hallottam, amint Aro nevét mondta, de... nem vagyok benne biztos, hogy arról az Aroról beszélt, akiről mi. De abban biztos vagyok, hogy Rosalie eltűnésének hátterében ő áll. Vagyis... ő is, többekközött. – itt egy gyors pillantást vetett Bellára. A kis mesém végül mégis sikert aratna?! Hisz ha jól belegondolok, Bellának lett volna egy kis oka arra, hogy Rosaliet kitegye a házból. Sohasem jöttek ki túl jól, mindig marták egymást. S ha már engem is okolnak részben a távozása miatt, még Bellára is lehet haragudni. Nem hiába kedvel engem Aro.

- Carlsile, most jön a legfontosabb kérdés: kinek hiszel? Két olyan vámpírnak, kik évek óta itt élnek veled, egy fedél alatt, akikben még sohasem csalódtál, vagy pedig ennek a kis mitugrásznak, aki pár napja van itt, és megkeserítette a család mindennapjait? – tette fel Emmett a kérdést.

- Emmett, ez...nem ilyen egyszerű dolog. – szólt közbe Esme.

- Esme, kérlek. Hagyd, hogy Carlisle válaszoljon.

- Nos fiam. Edward elmondta, hogy nem biztos abban, hogy Kassandra arról az Aroról beszélne, akiről mi....

- ...valóban. De azt is elmondta, hogy biztos benne, Kassandrának köze van Rosalie eltűnéséhez.

- Igen, ez is elhangzott, noha nem ilyen formában. Rosalie nem tűnt el, csak elköltözött...

- ... és tudod hová?

- Nem, nem tudom hová. De megmondtam, még a beszélgetés elején, hogy nem fogok utána szaladgálni. Felnőtt nő, önállóan tud gondolkozni, cselekedni.

- Tehát téged egyáltalán nem érdekel mi van vele!

- Ne forgasd ki a szavaimat, Emmett. – mondta kissé hangosabban az orvos. – Nem azt mondtam, hogy nem érdekel, mi van Rosalieval, hanem azt, hogy nem fogok utána szaladgálni, elvégre nem hozhatom vissza minden ballépése után.

- Mikor hoztad még őt haza? Mindig, amikor valamit akart csinálni lehurrogtad, hogy nem úgy kell. Azt sulykoltátok belé, semmire sem alkalmas. Míg velünk úgy bántatok, mint a szemetek fényével. Szerinted milyen érzés volt ez neki? Milyen érzés lehetett mindig a háttérben, az árnyékban élni? – a következő percekben némaság telepedett a nappalira. Senki nem szólt. A tekintetek Emmettről Carlisle-ra, és Carlsile-ról Emmettre vándoroltak. Ők ketten pedig farkasszemet néztek.

- Tudod, hogy ez nem így volt. – válaszolt aztán a doktor. – Sohasem élt árnyékban Rosalie.

- Nem? Hát...akkor nem tudom, te minek nevezed. De nem is ez a lényeg, mivel ő már megbocsájtott neked. Most az a lényeg, hogy mihamarabb el kell döntened, kinek az oldalán állsz. A családodén, vagy egy idegenén?! Szóval?

- Emmett, fejezd be ezt a beszédet! Én mindkét oldalt megértem, hisz ez a két oldal, igazából egy. Mind a kettő egyet akar, csak még nem jöttetek erre rá.

- Ugyan már. Ez a kis.... szóval ő azt akarja, hogy a család széthulljon, és ő Aro mellé csücsüljön, hogy uralkodjon a nép fölött. Az életek fölött. Ha te ezt hagyod, te sem vagy olyan jó vámpír, mint amilyennek hittelek.

- Fiam... –kezdte Carlisle, de Emmett mint oly sokszor már, most is félbeszakította.

- Azt hiszem, nekem sincs itt semmi keresnivalóm. Amint megtalálom Rosaliet, értesítelek Esme. Azt hiszem, téged még érdekel, mi történik velünk. – a nő bólinott, de amikor szólni akart Carlisle csendre intette úgy, hogy azt Emmett ne vegye észre. – Akkor, én megyek is.

- Nem várnál egy kicsit? Csak még elmondom az igazi okot, amiért összegyűltünk. – kérdezte az orvos.

- Meghallgathatom. – volt a rövid válasz. Emmett Alice mellett foglalt helyet.

- Szóval. Az igazi ok, amiért ide hívtalak titeket, nem más, mint egy nagyon fontos....-minek is nevezzem?- ...megbízás.

- Talán ha kicsit érthetőbben próbálnál magyarázni.... –próbálkozott Jasper. Számomra is elég ködös volt, amit Carlisle próbált a tudtunkra adni, de bíztam benne, majd más elmondja ezt neki. Hát...elmondta.

- Eddig még soha nem volt baj a magyarázatommal. – szólt Carlisle, de amikor Esme megérintette a karját, folytatta. – Egyik kolléganőmet felkérték egy nagyon fontos feladatra, de ő sajnos várandós, így nem tudta teljesíteni a kérést. Ezért hozzám fordultak. A megbízás az lenne, hogy a Fehér Ház lakóinak a testi épségét kéne megőriznem. Természetesen úgy, mint egy orvos...

- Tehát azt akarod mondani, hogy te lennél a Fehér Ház lakóinak az.. öö.. a háziorvosa? – kérdezte hitetlenkedve Alice.

- Igen, Alice, ez lenne a feladatom.

- De hisz ez csodálatos. – lelkendezett. – Remek, egyszerűen...

- Igen. De mint megszoktuk, semmi sem az, aminek látszik. Hát ez sem az. Forksból nemigen tudok minden egyes nap elmenni Washingtonba, majd vissza. Felajánlották, hogy adnak számomra egy kis szobát, vagy akár egy lakást is. Én azonban nem nagyon szeretnék tőletek elszakadni. Erre ők azt mondták, hogy tudnak akár az egész családnak is biztosítani szállást.

- Egy házra gondolsz? – kérdezte lelkesen Alice.

- Igen, egy házra. De nem muszáj elvállalnom ezt a munkát, mert most is tökéletesen élünk. Azonban, meg szerettem volna veletek is osztani, ezt a kis semmiséget.

- Kiss semmiséget? Carlisle, ha elvállalod lehet felfigyelnek rád, és olyan kórházakba kerülhetsz be, hogy..

- Igen Alice, tudom. Hidd el, én már felmértem a helyzetet, tisztában vagyok mindennel. De nem szeretném, hogy a munka miatt széthulljon a család. – mondta az orvos.

- Akkor majd széthullik más miatt. – szólalt meg Emmett, majd felállt, és kiment a házból. Carlisle követni akarta, de a felesége megakadályozta.

- Hagyd, hagy menjen... – a férfi mérgesen nézett rá, ő pedig meleg mosollyal az arcán folytatta. – Csak szerelmes. – az orvos visszaült a helyére, és mély levegőket véve próbált megnyugodni.

- Szóval, el kellene döntenünk, hogyan is legyen.

- Szerintem...el kéne mennünk. Egy próbát mindenképp megér. – mosolygott Alice.

- Mint mondtam, ez a próba költözéssel járna.

- Jó jó, de... Washington az Washington...

- Szerintem meg kéne várni, míg Rosei visszajön. – álltam fel a kezeimet tördelve.

A bosszú- 2. fejezet

-Kezdheted a mesédet, Rosalie. – szólt Carlsile, miután leértünk a nővéremmel a nappaliba. Nem volt tökéletes a kezdet, mert csak mi hárman tartózkodtunk a helyiségben.

- Carlisle...- szabadkozott a nővérem.

- Kezdheted! És ne akard, hogy még egyszer megkérjelek: kezd el végre!

- Én is elmesélhetem, mivel tudok mindenről..és engem nem is érint olyan mélyen a dolog, mint Roseit. – ajánlkoztam. Azért akartam én el mondani a történetet, mert bármit mondhattam volna. De kedves testvéremet sem ejtették fejére –sajnos-, így azonnal átvette a szónoklást.

- Amikor kicsi voltam, vagyis voltunk Sandrával...

- Kassandrával...- javítottam automatikusan. A válasz egy: ’föld alá kívánlak, menj el innen’ nézés volt, majd rezzenéstelen arccal folytatta tovább a mondókát a nővérem.

- ... a szüleink mindig engem részesítettek előnyben. Nem tagadom, valóban így volt. De a sok figyelem is bosszantó tud lenni egy idő után...és nekem több év figyelmet szenteltek anyuék, míg Sandrától megvonták azt. Aztán egy nap...egyik ismerősömtől kaptam egy hajójegyet, mely a Titanicra szólt. Én pedig már elég idős voltam ahhoz, hogy saját...úgymond a szüleimétől eltérő életem legyen, így elszöktem, és felszálltam a hajóra. Sandrának hagytam egy levelet, amiben egyet s mást megmagyaráztam, és bocsánatot kértem tőle. A hajón megismerkedtem Jake-kel, egy szegény fiúval. Nagyon jól elvoltunk, de...semmi több, nem úgy, ahogyan a filmbe meg van alkotva. Aztán egyik este egy jéghegynek ütköztünk, és pár óra múlva a hajót bekebelezte a tenger. Én megmenekültem, Jake meghalt. Elveszítettem a barátomat, mert bár kevés ideje ismertük egymást, tudtam..., hogy ő egy igaz barát. Miután a megmenekült embereket átterelték egy másik hajóra..én próbáltam észrevétlen maradni. Nem akartam, hogy szóljanak a szüleimnek, mert akkor ott tartottam volna, ahonnan indultam: csak figyelem, de semmi szeretet. –elhallgatott, majd egy levegővétel után folytatta.- Ekkor még nem voltam vámpír. Abban a levélben, melyet Sandrának írtam volt egy cím...egy Olaszországi cím. Ott lakott a barátom, a szerelmem. A szerencsétlenség után őt akartam megkeresni, de...amikor odaértem egy levél fogadott, amibe az volt írva, hogy ha nem keresem fel Aro nagyurat, akkor megölik Ericet – a barátomat. Akkor még nem tudtam, ki az az Aro, de a városban érdeklődtem felőle egy öreg nénitől. Ő azt mondta, hogy Aro egy herceg volt még a középkorban, de egy boszorkány örök életre ítélte azáltal, hogy vámpírrá változatta. Aro több száz embert megölt, és néhányat csak megharapott, hogy a családját bővítse. A kis család lakhelye pedig a kastély volt a tér közepén. A végén a néni elnevette magát és bocsánatot kért, amiért hülyeségekkel, legendákkal tömi tele a fejem; aztán elment. Én pedig a kastély felé vettem az irányt. Miután beléptem az ajtón erős kezek ragadtak meg, és Arohoz vittek. Ő meg hahotázva mondta nekem, hogy Eric már rég halott, de nekem más sorsot szán. Egy sötét lyukba dobtak, és a falhoz láncoltak. Nem adtak enni, se inni. Nem tudom mennyi ideig voltam rabságban, mivel nem láttam semmit sem...így időérzékem is kihagyott; majd egyszer megjelent Aro, és közölte: eljött az idő...és megharapott. Amikor elvégezte a dolgát eloldozott és szabadon engedett. Biztos több ártatlan embert gyilkoltam meg. Hajnalban azonban visszatértem, mert magamban elég nehéz lett volna boldogulni...meg aztán a bőröm is csillogott és szomjúságot éreztem. Aztán ő elmondta, hogy...hogy nagyon nagy szüksége van rám, mivel én vagyok az ő hercegnője. Feleségül kért. A válaszom azonban nem volt, hisz attól, hogy vámpír lettem nem vesztettem el az eszem. Ismét börtönbe záratott, de kiszabadultam és elszöktem. Ide, az apámhoz menekültem vissza. Pár hét múlva kaptam egy levelet, melyben az állt, hogy ha nem megyek vissza Olaszországba, aput megölik. Én nem mentem vissza...és aput megölték. Ezután kerestelek fel titeket, és azóta élek veletek. – csend követte a beszámolót, de Rosalie gonoszan folytatta tovább.- Carlisle, én azóta nem öltem embert, Arot sem láttam többet, de ismerem. Ismerem őt magát és minden gondolatát. Sandrát is ő küldte. Sandra egyáltalán nem újszülött vámpír, csak azért jött...hogy tönkretegye a családot, mert Aro megkérte rá. És a húgom sajnos a gonoszok oldalán áll. Küldd el őt, Carlisle, mert ha itt marad, mindent tönkretesz!

- Rosalie, hogy mondhatsz ilyet a saját testvéredről? – förmedt rá a férfi. Sejtettem, hogy nem fog neki hinni és ez jóleső érzéssel töltött el.

- Egyszerűen. Az ok a következő: ismerem! – sötét szemmel pillantott rám, majd folytatta. – Mit csináljak, hogy egyszer...csak egyetlen egyszer higgyetek nekem?

-Rosalie, ez hihetetlen...képtelen vagyok hinni neked, sajnálom. Azt gondolom, jobb lesz ha visszamész a szobádba és elgondolkozol azon, mit jelent az őszinteség. Legjobb lenne, ha...

-...ha én elmennék, hogy az üdvöskétek zavartalanul vihesse végig gonosz tervét. Tudod mit? Rendben van! Legyen úgy, ahogyan ti, ahogyan ő akarja! –fintorogva pillantott rám a testvérem, majd felrohant a szobájába.

- Ne haragudj rá, Carlsile. Csak rég nem láttuk egymást és biztosan neki is nagyon nehéz. Épp oly nehéz, mint nekem. –mosolyogtam bájosan.

- Lehet, hogy fáj neki a viszontlátás, és régi-új érzéseket ébreszt benne, de ez akkor sem megoldás. Nem engedem, hogy egy családtag a másikat bántsa. Azt hiszem, ez érthető, betartható, és jogos szabály. Nem olyan nehéz betartani, de Rosalie-nek ez sem sikerült. – mély levegőt vett és folytatta. – Te pedig ne félj, majd lenyugszik a testvéred.

- Igen, ebben biztos vagyok.

- Bocsáss meg, de be kell mennem a kórházba. Ha valamire szükséged van, nyugodtan és legfőképp bizalommal fordulj Esméhez.

- Persze. Ebben biztos lehetsz. – bólogattam. Carlisle magamra hagyott.

’Nos...Rosalie már nem sokáig rontja a levegőt, és ha elmegy, sokkal többre vihetem. Hol is kezdjem? Aro azt az utasítást adta, hogy a célt mindig a cselekvés végére kell hagyni. Tehát az új vámpírt még nem piszkálhatom. De arra is gondolnom kell, hogy ha nagyon jól végzem a munkát...lehet kitagadnak a családból, vagy máshová küldenek.’ –lépéseket hallottam. A nővérem jött le a lépcsőn, kezében bőröndökkel.

-Hát te? –kérdeztem tőle. Bár mindent tudott rólam, nem hozhattam magam olyan helyzetbe, hogy én tegyek vallomást. Az sértette volna a büszkeségem.

- Hát én? –elfintorodott.- Hát én elmegyek. Nem fogok a te kis tervedben részt venni. Azonban rám nem hallgatnak, azt hiszik rosszat akarok nekik, de ez persze azért van, mert nem ismernek téged. Egyet sose feledj, Sandra: ahhoz, hogy véghezvidd ezt a gonoszságot, muszáj megismernie téged a családnak. És ha megismertek, te repülsz...és Aro téged is megöl, úgy mint Ericet.

- Ne törd a szép kis fejedet ilyeneken Rosei. Én itt fogok maradni, és megcsinálom a munkát, akár tetszik neked, akár nem. Ezek a vámpírok olyan hülyék, hogy nem veszik észre a rájuk leselkedő veszélyt...nem vesznek észre engem. – körbenéztem a nappaliban, hátha hallgatózik valaki, de nem láttam senkit sem.- Vigyázz, még lekésed a buszt, drágám. – nevettem fel. Rosalie semmit nem szólt, csak biccentett egyet és elhagyta a házat. Nem hittem sohasem, hogy ilyen hamar elsöpröm a színről a legveszélyesebb ellenségemet, a nővéremet.

***

-Kassandra! – hallottam, ahogyan egy nő a nevemet kiáltozza valahol a házban. A szobámba feküdtem az ágyamon és egy könyvet olvastam. Megpróbáltam átlagos újszülött lenni, de a szomjúságérzetről megfeledkeztem. – Kassandra!

- Igen?! –szaladtam le az alsó szintre. Bellába botlottam. De könnyű lett volna megfojtani és elráncigálni a testét, majd szétdarabolni és a tűzbe dobálni a cafatokat. Aztán mehettem volna vissza, Olaszországba, a kényelem és a gondtalanság világába... vissza Arohoz.

- Végre, hogy megtaláltalak! –mondta mosolyogva. – Azt szeretném megkérdezni, nem lenne a kedved eljönni velem és Alice-szal vásárolni?

- Nem! -sötétült el az arcom, majd látva, hogy a lány megijedt bazsalyogva megpróbáltam magam kimagyarázni. – Tudod...nagyon fáj a fejem, és szomjas is vagyok. Nem hiszem, hogy fellennék készülve, hogy emberek közé menjek. Ugye megértesz?

- Óh.. hát persze. Erre nem is gondoltam. Igazából csak az fordult meg a fejemben, hogy biztosan szeretnél eljönni velünk, mert Carlisle nem enged ki a házból, de mégis csak nőből vagy, ergo szeretsz vásárolni.

- Óh.. persze, imádok. Azok a cuki kis ruhák, de a cipőket jobban szeretem! –’Ruhák, cipők? Ugyan már...’- De sajnos..még nem hiszem, hogy felvagyok erre készülve. Remélem nem haragudtok meg, de nem szeretnék veletek tartani, most még legalábbis.

- Persze, megértem és nyugodj meg, nincs semmi baj, nem fogunk megsértődni ilyen kis semmiségen. És ha jobban belegondolok, még igazad is van. Semmi szükségünk arra, hogy nekiess egy embernek. Már ne is haragudj, hogy így fogalmaztam de nem jut eszembe más... – mosolygott még mindig Bella. – De most mennem kell.

- Rendben. Akkor majd találkozunk máskor. –nevettem fel, és mér indultam is felfelé a lépcsőn. Az emeletre érve szembetalálkoztam Emmettel.
’Itt a legjobb alkalom, hogy elkezdjem a terv megvalósítását. Legalábbis elkezdhetem.’

- Héj! Te vagy az a Sandrázós srác, ugye? –kérdeztem mosolyogva. Pár lépést tettem a fiú felé, majd megálltam és csak bámultam bele a szemeibe. Reméltem ez a módszer nem csak Aro-nál hatásos.

- Óh.. hogy én? –rám mosolygott. – Igen, én. A nevem Emmett. És...öö... mi járatban errefelé?

- Mondjuk itt lakom?!

- Tényleg. Nem találkoztál Rosalieval mostanában? – kérdezte. Az arcomról egy pillanatra eltűnt a mosoly de aztán mégis folytattam.

- Nem...nem láttam. Vagyis...az előbb beszélgettünk a nappaliba, ő meg azt mondta elutazik mert elege van a barátjából. Azt mondta, hogy egy hülye felfuvalkodott egoista, és neki nincs rá szüksége. Ezért elment a szeretőjéhez, de ne mondd el senkinek sem, mert Rosei barátja természetesen nem tud róla, hogy szeretője van...! Ugye nem árulod el neki? –rákacsintottam és vártam a hatást. Azonban az elmaradt, és kínos csend követte a beszámolómat, ami persze teljesen légbőlkapott, és ’abban a pillanatban pattant ki a fejemből’ volt. – Szóval?

- Rosalienak szeretője van?! Hát ez csodálatos! És persze te nem tudod ki a barátja, ugye? –megráztam a fejem. Féltem kitör belőlem a hangos nevetés, ezért egy pillanatra elfordultam a férfitól. – Hát én vagyok! Én! Ez csodálatos...Rosalienak szeretője van! – megragadta a vállam és maga felé fordított. – De miért hinnék neked? Rosalie nem olyanfajta lány.

- Egy: higgy nekem, mert ezt ő mondta. Nem szokásom hazudni..én sem vagyok olyanfajta lány. Kettő: nem tudtam, hogy te vagy Rosei barátja, mert akkor..soha nem mondtam volna ezt el. Három: ha már itt vagyunk, és a barátnődet úgy is elveszítetted, miért nem próbálsz ki egy új, napfényes kapcsolatot? – pár lépéssel közelebb léptem, és az arcát kezdtem simogatni.

- Mert nem szeretem a napfényt, ezért nem, Sandra. – ellökött magától, és leszaladt a lépcsőn. Az ajtóból kiáltott vissza. – Tudom, hogy hazudtál, Rosalie mindent elmondott nekem, és én hiszek neki! Hiszek neki, mert szeretem!

- Persze-persze cicafiú! –gonosz nevetésem visszahangzott a házban.