Különleges Bella

Láttam a testem. Ott feküdtem az ágyamon, a Cullen házban. Meghaltam? Nem, az nem lehet...nekem Edwarddal kell maradnom. Végre, amikor már minden jól megy közöttünk, akkor nem dobhatom csak úgy fel a talpamat. Ha meghaltam volna, akkor nem látnám a körülöttem állókat, nem látnám saját magamat sem. Akkor nem érzékelnék semmit sem, és valószínűleg a testem is a föld alatt lenne.

-Kislányom! –hallottam meg apám hangját, a lelkem (?) háta mögül. – Kislányom!

- Apu?! Te vagy az? Hogyan..nem értem, te..te már meghaltál! – formáltam az ajkamat, azonban a hangomat nem hallottam. De apám válaszolt, így arra következtettem valamiféle baj lehet velem. Előfordult már többször, hogy nem „működöm” tökéletesen.

- Valóban meghaltam, és most te is itt vagy mellettem. Miért Bella? Miért?

- Én...én nem tudom apu. De én nem akarok meghalni. Szeretem Edwardot és fele szeretnék lenni, vele szeretnék...megöregedni. –bámultam rá.

- Akkor mire vársz még? Miért nem mész vissza?

- Nem tudok, vagyis nem tudom, hogy hogyan kell.

- Bella, ha vissza szeretnél igazából menni, sikerülni fog. Ezt nem lehet megtanulni,de megtanítani sem. Ha meglehetne, rég nem lennének halott emberek...és nem fájna a halál.

- Ezek szerint én meghaltam? Most hol vagyunk? – faggattam.

- Igen kislányom meghaltál, de ha akarsz vissza tudsz menni oda, hozzájuk –mutatott a hátam mögé- Nem nagy ördöngösség hidd el...bár én nem tudtam megcsinálni, azonban érzem, hogy te képes vagy rá. – kis szünetet tartott, majd folytatta – Most hol vagyunk? Nehéz lenne megmondani.. Amikor én meghaltam, ugyanezt láttam amit te most. Egészen máshogy kezdtem érzékelni a dolgokat. Nekem is megvolt ez a lehetőségem, mint most neked, de én nem éltem vele – zavartam mosolygott-, pedig érted megérte volna. De már nincs visszaút. Igyekezz Bella, nehogy itt ragadj te is. Abba belehalnék. –elnevette magát – Már nem.. de azért nem bírnám elviselni, hogy te is itt vagy velem, noha nagyon szeretlek, de...

- Értem apu. – szóltam közbe – Elmondanád, hogyan kell innen ... kijutni?

- Akard, és sikerülni fog. – mosolyogott rám.

- Köszönöm apu! Szeretlek! – szóltam, majd koncentrálni kezdtem.

Arra gondoltam, mennyire szeretem Edwardot, a többi Cullent, és hogy mellettük akarok lenni...örökké. Tudtam, hogy amit Alice lát, az egyszer úgy is be fog következni. Látta, hogy vámpír vagyok, tehát azzá fogok válni. Ha sikerülni kijutnom ebből a burokból...

Fájdalom hasított az egész testembe. Próbáltam kinyitni a szemeimet, de mintha mázsás súlyok nyomták volna a szemhéjamat. Azonban egy valaminek örültem: hallottam Carlisle hangját. Ugyan még távolinak tűnt, mégis jó érzéssel öntött el. Azonban a fájdalmaim kezdtek elviselhetetlenné válni. Olyan érzés volt, mintha belülről meggyújtották volna az embert. Égett a belsőm...a testem hánykolódott. Majd egy szúrást éreztem a karomban, és nem sokkal ezután kissé enyhült a fájdalom.

-Nem sokára magához tér...de ne menjetek közel hozzá – hallottam meg Carlisle fenyegető hangját. Nem volt már olyan távoli, mint pár perccel ezelőtt.

- Renben. –mintha Esme lett volna, de az is lehet, hogy Rosalie hangja ütötte meg a fülemet. – Edward? Hol van Edward?

- Kiment a kertbe. Azt hiszem jobb lenne, ha szólnátok neki. Lehet szeretné látni, amint Bella kinyitja a szemeit. – megint Carlisle.

- Biztos vagy benne? Lelkiismeret furdalása lesz, amiért ezt tette vele. – éreztem, hogy Rosalie hangjában megvetés bujkál. – Szerintem nem kéne erőltetni. Edward amúgy is elmondta a tervét, és én ebben teljes mértékben támogatni fogom!

-Rosalie! Szólj a testvérednek!

’Miféle terv? Miért ilyen ellenséges Rosalie? Persze, sohasem kedveltük egymást, de ez akkor sem fair velem szemben.’ – gondoltam. – ’Jobb lenne kinyitnom a szemeimet, és végre megtudni, hogy mi történt velem..’

-Jaj...-kezdtem- jaj a fény! Ne világítsatok a szemembe! Fáj..

- Bella! Hogy érzed magad?

- Carlisle, kapcsoljátok le a lámpát, nem tudom kinyitni a szemem. Nagyon fáj itt benn, olyan...mintha égne. Adj valamit ellene.

- Nemsokára el fog múlni. Sajnos nem adhatok több gyógyszert neked. Már csak pár perc. Hagyd csukva a szemeidet, hidd el jobb lesz akkor kinyitni őket, amikor az égető érzés elmúlt. De kérlek, Bella, beszélj hozzám, nem szabad újra elveszítened az eszméletedet! – kérlelt a férfi.

- Megpróbálom, de nagyon nehéz beszélni! Hol van Edward?

- Nemsokára itt lesz, nyugodj meg! –válaszolt Carlisle.

- Bocsáss meg, de... nem tudok tovább ébren maradni.. – és elaludtam.

***

-Bella, egyetlenem! Kérlek, ébredj fel! –hallottam a számomra legkedvesebb hangot, az Edwardét.

- Ed..Edward! – nyögtem ki nagy nehezen.

- Bocsáss meg nekem! Könyörgöm, bocsáss meg nekem, és éld túl ezt az egészet! Nélküled nem tudok létezni!- a hangja remegett. Még soha nem hallottam így beszélni Edwardot. Mi történhetett?

- Fel...fel szeretnék kelni! –kérleltem.

- Nem hiszem, hogy túl jó ötlet. Még a szemedet sem tudod kinyitni...-emlékeztetett.

- Mindjárt, menni fog az! ÉS utána fel fogok kelni! – próbáltam kinyitni a szemeimet, de nem akart sikerülni. – Nem vagyok olyan ember, aki az első kudarc után feladja. Mindjárt jó lesz! – biztattam magam hangosan. Megkíséreltem még egyszer kinyitni a szemeimet, sikerült! A látvány meghökkentő volt. Minden apró részletet láttam, olyan színeket észleltem, melyeket eddigi életem folyamán sohasem. – Ez meg mi?

- Hát...-Edward beleharapott az ajkába. –Ez tudod én, akkor amikor mi együtt voltunk nem bírtam magamon uralkodni és...megharaptalak. Kérlek bocsáss meg, nem akartam, hidd el..csak az illatod, a látványod, és a környezet! Sajnálom Bella, kérlek bocsáss meg nekem!

- Komolyan? Végre megharaptál? Hát ez csodálatos! Köszönöm! – próbáltam megölelni, de ő elhúzódott.

- Egy önző vadállat lettem. Csak elbúcsúzni jöttem...nem tudnék a szemedbe nézni, elmegyek.

- Mi? Miért? Én örülök ennek! Amint látod, semmi bajom...nem vagyok vérengző vadállat, még a vért sem kívánom – nagyot nyeltem, éreztem, ahogyan a torkom újra égni kezd. Odakaptam a kezemmel, és próbáltam tovább beszélni, de nem működött...fájt, égetett belülről valami.

- Nem kívánod mi?! Tudod Bella, ilyen érzés, ha szomjas vagy! Fájdalmat okoztam neked, nem maradhatok tovább.

- De ha magamra hagysz, attól még ugyanilyen maradok. Edward kérlek. Én boldog vagyok, hogy végre közétek tartozom. Az, hogy fáj a torkom...

- Éget...-helyesbített.

- Rendben, akkor éget, attól én boldog vagyok. El sem tudtam képzelni, hogy ti így látjátok a világot. Csodálatos. Ne érezz e miatt lelkiismeret furdalást,mert én örülök neki, hogy vámpírrá tettél. Ne menj el...nem tudok nélküled élni. –néztem a szemébe. Nem láttam benne tűzet, szenvedélyt, szerelmet sem.

- Már eldöntöttem. Nem maradok. Nem maradhatok. Nem tudnék a szemedbe nézni, tönkretettem az életedet! Egy vadállatot fabrikáltam belőled.

- De én szeretlek, és te...te szeretsz engem Edward? – kérdeztem.

- Én...- a plafonra, majd a padlóra nézett, de a tekintetemet kerülte. Időközben felálltam az ágyról..magam is megdöbbentem milyen gyorsan múlt el a fájdalom, és milyen gyorsan nyerem vissza az irányítást a testem fölött. Mintha mi sem történt volna. – Tudod Bella, a régi érzések már elmúltak, nagyon régen elmúltak.

- Mit akarsz ezzel mondani? Azt, hogy már...hogy már nem érzel irántam semmit sem?

- Pontosan. –válaszolt röviden, tömören.

- Ez...mégis mikor akartad közölni , hogy már csak játszol velem, és kihasználsz? – kiabáltam. – Az a bizonyos éjszaka számodra nem jelentett semmit sem? Csak egy jó szórakozás volt? Ezért akarsz elmenni, igaz?! Azt mondtad, örökké fogsz szeretni, sohasem fogsz elhagyni. Most mind a kettő dolog bekövetkezik. Miért Edward? Miért?

- Az érzések ellen én sem tehetek semmit sem. Én is szerethetek valakit, de ez szeretet, jelen esetben szerelem, ugyanúgy elmúlhat mint egy embernél. Sajnálom. – mondta egyhangúan.

- Hát tudod mit Edward Cullen? Szórakozz mással, engem pedig hagyj örökre békén! Nincs rád szükségem! Gyűlöllek! De azért köszönöm, hogy megharaptál...ez sokat jelentett nekem. Azt hittem, hogy örökre boldog lehetek, de úgy néz ki, épp az ellenkezője válik valóra. Majd jobb lesz. – a hangom akadozott, vártam, hogy könnyeim kicsordulnak, de nem akartak. Eszembe jutott, hogy nekem nincsenek is könnyeim....gúnyosan mosolyodtam el.

- Igen, valószínűleg mind a kettőnknek jobb lesz! Viszlát Bella, köszönök neked mindent! – én csak bólintottam. Kiment a szobából..magamra hagyott a bánatommal.

’ Hát ennyi. Újra elment, de érzem ez alkalommal nem fog visszajönni. Soha többé. Miért mondta azt, hogy örökké velem marad, ha a legnehezebb pillanatban hagy el?! Miért nem szeret már, mit csináltam rosszul?’ –ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, és én egyikre sem tudtam a választ. Az ágyra roskadtam, a torkom már iszonyatosan égett..mégsem tettem ellene semmit sem. Azt vártam, hogy ez a tűz, belülről fog felemészteni.
’Milyen szép is lenne, ha tényleg megölne..’-ábrándoztam a plafont bámulva.

-Bella! –hallottam meg Alice csilingelő hangját.- Hát végre felébredtél! –lefeküdt mellém az ágyra, és megpuszilt.

- Hurrá. –préseltem ki magamból ezt a rövidke kis szót tele fájdalommal, és iróniával.

- Hurrá?! Azt hittem valami nagy bulit csapunk ennek a napnak a tiszteletére...

- Mi? Miért bulizzak? Semmi okom sincs rá.

- Te lüke. –kezdte.- Hát végre vámpír lettél! Ezt akartad mióta is?! Már vagy egy éve, és most beteljesült!

- Ja. Edward meg elhagyott. Akkor mos örüljek?

- Mit zagyválsz itt össze?! – nézett rám hitetlenül.

- Amit hallottál. Edward elment. Elárulta, hogy már régóta nem szeret, és most meg nem bírna a szemembe nézni, amiért vámpírrá változtatott. Túl sok ez neki...

- Hogy nem szeret?? Az nem lehet! Valamit nagyon félreérthettél!

- Alice! Nem értettem félre semmit sem! Nagyon jó a hallásom is, nem csak a látásom lett tökéletes. De ne beszéljünk a testvéredről. Mondd csak, én miért ’épültem’ fel ilyen hamar? Úgy értem... mindig azt meséltétek, hogy az újszülött vámpírok évekig gyilkolnak, meg isszák a vért amikor csak tehetik...én miért nem vagyok ilyen? Nekem miért nem hiányzik annyira a vér, mint a többieknek? És nekem is van valamiféle képességem? –faggattam a barátnőm.

- Gőzöm sincs, te miért nem érzel késztetést a gyilkosságra. Még Carlisle sem érti, pedig ő aztán nagyon otthon van a szakmában –elnevette magát- Képességed? Nem tudom mi lehet...de hogy van, az biztos! Azonban azt hiszem, erről nem velem kéne tárgyalnod. Esme üzeni, hogy fáradj le a nappaliba, ő is beszélni szeretne veled. – látva arcomon a rémület jeleit folytatta – Edward akkor ment el, amikor én idejöttem hozzád. Bár én úgy tudtam csak fociedzésre megy, mivel nála volt egy táska...de ezek szerint...

- Menjünk! – szakítottam félbe a mondatát. Nem bírtam volna elviselni, ha ő mondja ki: Edward elment. A nappaliba leérve a többi Cullen családtaggal találkoztam. Lopva megkérdeztem Alicetől:

- Tudjátok, hogy hogyan lettem vámpír? Mármint mit csináltunk akkor...?

- Azt hiszem...-válaszolta alig hallhatóan.

- Óh...szép! – zavarban voltam. Tehát mindenki tudja a jelenlévők közül, hogy én és Edward éppen együtt voltunk –úgy-, aztán ő megharapott. Milyen idilli.

- Hello Bella. –kezdte Emett. –Na, milyen vámpírnak lenni? Emlékszel valami emlékedre? És mondd csak, szomjas vagy már? De persze azt is elmondhatod, hogy milyen volt a szex Edwarddal...! –kacagott fel mit sem szégyellve.

- Emett! –szólt rá Esme és Carlisle egyszerre. – Kérj bocsánatot Bellától.

- Jól van na. Ne haragudj Bella. De ha gondolod elmondhatod. Már van egy tuti hallgatód.

- Rendben Emett, neked el fogom mesélni. – az álla leesett a csodálkozástól. Amikor még ember voltam elvörösödtem, és nem tudtam megszólalni. Most azonban...valami egészen új érzés kerített hatalmába. Tudtam, hogy az elpirulás már tabu téma számomra...így bátrabb lettem.

- Hm, hogy felvágták a nyelvét....- ütötte meg a fülemet Rosalie gúnyos hangja. Nem szerettem volna vele összeveszni, így ezt a megjegyzését elengedtem a fülem mellett.

- Fejezzétek be! –mordult fel Carlsile. – Bella, kérlek ülj le. Hozok neked egy kis erősítőt. Addig mesélj a többieknek!

- Rendben. – leültem egy fotelba, és vártam a kérdéseket. – Nos, mire vagytok kíváncsiak?

- Hogy csinálod ezt? – kérdezte Emett.

- Mit?

- Azt, hogy újszülött vámpír lévén nem kívánod a vért. Én úgy tudtam, hogy az újszülöttek nagyon ki vannak éhezve, és gyilkolnak, ölnek...neveletlenek. Te pedig még csak nem is kértél tőlünk.

- Igazából nem tudom, hogy ez miért van így. Mindenesetre én örülök neki, hogy nem vagyok gyilkos. Nem tagadom, a torkom ég, de elviselhető ez az érzés...ha már nem bírom tovább, szólok nektek, ígérem. –elmosolyodtam.

- Emlékszel valamire az emberi életedből? – kérdezte Esme- Az emlékeid közül valamik maradtak meg?

- Hát...-próbáltam felidézni az emlékeimet. Aput láttam, amint fát vág az udvaron, és egyszer csak, amikor eltereltem a figyelmét, egy kicsi, de annál élesebb fadarab felsértette a szemöldökét, és az orvos 12 öltéssel varrta össze. Eszembe jutott az első iskolanapom Forksban, meg a barátaim...megjelent előttem, amikor Edwardot legelőször megpillantottam. Az első csók, meg amikor elhagyott...! – Én mindenre emlékszem.

- Mindenre? –meredt rám Esme.

- Igen. Minden olyan dologra, ami még akkor történt, amikor ember voltam.

- Sejtettem, hogy így lesz! –hallottam meg Carlisle hangját a hátam mögül. A férfi a kezében egy piros bögrét tartott, majd a kezembe nyomta. – Bella nagyon gyorsan hozzászokott ezekhez a dolgokhoz. Nem hiányolja vért, tehát nem lehet olyan mértékben szomjas, mint egy ’átlagos’ újszülött vámpír. Ebből következtettem, hogy mindenre fog emlékezni...! Hát valóban így van. Azt viszont nem tudom mi lehet a ’képességed’. Majd idővel kiderül...-mosolygott rám melegem Carlisle. – Idd meg ezt a kis frissítőt. Jól fog esni.

- Mi ez? –néztem a sötétvörös folyadékra.

- Vér. –válaszolt.

- Úh, milyen remekül néz ki. –elhúztam a számat, de amikor megéreztem az illatát, a testem újra lángolni kezdett belülről, így gondolkodás nélkül kiittam a bögre tartalmát.

- A kis falánk... –nevetett Emett.

- Isteni volt. – fintorogtam- Szabad tudnom, kié volt ez a vér?

- Egy csirkéé. – mosolygott rám melegen Esme. – Szomjas vagy még?

Már nem éreztem azt az égő érzést, így őszintén feleltem:

-Nem.

- Oké. Akkor azt hiszem, nem kell semmiféle óvintézkedés, mert nem fogsz már megvadulni. –nevetett Carlsile. – Isten hozott a családban, Bella!

- Köszönöm. – ’ó Edward, miért mentél el?’-gondoltam magamban.

***

Estefelé a szobámban takarítottam. Csak Edwardra gondoltam. Az együtt töltött szép időkre, a gondokra, melyeket együtt oldottunk meg. Ahogy körülnéztem a szobában minden egyes tárgyról ő jutott az eszembe.

-Nem bírom! Nem, nem és nem. Ez nem fog menni Edward! – nyöszörögtem, miközben a földről felvettem egy képeslapot. Még ő írta nekem a születésnapomra. Összegyűrtem, és kidobtam a kukába. Minden olyan tárgytól meg akartam szabadulni, mely Edwardra emlékeztet.

- Bella, te meg mit csinálsz? –kérdezte Alice, amint becsukta maga mögött a szoba ajtaját.

- Hát én...lomtalanítok. –fintorogtam- Minden olyan dolgot ki szeretnék dobni, vagy el szeretnék ajándékozni, mely engem Edwardra emlékeztet.

- Az egész házat mégsem dobhatod ki. – veregette mega vállam Alice. Igaza volt. A házban lévő összes dolog emlékeztet Edwadra...nem cserélhetem le a házat, a berendezéseket, mert nekem hóbortom van.

- Igazad van, de holnapra ki fogok találni valamit. –mosolyogtam kelletlenül. – Mondd csak, Edward nem mondta meg neked, hová megy?

- Nem. De talán Rosalie tudja.

- Rosalie valószínűleg. De tőle nem kérdezem meg. Tudod ez a női büszkeségemet nagymértékben megsértené. Meg ha tőle kérdezném meg, az Edward fülébe jutna, és elmenekülne. Nem akarom. Azt mondta nem szeret, és nem szeretném ha azt hinné, azért kérdeztem meg a testvértől, mert utána akarok menni. Nem akarok. Csak érdekel, hogy biztonságban van e, milyen körülmények között él, mert...

-...mert szereted. –fejezte be a gondolatomat Alice.

- Nem ezt akartam mondani, de végülis így is van értelme a dolognak. –leültem az ágyra. – Mondd csak Alice, szerinted igazat mondott Edward, amikor azt mondta, már nem szeret?

- Nem tudom. Nem szeretnélek sem megbántani, sem pedig felesleges örömöt ébreszteni benned. Nekem nem mondta sohasem, hogy már nem szeret éged, mindig arról papolt, mennyire odavan érted. Nem tudom Bella. Szeretnék segíteni, de azt hiszem, ebben a helyzetben nem tudok. Sem én, sem más. Próbáld meg elfelejteni.

- Hogyan Alice? Nem, nem tudom elfelejteni. Az életem része, sőt mondhatom, hogy az értelme is. Azaz volt. Most már...nem. Nem tudnál valami könyvet adni éjszakára? Nem szeretném egész este a plafont bámulni.

- De, mindjárt hozok neked valami izgalmasat! – mondta, és kiszaladt a szobából. Pár perc múlva újra ott ült mellettem az ágyon, és kezembe nyomott egy vastag, bőrkötésű könyvet.

- Huha. Ez igazán hosszú...

- Ugyan. Én egy éjszaka végeztem vele. –rám kacsintott- Elmondjam nagyvonalakban miről szól? Csakhogy el tudd dönteni, hogy ezt olvasod e, vagy pedig nézzek neked másikat.

- Mondd.

- Oké. –felragyogott az arca- Egy angyal és egy démon szerelmi életét jeleníti meg a könyv. Nagyvonalakban ennyi. Nem mondom el a kisebb nagyobb dolgokat, akkor már nem lenne izgalmas. Szerintem oltári. Ha rám hallgatsz ezt olvasod.

- Huhh, hát meggyőztél. Ha neked tetszik, valószínűleg nem lehet rossz könyv. –rákacsintottam. – De nem lenne túl nagy kérés, ha kérnék egy pohárka vért?!

- Ugyan, ne hülyéskedj. Gyere, mindjárt levágok neked egy csirkét. –felkacagott, de látva arcomon a rémület jeleit megpaskolta a hátam, és hozzátette- Nyugalom, csak vicc volt.

***

Az éjszaka azt a könyvet olvastam, és közben 5 bögre vért ittam meg.

A réten talál rám a vég?

Vigyázat! 16 éven aluli olvasóim számára, a következő bejegyzés, csak szülői engedéllyel, vagy nagykorú felügyelete mellett ajánlott! :) Viccet félretéve, +16-os tartalom, de tudom, hogy minden kedves olvasóm el fogja olvasni, de úgy éreztem, ki kell írnom... :) Puszi: Csucsu :)


’Miért kellett nekem szórakoznom azon a napom? Miért nem voltam otthon? Miért apu halt meg helyettem? Miért...? Miért kellett Tanyának idejönnie, és tönkretenni az életemet? És miért védi őt mindenki?’ –gondoltam, miután Edward magamra hagyott. – ’Edward valóban szeret engem, vagy ez is afféle játék? Ez is csak egy munka, amivel Carlisle megbízta? Azt hiszem, valami normális tervet kéne kieszelnem, hogy az igazat megtudjam. De sajna, magamban nem vagyok képes ilyesmire, ám ha Alicet beavatom a tervembe, Edward is megfogja tudni, és akkor meg mit érek vele? Ma este meg fogom álmodni ezt a csodálatos, mindent felülmúló tervemet, mert ha nem...nem is gondolok még erre.’ –fejeztem be a töprengést. Megkerestem a hálóingemet és a fürdőköpenyemet, és a fürdőszoba felé indultam.

-Spóroljunk vizet, vagy sem? –kérdeztem magamtól hangosan, majd felkacagtam, és válaszoltam- Azt hiszem az első mellett teszem le a voksom. –levetkőztem, és beálltam a tus alá. Nem szerettem a túl forró, és a túl hideg vizet sem, így mint mindig langyosra állítottam a rám zúduló vizet. A cseppecskék finoman simogatták a bőrömet...jól esett egy ilyen nap után. Beszappanoztam a testemet, majd leöblítettem magam, és megtörölköztem. A hálóingem és a fürdőköpenyem is szaténból készült. Biztosan drága lehetett, de Alice ragaszkodott hozzá, hogy megvegye nekem: rajtam ne múljon az ő boldogsága.
Kilépkedtem –a tőlem megszokott „gyorsasággal”- a fürdőszobából, és levetettem magamat az ágyra. Állig betakaróztam, és lehunytam a szemeimet. Nem sokkal később az álmok mezején jártam:
’Edward és én szeretkeztünk...a szobámban. Torkából szenvedélyes kiáltások hallatszottak, míg én kényeztettem. Aztán ő következett, és én a karjai között éltem át a szerelem tetőfokát.’ – az álom itt megszakadt, mert felébredtem...

- Remek...ez az álom nem sokat segített. Még az állom manók is ellenem vannak...remek. –nevettem fel ironikusan. – De legalább ismét süt a nap...az estét kellemesen ütöttem el. – kikászálódtam az ágyból, és a fürdő felé indultam. Miután végeztem felöltöztem és lesétáltam a nappaliba. Csak Alice volt ott.

-Hali Bells. Mit álmodtál? –kérdezte sokat sejtető mosollyal.

- Honnan veszed, hogy álmodtam valamit? –néztem rá értetlenül... ’mi? hogyan sejtette ez meg? és mit tud?’-kérdeztem ijedten magamtól.

- Áh...ja semmi. Csak beszéltél álmodban, és...eléggé, hogy is mondjam, kíváncsivá tettél. –kacsintott rám.

- Beszéltem? Én? Úristen...komolyan mondod?

-Persze. Sohasem hazudnék. De nyugi, Edwardot nem engedtem a közeledbe.. én meg nem mondtam neki semmit sem.

- Ja, és persze nem is tud róla...

- Ezt nem mondtam. –nevetgélt.

-Mit mondtam, elmeséled? –néztem rá bociszemekkel.

- Óh, de hát azt te is tudod, hogy mit álmodtál. Minek mondjam el újra?

- Alice, ez nem vicces! Mit mondtam, szeretném hallani. Kérlek..-nyöszörögtem.

- Nos, rendben Bella. Szóval...elaludtál. Gondolom eddig mindenre emlékszel. –mosolygott, de látva fenyegető arckifejezésemet komolyabbra fogta a dologt- Na igen. Szóval elaludtál. Aztán én és Jasper is feljöttünk a szobánkba, de én –és gondolom ő is- meghallotta, amint te éppen...szóval Edward nevét mondogatod, és egyéb...kéjes hangokat adsz ki magadból. Én úgy döntöttem bemegyek a szobádba, és megpróbállak felébreszteni, vagy legalábbis egy kicsit halkabbra venni. Azonban, amikor becsuktam magam mögött az ajtót, te kitakarózva, leizzadva feküdtél...és még mindig fura hangokat adtál ki magadból. Először azt hittem, valami bajod van, de aztán „értelmesen” kezdtél beszélni, és megértettem miről is álmodhatsz. –fejezte be a mondanivalóját Alice.

- ööö..én nem is tudom, mit mondjak, de...hidd el, nem szoktam ilyeneket álmodni, még gondolni sem szoktam ilyen dolgokra...-csak néha, de még az is egészséges dolog, véleményem szerint. Nem tudom mi ütött belém Alice...de kérlek ezt ne mondd el senkinek sem, mert akkor nem tudnék senki szemébe sem nézni..ugye megérted? –kérdeztem kezeimet tördelve.

-Persze, hogy megértelek, de ez egyáltalán nem szégyellni való dolog. Ha te szereted a bátyámat és ő is szeret téged –márpedig ez így van-, akkor ez természetes. Na persze, a ti esetetekben vannak bizonyos tényezők, melyek ezt a...ezt a...ezt a fizikai együttlétet meggátolják, vagy ha nem is, akkor nagyon nagyon megnehezítik. De erről is beszéltünk már anno, nem hiszem, hogy újra fel kéne hozni ezt a témát...de ha gondolod, szívesen ...

- Nem kell Alice, hidd el nem kell. Megnyugtatlak mindenre emlékszem. De akkor is, ez az álom olyan valósnak tűnt, és olyan jó volt. Tudom, hogy a bátyád vámpír, tudom hogy szeret, és azt is tudom, hogy ennek ellenére,- hogy szeret- mi nem lehetünk együtt –úgy. De emberből vagyok. Vágyom rá...-bámultam a falon egy képet.

-Bells...ő is vágyik rád, én már csak tudom. –mosolygott együtt érzően- De fél, hogy kárt tesz, tehet benned, akár meg is ölhet.

- Tudom. De akkor mi soha nem lehetünk együtt...ilyen téren? Nekem mindig meg kell állnom egy csóknál?

- Hát éppenséggel nem. Van egy megoldás, de ez nagyon fájdalmas, és embertelen dolog..nem hiszem, hogy megérné.

- Mi az a dolog? Kérlek Alice, csak mondd el. Abból nem lehet olyan nagy baj, hogy elmondod...hisz nem fogjuk megtenni. Se veled, és gondolom Edwarddal sem...ő még abba se megy bele, hogy vámpírrá változtasson. –panaszoltam.

- Ez lenne az a bizonyos dolog, ami lehetővé tenné, hogy ti ketten...szóval azt. De ne csodálkozz azon, hogy Edward nem megy ebbe az őrült dologba bele. Ha megharapna, akkor elveszítenéd az emlékeidet...és egy újszülött vámpírnak nagyon nehéz dolga van, és nem hiszem, hogy te...

-...hogy én képes lennék elviselni a fájdalmat? Hogy megbirkóznék a feladattal? –néztem mélyem Alice szemébe.

- Nem ezt akartam mondani. Tudom, hogy képes lennél mindenre...de nem hiszem, hogy fel vagy ilyesmire készülve. Belegondoltál már abba, hogy véren, állati véren kéne élned?

- Alice könyörgöm. Ha ti megtudjátok csinálni, én is képes lennék rá. És tudom, hogy segítenétek...! Ez a dolog nekem többet ér minden szónál, és tettnél! Mindig azzal jöttök, hogy elveszíteném az emlékeimet. Ugyan kérlek...mit veszítenék el? Az anyámat, akit nem is ismertem? Vagy a barátaimat? Hogy amikor egy sem volt rajtad kívül? – néztem a barátnőm szemébe.

- És az apád? A vele töltött szép idők? –vágott vissza.

- Azt mondtátok, hogy ami igazán kedves, sohasem vész el. Apu nekem több volt mint kedves. Nem tudom elmondani, mit jelent ez, de mégis érzem, hogy többet jelentett. Ha már a kedveset sem tudom...vagyis tudjátok elfelejteni, akkor azt az emléket, ami már több mint kedves, hogy tudnám? Az a baj, hogy ti a saját eseteteket veszitek alapul. Én magányos voltam mindaddig, míg meg nem ismertem Edwardot, aztán titeket. Nekem nincs sok szép emlékem. Keveset felejthetnék. Nektek csodálatos volt az életetek vámpírrá válásotok előtt, sok szép emlékeitek voltak, így sokat is felejthettetek. A fájdalom meg...édes gyönyör lenne számomra. Meg bírnám csinálni, hidd el. Ezt nem csak a szex miatt mondom, inkább...én is szeretnék tartozni valakihez. – mondtam szomorúan.

- De hisz te most is hozzánk tartozol! –ölelt át Alice. Ekkor Edwardot pillantottam meg. Kiszabadítottam magam Alice szoros öleléséből, és a bátyját mértem végig szemeimmel. Fekete farmert és fehér pólót viselt. Az orromat megcsapta az üdeség illata. Kedveltem ezt az illatot, mindig jobb kedvem lett tőle. Azonban most valami más érzés kerített hatalmába. Nem lehet leírni. Vágyakozás, fájdalom, gyönyör? Vagy a három keveréke? Magam sem tudom. De legszívesebben megállítottam volna az időt, és örökké őt néztem volna. A nap sugarai a hajamon fénylettek, majd elérték őt is. A bőre csillogni kezdett, teste megfeszült. Az én szemeim azonban még mindig rajta pihentek. A lélegzetem felgyorsult, és éreztem, ahogyan arcomba szökik a vér. Alice szavai repítettek vissza a valóságba.

- Akkor azt hiszem mára befejeztük a beszélgetést. Majd máskor többet dumálunk erről az ügyről. –szólt hozzám. Testemmel felé fordultam, de a szemim még mindig a bátyján voltak. – Látom figyelsz...de mindegy, tudom hogy Edward jobban érdekel –szerencsére. –elmosolyodott, majd magunkra hagyott minket.

-Beszélni szeretnél velem Bella? –kezdte Edward. Éreztem, ahogyan torkom elszorul...arcom az eddiginél is jobban kivörösödik...szememben pedig megjelentek a könnyek.

- Én...tudod már régen szerettem volna...de azt hiszem, hogy te és én....tudod...szóval –akadozott a hangom. Valahogy mégis a tudomására kéne hozni ezt a dolgot...mondjuk biztosan megdumálta már Alice-szal, mire jók a gondolatok, ha nem erre?! – Nem lenne egyszerűbb, ha te elmondanád a véleményedet erről a dologról?

- Miről? – mosolygott huncutul. Az volt az érzésem direkt szenvedtet, és közben jót szórakozik rajtam. Visszafogott lány voltam, soha sem beszéltem ilyen intim dolgokról.

- Ugyan Edward. Tudom, hogy tudod. –már nem néztem a szemébe, inkább a padlót bámultam, és közben az ujjaimat tördeltem.

- Háát...valóban tudok valamiről. – még mindig mosolygott. – De azt hiszem, ezt már megbeszéltük. Nem foglak megharapni. Se én, se senki más. –tekintete a mondat végénél elsötétült, majd pár perc múlva újra kedvesen nézett le rám.

- Edward az istenért is! Én nem erről szeretnék beszélni veled...elsősorban. – beleharaptam az ajkamban, de látva a szeretett férfi értetlen arcát folytattam. – Én...szeretlek. Tiszta szívemből...bármit megtennék érted. Te...te hogy érzel irántam? Már csak azért kérdezem, mert ha esetleg megváltozott volna valami...

- ...nem változott meg semmi. Mindennél jobban szeretlek! Te vagy a legfontosabb a számomra...el sem tudnám nélküled képzelni az életemet. Szóval nyugodj meg...még mindig szeretlek. Örökké szeretni foglak. – a mutatóujjával az állam alá nyúlt, kényszerített, hogy rá nézzek. Majd amikor tekintetünk találkozott megcsókolt. Ez a csók bizonyította, hogy ő valóban úgy érez irántam, mint ahogy az előbb elmondta. Ez a csók forró volt, és mindennél igazabb. Tele volt vágyakozással, szerelemmel.

- Renben- nyöszörögtem, miután befejeztük a „játékot”. – És...mivel így van, én...tudod, a fenébe is! Emberből vagyok, és mint mindenki más –akármilyen hihetetlen is-, de én is gondoltam már a szexre...! – beletúrtam a hajamba, megragadtam egy tincset és azt kezdtem el babrálni. – Szóval..én arra gondoltam, hogy te és én...hogy mi ketten....együttlennék –úgy. – a végén a szemébe néztem, így próbáltam meggyőzni, hogy nem viccelek.

- Hm.. tudod ez nem ilyen egyszerű. Én is nagyon szeretnélek már végre a karjaimba tartani –rám nézett-, de ez nem ilyen egyszerű dolog. Hidd el, nagyon szeretném én is, de félek, hogy kárt teszek benned, hogy megöllek. Mert tudod...ez is bekövetkezhet, és én nem akarlak egy ilyen dolog miatt elveszíteni. Én örökké akarlak téged! Szeretlek Bella, és a szerelem nem a testi együttléten alapszik.

- Tudom, de én akkor is szeretném. És ha örökké akarsz – már megint a földet néztem-, talán...megharaphatnál. Tudom-tudom, hogy te nem akarod, de én mindennél jobban szeretném. Közétek akarok tartozni...kérlek.

- Nem! –villantak meg a szemei.

- Tudom, hogy látta Alice, hogy én is vámpír vagyok.

- Már megint eltértünk az eredeti témától. De én meg már megmondtam, hogy amit Alice lát, az nem 100%-os. Ha már csak egy milliméternyi dolog is megváltozik, akkor az egész történet meg fog változni. –könyörögve néztem a szemébe.

- De én szeretném...ha félsz, hogy megölsz miközben mi...-ugye érted, mire célzok? -, akkor ez azt jelenti, hogy sohasem lehetünk együtt úgy. És én nagyon szeretném...ezért csak ez az egy lehetőségünk van. Meg persze nem is akarok melletted megöregedni, meghalni sem. Tudom, hogy amikor ezeket mondom önzőnek tűnhetek, de én csak veled szeretnék lenni. Nem kell attól félned, hogy elvesztem az emlékeimet, amikor nincs említésre méltó. Aput meg sohasem felejtem el.

- Én nem az emlékeidet féltem, hanem a lelkedet. Én téged szeretlek, és ha megharapnálak, lehet, hogy egy egészen más Bellát látnék magam előtt. Igen, jól látod, egy önző disznó vagyok...de én nem akarok mást. Nem tudnék mást szeretni. Ezenkívül Carlisle elvét szeretném követni. Csak akkor veszem el egy embertől a lelkét, ha mindenképpen el kell. Ha ez a lélekelvétel megmenti, és tovább élhet. – mondta Edward.

- Tehát, ha halálos beteg lennék, lenne esélyem arra, hogy vámpír lehessek? –kérdeztem vissza, és szemeimben megcsillant a remény.

- Mondjuk. De te soha többet nem fogsz ilyen halál közeli helyzetbe kerülni, mert én vigyázni fogok rád. Ha kell a nap 24 órájában veled leszek, és megvédelek. – rám mosolygott. – De mi lenne, ha ma elmennék egy kicsit kikapcsolódni? Pár nap múlva neked újra iskolába kell járnod, szóval élvezzük ki a szabadidődet. Na, mit szólsz?

- Persze. Nem rontom el a lelkesedésedet. –nyújtottam ki rá a nyelvemet. –De engedd meg, hogy felvegyek valami tisztességes ruhát. Mégsem mehetek így ki az utcára.

- Ugyan. Miért ne jöhetnél?

- Ki fordulna meg utánam? – húztam el a számat, és a mosolyt próbáltam elrejteni.

- Mi?! Adok én neked...- színlelte a sértődöttséget, majd magához vont, és megcsókolt. – Induljunk...nem kell kiöltöznöd, oda megyünk, ahol először volt a randink. Oda, ahol nem tudtad, hogy a randink van.

XXX



-A tisztás? –néztem rá értetlenül, amikor letett az öléből, és megpillantottam azt a helyet, ahová először mentünk el kettesben. Előjöttek a szép emlékek, az első őszinte beszélgetés jutott az eszembe. Csodálatos érzés volt. A hely még gyönyörűbb lett.

- Mi az? Talán nem tetszik? – húzta el a száját Edward- Azt hittem, jót fog tenni egy kis nosztalgia.

- Jól hitted. Valóban jól esik...! De azt hiszem, itt nem tudom magam türtőztetni. Sajnálom, én nem akarom..de muszáj. –mondta, majd közelebb léptem hozzá, kezeimet a nyakára kulcsoltam, és megcsókoltam. Edward nem ellenkezett...milyen meglepő-gondoltam. Aztán felkapott az ölébe, és lefektetett a fűre, majd megpróbálta abbahagyni a csókot, de én nem engedtem. A lábaimat a dereka köré fontam, és szorosan hozzábújtam.

- Nem kéne Bella...- szólalt meg a csókok közti szünetben.

- De, nagyon is kell. –lihegtem. – Ne félj, nem lesz semmi baj! Ha úgy érzed, nem tudsz magadon uralkodni abbahagyjuk. – a választ meg sem vártam, már húztam is magamhoz, és újabb csókokkal halmoztam el az arcát, majd a fülét,és a nyakát. Kezeim önálló életre keltek. A pólóját próbálták leráncigálni róla, de nem sikerült. Majd Edward segített nekik.. önként bújt ki a felsőrészéből. Ezek után következett az öv kicsatolása...ez már ment segítség nélkül is. Nagy meglepetésemre ő is kezdte leszedni rólam a felesleges ruhadarabokat....mind a ketten gyönyörködtünk egymás testében. Pár perc múlva már nem volt rajtunk semmi sem.

- Hűha...-szólaltam meg, de úgy éreztem a szavak most feleslegesek, így beleharaptam az ajkamba, és magamhoz húztam egy forró csókra. Aztán ajkam felfedező útra indult a testén. Elidőzött a mellén, és a hasán is. Majd hirtelen felült a fűben...és maga alá döntött.

- Bella...szerelmem. –suttogta a fülembe. Mosolyogtam a fátyolos tekinteten át, és vártam a gyönyör legutolsó, legszebb pillanatát. Nem is várakoztatott sokáig...! Amikor elért ez extázis legutolsó foka, fáradtan, kipirult orcával feküdtem karjaiba.

- Köszönöm...- csak ez az egy szó jött ki a torkomon, de azt hiszem ez is épp elég volt.

- Én köszönöm. –mosolyogott le rám, és megpuszilta az orrom. –Szeretem az illatodat. Kedvem lenne megízlelni a véred –megnyalta a szája szélét, és engem valamiféle rettegés fogott el-. Biztosan nagyon finom, ízletes...és Bella, menekülj! –hangja megváltozott, vészjósló lett.-Tudtam, hogy nem kellett volna..tudtam, hogy veszélyben leszel. Menekülj!! –felült, és rám nézett. A szemei sötétek voltak...vérre szomjazott. –Öltözz...Igyekezz!!- engedelmeskedtem. Magamra kaptam a nadrágom, és a pólóm. Azonban amikor végre végeztem, egy erős, és hideg kéz megragadta az egyik kezem.

- Edward kérlek, ne! –sikítottam. De tudtam, minden hiába való. Edwardot elvakította a vér szaga, és nem volt az az ember, akit én szerettem. Valóban meggondolatlan voltam. Talán el kellett volna küldenem vadászni...most meg fog ölni. Ennyi volt az életem, de ezt is köszönöm. Minden szépben részem volt, mindent megkaptam, szerettek. Csak a halálom körülményei fájnak –ha lehet ilyet mondani. Miért pont a szerelmemnek kell megölni? Miért pont az ő karjai között kell meghalnom?

- Bella...nem tudok...bocsáss meg...ne félj, nem fog fájni –akadozott a hangja. – Carlisle! –ordította el magát, majd a száját a nyaki ütőeremre szorította, és megharapott. Kapálóztam, sikítottam, mindent megtettem, hogy szabaduljak. De a szorítás nem engedett...sőt, csak erősebb lett. Nem láttam jól...a képek összefolytak a szemem előtt, a hangok távolinak tűntek. Az utolsó emlékem az, hogy egy férfi kiszakított Edward karjaiból, az ölébe vett és elszaladt velem. Nagyon gyorsan. Majd pár perc múlva egy utolsó fájdalom lett rajtam úrrá, és ez elterjedt az egész testemben. Aztán többet nem éreztem.

Betegség, mely gyilkol

-Öhöm.. –törte meg a meghitt pillanatot Alice – Elnézést turbékoló fiatalok, de Esme üzeni, hogy toljátok ki a feneketeket, és Bella...gyere reggelizni.

- Óh, ja igen..persze. Nem tudtam, hogy itthon vagytok. – mondtam és közben elengedtem Edward nyakát, de nem mozdultam mellőle.

- Akkor, jössz? –nézett rám értetlenül Alice.- Tudod, Esme..és nekem is lennének kérdéseim..

- Jó, jó. Megyek már. –mondtam, majd csigalassúságban indultam Alice felé, aki hirtelen magával ragadott, és kivonszolt az erkélyre. Ott ültek kint a Cullen család tagjai, leszámítva Edwardot.

- Jó reggelt Bella. Gyere, egyél valamit. – integetett Esme.

- Köszönöm, elég lesz egy pirítós..nincs étvágyam. –elvettem egy szelet pirítóst és leültem az asztalhoz egy kényelmesnek tűnő székre...azonban amikor a teljes súlyom a székre nehezedett, az összerogyott alattam, és én a földre huppantam. – Auh. Annyira sajnálom....nem akartam. –nyöszörögtem fájdalmamban...mivel a karom beleakadt egy kikandikáló szögbe és az felsértette a bőröm.

- Persze, hogy nem akartad. Igazából ezt a széket már rég ki kellett volna dobnom, de valamiért kötődök hozzá...és jaj Bella drágám, ne haragudj. – segített fel Esme a földről. Emett és Rosalie a markukban nevettek. –Szent isten...hiszen, hiszen te vérzel.

- Jaj, ugyan, semmi komoly...nem is érzem –hazudtam. Igazából iszonyúan fájt, a szememben már könnyek gyülekeztek

- Emet, Rosalie, Alice..befelé a házba. Szóljatok apátoknak. Fönt van a dolgozószobájában. Igyekezzetek már!! – utasította Esme a „gyerekeit”. Pár másodperc múlva Carlisle ott térdelt mellettem.

- Ugyan Carlisle...semmi komoly. Csak pár csepp vér...kibírom nélkülük. – mondtam.

- Igen Bella...pár csepp vér, számodra. De ha valamelyikünk, gondolok itt Emetre, de inkább Rosaliere nem bírja magát megnevelni, ettől a pár csepp véredtől neked esik...és...akkor már nem csak pár csepp véred fog hiányozni. Remélem érted mire gondolok. De nyugodj meg, csak bekötözöm, és mehetsz utadra. – válaszolt Carlisle. Többet nem ellenkeztem. Mire mennék vele? Amikor megtudtam -vagyis rájöttem-, hogy Edward valójában vámpír, mindent elmeséltek erről az életről. Azt, hogy milyen nehéz megállni, hogy ne öljenek embert, vagy épp milyen mulatságos állatokra vadászni az erdőben. Meg a mai beszélgetésem Edwarddal már épp elég volt, ilyen témában.

- Nos, készen is vagyunk. – szólalt meg Carlisle- Esme, drágám..kérlek dobd ki ezt a széket. Menj el vásárolni Alice-al, ő majd segít neked megtalálni a megfelelő darabot. Nem szeretném ha Bellának még egyszer baja esne..

- Rendben szívem. – mondta Esme.

- Akkor...vigyázz magadra Bella. Ha valami baj van, fordulj nyugodtam hozzám.. beszélgetni is feljöhetnél egyszer. –fordult felém Carlisle.

- Rendben. –nyöszörögtem.

Carlisle felszaladt a lépcsőn, és hallottam, ahogyan becsapja maga mögött a dolgozószobája, vagy valamelyik szoba ajtaját.

’Vajon miről szeretne velem beszélgetni? És miért pont most? Remélem semmi baj sincs...azonban nekem is lenne mondanivalóm. Ott van például, hogy mi lesz a házunkkal, vagyis...a volt házunkkal, és apu haláláról sem tudok valami sokat. Ez idáig nem bírtam róla beszélni...túlságosan fájt az az érzés, hogy az apám nincs többé. Ellenben érdekelne is, hogy miért halt meg, hisz fiatal, életerős ember volt, aki csupán gyermekkorában volt beteg. És ilyen hirtelen meghalt, egy ilyen személy?! Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha reggeli után felmegyek, és beszélek Carlisle-al. ’- gondoltam.

-Bella...eszel még? –szakította félbe a gondolataimat Esme ijedt hangja.

- Öö...nem, köszönöm, elég volt. Azt hiszem ez a nap sem lesz az enyém...segítek elpakolni. –ajánlkoztam.

- Ne, nem kell! Félek, valóban igazad lenne, ezzel : ’ez sem az én napom’ kijelentéssel, és még valami nagyobb kárt csinálnál magadban.. menj csak, én elintézem. De azért köszönöm...- mosolygott rám Esme.

- Hát jó...akkor megyek, beszélek Carlisle-al. – mondtam és már indultam is felfelé a lépcsőn. Kopogtattam a dolgozószoba ajtaján, majd amikor meghallottam a ’tessék’ szót bátorkodtam belépni.

-Hello Bella. – mosolygott rám a férfi. Én csak bólintottam...hang nem jött ki a torkomon –magam sem tudom miért. – Mit tehetek érted Bella?

- Én...szóval én apuról szeretnék beszélni. – a hangom akadozott- Eddig sohasem kérdeztem meg, hogyan halt meg, azért, mert fájt...fájt, hogy többé nem létezik, hogy többé nem tudom megölelni, hogy nincs velem. De most úgy érzem, elég jó állapotban vagyok ehhez a beszélgetéshez, persze csak ha te is ráérsz. –néztem rá reménykedve.

- Rendben van. –szólalt meg egy kisebb szünet után- Foglalj helyet! – én leültem, majd próbáltam nem elbőgni magam, hiszen még bele sem kezdett a „mesébe”. – Mit szeretnél tudni?

- Azt, hogy...hogyan halt meg apu...

- Oké. Szóval...te azzal az „Esőmanes” emberkéddel voltál...azt hiszem legalábbis. Nem is ez a lényeg. Valójában csak az számít, hogy nem voltál otthon, és a gyilkos, ezt kihasználta...-félbeszakítottam.

- Aput megölték?? –meredtem rá.

- Igen...- rám nézett, én pedig éreztem, hogy a szememből elindulnak a könnyek, kezeim pedig ökölbe szorultak. – Nem szeretnéd, ha máskor beszélnénk ezt meg? –kérdezte.

- Nem. Valamikor túl kell lennünk rajta!! – sziszegtem a fogaim között.

- Rendben. Szóval, nem voltál otthon, és a gyilkos ezt használta ki.
Édesapáddal...egy harapással végzett. A gyilkos vámpír volt. – elhallgatott, majd kisebb szünet után folytatta- A vámpír igazából téged akart megölni...de mivel te éppen mással voltál...megelégedett apáddal is, mert tudta, hogy így is fájdalmat okoz neked, méghozzá nem is kicsit.

- Ki volt az? Mondd meg a nevét kérlek. –könyörögtem.

- Én...nem is tudom, hogy..

- Tudod, hogy ki volt az! Tudom, hogy tudod...azt is tudom, hogy rajtam kívül mindenki tudja! Itt az ideje, hogy engem is beavassatok ebbe a titokba. – mondtam idegesen.

- A gyilkos mentsége, hogy nem volt magánál...nem tudta mit cselekszik, mivel súlyos betegségben szenved...és ő nem szándékosan tette, amit tett..

- Carlisle. Az előbb úgy beszélté róla, mint aki tudatában volt, hogy mit tett...és engem nem érdekel, hogy szándékosan vagy sem ölte meg az apámat. Megölte és ez itt a lényeg. Ezenkívül te is elmondtad az elején, hogy engem akart megölni...szóval nem érdekelnek a kifogások. Mondd meg a vámpír nevét. – álltam fel a székből. Igazából nem tudom miért...hisz Carlislenak sokkal nagyobb volt az ereje,a tekintélye mint nekem, én mégis megpróbáltam fellázadni ellene.

- Valóban, az előbb úgy beszéltem róla, mintha tudta volna mit cselekszik, de ezt csak a jobb megértés miatt mondtam így. Igazából fogalma sem volt róla.. ha ennyire szeretnéd elmondom, de jegyezd meg: nem tudsz tenni semmit sem.

- Mi? Te, vagyis ti, véditek a gyilkost? Az apám gyilkosát?? Aki eredetileg engem akart kinyírni, csak rájött, hogy ha apám vérét szívja ki, akkor én sokkal jobban fogok szenvedni? Ez az igazság Carlsile? – a hangom már emelkedett.

- Nem teljesen jól látod a képet...azonban pár dologban igazad van. De ne menjünk ebbe bele...azt hiszem ez nem olyan fontos dolog. –terelte a szót a férfi.

- Rendben, de akkor mondd el a nevét annak az istenverte vámpírnak!!

- A neve...Tanya. – miután kimondta lesápadtam, és visszaültem a székembe. Csak magam elé néztem... a semmibe. Zokogásban törtem ki...Tanya..Tanya ölte meg az apámat, az egyetlen embert, aki még maradt nekem. – De mint mondtam súlyos beteg...nem volt észnél, amikor cselekedett...

- Nem érdekel Carlisle, hidd el, hogy nem érdekel. – zokogtam. – Azt az embert vette el tőlem, akit a legjobban szerettem a világon, aki mindig velem volt...megölöm azt a boszorkányt! Erre mérget vehetsz!!

- Bella. Egy: Tanya beteg, nem szándékosan cselekedett.

- De cselekedett! –közbeszóltam.

- Kettő: Egy vámpírt nem olyan könnyű megölni, főleg egy embernek.

- Nekem sikerülni fog!

- Három: azt hittem, ezt már Edward közölte veled, ezért hadartam el ilyen
gyorsan...elnézést, ha néhol tapintatlan voltam. –fejezte be Carlisle.

- Tudod, én tisztellek, becsüllek, hisz annyi emberen segítettél és segítesz is, de a beszélgetés folyamán, te mindig tapintatlan voltál. Azt hajtogattad, hogy nem szándékosan ölt. Szerinted a bíróságon a bíró megkérdezi a vádlottat, hogy véletlenül ölt e? Mert szerintem nem. Már csak azért sem, mert véletlenül nem lehet gyilkolni! Aztán ha beteg...nem megoldás a gyilkolás...ártatlan emberek gyilkolása főleg nem. Szóval ha megkérhetlek ne védd ezt a boszorkányt. Aztán az sem érdekel, hogy milyen nehéz lesz megölni, de nyugodj meg, meg fogom. Edward tudott erről? – ironikusan kacagtam fel a könnyek mögül- Sajnos velem nem osztotta meg ezt a tudást. De ha már itt tartunk, lenne még egy kérdésem.

- Parancsolj. – szólt Carlisle.

- Miután „Esőman” megharapott eszméletemet vesztettem. És amikor felébredtem Edward mindig Tanya mellett volt...oltalmazta, és számomra úgy tűnt, ők ketten szeretik egymást. Mi volt ez közöttük?

- Féltem, hogy valami eszedbe jut a gyilkossággal kapcsolatban, és nekiesel Tanyának. Ezért Edwardot, mint egy testőrt állítottam mellé, és persze megkértem, hogy ha nem jut semmi sem az eszedbe, egy árva szót se mondjon neked apád haláláról.

- Mégis, hogyan juthatott volna valami az eszembe? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Úgy Bella, hogy miután megharapott, mi hazavittünk téged apádhoz. De Tanya is ott volt, és éppen...szóval éppen akkor harapta ő is meg az édesapádat. Te nem voltál teljesen eszméletlen, a szemeid nyitva voltak, és beszéltél is...olykor-olykor érteni is lehetett, mit szeretnél közölni. És fennállt a veszély, hogy netán ez az emlék megmaradt benned.

-Hol van Tanya? –törölgettem mega szemeimet.

- Elutazott. Ezért is mertem elmondani ezt az esetet, mert tudtam, hogy soha többé nem fog visszajönni...és te nem tehetsz magadban kárt. Mert benne nem tudtál volna. És kérlek ne hidd azt, hogy én őt védem, de mivel orvos vagyok...tudom, hogy milyen ez a betegség, mikre képes...és hidd el, Tanya jó ember, vagyis vámpír.

- Oké. De talán meséld ezt egy olyan embernek, aki nem ismeri. –vetettem ellent.

-De hisz te sem ismered.

- Hidd el Carlisle, eléggé ismerem ahhoz, hogy tudjam direkt ölte meg az apám, és egyáltalán nem engem akart eltenni láb alól. És azt is tudom, hogy szerelmes Edwardba..! De tudod mit...azt hiszem, most elmegyek egy kicsit valahová, ahol magamban lehetek. Ez...túl sok volt nekem. Köszönöm, hogy elmondtad. – fejeztem be a beszélgetést. Felálltam, és kirohantam az ajtón

A szobámba szaladtam, hisz egy kis magányra vártam. Azonban Edwardot találtam ott, amint az ágyamon ülve egy könyvet olvas. A düh, mely csillapodott, amióta kijöttem Carlisle szobájából újra feléledt bennem. A szerelemem... az ellenségem oldalán áll. Felmerült bennem az eddig lappangó kérdés...: valóban szeret engem?

-Edward. –sziszegtem.

- Bella. –letette a könyvet az ágyamra, és felállt. – Azt hiszem beszélnünk kell.

- Tévedsz. Nem kell. Mindent elmondott Carlisle. Csak egy kérdésre kell válaszolnod.

- Mégpedig?

- Szeretsz te engem? Vagy most is csak megjátszod magad, és a szíved a ...Tanyáé? – kérdeztem küzdve hangommal, nehogy elakadjon...és nehogy sírni kezdjek.

- Szeretlek Bella. Sajnálom, hogy nem mondhattam el azt a dolgot, amit most tudtál meg Carlisletól...de értsd meg, megkért rá, hogy ne közöljem veled. Én nem akartalak megbántani.

- Héj. Ti magatoknál vagytok? Halljátok, amit mondotok?! Az apám meghalt, és mindenki a gyilkost védi, oltalmazza...mert szegény beteg és nem direkt ölt. Kit érdekel, hogy direkt volt e vagy sem. Megtette, megölte az apámat! Tudod te milyen érzés az, ha senkid sincs? Ha még a szerelmed is hátba támad...és senkire nem számíthatsz, mert egy perszóna elmart mindenkit, akit szertél –vagy épp megölt? Gőzöd sincs milyen helyzetben vagyok én, és mit érzek. Mégis...úgy érzem...most senki sem áll ki mellettem...sem apu mellett.

- Megértelek...de te is érts meg minket. –próbálkozott megpuhítani Edward.

- Én nem tudlak titeket. Hidd el, már próbáltam de nem megy. Kérlek...menj ki a szobámból. Pihenni szeretnék.

- Jó. De válaszolj egy kérdésemre. Mindig csak arról volt szó, hogy én szeretlek e. De te szeretsz engem?

- Az életemnél is jobban. –válaszoltam. Edward odajött hozzám, megcsókolt, majd megszólalt.

- Akkor jó! –és kiment a szobából. A szobában csak én voltam, és az érzéseim, a gondolataim.

Vita

Azt álmodtam, hogy Edward és én újra együtt vagyunk, boldogan élünk, és...én sem fogok meghalni. Én is vámpír voltam az álmomban, és ez a tudat különös boldogságot, vágyakozást ébresztett fel bennem.

Reggel a napsugarak ébresztettek fel. Miután kinyitottam a szemeimet megpillantottam Edwardot, amint mellettem feküdt az ágyon, és engem nézett.

-Hát te? –kérdeztem álmosan.

- Hát én itt vagyok. –mosolyodott el.

- Igen, ezt látom, de miért?

- Mert szeretlek, te kis buta. –mondta, és megcsókolt. Igazán jól esett...egyből eltűnt minden álommanó a szememből.

- Az jó, mert én is. De ha megbocsátasz...fel szeretnék öltözni. Nem vagyok hozzászokva, hogy férfiak vannak a szobámba, amikor én pizsamában vagyok. – beleharaptam az alsó ajkamba- Edward, ha felöltöztem, beszélni szeretnék veled, egy fontos dologról. Ugye...ugye lehet?

- Ühüm. De meg kell mondjam, nem nagyon tetszik az ötlet. – fintorgott- Ha te fontos dologról akarsz velem beszélni, akkor abból nem fog kisülni semmi jó..

-Ugyan. Rosszul látod ezeket a helyzeteket. Velem igenis lehet beszélni fontos dolgokról is. Nem vagyok...

- ..csökönyös, makacs, önfejá? Mert ha ezt akartad mondani, nagyon tévedsz. Csak sajna az a baj, hogy én így szeretlek, és ... gyere már ide Bella. – a mondat végét egészen halkan mondta. Magához húzott, és finoman megérintette ajkával az enyémet.

- Edward, had öltözzem fel...- nem engedett el- kérlek...

- Most még elmenekülhetsz, de nem lesz több ilyen alkalmad. Ha végeztél gyere az ebédlőbe. – mondta, majd kisurrant az ajtón.

Rögtön elárasztottak a gondok, bajok...kérdések. Először is az, hogy hogyan közöljem Edwarddal a kérésem, kérdésem. Azt, hogy harapjon meg, vagy bízzon meg valakit...de „változtassanak” át valahogyan vámpírrá. Nem azért, hogy örök életem legyen, hanem azért, hogy örökké Edwarddal legyek...hogy örökké szerethessem, és hogy szeressenek. Amikor belegondoltam abba, hogy én megöregszem, de Edward örökké fiatal lesz...elment a kedvem az élettől. Hogy mutatnák? Én egy 60 éves öreganyó, ő pedig egy 17 éves fiatal srác...! Szörnyű lenne így megöregedni.

Miután felöltöztem az ebédlő felé vettem az irányt. Edwardot találtam ott, amint rejtvényt fejtett.

-Rejtvény? –kérdeztem hitetlenkedve.

- Ja. Jó kis mulatság. Megdolgoztatja az agyam...! De most, hogy itt vagy, itt az ideje, hogy a te gondod dolgoztassa meg. Szóval, mi a gond? – kérdezte.

- Csak az...szóval az, hogy én gondolkodtam, kettőnkön. –elhallgattam, majd egy kisebb szünet után folytattam- Szóval, hogy mi már megint együtt vagyunk, és remélem, ez sohasem lesz másképp...felmerült bennem az a gondolat, vagy inkább dolog,tény hogy én...hogy én meg fogok halni...és hogy én minden nappal közelebb kerülök ehhez a természetes dologhoz...öregszem, míg te nem. És én azon is gondolkodtam, hogy vajon akkor is szeretni fogsz, amikor én 60 évesen, bottal toporgok utánad az úton? Meg persze ez a 60 és 17 éves szerelmes pár összeállítás amúgy sem lenne túl szerencsés...esztétikus...- haraptam el a mondat végét.

- Miért töröd ilyen dolgokon ezt a szépséges fejecskédet, Bella? Hidd el, ha 100 éves is leszel, és öreg, akkor is szeretni foglak. Mert te vagy az én Bellám, és örökké az leszel. Szeretlek. –válaszolta meglepő nyugodtsággal.

- Nem értesz engem. Én nem akarok meghalni...mert akkor elveszítenélek téged. És...mivel ilyen szerencsés helyzetben vagyunk, lenne rá mód, hogy ez a folyamat ne történjen meg.

- Mi?! Na azt nem Bella. Te nem fog ilyen szörnyeteg lenni, mint én. Nem lehetsz ilyen, nem engedem! – kelt fel a székről, amin eddig ült, és mérgesen bámult kifelé az ablakon, a semmibe.

- Edward, hát nem érted? Ha meghalok, vagy ha megöregszem is....

- Ez az élet Bella. Aki megszületik öregszik és egy nap meghal.

- De én magányos vagyok nélküled. Ha tudom, hogy én csak öregszem, és minden nappal közelebb kerülök a halálhoz...tudod mit érzek? Mintha valami belső kéz a szívemet facsarná. Kérlek Edward..kérlek. –suttogtam.

- Miért nem érted meg, hogy nem? Ez nem olyan egyszerű dolog. Amikor a közelembe vagy...nagyon nagy fegyelem kell, nehogy megöljelek. És ez nem csak veled van így. Ha egy ember van a közelembe, előtörnek az ösztöneim.. van, hogy csak az illatot, a vérnek az illatát érzem, és ha nem tudnám lenyomni ezt az érzést, egy utolsó gyilkos lennék, aki ártatlan embereket öl. Te nem lehetsz ilyen ember...vámpír, mutáns, nevezzük akárhogyan.

-De te sem vagy az Edward, Sőt...senki sem a Cullen család közül, és a vendégek sem tűntek annak a tegnap. Ha ti meg tudjátok csinálni, én miért ne lennék rá képes? Nem vagyok én sem annyira gyenge...és te is itt lennél, sőt Alice, Esme, Carlisle, és többiek is. És azt is tudom, hogy Alice láttam, hogy én is vámpír vagyok, tehát nem tehetsz ez ellen semmit sem. Be fog következni...miért ne lehetne most? –faggattam tovább.

- Amit Alice lát, nem száz százalék, hogy be is fog következni. A jövő labilis...ha egy dolog már nem úgy van,a hogyan azt Alice-nak lepergett a szeme előtt, meg fog változni a „végtermék” is. Tehát ez korántsem biztos, hogy be fog következni...hogy neked el kell búcsúznod emberi mivoltodtól. És mivel ez így van, nem foglak egy hülyeség miatt, ÉN megszabadítani az emlékeidtől. Ugyanis, ha vámpír leszel...

- Tudom, már elmesélted. Elveszítem az emberi emlékeimet. De ez sem biztos. És ha el is veszíteném...ugyan mi fontosat veszítenék apun kívül? Anyám...meghalt, mikor kicsi voltam, tehát rá így sem emlékszem. Barátok? Ugyan ki? Az egyetlen barátom Alice... ő meg...itt lenne velem, és segítene. Mi más van, amit elveszíthetnék? Nem sok minden. De mennyi dolgot nyerhetnék...! Kérlek.

- Értsd meg Bella, nem. Nem fogom eldobni, én az életedet, mert te azt kívánod. Nézd meg Rosaliet. Ő nem kérte ugyan, hogy vámpír legyen, de boldogtalan. Elveszítette az emlékeit, és utálja ezt az életét. De nem lehet visszacsinálni. –érvelt Edward.

- Igen, de talán ez azért volt, mert neki voltak szép emlékei. Nekem, mint már elmondtam, apun kívül nincs semmi. Aput pedig úgysem felejteném el. – magyaráztam.

- Rendben. De az újszülött vámpírok sem piskóták. Emberi vérre szomjaznak, ha nem kapnak, több száz embert képesek megölni. Gyilkosok lesznek, megvadulnak...és kezelhetetlenekké válnak. Te is ilyen akarsz lenni? Egy utolsó gyilkos?

-Te sem vagy, és mint már mondtam...egyik Cullen sem az.

- Persze, most már. De tudod, hogy én hány embert öltem meg? Ötöt Bella. Öt ártatlan embert öltem meg, akit a családtagjai évekig sirattak... miattam! Emett három embert ölt meg, Jasper szintén. Alice egy lánynak oltotta ki az életét. Rosalie négynek...Esme egy férfinak. Carlisle egynek sem.Ne kérdezd ő hogy csinálta, nem tudom. De amint látod, mindannyian öltünk embereket. Ártatlanokat. Pedig voltak mellettünk...Carlisle és Esme bátorított, segített, mi azonban még is gyilkoltunk. Én nem akarom, hogy te is gyilkos légy. – mondta monoton hangon.

- Rendben. Akkor majd megkérek mást...biztosan lesznek olyanok, akik elvállalnák. Nem akarok melletted megöregedni, félek, hogy ha már ráncos öreg mami leszek, te nem fogsz szeretni, és valaki más után fogsz nézni. És elveszíteni sem akarlak. Ha kell, inkább eldobom mostani énemet, és inkább leszek valaki más. Meg fogok birkózni ezzel a feladattal, és én nem fogok ölni. Csak ennyit akartam tőled kérdezni...vagyis inkább mondani szerettem volna...közölni, ahogy tetszik.

- „Csak”...! Én pedig „csak” közöltem, hogy ez a terved már halva született. Sajnálom, de senki sem fogja neked megtenni.

- Alice már akkor is látta, hogy vámpír vagyok. Miért nem lehet ennek most, ebben a szent pillanatban bekövetkezni?? –méltatlankodtam.

- Én pedig azt mondtam, hogy ez korántsem biztos. Miért nem lehet ebben a szent pillanatban megérteni?? –förmedt rám- Hagyjuk ezt a témát. Nem, és kész! Törődj bele. Az öregedés természetes dolog...a halál is, akármennyire fájdalmas is. El szeretnél menni ma valahová? Vásárolni, moziba...vagy egy étterembe?

- Nem. – mondtam egyhangúan, de érződött ebben a „nemben” a sértődöttség is.

- Pedig én mára nem veszekedést, és ’durcáskodás Bella módra’ programot terveztem.. – mondta mosolyogva.

- Akkor radírozd ki a mai terved, és írd be a jelenlegit. Biztosan menni fog. – néztem a szemébe mérgesen. Ám akkor megláttam a kis fényeket az aranybarna szempárokban, és éreztem, amint olvadok. – Azt hiszem, rendet kell tennem a szobámba. És főzni sem ártana. Tudom, ti nem esztek emberi kaját...de sajna nekem kell. – az arcom eltorzult- És nem szeretném Esme nyakába varrni a főzést. Remélem megérted...Szóval, bocsáss meg, de mennem kell.

- Rendben, megértem. –szólalt meg, majd megfogta az egyik csuklóm, magához húzott,másik kezével átkarolta a derekamat, és szorosabban ölelt meg. – Én így szeretlek. El sem tudnám képzelni az életemet..és a tiedet sem, hogy más vagy. –és megcsókolt. Kezdetben tiltakozni akartam, de a szenvedély erősebb volt. Kezeim a tarkójára vándorolt, és ott időzött.

Találkozás és búcsú

-Bella, mi a baj? – kérdezte a férfi.

- Nincs semmi baj...honnan veszed, hogy van valami? – kérdőn néztem Tennesre.

- Semmi, csak ez a nézés... ez a mimika. Egyszerűen olyan érzést váltott ki belőlem, mintha nem lenne minden rendben. De minden ember tévedhet, én is. De gyere kedvesem, beszélgessünk egy kicsit.

- Rendben, viszont nem lehetne, hogy kint az erkélyen, vagy a parkba? Itt túl sok az ember...-kezdtem.

- Mindig szívesen maradok veled kettesben Bella. – mosolygott el sokat mondóan Tennes.

Nem szóltam többet, megfogtam a kezét, és kivezettem a parkba, és leültünk egy padra. Az akác fenséges illata csapta meg az orrom. Egy pillanatig el is kalandoztam, majd a mély hang törte meg a csendet.

-Nos, mit szeretnél tudni kedvesem? –kérdezte.

- Hát...ö...mondjuk, izé.. –akadoztam- Nem is tudom. Tényleg orvos vagy? És Olive néni, tényleg meg fog halni?

-Valóban orvos vagyok, és akármennyire fáj is, Olive néni meg fog halni. Azt nem tudom mikor, de...hamarosan. Tudod egy cisztát fedeztek fel a tüdejében, és sajnos rosszindulatú. Olive néni rákos...-mormogta szomorúan Tennes.

- Ó...ez szörnyű. Semmi remény?

- Nincs semmi remény Bella...és már sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészbe, de akkor..ott a Fillóba ez jó ötletnek tűnt. Nem hittem volna, hogy Olive néni ennyire megszeret, és azt sem, hogy én is..-mondta, és látva arcomon, hogy ez utolsó szavai kevésbé tetszettek folytatta- De beszéljün inkább valami másról. Milyen embereknek ismerted meg a Culleneket? Carlislet és Esmet én is ismerem, de a gyermekeit sajnos még nem. És van egy sanda gyanúm.. az egyik fiút, férfit nem is fogom közelebbről megismerni. Azt az Edwardot...ha jól emlékszem így hívják. Amikor a közeledben vagyok a szeme villámokat hány, és érzem, hogy szívesen megölne. Van köztetek valami?

- Nem, honnan veszed? – néztem a szemébe, de ő elmosolyodott, és így teljesen összezavart- Na jó, együtt jártunk még a múlt évben...

- És szeretted?

- Az életemnél is jobban szeretem...mármint szerettem. Mára a dolgok sokat változtak, és azt hiszem az ő érzései is. –mondtam a semmibe bámulva. Eszembe jutottak a szép dolgok, melyeket Edwarddal éltem át. Milyen boldog voltam akkor, mindig mosolyogtam, és szépnek éreztem magam. Mára azonban egyre kevesebbet mosolygok, egyáltalán nem érzem magam szépnek...egy árnyékként élek.

- Az ő érzései semmit sem változtak. Csak rá kell nézni és bárki észreveszi. Az a baj, hogy te annyira szereted még most is, hogy nem veszed észre, mennyire vágyódik utánad. Elutasítod, közben majd meghalsz a vágytól, hogy a karjaiba lehess. Ugye így van Bella? – kérdezte.

- Nem...én nem... –nyögdécseltem. – Tennes én nem akarlak megbántani téged sem, és őt sem. Sőt..senkit. Elvesztettem az édesapám, és ha önző dolognak is tűnik, de jó, ha valaki megvigasztal. És...én csak magamra gondoltam. Nem törődtem mások érzéseivel, gondolok most itt a tiedre, vagy az Edwardéra. Önző voltam.

- Ügyesen tereled a szót... –mosolygott Tennes. – Bella, én tudom, hogy engem nem szeretsz..szerelemmel. És nem is baj. Hisz alig ismerjük egymást, és csak egy szerep kedvéért voltunk együtt. Azzal is tisztában vagyok, hogy a mai napon csak azért vagyok veled, hogy Edward féltékeny legyen. Nem vagyok vak, Bella. De nem baj, mert látom...illetve mert tudom, hogy így segíthetek nektek, hogy újra boldogok legyetek. Mert egyikőtök sem boldog egyedül...ezt ugye te is tudod?! És...azt hiszem, jobb lenne, ha elmondanád neki mit érzel.

- Tennes, én erre nem vagyok képes. Megbántottam nem is egyszer. Hogyan várhatnám, hogy újra szeressen?! – hitetlenkedtem.

- Azt hiszem nem értettél meg. Ő imád téged annak ellenére is, amit te vele tettél. Bár nem hiszem, hogy te bárkit is meg tudnál bántani...!

- Tennes, kérlek. Ne beszéljünk erről. – néztem rá a könnyek mögül.

- Jó. Akkor közlöm, hogy holnap sajnos el kell utaznom...és Olive nénit is vinnem kell, mivel lehet, hogy nem fogok ill. fogunk visszajönni. Bocsánat, hogy ezt így kell közölnöm, de csak ma tudtammeg én is. Sajnálom Bella...

- Persze, én megértem. Első a munka és persze Olive néni. Meg te mondtad az előbb, hogy csak játszottunk...-akadozott a hangom.

- És azt is mondtam, hogy Edward szeret téged. Menj már Bella és mondd el neki mit érzel! –noszogatott a férfi.

- Nem merem Tennes, nem merem. Sajnálom, de nem. – a könnyeim kicsordultak újra a szememből és a tenyerembe potyogtak.

- Ne sírj Bella. –mondta Tennes, és magához húzott. Én átöleltem a derekát és szorosan hozzábújtam. Jó volt, hogy valaki megvigasztalt. – Felkísérlek hozzá, oké? Ott leszek a hátad mögött, és csak egy ajtó fog elválasztani kettőnket. Ha valami baj van, vagy nem bírod...akkor nyugodtan ki jössz a szobából, és majd elbeszélgetjük az időt. Kérlek Bella, próbáld meg. Lehet, sőt szerintem biztos, hogy a boldogságod függ rajta.

- Rendben. De ha nem tudom megcsinálni, akkor ki fogok jönni tőle. És te ott fogsz rám várni az ajtóban, ugye? –néztem fel rá. Ő válaszul megpuszilta az orrom, majd felhúzott magához. Átölelt, majd elindultunk befelé, a tömegbe. Mind a ketten Edwardot kerestük, de egyikünk sem találta meg a szemével.

- Bella, talán meg kéne kérdeznem Carlislet. Ő biztosan tudja hol van, nem gondolod? -kérdezte.

- Rendben, addig én felmegyek a szobámba, és rendbe szedem magam egy kicsit. Ha végeztél, akkor kérlek gyere fel hozzám. Feljössz a lépcsőn, balra fordulsz, végigsétálsz a folyosón, és a legutolsó ajtó az enyém. Rendben?

- Rendben Bella. –mondta a férfi, és keresőútra indult.

A szobámba érve megpillantottam a szeretett személyt, amint a fotelban ül. Igen, már tudtam, hogy őt szeretem és senki mást...mégsem mertem megszólalni. A két szemébe néztem, ahonnan melegség száguldott felém...forró csokira emlékeztetett. Majd tekintetem a szájára vándorolt, majd a vállára, aztán lentebb és lentebb. Ő volt a leggyönyörűbb férfi akit valaha láttam, és elképzeltem.

-Edward...te, hogy...hogy kerülsz ide? – kezdtem aztán, mert mégsem állhattam egész nap az ajtóban.

- Gondoltam, ha már beszélgetni akarsz velem, a legjobb lesz, ha idejövök, mivel ez úgy is a mi, akarom mondani a te kis szobád. – huncutul elvigyorodott.

- Honnan tudtad, hogy beszélni szeretn...auh. Hát persze, Tennes. Sajna az ő gondolataihoz hozzáférhetsz. Milyen igazságtalan az élet. –mormoltam ironikusan. – De akkor azt is tudod, hogy mit szerettem volna mondani, ugye?! Mert ha igen, és én tudom, hogy igen, akkor megkímélhetnél engem az elpirulástól, meg egy nagy csomó számomra kínzó dologtól.

- Sajnos nem hallottam tökéletesen azokat a dolgokat, amiket Tennesnek mondtál. Szóval nem igazán tudom, hogy mit szeretnél nekem elmondani, ezért megkérnélek tedd félre női büszkeséged és mondd el a szemembe is. És nem kell elpirulnod sem..bár nekem akkor is nagyon tetszel. Szóval? – mosolygott huncutul, és közben szemeivel a testemen kószált.

- Edward, tudod milyen alattomos vagy? – válaszképp felkacagott és alig észrevehetően bólintott- Rendben. Szóval azt akartam mondani...neked...hogy...szóval...én...-nyögdécseltem. Közben Edward felállt a fotelból, odasétált hozzám, mutatóujját az állam alá tette, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.

-Ugye azt akartad mondani, hogy még mindig szeretsz? –kérdezte suttogva. Ajka olyan közel volt az enyémhez, hogy már égetett belülről a vágy, hogy megcsókoljam.

- Én...én..

- Mondd már ki! – noszogatott továbbra is.

- Igen, ezt akartam mondani. Én...szeretlek Edward. – miután elhadartam a szavakat, ajka az enyémre tapadt, és szenvedélyesen kezdett csókolni. Természetesen én gondolkodás nélkül viszonoztam. Keze a hátamat simogatta, majd a derekamra tévedt, míg én a nyakánál időztem. Aztán az én kezeim is felfedező útra indultak, először a vállaira tévedtek, majd a mellkasára, majd a derekára. – Szeretlek.

- Én is szeretlek Bella. Mindig is szerettelek. – mondta, majd ajkuk ismét egyé forrt.

Kopogtattak, majd rögtön ezután nyílt az ajtó és Tennes lépett be rajta. Amint meglátott minket elvigyorodott, és zavartan szólalt meg.

-Látom, megtaláltátok egymást. Nos Bella, akkor én megyek is. Ideje indulni, hiszen holnap korán kell kelnem. Örülök, hogy megismerhettelek, remélem majd tartjuk a kapcsolatot telefonon, vagy e-mailen, vagy valahogyan. Jó lenne, hisz az ember nem mindig talál barátokat. Igazi barátokat... –mosolygott- Edward, neked csak annyit mondanék, hogy ne ereszd el ezt a lányt. Csodálatos, és egy picit irigykedek is rád. Imád téged, és te is őt..titeket egymásnak teremtettek. Öreg korotokban pedig...mindenki titeket fog irigyelni. –zavartam néztem fel Edwardra. Csak én fogok megöregedni, csak én dofok meghalni...ő mindig fiatal lesz, ő mindig élni fog. - Nos még beszélnék továbbra is, de indulok.

- Jaj Tennes, örülök, hogy eljöttél, és hogy segítettél. Nagyon köszönök neked mindent, és soha nem foglak elfelejteni. Vigyázz magadra és Olive nénire is. És ha teheted, akkor hívj fel. Oké? – kérdeztem. Odalépkedtem hozzá, megöleltem és egy puszit nyomtam az arcára.

- Rendben. –mondta,miközben ő is megölelt, és kiment az ajtón. Elment...elment egy barátom, akivel az időm nagy részét töltöttem, és akivel jól éreztem magam. De remélem ő is megtalálja az igaz szerelmét, és boldog lesz. És remélem Olive néni meggyógyul, és nem fog meghalni. Erős néni...menni fog neki.

- Bella, a legjobb lenne, ha most te is eltennéd magad holnapra. Majd reggel beszélgetünk...- suttogta Edward a fülembe. – Itt maradok veled, vigyázni fogok rád.

- Szeretlek Edward. – fordultam felé és megcsókoltam.

A buli elkezdődött

Alice elfintorodott. Megértettem, hiszen ha Edward valakit elkezdett piszkálni a maga volt a pokol. Elsősorban azért, mert olyanokat vágott az ember –vagy épp vámpír fejéhez-, melyek borzalmasan sértő dolgok, másrészt...előre tudod, hogy ő fog nyerni, főleg ha egy emberrel áll szemben.

-Visszakapod még te ezeket a dolgokat kedves bátyókám! –kezdte Alice- És szerintem bölcs dolog lenne, ha felöltöznél, mert hát...szerintem nem vagy túl vonzó ruhában sem, nemhogy boxerban.

- Ha nem tetszik, ott az ajtó. Amúgy sem hívott senki sem. –válaszolt.

- Remek. Csak az a baj drágaságom, hogy Belláért jöttem. Tudod, neki ki kell csípnie magát estére, nem jöhet úgy mint te. Borzas haj, kigombolt, gyűrött ing, szakadt farmer. Remélem te sem így szeretnél ezen a napon megjelenni.

- Miért mondod nekem meg, hogy hogyan jelenjek meg? Úgy jelenek meg, ahogy csak akarok, mert ez az én ....-emelte fel a hangját Edward, de én közbeszóltam.

- Héj. Mi ütött belétek? Ti vagytok az a két ember... vagyis testvér, aki elválaszthatatlan? Állítom, hogy Jacob és Rosalie is jobban kedvelik egymást, mint ti most. Gőzöm sincs mi ütött belétek, de ez így elviselhetetlen. Edward, te mostanában olyan vagy mindenkivel, még velem is, mint egy pokróc. Magam sem értem, hogy lehetek veled itt, ilyen öltözékben meg pláne. Alice...te vagy a legjobb, sőt egyetlen barátom, és most nekiesel a legkedvesebb testvérednek? Ez...térjetek már észhez, és ne viselkedjetek gyerekek módjára.... Oké? –kérleltem őket.

Nem jött válasz. A két leszidott vámpír csak állt egymással szemben. Alice szeme villámokat hányt, Edward pedig a foga fehérét mutogatta. Nem értettem mi ütött beléjük. De az a legrosszabb, hogy magamat sem értettem. Itt állok, Edward és Alice előtt az új fehérneműmben, és őket oktatom ki, hogy milyen hülyén viselkednek. Ezelőtt pár perccel, én Edward karjaiba vetem magam, és elfelejtem, hogy Tanyát akarja feleségül venni. Szörnyű ember vagyok. Csapongok ide-oda és nem találom meg a helyem, és én szidok le másokat. –gondoltam. Elkezdtem a ruháim után kutatni. Miután megtaláltam a nadrágomat belebújtam, és a felsőrészem után kutakodtam tovább. Sajnos annak csak a darabjait szedtem fel a földről.

-Pedig ez volt a kedvencem....-szomorúan nyögdécseltem.

- Legközelebb ne vegyél fel kedvenc ruhadarabot. – szólalt meg Edward immár felém fordulva...azt hiszem ügyet sem vetett Alicera.

- Ja. De nem lesz legközelebb. Soha többet! –mondtam

- Mi? –kérdezte. –Már nem szeretsz?

- Edward kérlek, nőj már fel. Nem vagyunk már abban a helyzetben, mint egy évvel ezelőtt. Te elhagytál... az én szívem összetört. Amikor visszajöttél, Tanyát ölelted, és ma meg..feleségül akarod venni. Nem várok örökké rád. Tudod....tudod az én életem véges. Én nem élek...nem élhetek örökké.

- Bella drágám, te valamit nagyon félreértettél. Én nem akarom Tanyát feleségül venni. –mondta.

- Nem?! Akkor mire ez a nagy vigaszság ma este? Mi mást ünnepelhetünk, ha nem az eljegyzést?

- Huhh. Te azt hitted, hogy én és Tanya, hogy mi össze akarunk házasodni? –kuncogott.

- Nagyon vicces. Hidd el, én is mókásnak találom, és este ezen nevettem mindaddig, míg meg nem fájdult a hasam. –fintorodtam el.

- Jó, jó. Neked, lehet hogy nem vicces, de számomra nagyon mókás. A mai ünnepség azért lesz megtartva, mert a Tanya apja Carlisle-al fog üzletet kötni. Igazából nem is üzlet...hanem...egy csere. A Tanya apja kórházi gépeket gyárt, és felajánlotta apámnak, hogy ingyen –még a szállítási költséget sem nekünk kell fizetni- kap egy MRI gépet, cserébe ő „csupán” 5 liter emberi vért kért. Nos..ezt az üzletet ütik nyélbe ma este. Ezért van ez a nagy felhajtás. –mormolta az orra alatt.

- De hiszen, ez...szörnyű. Nektek van egy csomó pénzetek, és ilyen játékokba belementek? Azt az MRI gépet megtudtátok volna vásárolni, meg sem éreztétek volna, hogy egy picivel kevesebb a pénzetek...és ti beleegyeztek egy ilyen cserébe? 5 liter vért adtok azért a vacakért, amit ti...kézpénzből ki tudtatok volna fizetni? Az az 5 liter vér, tudod mennyit számít? És most nem fog egy emberi szervezetbe kerülni, nem fog életet menteni, mert egy ormótlan vámpírcsalád fogja meginni, csak azért, hogy jól érezze magát. – meredtem magam elé, és éreztem, hogy a hangom egyre jobban emelkedik.

- Azért ez nem teljesen így van. Tudod...ez nagyon bonyolult. Az igaz, hogy képesek lettünk volna megvenni azt a gépet, de akkor a kórháznak azt ki kellett volna fizetnie. És sajnos ez a kórház jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy ilyen sok pénzt kidobjon az ablakon. Most, hogy mi ezt ajándékba kapjuk apám fel tudja ajánlani a kórház részére. – magyarázott tovább Edward.

- És ha ti vettétek volna meg...akkor azt a kórház megtudta volna, hogy ezt a gépet bizony Carlisle Cullen a saját pénzén vette meg, és nekünk akarja adni, tehát nekünk ki kell fizetni az MRI-t? Nem tudom érted e, mire szeretnék kilyukadni. Tehát nem feltétlenül kellett volna a kórháznak megtudni, hogy ti azt vettétek, és nem ajándékba kaptátok, és ha nem tudja, akkor nem kellett volna kifizetni neki a gép árát, és még 5 liter vér is megmaradhatott volna.

- Ja persze, mert egy ilyen MRI-t csak úgy el lehet rejteni a nyilvánosság elől. Valaki úgyis rájött volna, és akkor a kórház...szóval az a csőd legalján lenne. Így meg, 100 százalék, hogy nem kell neki fizetni sem most, sem egy év múlva, sőt sohasem! Az az 5 liter vér meg...nem nagy ügy, és ez is nemes célra lesz használva hidd el. Ugyanis Tanya barátnőjét megharapta a szerelme, aki Tanya testvére is egyben...és újszülött vámpír lett. Nagyon jól nevelt lány, de emberi vér nélkül még nem bírja. Ezért kellett az 5 liter vér. – mondta Edward.

- Minő jóságos felajánlás. –húztam el a számat.

- Ha belegondolsz, hogy 5 liter vérért cserébe a kórház egy MRI-t kapott...akkor nagyon is az! Az az 5 liter vér egy emberi életet sem menthetett volna meg, de ez a gép több százat megfog, ha nem többet. De most mennem kell Bella, bocsi. Most, hogy már mindent tudsz, remélem este a legjobb formádat hozod, és kibékülsz Tanyával. Aztán...elmehetnénk vacsorázni is. –szólt Edward.

- Bocs szivi, ez nem fog menni. Azt hittem tudsz róla, de egyik kedves hímnemű ismerősömet meghívtam a buliba. –látva Edward „nemértem” arckifejezését folytattam- Carlisle megengedte, szóval felőlem állhatsz fejen is, nem fog változtatni a dolgon. Most, hogy tudom ezt a nagyon titkos sztorit, legalábbis egy részét, azt hiszem, jól fogok mulatni.. Bár, ha az eljegyzésedet is jelentetted volna be, Tennes mellett nem unatkoznék. Nem tudom mi ütött belém –mutattam magamra-, hogy itt állok egy szál farmerban. De mérget vehetsz rá Edward Cullen, hogy ilyen alkalom többet az életem folyamán nem lesz! –mondtam és ellépkedtem az ajtóig. Alicet karon ragadtam- Gyere kedves barátném. – és kimentünk a szobából.

XXX



Fél hatkor indultam el otthonról. Tennesel abban a kávézóban találkoztunk ma is, mint ahol mindig szoktunk. Fekete öltönyben, és egy krémszínű ingben ült egy asztalnál. A felső két gomb ki volt gombolva az ingen, és a tekintetem akaratlanul is odatévedt.

-Hello Bella drágám. –állt fel az asztaltól és egy puszit nyomott az arcomra.

- Szia Tennes. Hm...nagyon kicsípted magad. –igen...hozzám képest bizonyára. Egy fekete szoknya, és egy ugyancsak fekete hátul fűzős felső volt rajtam. Sajna az új ruhám, nem élte meg ezt az időt. Leöntöttem kávéval, és a folt nem akaródzott kijönni belőle. De Alice szerint ez is tökéletesen állt rajtam.

-Ó..ja igen. Tudod, benn kellett maradnom a munkahelyemen, és így nem volt alkalmam átöltözni. Remélem...nem olyan ijesztő engem öltönyben látni...és azt is, hogy nem vagyok túlöltözve. –mosolygott rám.

- Áh, nem dehogy! Minden oké, és hidd el, csodálatosan nézel ki! – csúszott ki a számon. Valóban csodálatosan nézett ki, de nem hinném..hogy jó ötlet volt ezt az ő tudtára adni.

- Kösz. Te is remekül festesz ebben a csodában. –mosolyogott még mindig. Lehetséges, hogy már a zavarom mulatott olyan jól. –Legjobb lesz ha indulunk, mert ugye nem szeretnénk elkésni.

- Ja...persze! –mondtam és kivezettem az öreg kis kocsimhoz. – Ö...remélem nem baj.... –és a kocsira mutattam.

- Ez a kocsid? –kérdezte rekedt hangon.

- Hát igen, de ha nem szeretnél beleülni...akkor mehetünk busszal is. Tennes ne haragudj.. de nekem ez tökéletesen megfelel, és nem hittem, hogy ez bajt okozhat.. szóval...gyere, menjünk busszal. –nyögdécseltem, miközben megfogtam az egyik kezét és meg próbáltam húzni a másik irányba, a buszmegálló felé.

- Dehogy is Bella! Ez egyszerűen csodálatos. Apámnak fiatalkorában ilyen kocsija volt, és megígérte, hogy ha nagy leszek, és persze jogsim is lesz, majd vezethetem. Nos...amikor nagy lettem és jogsim is lett, akkora ő már nem élt, és mivel autóbalesetet szenvedett a kocsijával, az autó sem maradt meg. Pedig nekem baromira tetszik ez a vén tragacs. Akarom mondani csodaszép járgány. –felkacagott- Szóval én csak arra szerettelek volna megkérni, hogy esetleg én megpróbálhatom e beindítani..?

- Csak beindítani? Tovább nem merészkedsz Tennes? –vigyorodtam én is el. – Persze, beindíthatod, és ha gondolod...haza is vezethetsz. Na? Kell a slusszkulcs?

- Nem félsz, hogy valami baja lesz a kocsinak?

- Tennes. Aki ezt a kocsit nem bírja vezetni...az nem tud egy autót sem. –mondtam, és odaadtam neki a slusszkulcsot.

Hát ...tévedtem. Ezt a kocsit Tennes nem bírta vezetni. Minden percem lefulladt, vagy épp nem tudott váltani, vagy a fék nem működött jól. Arra a következtetésre jutottam tehát, hogy ezt a vén csotrogányt nekem találták ki, és senki másnak nem engedelmeskedik. Hat előtt 5 perccel állította le a motort a férfi az udvaron.

-Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz megnevelni az öregfiút. – morgott Tennes.

- Megnevelni? Áh..tehát sikerült. Hm, én nem úgy láttam, de ha te úgy érzed. – mondtam nevetve és belebokszoltam a vállába.

- Nagyon vicces te kis bestia. De remélem tudod, hogy izgulok...miként fog fogadni a családod.

- Ők... nem az igazi családom, vagyis most már igen...de... tudod...az apám nemrégiben halt meg. És mivel ő volt az utolsó családtagom...a barátaimhoz költöztem. Azaz ide. De azóta...sőt addig is míg élt az öregharcos, a házban lévő emberek voltak a második családom. Mára meg az elsők lettek. De nyugi, nem fognak megenni...még meg harapni se! –mosolyogtam kelletlenül, de közben a szemem megtelt könnyel..és néhány könnycsepp kicsordult a szememből.

- Óh, ne haragudj kincsem. –szólalt meg Tennes, és hüvelykujjával letörölte a cseppeket. –Nem akartam neked fájdalmat okozni....- és a mellkasára húzott. Éreztem a friss illatot, és a meleget ami a testéből áradt. Megpuszilta a fejemet, és egyik keze a hátamat, a másik pedig a hajamat simogatta. Lassanként megnyugodtam...

- Semmi baj Tennes. Jól vagyok...köszönöm. De gyere, menjünk be. Én veled leszek, tehát nem kell ennyire izgulnod. –mosolyogtam könnyes szemmel. A férfi átnyújtott egy zsebkendőt, és én letöröltem a maradék könnyeim. Majd kiszálltunk az autóból, és bementünk a házba. Amikor beléptünk az ajtón mindenki minket nézett...fogalmam sem volt miért.

- Hello...-kezdtem, és megpróbáltam bájosan mosolyogni- Nos...ő Tennes. Tennes, ők itt a család tagjai, legalábbis a többség.

- Üdv. –szólt Tennes.

- Héj, öreg barátom! Te meg hogy kerülsz ide? –hallottam meg Carlisle vidám hangját. – Ma véletlenül nem te vagy az ügyeletes az osztályon?

- Carlisle...de örülök, hogy látlak! –kezdte Tennes, és a két férfi kezet rázott, majd megölelték egymást. – Valóban én lennék, de ez a gyönyörű hölgyemény meghívott egy buliba, és nem tudtam neki nemet mondani. És mivel Jacknek meg van ez a kis malőr a feleségével örömmel elvállalta az ügyeletet. Remélem megfelel ennyi magyarázatnak.

- Persze! Gyere, igyál valamit. –folytatta Carlisle.

- Nem szeretnélek megbántani öregharcos, de ezt a gyönyörű lányt nem szeretném magára hagyni. – és rám kacsintott. Éreztem, amint az arcomba szökik a vér.

- Ugyan, Bella, ugye el leszel egy kicsit a hódolód nélkül? – kérdezte Carlsile.

- Ő nem is a hód....- és megpillantottam Edwardot, miközben Tanyával beszélget. De ő már hamarabb kiszúrt engem, hiszen szemeit rajtam tartotta –Akarom mondani persze...de ugye nem tart sokáig ez az üdvözlős dolog?

- Hát ö...szóval nem hinném. De szeretnék Tennes egy két szót váltani, persze csak ha nem haragszol...- kezdte Carlisle.

- Nem, dehogy...engem nem zavar... –húztam el a számat a nemtetszés szolid jeléül.

- Remek...de bocsánat, nekem előre kell mennem. Tennes, kérlek ha végeztetek gyere be az ebédlőbe. Ott kevesebb a vendég. –mondta Carlisle, majd elment.

- Megnyugtat, hogy hiányozni fogok...ha kis időről is van szó, de tényleg jól esik. –mosolygott le rám Tennes.

- Örülök, hogy örülsz. –biggyesztettem le a számat.

- Ugyan már...nem sajátíthatsz ki. Noha ezt a kisajátítást én szívesen elviselném...de mint látod, mások is érdeklődnek felőlem.. – finoman belecsípett a karomba és még mindig mosolygott.

- Én nem akarlak kisajátítani. Apropó...honnan ismered Carlislet?

- Együtt dolgozunk.

- Mi? Te orvos vagy? Ezt miért nem mondtad sohasem? -faggatóztam.

- Nem emlékszem, hogy valaha is kérdezted volna...de tudod mit?! Mivel egyikünk sem tud a másikról sokat, arra gondoltam, hogy miután visszajövök Carlisletől megbeszélhetjük az ilyen-olyan dolgainkat. Na, mit szólsz?

- Rendben, de légyszi siess...

- Persze főnökasszony. – mondta, magához húzott és egy puszit nyomott a számra. Majd elviharzott.

- Remek...azt hiszem mehetek ismerkedni...- jegyeztem meg hangosan, persze csak magamnak. És elindultam. A tömegen átverekedtem magam, és felmentem a szobámba. Ez is egy módja az ismerkedésnek...önmagunk megismerése a legfontosabb, és persze nem is szerettem volna vámpírkaja lenni...azok a személyek, akik lenn voltak igazán félelmetesen mértek végig, néhányuk a kezét is az orra elé kapta. Nem valami kellemes érzés, ha úgy érzi az ember, hogy nem kívánatos és büdösnek tartják. Jelen esetben túl illatosnak. Miután bezártam magam mögött a szobám ajtaját a könyvespolchoz mentem, és leemeltem róla egy vaskos könyvet. Majd az ágyra ültem, és elkezdtem olvasni. Az ötödik oldalnál tartottam, amikor valaki kopogtatott.

- Igen? –kezdtem.

- Hello Bells, drágám. – Edward volt az.

- Mit szeretnél?

- Jól néz ki a barátod.

- Tudom Edward, nekem is nagyon tetszik. Tennes a neve. És orvos...- morogtam.

- Ja...szuper. Szóval azt szerettem volna megtudni, hogy ti ketten, együtt vagytok?

- Hallod, nagyon bátor vagy. Azt hiszem, ezt a kérdést nem kellett volna ilyen nyíltan feltenni, és persze nem is illik.

- Bella! Nem érdekel, hogy mi illik, és mi nem. Szeretlek és most ez a suhanc közénk akar állni! – emelte fel a hangját.

- Egy: lentebb a volument. Kettő: mint mondtam Tennes a neve. Három: nem ő állt közénk. Négy: megmondtam már, hogy nem fogok rád várni. Te elhagytál..amikor visszajöttél utálatot mutattál felém, néha beköpöd, hogy mennyire szeretsz, néha meg az ellenkezőjét mutatod. Edward, nem kell már megjátszanod magad. Én csak egy pisis emberkölyök vagyok. Soha nem lehetek olyan szép, olyan jó mint egy vámpír. Sajnálom, de én csak Bella vagyok. – mondtam.

- Te egy hülye vagy. Itt csúszok már lassan a lábaid előtt, és te meg tojsz rám. Köszönöm, jól esik. Miért nem hiszed el, hogy szeretlek?

- Ha figyeltél volna az előbb, akkor már tudnád a választ. Most pedig, ne haragudj, de mennem kell. –mondtam és leszaladtam a lépcsőn. Természetesen Edward a hátam mögött, és a lépcső alján megfogta a kezemet és visszarántott magához.

- Ide figyelj Bella. Nekem csak te kellesz. Nem érdekel más lány, nő, vagy nevezd őket akárhogyan. De...kérlek, próbáljuk meg újra. Hidd el, nem fogok többet hibázni. Szeretlek.

- Engedj el. Hallod?! Fáj, az isten áldjon meg. –lenéztem a kezemre, és éreztem, ahogyan Edward enyhít s fogáson. – Mennem kell Edward. Tennes vár.

- Istenem...miért nem értesz meg? –faggatott.

- Értelek Edward. Ha valóban úgy érzel, ahogyan most elém ezeket a dolgokat felvázolod, akkor olyan cipőben jársz, mint én, amikor nem voltál itt mellettem. Ugye milyen rossz, kínzó érzés? És ugye milyen fájdalmas, hogy bármit csinálsz, hidegen hagy?! – kérdeztem. – Azt hiszem...nehéz dolgod lesz. Ha azt szeretnéd, hogy újra bízzak benned, akkor keményen meg fogsz izzadni. Ugyanis nem tudok hinni neked....még egy kicsit sem. És Tennes is itt van. Meg kell mondjam, nem néz ki rosszul, és ő sohasem támadna hátba. Ezenkívül tökéletesen megértjük egymást...kellemes partner. És meglehet, hogy már több van köztünk barátságnál....nem tudom. És éppen minket néz...szóval kérlek, engedj el!

- Rendben van Bella. De kérlek, gondolkozz el kettőnkön. Tennes csak egy kellemes partner, én pedig a szerelmed. – mondta Edward, és elengedte a csuklómat.

- Talán csak voltál. Jelenleg nem vagy a szerelmem... – fejeztem be a beszélgetést. A tömegben megpillantottam Tennest, és elindultam felé.

Csók itt, csók ott

-Gyerekek! Elnézést, de találkoztam egy régi barátnőmmel, és leültem az asztalához beszélgetni. Nem vettem észre, hogy így elszaladt az idő. Remélem nem nagy baj, hogy nélkülözni kellett egy kis ideig ezt a vén boszorkányt. –nevetett az idős hölgy.

- Dehogy is. Ne butáskodjon Olive néni. Maga egy imádnivaló teremtés. –kezdtem.

- De míg nem voltál itt, nagyon jól elbeszélgettünk Bell...akarom mondani Whitneyvel. És ma estére egy randevút beszéltünk meg. Ezért ha nem nagy gond, este hanyagolnod kéne egy kis időre –és rám pillantott.

- Jajj Tennes. Ez természetes. Majd felhívom Jamest, hogy jöjjön el egy kicsit beszélgetni, meg akkor összeütök valami vacsorát is. Nyugodj meg Tennes, nem lesz semmi baj. És meg kell mondjam, örülök is ennek a kis összeröffenéseteknek, mivel amióta itt vagyok, soha nem találkoztatok kettesben. Mindig csak akkor látjátok egymást, ha én is a színen vagyok. Meg kell mondjam –hunyorított-, hogy ez nekem igencsak fura dolog. Olyan, mintha ti nem is szeretnétek egymást, csak a kedvemért játsszátok ezt az egész dolgot. De...persze gondolom ez nem így van, és csak én vagyok már túl öreg. Higgyétek el gyermekeim, az időskor nagyon szép kor, ám néha...maga a pokol. – nevetett fel Olive néni.

- Ugyan. Maga egész fiatalnak néz ki. – kedveskedtem. Tennes ekkor rám mosolygott.

„ Olyan tökéletesen néz ki...biztosan bomlanak utána a nők. De amit az előbb művelt...na persze megértem, majdnem elrontottam a színjátékát, de akkor sem kellett volna így leteremtenie. Viszont ez a mosoly, azt hiszem...minden egyes rossz szó által okozott sebet meggyógyít. Kíváncsi leszek, mit fog szólni ma este Edward, Alice, és Tanya Tenneshez.”

- De legalább jót beszélgettetek? –szólalt meg Tennes, aki már Olive néni felé fordult.

- Óh, igen. Elmondtam, hogy az én kis Tennesem...

- Ezt ugye nem így mondtad??? –tette fel a kérdést a férfi.

- De igen. Te mindig az én kis Tennesem maradsz! Akár tetszik, akár nem. – mosolyodott el a néni- Szóval, hogy te, megtaláltad életed szerelmét, és most borzalmasan boldog vagy te is, én is, és gondolom Whitney is. Ugye szívem?

- Én? Hogy...mi? Elnézést, nem figyeltem. – mondtam és éreztem, ahogy az arcom egyre jobban vörösödik el. De istenem..nem tehetek róla, ha Tennes elvette egy pillanatra az eszemet.

- Azt kérdeztem, hogy ugye te is boldog vagy Tennes mellet?!

- Ja, igen..persze. Nagyon. Szóval..én szeretem Tennest. – miközben ezt a mondatot elhadartam a földet néztem.

- Rendben van angyalom. Akkor megnyugodtam. Mert azt tudom, hogy ez a kis drága imád téged. Odahaza is sokszor mondja, milyen jó lesz, ha már találkoztok, és hogy hogyan hiányzol neki. Néha csak dől belőle a szó...természetesen rólad. –motyogta az öreghölgy. – De fiam...induljunk. Nekem még fel kell csörgetnem a testvéredet, neked pedig el kell készülnöd az esti randevútokra. Mehetünk ugye szívem?

- Persze-persze. –mondta mosolyogva Tennes.

- Rendben van. Köszönöm Whitney ezeket a csodás perceket. Nem sokat beszélgettünk...de mégis jó látni, hogy ti szeretitek egymást. Tennes, köszönj el illendően a szerelmedtől. –utasított a néni.

- Most nem mész előre Olive néni? – kérdezte meglepetten a férfi. Ő is ugyanolyan meglepett volt, mint én. Ha Olive néni előre megy, akkor mi szépen elbúcsúzhatunk szavakkal. De ha itt marad...akkor...akkor ennyi nem lesz elég. Akkor ugyanis meg kell csókolnom Tennest. Te jó ég.

- Nem kedvesem. Nem megyek előre. –mosolyogtt- De ha ilyen szégyenlősek vagytok, majd elfordulok. Na gyerünk Tennes, sietnünk kell.

Ijedtem néztem a férfira. Mindketten egyszerre álltunk fel a kényelmes székekből, és ő bátortalan léptekkel közeledett felém. Amikor már csak pár lépésnyire állt a kezem után nyúlt, megszorította, és magához húzott. Az agyam ellenkezni akart, de a végtagjaim nem engedelmeskedtek a parancsokra, melyeket az igencsak összetett szervem küldött nekik. Tennes eközben közelebb hajolt hozzám, és a fülembe súgta:

-Én ...sajnálom, hogy ezt ki kell bírnod. De tudod Bella, kifejezetten hálás vagyok, amiért Olive néni nem szándékozik elmenni innen.

Éreztem, ahogyan a lehelete szinte már égeti a fülem tövét...mégis jó érzés volt. Hiába volt meleg a lehelete, én beleborzongtam. Az arcomat a két kezébe zárta, és az ajka az enyémhez közeledett.
„Pár másodperc.. már csak ennyi maradt”-gondoltam.

És valóban. Pár másodperccel később az ajkai, azok a puha ajkai az enyémre tapadtak. Előbb lágyan ízlelgették az enyéimet, majd egyre vadabb, követelődzőbb és szenvedélyesebb lett. A nyelve az enyémet kutatta...majd amikor találkoztak heves táncba kezdtek. De mégis...ez a csók nem volt hosszú. Amikor vége szakadt a lábaim, a kezeim...sőt az egész testem remegni kezdett. Ha nem fogott volna elég erősen Tennes félő, hogy összecsuklok. De ő megérezte, és nem engedett el. Az arcom kipirult, és homályosan láttam.
„Istenien csókol.. ” -gondoltam.

-Huh...mennem kell Whitney –kezdte Tennes, miközben engem visszanyomott a székembe –Akkor, ma este....hatkor.

- Hatkor. – helyeseltem, miközben a szemibe néztem.

- Szia.

Egy bólintással elintéztem az elköszönést. Lehet, hogy illetlen dolog volt, sőt biztosan, hisz olive nénitől sem köszöntem el rendesen, de hang nem jött volna ki a torkomon. A telefonom megszólalt a nagy elmélkedésem közepette.

-Igen? –kezdtem.

-Szia Bella, Jacob vagyok. Csak...szóval gondoltam felhívlak, mert már rég találkoztunk, meg minden. És arra gondoltam, hogy lejöhetnél ide a rezervátumba...és elmehetnénk a strandra. Megbeszélhetnénk a kisebb-nagyobb bajainkat. Nem szeretnék veled rosszban lenni..főleg most. Jajj...bocs, hogy beléd fojtom a szót. –mondta.

-Á..ugyan, semmi baj. De mit jelent az, hogy főleg most nem akarsz velem haragba lenni?

- Ö...ezt telefonon keresztül elég nehéz elmagyarázni, és meg kell mondanom, nem is nagyon szeretném. Ez olyan... négyszemközt dolog, azt hiszem legalábbis. De nyugi semmi komoly...vagyis, nem betegség.. haláleset, vagy valami vérengzős dolog. Csak velem kapcsolatos.

- Csak veled. Te beteg vagy. Én...szóval tudom, hogy elég hülyén viselkedtem veled az utóbbi időben, de nekem nagyon fontos vagy Jacob! És ha valami „csak veled” kapcsolatos, az olyan, mintha velem kapcsolatos is lenne. Te olyan vagy nekem...mint egy családtag. Azaz...egy utolsó családtag. Mint egy testvér. Érted? –kérdeztem.

- Persze Bells. És valahol ez is a bajom. Hogy csak ennyi...és kész. Hm...én többet szerettem volna. De már ez sem telefontéma. Legyen elég annyi, hogy megértettem, hogy neked csak egy tesó vagyok, és nem a szerelmes lovag. – hallottam, ahogy felkuncog. De az a nevetés nagyon erőltetett volt.

- Nem csak egy tesó, hanem „a” tesó! Nos...a szerelmes lovag. Azt hiszem ezt a címet még nem érdemelte ki senki sem.

- És Edward? Ő senki?

- Nos...Edward és én...szóval mi már nem vagyunk együtt. Tanyát fogja eljegyezni, hogy egész pontos legyek, ma este.

- Tanyát?? Mi? Lehetetlenségeket beszélsz! Tanya már férjnél van!

- Jacob. Te ismered azt a boszorkányt? –kérdeztem hitetlenkedve.

- Nos...igen. Az unokatestvérem felesége...azt hittem, te ezt tudod.

- Nos nem tudom. De az is lehet, hogy csak volt a felesége. Amilyen egy kibírhatatlan nőszemély nem hiszem, hogy az unokatesód sokáig kibírta vele. Lehet, hogy elválltak, vagy valami.. –mondtam, miközben hangom akadozott.

- Áh...Tanya egy szeretnivaló teremtés. Hidd el. Lehet, hogy valamiért..netán.,..szóval lehet hogy valamiért haragszik rád, ezért viselkedik veled úgy, ahogy. És az tuti, hogy nem váltak el, hisz tegnap találkoztam velük...és meg kell hagyni baromira szerelmesek. Szóval...-mondta Jacob.

- Oké. Mindegy. Ma valami ünnepség lesz, és most ne haragudj de le kell tennem. És majd találunk egy napot, amikor megbeszélhetjük ezeket a személyes ügyeinket. Oké?

- Rendben.. Szia Bella, légy jó!

-Szia Jacob! –és megszakítottam a vonalat. Remek. Tehát lehetséges, hogy valamit félreértettem...azaz Edward és Tanya a boszorkány nem is házasodik össze...ú, de nagy lúzer vagyok. De mindegy. Fogtam az új ruhámat, és kimentem a parkolóba, ahol szerencsére volt egy taxi. Igen, taxival mentem az otthonomba. Amikor beléptem az ajtón, nagy meglepetésemre egyetlen hangot sem hallottam. A nappaliban senki, a konyhában senki. Esme mindig a konyhába szokott lenni..és most...sehol.

- Hahó! Valaki! –kiabáltam.

- Szia Bella. –hallottam az emeletről Edward hangját. – Csak én vagyok itthon. De remélem...ez nem nagy baj. Amúgy is van megbeszélnivalónk! –és már előttem állt.

- Edward...nekünk nincs mit megbeszélnünk. –mondtam, és küzdöttem a levegővétellel.

- Bella, ugyan már! Én szeretlek téged! Hallod? Szeretlek.

- Persze. De most mennem kell. Tudod készülődnöm kell estére. –fintorogtam.

- Majd később mész! – mondta, és megfogta a csuklómat, magával húzott az étkezőbe. Ott leült egy székre, majd az ölébe ültetett. – Bella, mi van veled? Amióta hazajöttem, úgy viselkedsz velem, mint egy leprás emberrel...sőt, még úgy sem, mert azt legalább megszánnád. De engem még meg se szánsz. Noha nem is kéne. Miért nem szeretsz már? Mert ugye erről van szó, hogy nem szeretsz?! Nézz a szemembe Bella és válaszolj!

- Edward...én... -dadogtam- szóval....én nem tudom...

- Mit nem tudsz? Azt isten áldjon meg, nem tudod, hogy szeretsz e még?! Hogy nem lehet ezt tudni?

- Ne legyél ideges...de te vagy mindig Tanyával, és amikor például felébredtem a csúnya Esőmanes esetem után te az ő derekát karoltad, és nem az én kezemet fogtad. Vagy ...vele töltöd a szabadidődet..legalábbis a nagy részét. Mégis...mégis hogy várod el tőlem, hogy úgy ...szóval hogy olyan legyek veled, mint azelőtt, mielőtt elmentél?! Edward ez lehetetlen. És...az is igaz, hogy már nem tudom mit érzek irántad. Már nincs meg az az érzés... mint ami az eltűnésed előtt volt. Tudod..ha megláttalak, akkor remegett a térdem, és minden más végtagom, a szám...most, ha meglátlak, egyből Tanya jut az eszembe. Vagy épp az, amikor a kezem sérült meg...és ő nevetett, és te..te nem szóltál semmit. Edward, én már nem tudom, hogy mit érzek...vagy épp mit nem. Sajnálom, de...- az utolsó szavak kimondásakor néztem csak a szemébe. Nem láttam benne semmi fájdalmat, meglepődést.

- De Tanya és én köztem nincs semmi..! Miért nem hiszed el?

- Mert már túl sokat csalódtam...és már hazudtál is nekem. Amikor a kórházban voltam, tudod, amikor James volt a színen, akkor is megígérted, hogy soha nem hagysz el. Mégis elmentél. Mi a garancia arra, hogy most nem csapsz be? Miért kéne benned újra megbíznom? Tudod..az én életem véges. Nem várhatok rád. – mondtam, miközben a könnyeim megint a saját útjukat kezdték járni.

- De Bella! Könyörgöm!

- Nem Edward! Sajnálom. –nyöszörögtem, miközben ő a mutatóujjával letörölte a könnycseppeket.

- Akkor felesleges volt ez a mai este.

- Ugyan. Ne félj, nem mondom el Tanyának ezt a kis beszélgetés. Nyugodtam bejelentheted az eljegyzést! Tudod...van egy olyan mondat, ami nekem..szóval olyan igaznak tűnik. Megosztom veled, mert nagyon illik ide. Szóval: „Sose búcsúzz el, minden új nap egy új remény. Van, hogy elveszítesz mindent, mégis élj a holnapért!” –kelletlenül mosolyogtam- Én...elveszítettem mindent. A szerelmemet, az apámat, a barátaimat...mégis élek, noha előfordul, hogy a föld alatt érzem magam 30 méterre...de itt vagyok, és szembe tudok nézni például most is a fájdalmaimmal, és...-mondtam, de Edward belém fojtotta a szót egy szenvedélyes csókkal. Kezeivel átölelt, és én hiába ellenkeztem, győzött az erő, azaz ő. Kezeim felsiklottak a nyakára, majd a hajszálaival kezdtem játszani, miközben viszonoztam a csókot. Aztán kezeim lefelé indultak felfedező útra. Elkezdtem kigombolni az ingjét, majd amikor már csak pár gomb maradt, leszakította magáról a ruhadarabot, és ledobta a maradványait a földre. Aztán felkapott az ölébe, és felvitt a szobámba. Letett az ágyra, majd az én felsőrészemet kezdte leszedni rólam. Aztán következett a nadrágom, majd az övé. Ekkor Alice hangját hallottuk meg, majd nem sokkal később be is toppant a szobámba.

- Bella, nézd csak, hoztam nek.....ed... –és minket nézett. Én melltartóban és egy bugyiban, a testvére pedig egy boxerban feszített. –Ja, hogy rosszkor jövök. Öh...megyek. Hali.

- Ugyan Alice. Semmi baj, én csak meg akartam mutatni Edwardnak az új...öö...ruhámat! –magyaráztam szégyenkezve.

- Igen, én meg kínai újságárus vagyok. – mondta Alice. – De ez rendben van Bella hidd el. Ti szeretitek egymást...és ez ..nos szóval ez a dolog.. természetes. Persze azt nem tudom miért nem mentetek el máshová..és azt sem értem Edward miért nem tudta, vagyis hallotta a gondolataimat. Mert én arra gondoltam, hogy hazajövök, és megmutatom ezt a ruhát neked. Azt hiszem Edward ezt meg kéne mondanod Carlislenak, hogy nem tökéletes az „érzékelőd”.

-Alice? Jól vagy? Mit mondjak meg neki? Hogy Bellával épp...szóval igen, és nem működtem? Vagy mi? –kérdezte Edward kissé felháborodva, de láttam rajta, hogy neki sem tetszik a dolog.

- Nos...nem rossz ötlet! –nevetett Alice. Eközben én magam elé fogtam az ágyon lévő takarót. – Na de gyerekek én megyek. Jasper ma hazajön! Juppii.

- Igen. Ezt már mondtad egy hónappal ezelőtt is, és még mindig nincs itt. –fintorgott Edward.