A bosszú- 8. fejezet

-Sandra, válaszolj! – szólt idegesen Carlisle.

-Azt...azt hiszem, én lennék az. – mosolyogtam kelletlenül. A mosoly mindig a barátom volt. Rá mindig számíthattam, velem volt jóban és rosszban. Soha nem hagyott magamra. Az igaz barátom volt; jobban mondva az egyetlen barátom. Úgy éreztem, hogy abban a nehéz pillanatban is velem kell lennie, így előcsaltam rejtekéből.

- Mikor beszéltél vele utoljára? – szegezte nekem a következő kérdést Esme.

- Nemrég.

- Sandra, az isten szerelmére! Pontos időpontok kellenek!

- Sajnálom, de.. nem tudom! – nyögtem.

- Tudjátok –szólalt meg Alice- nekem az a véleményem, hogy a mi kis Sandránk Aro oldalán áll. Ami pedig azt jelenti, hogy Aro már rég itt van a birtokunkon. Csak még gyenge, nem mer támadni és a kis üdvöskénk csak időhúzás céljából van jelen. Sehová nem akar ő menni, nem akar ő menekülni. Ugye igazam van?

- Akármit mondok nem hisztek nekem. Jogos ez a... bizalmatlanságtok, ám higgyétek el, most igazat mondok! Esküszöm az életemre...

- ...az életedre? Miféle életedre? – nevetett Alice. – Erre a semmit nem érő vámpírlétedre? A hazugságra? Hisz ha jobban belegondolunk a te életed csupán hazugság. Hogyan is változtál át vámpírrá? Miért is vagy most itt? Hogyan is jöttél ide? Mit is akarsz itt? Semmit nem tudtunk rólad, mégis bíztunk benned. De te most csúnyán hátba támadtál minket... Először elüldözted Rosaliet, most meg Bellára fáj a fogad? Hm.. ejnye-ejnye Sandra.

- Alice, elég lesz! – szólt közbe Carlisle. – Jelen pillanatban van nagyobb gondunk is. Nem feltétlen kell mindent Sandra nyakába varrnod, hisz..

- ..hisz? – nevetett fel ismét Alice.

- ..hisz mi bíztunk meg benne. Ha mi nem bízunk, ha csak egy picivel is bizalmatlanabbak, okosabbak vagyunk, akkor most ez mind nem lenne! – szólt Esme.

- Kérlek, Esme! Ezzel egy óriási nagy hülyeséget mondtál! Méghozzá azt, hogy soha, senkiben nem kell megbízni. Ez..lehetetlen dolog. A bizalom nagyon fontos, és általában egy létező..erény(?)!

- Kérlek! Fejezzétek már be! – szólt Bella. – Sandra változni próbál, és én hiszek neki. Hiszek neki, mert...úgy gondolom nem akarná a halálomat. Hiszek neki, mert valahol ő is a Cullen családhoz tartozik, és tudom, vagyis remélem, hogy megbánta, hogy elüldözte Rosaliet. Az a véleményem, hogy Aro még nincs itt. És...mivel elsősorban Sandrát és engem akar elpusztítani, nem igazán tanácsos itt maradni. Persze lehet, hogy hülyeséget mondtam, de talán ha...vámpír lehetnék...

- Na nem! Állj le Bella! Ennyi vámpírság is épp elég, ami benned van. Úgy értem.. –szólt Edward.

- Tudom, hogy érted. De mégis. Ha teljes értékű lehetnék, akkor...akkor nem tudna megölni Aro. Vagy...nem olyan könnyen. Szerintem meg kéne próbálni. Egy kis harapás itt –és a nyaki artériájára mutatott.

- Bella! Megbeszéltük már ezt egyszer, nem? Egyszer?? Te jó ég, vagy ezerszer! – sziszegte Edward. Tekintete sötét volt, félelmetes. És ekkor egy óriási dörrenés hallatszott az udvarról. A házra sötétség telepedett, iszonyatos hideggé vált minden. Bűz terjengett a helyiségekben, iszonyatos, undorító bűz.

- Mi..mi ez? – kérdezte remegő hangokkal Bella. Csak ő nem tudta, csak ő nem értette.

- Csss... –csitította csendre Esme. – Nemsokára vége van!

Esme nem tévedett sokat. Pár percen belül több száz vörös ruhás tört be a házba, s törtek össze mindent, Bellát pedig az egyikük magával ragadta, s elhúzta a Cullenktől. A nappali közepén eközben egy máglyát gyujtottak, melynek lángjai a plafont nyaldosták.

-Ugye nem mostanra vártál Kassandra? – lépett elő serege közül Aro. – Sajnos nem várhattam tovább. Amint megtudtam, hogy Victória felhívott téged azonnal indultam. Tudtam, hogy te azonnal riasztani fogod ezeket a...nos nézz rájuk, s gondolkodj minek lehetne nevezni őket?! Maradjunk a semmiknél.. –mosolygott rám, s fehér fogai csak úgy csillogtak a félhomályban. – Szóval, nem akartam, hogy elmeneküljenek. Meg kell mondjam, semmi kedvem nem lett volna szaladgálni és üldözni ezeket a kis férgeket. Szóval összeszedtem a kiscsapatomat és idejöttünk. Nem tudod véletlenül tartanak e ezek embervért? Mármint a konyhán..

- Én..-kezdtem.

- Mert lássuk be, több száz vámpírnak igazán kevés lenne Bella Swan vére. Egyébként is magamnak akarom. Ám mivel igazi vezető vagyok, gondolok a seregemre is. Nekik meg megfelel bármi, ami piros színű, embertől van és vér a neve. –kacagott idióta viccén. – Jajj, jut eszembe! El ne menekülj ám. Arra gondoltam, hogy ezután a fergeteges parti után hazamehetnénk és csinálhatnánk pár izgató képet arról, hogyan is szeretik a vámpírok egymást. Szeretkezzünk; te és én. – két tenyerébe fogta az arcomat és megcsókolt. Ez a csók tele volt méreggel, indulattal, keménységgel és kegyetlenséggel. Legszívesebben ellöktem volna magamtól, ám mégsem tettem, hisz féltettem az életemet. – Na, mit szólsz kedves Kassandra? Készen állsz, hogy méltó utódaimat a világra hozd? Mert a közös kis tevékenységünknek bizony oka is lenne..

- Én...nem is tudom Aro. – haboztam.- A múltkor még azt mondtad nekem, hogy leáldozott a csillagom és.. takarodnom kell a házadból, a birtokodról. Mi ez a nagy váltás? Miért akarsz pont tőlem egy gyereket, aki majd továbbviszi a nevedet?

- Nos...nem lényeges, hogy miért épp te! –kacagott ő és a serege is. – A lényeg, hogy te vagy a szerencsés kiszemeltem, és mindent el fogok követni, hogy te légy gyermekeim...öö...anyja. –mosolygott.

- Szeretsz engem? –kérdeztem halkan. Féltem az elutasítástól, vagy épp az indulattól, ugyanis Aro sohasem szerette ha a szerelemről faggattam. Mindig elutasított és rendre intett. Ám akkor úgy éreztem, hogy nem bántana..és talán még őszintén is válaszolna.

- Peh-peh-persze! –gusztustalanul a képembe röhögött. Rosszabb volt, mintha azt felelte volna: sajnálom Sandra, de nem! Azonban tovább beszéltem, nem érdekelt a gonosz, lenéző kacaj.

- Örömmel hallom! –mosolyogtam rá, mint egy szerelmes, ostoba liba. Talán az is voltam; talán még mindig szerelmes voltam belé, hisz szívem sajgott, fájt. De éreztem, most már nincs megállás. Tudtam, hogy Aro legbelül egy szörnyeteg, s hiába a gyönyörű külső: azok az óriási barna szemek s az azokat árnyékoló fekete szemöldök, az egyenes orr, a keskeny... mégis kívánatos száj, a fekete és egyenes haj, melyben már megjelentek ugyan az ősz hajszálak, de csak még férfiasabb külsőt kölcsönzött a gazdájának. Na és a vállai... Óh istenem, de szép is volt, amikor még boldogan éltünk a birtokon. Akkor sem volt épp valami kedves, de miután Bella a színre lépett, az életünk maga lett a pokol. Aro azután már nem foglalkozott velem, mindig csak Bellán járt az esze. Néha elszórakozott Victóriával.. de ez a játék sem tartott tovább az ágynál. Rosszul esett, hisz a szerelmem a szemem előtt csalt meg az akkori legjobb barátnőmmel. Ezenkívül ott volt Bella is, s én teljesen kimaradtam az életéből. Elhidegültünk egymástól...minden sötétté és fájdalmassá vált. Gonosszá, ha úgy tetszik. Aztán egy nap –soha nem felejtem el- Aro megkért öljem meg Bellát, vagy csábítsam el a birtokra, s jutalomként feleségül vesz ill. megszakít minden kapcsolatot Victóriával. Örömmel elvállaltam a feladatot, hisz hittem benne...’fiatalság bolondság’ mondaná édesanyám, akit már kitudja mióta nem láttam –s már nem is fogok. Azt hittem minden remekül fog menni és gyerekjáték lesz elpusztítani Bellát, de...tévedtem. Terveim között nem szerepelt, hogy megkedvelem őt, ill. az sem, hogy Rosaliet el kell tüntetnem egy időre. Mégiscsak a testvérem, és csak mi maradtunk egymásnak. Amikor Victória telefonált már tudtam, véget kell vetnem addigi életemnek –hiszen Aronak csak egy játék vagyok énis- és védelmeznem kell a Culleneket, legfőképp Bellát.

A bosszú- 7. fejezet

A picike csengő a nappali egyik falán lógott. Csak kivételes helyzetekben használták a Cullenek. Megérkezésemkor nekem is elmondták, hogy a kis réztárgyat csak akkor használjam, ha valami borzalmasan fontos dolgot akarok elmondani. Példának Aro váratlan érkezését mondták, hiszen ki tudja nem e jelent még veszélyt Bellára?! Nos...úgy gondoltam –akkor este-, hogy épp ideje megkongatni azt a tárgyacskát. A Cullenek a ház minden egyes szegletéből viharzottak a nappaliba és ijedt szemekkel meredtek rám. Eleinte nem tudtam mit mondjak; megrémültem. Nehéz volt bevallanom, de akkor és ott igazán féltem. A haláltól, az egyedülléttől, a magánytól...Arotól.

-Mi baj van? –Carlsile hangja szakított ki az önsajnálat mélységes világából. Nem rossz dolog a sajnálkozás, főleg ha saját magunkat sajnáljuk, mert ha ez bekövetkezik egy jel arra, hogy rájöttünk a hibáinkra. Ha jobban belegondolunk nem is magunkat, hanem a fölöslegesen elpocsékolt időt sajnáljuk és csak ennek az időnek a vonzata a személyünk. Minden csak idő kérdése: a lét, az elmúlás, az újjászületés, a pusztulás. Idő...semmi más. S ha nehezünkre is esik ezt bevallani, akkor...amikor a halál kopogtat az ajtónkon mindenki el fog gondolkozni az életén; jobban mondva azon mennyi időt és miért pocsékolt...

- Én...-hebegtem- Carlisle...én....

- Mondd már, Sandra! –szólalt meg a sarokban Alice. Tény, hogy nem kedveltük egymást. Tény, hogy az én hibáim miatt nem kedveltük egymást. És tény, hogy jogosan nem kedvelt.

- Nagyon, de nagyon meg fogtok rám haragudni...tudom, hogy igazatok lesz, és...bármit teszek, már nem tudom helyrehozni a történteket, de higgyétek el, én nem így akartam. Nem akartam, hogy ez legyen. Én csak...én csak rá akartam ijeszteni a nővéremre és egy kicsit Bellára. Én csak közelebb akartam kerülni Arohoz...

- Arohoz?? –hitetlenkedett Esme- Mit kerestél te egyáltalán Aro közelében?

- Esme...én, nagyon sajnálom, de...ezt nem mondhatom el. Én csak figyelmeztetni akarlak titeket, hogy Aro hamarosan....illetve, ha végzett a selejttel – hangom itt megremegett, szemeim pedig ide-ode vándoroltak a szobában, mígnem tekintetem találkozott Carlisleéval -, akkor...lehet, hogy eljön ide is, és valami őrültséget fog elkövetni. Csak azt akarom mondani, hogy Bellára nagyon vigyázzatok, és ne engedjétek el sehová sem egyedül, soha.

- Nem beszélnél egy kicsit érthetőbben? – szólt megint Esme. Csak ő beszélt hozzám. Amikor ránéztem az ő szemében is láttam a gyűlöletet, az utálatot ugyanúgy, mint a többi Cullenéban, de az övében volt még valami: talán sajnálat, vagy szánalom....de lehetett félelem is. És ez a plussz dolog tette őt abban a helyzetben barátságossá. Olyan személlyé, aki talán ha harcra került volna sor megpróbált volna megvédeni. És már az is nagy tett lett volna akkor.

- Mint mondtam Aro úton van. Nemrég értesültem erről. Mielőtt ideérne, egy dolgot el kell intéznie. Azonban ez a dolog nem fog rá várni, hanem elmenekül, így nektek talán egy kicsivel több időtök lesz eltüntetni Bellát a színről. Mármint csak addig, amíg el nem múlik a veszély és szép nem lesz megint minden. Ez volt az egyik, s talán a legfontosabb dolog. A másik az, hogy én most elmegyek. Nem viszek magammal semmit sem, mert sietnem kell...vár rám egy gép a reptéren és...

- Jön Aro, te pedig elmenekülsz! Mert vár rád egy gép a reptéren...! Egy gyáva alak vagy, Sandra! A fejünkre hozod a bajt, aztán meg...amikor élesbe megy a játék elmenekülsz. És te egy vámpírnak tartod magad? – förmedt rám Alice. – Elüldözted Rosaliet, Emmettet...most Bellára fáj a fogad? Ki lesz a következő kiszemelted? Én, vagy talán Carlisle, mert ő a nagyvad?

- Alice kérlek...te ezt nem érted! –mondtam. Tudtam, hiába próbálom meg megvédeni magam, úgysem fog sikerülni. Nem fog, mert...egy jó tettem sem volt az elmúlt időben. Jó cselekedet nélkül pedig egy vámpír is másra utalt.

- Nem, nem értem! Valóban nem értem! Tudod mit nem értek még? Azt, hogy Carlisle hogyan lehett ennyire vak, hogy egy magadfajtát befogadott?! És mi hogyan lehettünk ennyire...pfhúú nem is tudom hogy fogalmazzak, ennyire...idióták, hogy hittünk neked?! Ezt nem értem.

- Mi az a selejt, amit Aronak el kell tüntetnie, mielőtt idejön? –kérdezte Edward. Nem válaszoltam. Lehajtott fejjel álltam a szoba közepén, és vártam, hogy végelegyen ennek az egésznek. Hosszú, kínos csend telepedett a helyiségre.

- Te vagy az ugye, Sandra? – törte meg a csendet Carlsile

A bosszú- 6. fejezet

Az éjszaka kellős közepén megcsörrent a mobilom. Másodpercekig csak ültem a kényelmes fotelban, hallgattam a nyugtató csengőhangot és a heves vibrálást. Hirtelen elfogott a félelem. Be kell valljam, ez az érzés nem sokszor kerített hatalmába; bár emberi életemre csak foszlányokban emlékszem, mégis tudom, érzem, hogy soha nem voltam az a félős kislány. A zene egyre gyorsult és hangosabb lett, én pedig akaratlanul is megnyomtam a zöld kis telefonkagylót.

-Igen? –éreztem, hogy megremegett a hangom.

- Kassandra, te vagy az? – egy nyájas női hang szólalt meg. Valamiért ismerősnek tűnt.

- Igen. De te ki a fene vagy, és miért hívsz ilyenkor? –szegeztem neki a kérdéseket.

- Ki a fene? Hát kedves barátnőm ez igazán szíven ütött. Már nem ismered fel a hangom sem, és amikor elmegyek melletted az utcán, köszönésre sem méltatsz. Mit parázol, hogy ilyenkor hívlak? Nem mindegy neked, hisz sohasem alszol.. vagy tévedek Kassandra?

- Na ide figyelj! Akárki is légy, én nem érek rá ilyen gyerekes szórakozásra. Nekem...fontos elintézni valóm van, szóval azt hiszem az lesz a legjobb, ha megszakítjuk ezt a beszélgetést és nem is folytatjuk a közeljövőben.

- Óh. Hát ha így állunk.. igazából nekem mindegy mit csinálsz. Csak arra gondoltam, hogy elmesélem neked, mit írtam a kedves kis levelembe.. de ha ez nem érdekel téged... – a beszélgetőpartnerem itt egy hosszú szünetet hagyott várván, hogy mondandója felkeltette az érdeklődésemet és félbeszakítom. Megtettem.

- Viktória?!! –suttogtam a készülékembe. Amikor kimondtam a nevet éles fájdalom hasított a fejembe. Olyan érzés volt, mint amikor vámpírrá válásom hajnalán Aro egyik embere kitörölte a fejemből az emlékeimet. Igen...határozottan olyan érzés volt.

- Na végre! Gratulálok, aranyom! Igazán okos kis vámpír vagy; meg kell mondjam nem tudom miért választott téged Aro. Még ma sem tudom felfogni, hogy miért nem én kellettem neki. Olyan jól tudtam volna uralkodni a pór nép felett...ah, de nehéz az élet, s nekem nem hullik az ölembe minden, mint egyeseknek.

- Csak nem célozgatsz?

- Én, kedves Kassandra?! Úgy ismersz? Tudod mit, ne is válaszolj.. igazán felesleges, úgy sem érdekelnek üres szavaid. De azt hiszem jobb lesz visszatérni az eredeti témához, nem gondolod?

- Nincs semmilyen közös témánk. Már nincs..

- Sandra. Te voltál a legjobb barátnőm Aro birtokán; álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer hátba támadsz.

-De hisz nem támadtalak hátba sohasem! – ellenkeztem.

- Valóban nem? Nos.. akkor ezt is beszéljük meg. Tudod, amikor a Bella-féle küldetésemmel nem igazán jártam sikerrel, Aro megadta neked azt a lehetőséget, hogy dönts. Nem egyébről, mint a sorsomról.

- Nem kérdezett meg róla, jobb ha ezt most megtudod!

- Sandra, Sandra.. annyira nem érted ezt az egész helyzetet. Aro megkérdezte tőled, szeretnéd e átvenni tőlem a megbízást. Te igent mondtál. S mivel te igent mondtál, rám már nem volt szüksége. Ha azonban te azt mondod, hogy nem..köszönöm Aro, de ezt nem vállalom, akkor én még ma is ott lennék, s talán Aro mellett ülnék az uralkodó székben. Azonban egy dolgot sohase felejts el, kedves barátnőm: te is csupán egy eszköz vagy, te sem kellesz másra, csak arra, hogy megöld Bellát. Ha végeztél a feladatoddal sajnos neked is menekülnöd kell, mert talán téged is megölnének..

- Hogy mondhatsz ilyeneket, Viktória?

- Talán úgy, hogy nekem sokkal több a tapasztatom, mint neked. Talán úgy, hogy sokkal többször estem a padlóra. Talán úgy, hogy sokkal többször toltak ki velem, gázoltak át rajtam...

Azonban most mindennek vége! A kedves kis levelem hidd el célba fog érni, és te pár napon belül már nem leszel élő vámpír..

-Fejezd be a sületlenséget. Igazán nem érdekel miket beszélsz, hisz a fele sem igaz a mondandódnak. –hangom már remegett, hisz tudtam, ez esetben tévedek és valóban előfordulhat, hogy meghalok. Milyen régóta vágytam a halálra, ám most, hogy ilyen közeli tűnt, elrettentem. Féltem a rég nem érzett fájdalomtól és természetesen magától az elmúlástól is. A semmivé válástól. S bár tudtam, mindez valaha be fog következni nem akartam, hogy egy Viktória féle vámpír tegye meg az utolsó lépést az életemben. Nekem kell, hisz rólam van szó. Nem cselekedhet más helyettem.

- Ugyan, kedves Sandra! Mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy igazat mondok. A halál nagyon komoly dolog -főleg a mi számunkra, akik több száz éveket is élünk, jobban mondva élhetnénk...-, soha nem viccelnék vele. Csak búcsúzás miatt hívtalak fel. De túlságosan belefolytunk a részletekbe. Szépséges utolsó napot kedves, egyetlen, utolsó...haldokló barátnőm! – a nő a vonal másik végén egy hosszú, gonosz kacagást hallatott, majd megszakadt a vonal. Igazán félelmetes dolog volt. A vámpírok nem sok esetben félnek, sőt...talán sohasem. Én mégis remegtem, s a fotelba rogytam.

-Meg fogok halni.. – suttogtam magam elé a sötétségbe. Hihetetlennek tűnt, ám pár perc mozdulatlanság után tudatosult bennem: így van, már most haldoklom. Az utolsó napomat hasznosan akartam tölteni. Lerohantam az alsó szintre, és párszor meghúztam a kandallón lévő csengő aprócska madzagját. Tudtam, hogy csengetésemre mindenki a nappaliba fog vándorolni egészem rövid időn belül. Nem tévedtem...ezúttal nem.