Whitney Whitney

Amikor beértünk a kórházba Carlisle már épp indulni készült, de amikor meglátta, hogy Edward az ölében visz be az irodája hátsó ajtaján, visszafordult és kissé mérgesen szólalt meg.

-Mi a fészkes fenét csináltatok már megint?! Ez nem lehet igaz...-közben odanyújtottam a kezemet és ő nagyon finoman megvizsgálta-, elmesélnéd, hogy mégis hogy a csudában törted el az ujjaidat...de az is előfordulhat, hogy még a csukód is megsérült..sajnos röntgen nélkül nem tudom megállapítani. De a mesédet hallgatom! – mondta és közben leültetett a foteljába.

A teremben senki sem szólalt meg. Csak az én lélegzetemet lehetett hallani...! Carlisle gondolom a története várta, Edward pedig...hát... nem szeretett volna sem velem, sem az apjával összetűzésbe kerülni. De azért jól esett volna ha segít rajtam, mert gőzöm sem volt, hogy mit kéne mondanom. Ha az igazat nyögöm ki, akkor a végén egy féltékeny libának titulál Carlisle is..és szerintem tökéletesen elég, ha Edward hiszi ezt (még ha tagadja is). De...hazudni sem akartam és azt hiszem nem is tudtam volna, hisz nem volt már meg a színésznői képességem sem. Elveszettem az utolsóbbnál is utolsóbb dolgot, ami néhanapján megkönnyíthette volna az én néha izgalmas, ám többnyire halálosan unalmas életemet.

-Nos Bella? Hallgatlak! –szólalt meg végre Carlisle.

-Tudod Carlisle...én..szóval...ott volt Tanya....és

- Rendben. Akkor már mindent értek. Na gyere, adok egy injekciót...ez fájdalomcsillapító. Aztán meg elviszlek röntgenre.

- Én sajnálom, hogy ennyi bajt okozok nektek, de nem volt szándékos..csak...vélet..

-Na azt ne mond, hogy véletlen! –nevetett fel Edward, miközben a hajába túrt.

- Jó, hát akkor nem mondom... –motyogtam magam elé.

Közben Carlisle beadta az injekciót, majd magával vitt egy kórterembe, onnan pedig a röntgenhez. Amikor megkapta az eredményeket megnyugodva ült le egy székben, és közben félém fordult.

-Szerencséd, vagy nem is tudom mit mondhatnék, de csak két ujjad tört el.

- Minő szerencse... – szólaltam meg.

- Bizony nagy szerencséd van! Mert a csukód is eltörhetett volna, vagy pedig a törés szilánkos is lehetne...! Akkor pedig rohanhatnánk a műtőbe...szóval oltári nagy szerencséd van Bella! Nos... azt hiszem elég, ha bekötözöm egy kis hűsítő géllel a sérült ujjaidat. Nem hiszem, hogy szerencsés lenne az egész kezedet begipszelni...szóval egy fásli is tökéletesen megteszi. Ezenkívül a suliról le kell mondanod legalább 2 hétig..hacsak nem balkezes vagy?!

- Nem, nem vagyok balkezes.. de...

- Ez esetben otthon maradsz. És még valami. Edward, nagyon örülnék, ha többet nem hoznád ilyen helyzetbe Bellát. És Bella, szeretném, ha nem kerülnél többet ilyen helyzetbe. – mondta Carlisle.

Edward és én bólintottunk. Aztán visszasétáltunk Carlisle irodájába. Az egyik szekrényből előkerült egy büdös, és nagyon hideg...nyúlós zselé. Reméltem, hogy nem ez az a kenőcs, amit mondott a legkedvesebb orvos, akit valaha is ismertem. Hát...a remény hal meg utoljára ugyebár, de az én esetemben már ő is régen halott, mert bizony az volt az a kenőcs. Azonban szaga, és állaga ellenére nagyon jól hűsítette az ujjaimat, és a fájdalom is tompulni kezdett.

-Na, végeztünk is. Jut eszembe. Nekem maradnom kell egy konferencián. Tehát Edward neked kell hazavinned Bellát. De csak okosan, szépen lassan! Mind a kettőtök megértett?! Remek. Tanyának meg mond meg, hogy holnap lesz a nagy nap, és készüljön fel rá rendesen. És persze te is fiam. Nem szeretném, ha az esküvőre ilyen képpel állítanál be. Bella, van kedved jönni? –fordult hozzám Carlisle.

- Esküvő? – nem lehet igaz...tehát Edward és Tanya..ők mégiscsak együtt vannak, és én csak egy játékszer vagyok, egy hülye liba!! –Nem, köszönöm, de nem. –és elindultam az ajtó felé. Azt hiszem, nagyon csúnyán viselkedtem, hisz el sem köszöntem, de a szívem, ami már kezdett összeforrni, most újra darabjaira esett. És ezek a darabok egyre kisebbek és kisebbek lettek.

- Bella! Azt hiszem félreérted! – szólított meg Edward, amikor már a kórház udvarán voltam.

- Nem...én nem értek félre itt semmit sem! Haza szeretnék menni Edward. Kérlek, adj pénzt buszra. Ne félj...visszaadom.

- Ugyan már! Haza viszlek.. –és már fel is vett a karjaiba. Nem ellenkeztem. Egy ingyen úgy kinek ne jönne jól, ha nincs pénztárca?! Pár másodpercen belül megpillantottam az új otthonom. Amikor beértünk a kertbe Edward letett a lábaimra. – Bella! Mondom, hogy félreérted!

Üres, hideg szemekkel bámult rám. Valahogyan én is így szerettem volna nézni, de azt hiszem ez nem sikerült.

-Rendben. Akkor félreértem! De te is tudod, és én is, hogy ez nem így van! Te és Tanya összeházasodtok. De miért nem mondtad el az elején? Miért kellett az előbb is hazudnod? Miért mondtad azt, hogy szeretsz, amikor nyilvánvaló, hogy másé a szíved?! – csend követte ezeket a kérdéseket- De tudod mit?! Nem is érdekel. Túl sokat...túl sokat szenvedtem már, és azt hiszem, az lesz a legjobb ha ilyen hülyeségekkel nem foglalkozom. Legyetek boldogok és kész! Költözz el bátran, túlélem! Most pedig engedj..elmegyek vásárolni.

- De Bella! Miért nem engeded, hogy megmagyarázzam? – kérdezősködött ő is. Azonban úgy gondoltam, az a leghelyesebb, amit ilyen helyzetekben tehet az ember, ha nem szól ahhoz a személyhez, aki megbántotta.

- Szia...sztok. – egy bájos, de számomra hányingerkeltő hang ütötte meg a fülemet. Na ki lehetett a tulajdonos? Hát persze: Tanya. – Edward, gyere kérlek, meg kéne nézned a ruhámat.

- Menj csak Edward nekem úgy is dolgom van... –mosolyogtam keserűen. Majd kisétáltam a kapun, és beültem a kocsimba. Próbáltam nem kettőjükre gondolni. Szerettem volna, ha mindez csak egy rossz álom, és nemsokára felébredek. Azonban ez nem álom volt. Bekapcsoltam a rádiót. Ott meghallottam, hogy : „Óriási árzuhanás a Filló Centerben”.

A Filló Center egy bevásárlóközpont Forksban. Ez az egyetlen bevásárlóközpont Forksban. De nem számít. Ide sem sokszor járok, max. élelmiszerért, bár azt is jobban szeretem a közértben megvenni. Azonban ez jó rejtekhely lenne számomra. Senki, még Edward sem tudná, hogy ott vagyok, hisz én utálok vásárolni. –gondoltam. Elhatároztam, hogy benézek a Fillóba, és ha már ott vagyok, eszem is valamit.. Egy negyed óra múlva már a bevásárlóközpont parkolójában álltam. Drága, és számomra iszonyúan csúnya kocsik foglalták le a parkolóhelyeket. De nem számít. Tudtam, hogy ebben a boltba...azaz „bevásárlóközpontba” csak gazdag emberek jártak. Hiszen..iszonyú drága cuccokat árultak. Nekem speciel csak egy cipőm volt innen, de azt is csak azért kaptam meg, mert nem volt máshol. És apu így rákényszerült, hogy megvegye a méregdrága cipőt.

A parkolóból egyenesen a bejárat felé vettem az irányt. Amikor beléptem megcsapta az orrom a gyorskaják illata...vagy inkább szaga (?). De aztán, valami mintha azt mondta volna: „előbb nézelődj, és aztán ehetsz is valamit!” Hallgattam erre a belső hangra, és elindultam a ruhák felé. Már messziről láttam azokat a „gyönyörűséges” szatén, selyem, vagy épp bársony szoknyákat, farmerokat...amiket én soha sem vennék fel. Nagyon rikítóak, és túl sokat engednek láttatni. Mély kivágás, rövid szoknya...persze, van olyan ember is, akinek ez a „nézd, de jól néz ki ruha!”. Azért nézelődtem...hátha találok kedvemre valót. Hosszas 5 perces keresgélés után nem akadtam semmi elfogadhatóra, így hát a kajálda felé vettem az irányt. Beálltam a hosszú sorba, és vártam. Ekkor egy férfi lépett hozzám.

-Elnézést kisasszony...de szóval egy kérésem lenne. Tudom, hogy nem ismer, és higgye el, nem akarok semmi rosszat, sőt még tolakodó sem szeretnék lenni –bár tudom, hogy annak tűnök, de higgye el, sajnálom..- ...szóval maga pont úgy néz ki, mint az én képzeletbeli, illetve...leírt barátnőm. És tudja...nagyon nagy segítséget szeretnék öntől kérni.

- Hé-hé-hé. Mit beszél? Ne haragudjon de egy szavát sem értem. Milyen elképzelt barátnő? És minek képzelődik maga? –kérdeztem.

- Na igen. Kérem...könyörgöm, üljön le velem a padra. –és egy padra mutatott alig pár lépésre tőlünk.

- Öh...nem. Megijeszt...! Vagyis nem..., de mára épp elég az izgalmakból. Sajnálom, keressen más alanyt!

- De nem érti, hogy nem tehetem??? Jöjjön, mindent elmagyarázok. Kérem.. – a szeme valóban könyörgött. Ilyen nyilvános helyen csak nem szívja ki a vérem. Áh, már megint a vámpíroknál tartok...de mi van ha ő Esőman, és ilyen alakváltoztatós képességgel is rendelkezik. De hisz épp most gondoltam arra, hogy itt biztosan nem fogja kiszívni a véremet. És ha meg nem is Esőman, igazán meghallgathatom..

-Na jó. Rendben. 5 perc. Egy másodperccel sem több!

- Áh, nagyon köszönöm, el sem tudja képzelni, mennyire...-mondta

-Már ketyeg az óra.

Eközben leültünk a padra. Most, hogy jobban szemügyre tudtam venni ezt a fickót...igencsak szemrevalónak találtam. Valószínűleg omlanak utána a nők, tehát a csajozást is ki lehet zárni. Valamiben tényleg segítséget szeretne kérni...! Úh...milyen szép barna szemei vannak. És azok a vállak...az ing alatt biztos erős, izmos felsőtest lapul. Nem lehet több 30 évnél...vagy ha igen..elég jól karban van tartva az öreg. Najó..elég legyen ebből! –figyelmeztettem magam.

-Szóval? Hogy is hívják? –kérdeztem, de szemeim még mindig a testét vizslatták.

- Öh..ja igen. Szóval a nevem Tennes.

- Tenisz? –felnevettem. – És hogy fogják hívni a gyerekeit? Ping és Pong?

Ezen a kissé erős beszólásomon ő is elmosolyodott.

-Nem tenisz. Tennes. E-vel. És meg kell hagyni nagyon tehetséges, mert ezt a viccet még nem hallottam. –rám kacsintott. – Szóval...a kérésem. Van nekem egy nénikém. Olive néni. És szegénynél agydaganatot állapítottak meg. Az a szörnyű, hogy...bele fog szegény halni. És mivel ő nevelt 7 éves koromtól kezdve –mert a szüleim bennégtek a házunkban-, örömet szeretnék neki okozni. Tudja, amióta elköltöztem tőle,- ő Los Angelesben él- azóta mi tartjuk a kapcsolatot...levelezünk. És szegény, már nagyon izgult a múlt évben is, hogy mikor szeretnék már megházasodni, vagy legalább mikor lesz barátnőm ?!–de tudja a munka, és az egyéb dolgaim miatt nem engedhetem meg magamnak. És én, hogy ő boldog legyen, azt írtam neki, hogy már boldog párkapcsolatban élek. És...mivel „személyleírást” is kért, elképzeltem magam előtt a tökéletes nőt, és leírtam a tulajdonságait, az alakját...a haja színét...tehát a külsejét.

-Tehát hazudott Olive néninek. – mondtam meggondolatlanul.

- Igen, így is lehet mondani. De higgye el, hogy én csak jót akartam neki. De már mindegy. Szóval említettem, hogy agytumort állapítottak meg nála...és az orvosok azt tanácsolták neki, hogy látogasson meg ebben az évben, mert lehet, hogy jövőre ezt már nem tudja megtenni. Persze ezt mind az én tudtom nélkül cselekedték. Szóval Olive néni ma betoppant a lakásomba. Üdvözölt, és minden formaság megtörtént, de ő egyből a kedvesem felől kezdett kérdezősködni. És akkor tulajdonképpen itt lép be a kérésem. Szóval...a személyleírás, amit adtam a barátnőmről pont önre illik. És...szóval nem vállalná el, hogy eljátszik egy szerepet? De természetesen csak ma este, mert aztán...majd kitalálnék valamit, amiért el kell utazni, vagy valami más programja van. Olive néni csupán egy, vagy két hétig fog itt tartózkodni. Kérem.. – a szemei könyörögtek.

- De...ez olyan abszurd. Vagyis, szegény Olive néni, most hazugságban él. Nem gondolja, hogy ez...bunkóság, szemétség...választhat is. Ezen kívül...biztos, hogy nem talál más alanyt?

- Nézze hölgyem! ...Higgye el, hetekig kerestem, kutattam, de senki sem felelt meg a leírásaimnak. Kérem...könyörgöm! Én nem szoktam könyörögni, most azonban mégis kénytelen vagyok. Kérem! Csak egy délután erejéig! Ha kell..én még fizetek is!- ajánlkozott.

- Héé. Minek néz engem? De, hogy ne terjedjen el a városban, hogy mekkora egy szemét vagyok, elvállalom. De csak Olive néniért. Mikor kéne...játszanom?

- Hát..azt hiszem már most. Nézze csak, ott jön az én kedves, szerető őrangyalom. Nélküle egy senki lennék. Szóval én Tennes – e-vel- vagyok. Kérem...viselkedjen úgy, mintha mi egy szerelmes pár lennénk. –mosolygott rám Tennes.

Amikor végzett a mondanivalójával egy törékeny, alacsony növésű, öregecske nénit pillantottam meg. Nagyon bájos volt, azokban a pici ruháiban, és a kalapja a fején egyszerűen lélegzetelállítóan passzolt hozzá. Nagyon megtetszett az öreghölgy.

-Áh Tennes drágám, hol voltál? A cipőosztály összes cipőjét megnéztem, miközben te...! Nézzenek csak oda. Tennes, csak nem ő a szerelmed? Kérlek mutass be minket egymásnak. –mosolygott a pirospozsgás néni.

- Nos Olive néni. Ő az a csodálatos nő, akiről írtam neked. Ő rabolta el a szívemet. Olive néni ő itt..-mutatott rám a férfi, ám mivel az előbb az én nevemre nem tértünk ki...hamar közbe kellett lépnem. Már jól indul...gondoltam. Azonban, egy kis füllentést bele kellett csempésznem ebbe a történetbe. Mégsem mondhattam meg az igazi nevemet..

- Whitney vagyok. –mosolyogtam.

Erre a néni felkuncogott. Á..mit mondtam már megint rosszul? Ez a füllentés nem is olyan jó dolog, ha állandóan lebukok.

-Valami rosszat mondtam? –érdeklődtem, elvörösödött fejjel.

- Nem, nem drágám. Csak a neved, tudod ha ti ketten, esetleg majd egybekötitek az életeteket.. elég szép neved lesz. –kuncogott a néni még mindig. – Tennes Whitney...tehát a te neved Whitney Whitney lesz. Mulatságos gyermekem.

- Szerintem előkelő. –mosolyogtam, és örültem hogy nem én rontottam el a dolgot. Na persze a néninek tényleg igaza volt..ez a név..egyszerűen borzalmas. De ezt ugye mégsem mondhattam meg, mert akkor romba döntök mindent...és ha ez a szegény, aranyos néni meg fog halni...óh, nem.

- Gyertek gyerekek. Meghívlak titeket egy teára, vagy kávéra...ki mit szeret. – és Olive néni pár lépéssel előre ment.

- Áuh.. miért nem mondta, hogy Whitneynek hívják. Akkor találhattunk volna ki valami más keresztnevet. Úristen...- súgta a férfi.

- Ne is haragudjon, de maga sem mondta, hogy Tennes Whitneynek hívják. Szóval, nem én vagyok a hibás. –mosolyogtam rá.

- Persze. Na gyerünk Olive néni után. –mondta a férfi, és kézen fogva mentünk el a kávézóig.

Olive néni természetesen ekkora már lefoglalta a legjobb helyen lévő szabad asztalt. Magának már ki is kérte a teáját. Én és Tennes kávét rendeltünk. Miután elkezdtünk beszélgetni kiderült, hogy Olvie néni egy imádnivaló teremtés. Tennesnek csak jót akart, és közben támogatta a terveiben, illetve azok megvalósításában. Sajnos...néhány dolgot nem értettem, hiszen nem voltam beavatva a belsőbb családi ügyekben, szóval előfordult, hogy csak bólogattam, és közben megpróbáltam a „persze, természetesen világos” fejet vágni. Aztán Tennes és a néni elkezdtek egymással viccelődni.

-Képzeld Olive néni. Whitneynek kiváló humorérzéke van. Biztos vagyok benne, hogy mindenkivel megérti magát. Ugye kedvesem? –bólintottam- És, ha nem haragszol, elmondom Olive néninek a gyermekkori beceneved. Nekem nagyon tetszik, és mérget merek venni rá, hogy ő is nevetni fog rajta. Ugye megengeded? – ismételten bólintottam. Ugyan honnan tudná Tennes, hogy hogyan becézett apu gyermekkoromban?! – Képzeld Olive néni. Úgy hívták az én kis szerelmemet a szülei, hogy Féleszű. Hát nem aranyos?! Az én kis féleszűm. – az öreghölgy jóízűen nevetni kezdett. Közben Tennes, lelökte a szalvétáját a földre, és mint aki csak fel szeretné venni, lehajolt érte. Aztán a fülembe súgta:

- Ezt a Ping és Pongért kaptad. –mosolygott, majd visszatette a szalvétáját a helyére.

- Elnézést gyerekek, de ki kell csoszognom a mosdóba. Mindjárt jövök... –szólt közbe a néni.

Kettesben maradtunk Tennesel.