-Remélem tudod, hogy nagyon hülye vagy. –mormolta Alice.
Hát tudtam. Tudtam, hogy egy nagy hülye vagyok..és ezt lehetne a végtelenségig fokozni. Egy vámpírral –aki a szerelmem...vagyis az volt, és talán még most is szeretem, magam sem tudom- versenyezni marhaságnak tűnt. Persze nekem is volt előnyöm: nem hallhatta a gondolataimat, de mivel együtt jártunk még anno, igazán ismert. Tudta mit jelentenek az egyes mozdulataim, mitől félek, vagy éppen mi hoz izgalomba – hát ő mindenképp, és sajnos ezzel is tisztában volt. Nehéz dolgom lesz, ezt tudom, de mégsem hagyhatom, hogy ő nyerjen. Mindent el fogok követni, hogy szenvedjen...és én kerüljek ki győztesen...aztán majd lehetek hülye óvodás emberkölyök.
-Alice, hogyan lehetne legyőzni a bátyádat? –kérdeztem.
- Nem tudom...mi sohasem versenyeztünk ilyen módon. Sőt..csak kajálás terén versenyeztünk –mosolyodott el- és az sem ilyen vérre menő volt, ha érted mire gondolok. Meg aztán, ha tanácsot adnék, azt ő úgyis hallaná, mivel az én gondolataimat gond nélkül képes meghallani. Azt hiszem, nem tudok neked segíteni. Bocsi Bells...
- Pf...nem baj, de akkor sem fogom feladni. Hiszem, hogy képes leszek nyerni. De...nem is erről szeretnék beszélni veled. Hanem..azt hiszem még most sem fogtam fel, hogy árva vagyok. – borzalmas szomorúság vett rajtam erőt. – És...szóval apu. Ezt már valahogy megértettem, hogy meghalt. De a temetés...erről még gondoskodnom kell, és a segítségedet szeretném kérni. Nem akarom ezzel traktálni Esmét, vagy épp Carlislet. Benned meg tökéletesen megbízok. Szóval...segítenél elrendezni a dolgokat?
- Ezzel nem kell foglalkoznod Bells. –motyogta.
- Mi az, hogy nem kell? Kötelességem ezzel foglalkozni. Apu nekem mindent megadott, amire szükségem lehetett volna, tehát...nekem is meg kell adni mindent.
- Tudod, már mi megtettük. –ezt a kijelentést hosszú csend követte. Aztán az értetlen mimikámat látva folytatta a mondatot- Amikor megharapott Esőman, akkor...szóval azzal azért tisztában vagy ugye, hogy eszméletlen voltál?! –bólintottam- Szóval az nem egy napi eszméletvesztés volt. 16 napig voltál tudatodon kívül. És Carlisle kötelességének érezte, hogy édesapádnak mindent megadjon...mert ugye azt te is belátod, hogy nem várhattuk meg, amíg észhez térsz...és feldolgozod a történteket.
- Hát persze...köszönöm...csak én megint nem tudtam megköszönni neki azokat a dolgokat, amiket ő adott nekem. Ez lett volna az utolsó alkalom...és én aludtam. –kelletlenül felnevettem- De köszönöm szépen...de lenne itt még valami. Te miért nem tudtad, hogy Esőman igazából vámpír?
- Igen...ezt én is megkérdeztem magamtól, aztán Carlislehoz fordultam. Ő elmondta, hogy valószínűleg azért nem érzékeltem semmit, mert elképzelhető, sőt biztosan merem állítani, hogy neki ez a képessége. Vagyis az, hogy más vámpírok nem tudják, hogy ő vámpír, hacsak el nem árulja nekik. Ezt a képességet tajemniczy- nek nevezik. Ez egy lengyel eredetű szó, azt jelenti titokzatos. Nos..valóban az volt. Sajnálom, hogy miattam ilyen helyzetbe kerültél. –fintorgott Alice.
- Ugyan...te is tudod, hogy ez nem a te hibád. Nekem nem kellett volna szórakozni. És most mi van vele? Elmenekült vagy...
- Elmenekült. De nem kell félned. Most, hogy már itt élsz velünk semmi esélye sincs. Én meg még az iskolában is veled vagyok, szóval nyugalom. Meg aztán, már mindannyian ismerjük.
- Aha...okés. Köszönöm. –mondtam.
-Van még valami? Mert ha nincs, akkor lelépnék, mert...ma megérkezik Jasper, és a maximumot szeretném kihozni magamból. – mosolygott.
- Áh..nincs semmi. Köszönöm ezeket az információkat (?) is. Azt hiszem, én átmegyek a szobámba...apropó. Hol van a szobám?
- Ez lesz a szobád. – a hang a hátam mögül jött. Édes volt, szinte bódító. A tulajdonosa nem más, mint Edward. Ránéztem, ő pedig folytatta- Itt fogsz aludni. Az ágy a szekrénybe van építve...és minden más dolog megtalálható itt, amire szükséged lenne.
- Valóban? –értetlenül néztem rá- Alice, tényleg itt kell aludnom?
- Hát én úgy tudtam, hogy...-kezdte, de testvére megszakította.
- Alice nem kéne indulnod?! Tudod..rendbe hozni magad. –húzta fel a szemöldökét Edward. Alice nem szólt semmit, biztatóan rám nézett, mintha azt mondta volna :” te akartad, hát most már csináld végig... de szólok, ő fog nyerni”, és kiment a szobából. Edward miután megbizonyosodott róla, hogy csak mi ketten vagyunk a helyiségben folytatta- Remélem meg leszel elégedve a körülményekkel...igen drága berendezések, szóval ha megkérhetlek ne verd őket szét.
- Nyugodj meg, nem állt szándékomban. De ez a te szobád. Te mégis hol fogsz...lenni?
– az aludni szó nem lett volna éppenséggel találó.
- Hát itt. –mosolygott azzal az édes kisfiús mosolyával. Nagyon nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne ugorjak a nyakába és ne csókoljam meg. De persze ezt igyekeztem nem kimutatni. Ügyes színésznő voltam, mielőtt meg nem harapott Esőman, és reménykedtem, hogy a gyógyszer –amitől nem változtam vámpírrá- nem ölte ki ezt a tehetségem. Azt hiszem, az egyetlen tehetségem.
- Itt?? Edward, kérlek. Ha én itt alszok, és a napjaim bizonyos időszakait itt töltöm –te szent ég, ilyen hülye mondatokat ki találna ki??!!-, akkor te nem leszel itt. Tanya mit szólna hozzá? Aztán, ha vendégeim lesznek, akkor ők sem téged szeretnének nézni. –mondtam gúnyosan.
- Nos, már megint Tanya. Nagyon féltékeny itt valaki. Aztán a vendégeid.. ha majd vendégeid lesznek, nem leszek itt. De amikor csak te vagy a szobába, akkor muszáj itt lennem...tudod, vigyázni rád. És felőlem szólhatsz Carlislenak is...tudatom, tőle kérdeztem meg, hogy ez a tervem megvalósítható e, és ő az áldását adta rá. Szóval kár a gőzért kedvesem, ez már el van intézve. Én vagyok a ..hát a testőröd. Tőlem akár fejen állva is zongorázhatsz, már ha tudsz, akkor sem tudsz ez ellen semmit tenni.
- Aha...rendben. –körülnéztem a szobában- De most hagyj magamra légy szíves.
- Miért kérsz tőlem ilyen kínzó dolgot? Amikor tudod, hogy örökké veled szeretnék lenni. Miért küldesz el, amikor együtt is lehetnénk? Kérlek, Bella válaszolj!
- Ki szeretném pakolni a cuccomat a táskámból, amit látom már volt kedves valaki és felcipelte a szobába. Ezenkívül le szeretnék tusolni, átöltözni, és el szeretnék menni Jacobhoz.
Hallottam ahogy a Jacob név hallatán felmordult magában. Aha..tehát már találtam egy gyengepontot. Ha más fiúkkal/férfiakkal vagyok, akkor...féltékenységi tünetek jelentkeznek nála, így növelhetem az előnyömet.
-Jacob...már megint ő! Jacob barátom elhalássza előlem a legféltettebb dolgot?- mormolta...azt hiszem csak magának, de elfejlette, hogy nekem is vannak füleim és mindent hallok.
- Mi? Úgy beszélsz rólam, mint egy tárgyról! De tudd meg te csökönyös vámpír, hogy én egy ember vagyok! Érted? Aki érez, és akinek majd’ meghasadt a szíve, amikor elhagytad. És jegyezd meg azt is, lehet, hogy sikerült elintézned azt, hogy követhess, de ez engem hidegen hagy! És megköszönném, ha a drága idődet a barátnődre fordítanád, és nem egy jelentéktelen porszemre, aki véletlenül most abban a házban él, ahol te is. És még valami: az egy dolog, hogy követsz, de abba nem szólsz bele, hogy hová megyek, kivel, mikor, és miért?! És most menj ki ebből a szobából!! – kiabáltam.
Edward nem szólt semmit. Odament a könyvespolchoz, leemelt róla egy vaskos könyvet, aztán leült a fotelba, és mintha én ott sem lennék fellapozta a könyvet és elkezdte olvasni.
-Nem hallottad mit mondtam? Menj ki innen!
-Bella. Nem tudom, fel tűnt e neked, de ez a szoba az enyém is, tehát nem küldhetsz ki. De nyugodtan..menj tusolni és készülődj. – aztán egy ajtóra mutatott- Csináltattam külön fürdőt. Itt régen a gardróbom volt.
Ekkor Tanya lépett be a szobába. Na még csak ezt hiányzott. Vége, ma sem megyek Jacobhoz. Összeszedtem minden erőmet, és nekirohantam. A kezem ökölbe szorult. Készültem, hogy összetöröm azt a szépséges babaarcát, de amikor ütni akartam, könnyedén elugrott előlem, és a falba ütöttem. De nem akárhogy. A fal berepedezett, a festék lehullt, és a kezem helye pár milliméteres mélységet hagyott. A fájdalom amit akkor éreztem leírhatatlan volt. Fájt az öklöm, mert beleütöttem a falba...fájt a lelkem, mert mindeközben Tanya nevetett –igen nevetett, valóban nevetett, nem csak képzelődtem-, és fájt a szívem is, mert Edward nem szeretett. Noha amikor ez a baleset történt rögtön felugrott a fotelből és hozzám sietett.
-Auh...ez nagyon csúnya Bella. De Carlisle még a kórházba van. Azt hiszem a legjobb, ha gyorsan beviszlek hozzá. –mondta, és közben megpuszilta a kézfejemet.
- Máris jobb..- csúszott ki a számon, de Edward legalább elmosolyodott. Azonban én elárultam magam.
Tanyával egyikünk sem törődött. Edward felkapott az ölébe, és kirohant velem a Volvójához. Aztán, ott szembesült vele, hogy valami baja lehet a motornak, mert nem szeretett volna beindulni. Szegény kocsi...a tulajdonosa igen nagyokat ütött a motorháztetőre. Ilyet sem mindennap lát az ember ha Edwardról van szó, hiszen ő imádta a kocsiját. Soha nem ütötte meg, és azt sem engedte meg, hogy más hozzáérjen. Azonban most...könyörtelen volt vele szemben. De persze tetszett, mert így kimutatta, hogy még is csak fontos vagyok számára. Noha Alice szerint ezt már többször mutatta, csak én a makacsságom és a női büszkeségem miatt soha nem vettem észre. Szerinte, ha erre felfigyeltem volna, már újra egy pár lennénk. Talán itt a remek alkalom, hogy elmondjam neki, én hogy érzek iránta. Talán félre kéne egy kicsit tenni ezt a fránya női büszkeséget...és elismerni, hogy nélküle nem létezem. De amikor ilyen dolgokra gondolok mindig megjelenik Tanya képe, és elront mindent. Mégsem jó ötlet ez a ’bevallok mindent’ dolog. De Edward azt mondta, hogy Tanya és ő nincsenek együtt, hanem valami más okból van itt az az idegesítő nőszemély. És hogy majd később, pár nap, hét, hónap után magam is rájövök miért. De miért nem mondja el? Ha tényleg semmi jelentősége a mi kapcsolatunkra nézve, akkor nem értem miért nem árulja el nekem. Valami...valami dolog csak összekapcsolja őket, hogy ilyen titok övezi. Noha az is elképzelhető, hogy a Cullen család tagjai tudják ezt a dolgot, csak nekem nem árulják el. És most még a kezem is. De legalább most már meg tudom támadni Tanyát. Vagyis..legalább lesz magyarázatom, hogy miért nem bírom azt a bájos képét. Hiszen amikor beleütöttem a falba hangosan nevetett...ez egy kézzel fogható ok arra, hogy miért fogom beverni a képét egyszer. Ha majd jó kondiban leszek...igen, akkor mindenképp! Ha lennének szárnyaim semmi baj nem lenne...a magasból csapnék le rá, és könyörtelen lennék vele. Én lennék a sas, ő pedig a mezei pocok. Tudom mit kell tennem. Miután végeztünk a kórházban, szólok Edwardnak menjünk be egy boltba, aztán majd veszek Red Bullt... hisz az szárnyakat ad. Tanyának meg úgy is pocokképe van...- elmosolyodtam ezen a gyerekes tervemen, ám mégis jól esett ilyen gonoszságokra gondolni. Ha Tanyáról van szó...bármikor.
-Azt hiszem Bella, ezzel a kocsival ma nem megyünk sehová. –mondta Edward, és belerúgott a kocsi kerekébe. – De... várj! Ha átvágunk a hegyen, és az erdei úton megyünk, akkor minden oké...- közben mutatóujjával a hegy felé mutatott.
- Igen, ez nagyon jó ötlet, de mégis hogy megyünk át az erdőn, aztán hogy megyünk el az erdei úton a kórházig?! Sokkal hosszabb az út, és az idő sem kevés, mialatt odaérünk, tehát ésszerű, ha inkább megvárjuk Carlislet míg hazaér. Na mit szólsz? – egy mosolyt erőltettem az arcomra, de mivel a kezem borzasztóan kezdett lüktetni egy ’auh’ lett belőle. Erre ő odajött hozzám,és megpuszilta a kezem.
- Igen Bella. De ha én felkaplak az ölembe, és elkezdek futni, akkor már csak pár másodperc –suttogta a fülembe. Éreztem, ahogyan a lehelete a bőrömet hűsíti. A nyakamat apró csókokkal halmozta el. Eközben már alig éreztem a fájdalmat. Aztán Edward felkapott az ölébe, és egy csókot nyomott az ajkaimra.
-Na akkor. A fejedet húzd be úgy, ahogy csak tudod, mert ha az erdőben leszünk nem szeretném ha megsérülne ez a szépséges arcod. Aztán ne fészkelődj...légy nyugodt, nem lesz semmi baj. Ha félsz, akkor természetesen csukd be a szemed. –mosolygott biztatóan. – Szeretlek Bella!
- Én....én is szeretlek Edward. – a fejemet belefúrtam a mellébe, a kezeimmel pedig átkaroltam a nyakát.
Hát tudtam. Tudtam, hogy egy nagy hülye vagyok..és ezt lehetne a végtelenségig fokozni. Egy vámpírral –aki a szerelmem...vagyis az volt, és talán még most is szeretem, magam sem tudom- versenyezni marhaságnak tűnt. Persze nekem is volt előnyöm: nem hallhatta a gondolataimat, de mivel együtt jártunk még anno, igazán ismert. Tudta mit jelentenek az egyes mozdulataim, mitől félek, vagy éppen mi hoz izgalomba – hát ő mindenképp, és sajnos ezzel is tisztában volt. Nehéz dolgom lesz, ezt tudom, de mégsem hagyhatom, hogy ő nyerjen. Mindent el fogok követni, hogy szenvedjen...és én kerüljek ki győztesen...aztán majd lehetek hülye óvodás emberkölyök.
-Alice, hogyan lehetne legyőzni a bátyádat? –kérdeztem.
- Nem tudom...mi sohasem versenyeztünk ilyen módon. Sőt..csak kajálás terén versenyeztünk –mosolyodott el- és az sem ilyen vérre menő volt, ha érted mire gondolok. Meg aztán, ha tanácsot adnék, azt ő úgyis hallaná, mivel az én gondolataimat gond nélkül képes meghallani. Azt hiszem, nem tudok neked segíteni. Bocsi Bells...
- Pf...nem baj, de akkor sem fogom feladni. Hiszem, hogy képes leszek nyerni. De...nem is erről szeretnék beszélni veled. Hanem..azt hiszem még most sem fogtam fel, hogy árva vagyok. – borzalmas szomorúság vett rajtam erőt. – És...szóval apu. Ezt már valahogy megértettem, hogy meghalt. De a temetés...erről még gondoskodnom kell, és a segítségedet szeretném kérni. Nem akarom ezzel traktálni Esmét, vagy épp Carlislet. Benned meg tökéletesen megbízok. Szóval...segítenél elrendezni a dolgokat?
- Ezzel nem kell foglalkoznod Bells. –motyogta.
- Mi az, hogy nem kell? Kötelességem ezzel foglalkozni. Apu nekem mindent megadott, amire szükségem lehetett volna, tehát...nekem is meg kell adni mindent.
- Tudod, már mi megtettük. –ezt a kijelentést hosszú csend követte. Aztán az értetlen mimikámat látva folytatta a mondatot- Amikor megharapott Esőman, akkor...szóval azzal azért tisztában vagy ugye, hogy eszméletlen voltál?! –bólintottam- Szóval az nem egy napi eszméletvesztés volt. 16 napig voltál tudatodon kívül. És Carlisle kötelességének érezte, hogy édesapádnak mindent megadjon...mert ugye azt te is belátod, hogy nem várhattuk meg, amíg észhez térsz...és feldolgozod a történteket.
- Hát persze...köszönöm...csak én megint nem tudtam megköszönni neki azokat a dolgokat, amiket ő adott nekem. Ez lett volna az utolsó alkalom...és én aludtam. –kelletlenül felnevettem- De köszönöm szépen...de lenne itt még valami. Te miért nem tudtad, hogy Esőman igazából vámpír?
- Igen...ezt én is megkérdeztem magamtól, aztán Carlislehoz fordultam. Ő elmondta, hogy valószínűleg azért nem érzékeltem semmit, mert elképzelhető, sőt biztosan merem állítani, hogy neki ez a képessége. Vagyis az, hogy más vámpírok nem tudják, hogy ő vámpír, hacsak el nem árulja nekik. Ezt a képességet tajemniczy- nek nevezik. Ez egy lengyel eredetű szó, azt jelenti titokzatos. Nos..valóban az volt. Sajnálom, hogy miattam ilyen helyzetbe kerültél. –fintorgott Alice.
- Ugyan...te is tudod, hogy ez nem a te hibád. Nekem nem kellett volna szórakozni. És most mi van vele? Elmenekült vagy...
- Elmenekült. De nem kell félned. Most, hogy már itt élsz velünk semmi esélye sincs. Én meg még az iskolában is veled vagyok, szóval nyugalom. Meg aztán, már mindannyian ismerjük.
- Aha...okés. Köszönöm. –mondtam.
-Van még valami? Mert ha nincs, akkor lelépnék, mert...ma megérkezik Jasper, és a maximumot szeretném kihozni magamból. – mosolygott.
- Áh..nincs semmi. Köszönöm ezeket az információkat (?) is. Azt hiszem, én átmegyek a szobámba...apropó. Hol van a szobám?
- Ez lesz a szobád. – a hang a hátam mögül jött. Édes volt, szinte bódító. A tulajdonosa nem más, mint Edward. Ránéztem, ő pedig folytatta- Itt fogsz aludni. Az ágy a szekrénybe van építve...és minden más dolog megtalálható itt, amire szükséged lenne.
- Valóban? –értetlenül néztem rá- Alice, tényleg itt kell aludnom?
- Hát én úgy tudtam, hogy...-kezdte, de testvére megszakította.
- Alice nem kéne indulnod?! Tudod..rendbe hozni magad. –húzta fel a szemöldökét Edward. Alice nem szólt semmit, biztatóan rám nézett, mintha azt mondta volna :” te akartad, hát most már csináld végig... de szólok, ő fog nyerni”, és kiment a szobából. Edward miután megbizonyosodott róla, hogy csak mi ketten vagyunk a helyiségben folytatta- Remélem meg leszel elégedve a körülményekkel...igen drága berendezések, szóval ha megkérhetlek ne verd őket szét.
- Nyugodj meg, nem állt szándékomban. De ez a te szobád. Te mégis hol fogsz...lenni?
– az aludni szó nem lett volna éppenséggel találó.
- Hát itt. –mosolygott azzal az édes kisfiús mosolyával. Nagyon nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne ugorjak a nyakába és ne csókoljam meg. De persze ezt igyekeztem nem kimutatni. Ügyes színésznő voltam, mielőtt meg nem harapott Esőman, és reménykedtem, hogy a gyógyszer –amitől nem változtam vámpírrá- nem ölte ki ezt a tehetségem. Azt hiszem, az egyetlen tehetségem.
- Itt?? Edward, kérlek. Ha én itt alszok, és a napjaim bizonyos időszakait itt töltöm –te szent ég, ilyen hülye mondatokat ki találna ki??!!-, akkor te nem leszel itt. Tanya mit szólna hozzá? Aztán, ha vendégeim lesznek, akkor ők sem téged szeretnének nézni. –mondtam gúnyosan.
- Nos, már megint Tanya. Nagyon féltékeny itt valaki. Aztán a vendégeid.. ha majd vendégeid lesznek, nem leszek itt. De amikor csak te vagy a szobába, akkor muszáj itt lennem...tudod, vigyázni rád. És felőlem szólhatsz Carlislenak is...tudatom, tőle kérdeztem meg, hogy ez a tervem megvalósítható e, és ő az áldását adta rá. Szóval kár a gőzért kedvesem, ez már el van intézve. Én vagyok a ..hát a testőröd. Tőlem akár fejen állva is zongorázhatsz, már ha tudsz, akkor sem tudsz ez ellen semmit tenni.
- Aha...rendben. –körülnéztem a szobában- De most hagyj magamra légy szíves.
- Miért kérsz tőlem ilyen kínzó dolgot? Amikor tudod, hogy örökké veled szeretnék lenni. Miért küldesz el, amikor együtt is lehetnénk? Kérlek, Bella válaszolj!
- Ki szeretném pakolni a cuccomat a táskámból, amit látom már volt kedves valaki és felcipelte a szobába. Ezenkívül le szeretnék tusolni, átöltözni, és el szeretnék menni Jacobhoz.
Hallottam ahogy a Jacob név hallatán felmordult magában. Aha..tehát már találtam egy gyengepontot. Ha más fiúkkal/férfiakkal vagyok, akkor...féltékenységi tünetek jelentkeznek nála, így növelhetem az előnyömet.
-Jacob...már megint ő! Jacob barátom elhalássza előlem a legféltettebb dolgot?- mormolta...azt hiszem csak magának, de elfejlette, hogy nekem is vannak füleim és mindent hallok.
- Mi? Úgy beszélsz rólam, mint egy tárgyról! De tudd meg te csökönyös vámpír, hogy én egy ember vagyok! Érted? Aki érez, és akinek majd’ meghasadt a szíve, amikor elhagytad. És jegyezd meg azt is, lehet, hogy sikerült elintézned azt, hogy követhess, de ez engem hidegen hagy! És megköszönném, ha a drága idődet a barátnődre fordítanád, és nem egy jelentéktelen porszemre, aki véletlenül most abban a házban él, ahol te is. És még valami: az egy dolog, hogy követsz, de abba nem szólsz bele, hogy hová megyek, kivel, mikor, és miért?! És most menj ki ebből a szobából!! – kiabáltam.
Edward nem szólt semmit. Odament a könyvespolchoz, leemelt róla egy vaskos könyvet, aztán leült a fotelba, és mintha én ott sem lennék fellapozta a könyvet és elkezdte olvasni.
-Nem hallottad mit mondtam? Menj ki innen!
-Bella. Nem tudom, fel tűnt e neked, de ez a szoba az enyém is, tehát nem küldhetsz ki. De nyugodtan..menj tusolni és készülődj. – aztán egy ajtóra mutatott- Csináltattam külön fürdőt. Itt régen a gardróbom volt.
Ekkor Tanya lépett be a szobába. Na még csak ezt hiányzott. Vége, ma sem megyek Jacobhoz. Összeszedtem minden erőmet, és nekirohantam. A kezem ökölbe szorult. Készültem, hogy összetöröm azt a szépséges babaarcát, de amikor ütni akartam, könnyedén elugrott előlem, és a falba ütöttem. De nem akárhogy. A fal berepedezett, a festék lehullt, és a kezem helye pár milliméteres mélységet hagyott. A fájdalom amit akkor éreztem leírhatatlan volt. Fájt az öklöm, mert beleütöttem a falba...fájt a lelkem, mert mindeközben Tanya nevetett –igen nevetett, valóban nevetett, nem csak képzelődtem-, és fájt a szívem is, mert Edward nem szeretett. Noha amikor ez a baleset történt rögtön felugrott a fotelből és hozzám sietett.
-Auh...ez nagyon csúnya Bella. De Carlisle még a kórházba van. Azt hiszem a legjobb, ha gyorsan beviszlek hozzá. –mondta, és közben megpuszilta a kézfejemet.
- Máris jobb..- csúszott ki a számon, de Edward legalább elmosolyodott. Azonban én elárultam magam.
Tanyával egyikünk sem törődött. Edward felkapott az ölébe, és kirohant velem a Volvójához. Aztán, ott szembesült vele, hogy valami baja lehet a motornak, mert nem szeretett volna beindulni. Szegény kocsi...a tulajdonosa igen nagyokat ütött a motorháztetőre. Ilyet sem mindennap lát az ember ha Edwardról van szó, hiszen ő imádta a kocsiját. Soha nem ütötte meg, és azt sem engedte meg, hogy más hozzáérjen. Azonban most...könyörtelen volt vele szemben. De persze tetszett, mert így kimutatta, hogy még is csak fontos vagyok számára. Noha Alice szerint ezt már többször mutatta, csak én a makacsságom és a női büszkeségem miatt soha nem vettem észre. Szerinte, ha erre felfigyeltem volna, már újra egy pár lennénk. Talán itt a remek alkalom, hogy elmondjam neki, én hogy érzek iránta. Talán félre kéne egy kicsit tenni ezt a fránya női büszkeséget...és elismerni, hogy nélküle nem létezem. De amikor ilyen dolgokra gondolok mindig megjelenik Tanya képe, és elront mindent. Mégsem jó ötlet ez a ’bevallok mindent’ dolog. De Edward azt mondta, hogy Tanya és ő nincsenek együtt, hanem valami más okból van itt az az idegesítő nőszemély. És hogy majd később, pár nap, hét, hónap után magam is rájövök miért. De miért nem mondja el? Ha tényleg semmi jelentősége a mi kapcsolatunkra nézve, akkor nem értem miért nem árulja el nekem. Valami...valami dolog csak összekapcsolja őket, hogy ilyen titok övezi. Noha az is elképzelhető, hogy a Cullen család tagjai tudják ezt a dolgot, csak nekem nem árulják el. És most még a kezem is. De legalább most már meg tudom támadni Tanyát. Vagyis..legalább lesz magyarázatom, hogy miért nem bírom azt a bájos képét. Hiszen amikor beleütöttem a falba hangosan nevetett...ez egy kézzel fogható ok arra, hogy miért fogom beverni a képét egyszer. Ha majd jó kondiban leszek...igen, akkor mindenképp! Ha lennének szárnyaim semmi baj nem lenne...a magasból csapnék le rá, és könyörtelen lennék vele. Én lennék a sas, ő pedig a mezei pocok. Tudom mit kell tennem. Miután végeztünk a kórházban, szólok Edwardnak menjünk be egy boltba, aztán majd veszek Red Bullt... hisz az szárnyakat ad. Tanyának meg úgy is pocokképe van...- elmosolyodtam ezen a gyerekes tervemen, ám mégis jól esett ilyen gonoszságokra gondolni. Ha Tanyáról van szó...bármikor.
-Azt hiszem Bella, ezzel a kocsival ma nem megyünk sehová. –mondta Edward, és belerúgott a kocsi kerekébe. – De... várj! Ha átvágunk a hegyen, és az erdei úton megyünk, akkor minden oké...- közben mutatóujjával a hegy felé mutatott.
- Igen, ez nagyon jó ötlet, de mégis hogy megyünk át az erdőn, aztán hogy megyünk el az erdei úton a kórházig?! Sokkal hosszabb az út, és az idő sem kevés, mialatt odaérünk, tehát ésszerű, ha inkább megvárjuk Carlislet míg hazaér. Na mit szólsz? – egy mosolyt erőltettem az arcomra, de mivel a kezem borzasztóan kezdett lüktetni egy ’auh’ lett belőle. Erre ő odajött hozzám,és megpuszilta a kezem.
- Igen Bella. De ha én felkaplak az ölembe, és elkezdek futni, akkor már csak pár másodperc –suttogta a fülembe. Éreztem, ahogyan a lehelete a bőrömet hűsíti. A nyakamat apró csókokkal halmozta el. Eközben már alig éreztem a fájdalmat. Aztán Edward felkapott az ölébe, és egy csókot nyomott az ajkaimra.
-Na akkor. A fejedet húzd be úgy, ahogy csak tudod, mert ha az erdőben leszünk nem szeretném ha megsérülne ez a szépséges arcod. Aztán ne fészkelődj...légy nyugodt, nem lesz semmi baj. Ha félsz, akkor természetesen csukd be a szemed. –mosolygott biztatóan. – Szeretlek Bella!
- Én....én is szeretlek Edward. – a fejemet belefúrtam a mellébe, a kezeimmel pedig átkaroltam a nyakát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése