Elgyengülve feküdtem a karjaiban. Közben éreztem friss illatát, keze hidegségét -ami nyugtatóan hatott a még mindig forró bőrömre-, és láttam a gyönyörű aranybarna szemeit. Miért nem szeret már? Kérdeztem újra magamtól...!
-Mondtam, hogy nem kellene egyedül felállnod. De sajnos nem számoltam a makacsságoddal. –mosolyodott el Carlisle.
Sajnos ezzel a mondattal véget vetett pillanatnyi örömömnek, mert Edward letett az ágyra és visszalépett Tanyához. Az is megfordult már a fejemben, hogy lehet, csak Tanyával van bajom. Úgyértem...ha Edward már nem is szeret, és egy másik lányhoz vonzódik (aki nem Tanya), lehet, hogy nem lett volna ilyen...frusztráló a kettejük jelenléte. Lehet tehát, hogy csak Tanyával van bajom...ezen pedig túl kell tennem magam. Hisz Edward őt szereti... és ha már én boldogtalan vagyok, legalább ő legyen szerencsés. Ő örökké él, én meg...már csak pár évtizedig.
-Én..sajnálom. Nem akartam, csak azt hittem menni fog egyedül is...... De köszönöm Edward, hogy ... megvédtél az eséstől – „te úr isten...ilyen hülye mondat??? Pf..szép, okos vagy Bella! „- gondoltam magamban.
Edward csak biccentett egyet. Carlisle pedig...hát morcos volt egy kicsit, amiért nem hallgattam rá. De ő mondta : makacs vagyok. Olvastam a múltkor egy idézetet az interneten. Valahogy így hangzott: „ Nem leszek sem ilyen, sem olyan, mert ha ilyen vagy olyan lennék, már egyből nem én lennék!” Igen...ez valahogy igaz rám. Néha kifejezetten nehéz eset vagyok, és az is igaz, nem nagyon szeretnék...vagyis nem nagyon tudok változni. De akkor, amikor ezeken a változós dolgokon töröm az agyam, eszembe jut ez az idézet, és valahogy megnyugszom. Minden ember egy egyéniség...senki sem egyforma, így nem várhatjuk el a másiktól, hogy megváltozzon, csak azért, hogy nekünk kényelmesebb legyen. Hát igen. De persze néha jobb lenne...ha más lennék.
-Alice! –szólt Esme- Gyere kérlek, segíts Bellának. Biztosan éhes már, de a mai ebédet egy kis sétával kezdjük. Nyugi...mint az imént is mondtam csak a konyhába megyünk. –mosolygott bíztatóan.
Alice, és ő felsegítettek az ágyról. Minden szem rám szegeződött... - nem volt jó érzés, még akkor sem, ha néha szeretek a figyelem középpontjában lenni. Azonban a lábaim most nem csuklottak össze alattam, és „hallgattak” az agyam által küldött parancsokra. Nem sokkal később már az ebédlőben ültem egy kényelmes széken. Szerencsére csak Alice és Esme jött ki velem. A többiek valószínűleg a gyógyszer csodás hatását firtatták, vagy pedig Edward és Tanya jövőjét tervezgették..! Próbáltam nem az utóbbira gondolni. Valószínűleg az arcomra voltak írva az érzéseim, mert Esme mindent látott.
-Bella...ugyan már! Nem ez a legfontosabb..mármint nem az, hogy itt emészd magad a fiam miatt! Előbb gyógyulj meg, aztán ha még mindig szeretnéd magad büntetni, akkor próbáld meg újra. – mondta.
- Én...sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam nektek. Az lesz a legjobb, ha megkérem Carlisle-t, hogy vigyen haza apuhoz. Szegény..biztosan aggódik. Aztán, otthon könnyebb is lenne..nem látnám mindig azt a...szóval Tanyát és Edwardot. –fintorodtam el.
Ekkor egy fura dolgot vettem észre. Alice kérdőn pillantott Esme felé, aki megrázta a fejét alig észrevehetően.
-Vala...valami baj van? –kérdeztem megijedve.
- Nem, dehogy. –mosolygott Alice. De nem úgy, ahogyan szokott. Megijedve...rémült mosoly villant az arcán. – Csak arra gondoltam, kimehetnénk a kertbe, de Esme nem látja ezt még túl jó ötletnek.
Nem nagyon tudott hazudni. De ha nem akarja elmondani...akkor annak biztosan nyomós oka van, és...éhes is voltam. Esme éppen készen lett az instant levessel. Nagyon finom volt...! Amikor végeztem a kajával Alice szólalt meg először.
-Gyere, menjünk fel a szobádba...!
- Hová? A szobámba?? Az én szobámba?? Mit jelentsen ez?? Mondjátok el kérlek titeket! Nem szeretem, ha titkolóznak előttem, főleg ha az rólam szól. –kértem őket idegesen.
-Nos...tudom, hogy váratlanul ér...de... itt fogsz lakni nálunk. –kezdte Esme.
-Dehogy fogok! Most akarom megkérni Carlisle-t, hogy vigyen haza. Majd otthon meggyógyulok...megerősödök. –ráztam meg a fejem értetlenül. – Apu..biztosan aggódik már értem, és biztos nem egyezne bele ebbe, hogy itt lakjam nálatok. Ezenkívül én sem tartom jó ötletnek, mert Tanya és Edward...., meg lábatlankodni sem szeretnék...
- Bella..! Nyugi! –szólt Alice- Egy: nem tartasz fel bennünket semmiben sem! Kettő: Edward és Tanya most ne érdekeljen téged. Három: ....szóval...
- Az édesapád...ő... –vette át a szót Esme.
- Mi van apuval??? –kérdeztem egy kissé felemelt hanggal.
- Meghalt. –jött a hang a hátam mögül. Fagyos volt, és könyörtelen. Hátrafordultam és Edward állt ott. A szemébe néztem, de nem tudtam semmit sem kiolvasni belőle. Aztán kérdőn visszapillantottam Esmére és Alicera akik teljes együttérzéssel bólintottak.
- Nem...az nem lehet! – mondtam hitetlenkedve a könnyimmel küszködve. – Apu...ő nem hallhatott meg! Biztosan...biztosan valami félreértés. ez az egész! – ismét Edwardot néztem- Mondd már, hogy nem igaz!! – zokogtam, és éreztem, hogy őt vádolom mindenért. De nem mozdult, csak állt egy helyben és az arcomat nézte. Éreztem, ahogyan a könnyeim eláztatják a zsebkendőt, amit Alice nyújtott át. – Nem! Nem lehet igaz!!! – kiabáltam, és kirontottam az ebédlőből. Azonban nem hazafelé vettem az irányt, hanem felrohantam Edward szobájába. Magam sem tudom miért mentem oda...mintha ott biztonság várt volna. Amikor felértem becsuktam magam mögött az ajtót, a padlóra vetettem magam, és közben zokogtam.
- Mindenki elhagyott, akit szerettem... miért büntet engem ennyire az ég? Miért nem lehet normális az én életem? Miért kell ennyit szenvednem?? Mit követtem el, hogy így kell bűnhődnöm? –kérdeztem magamtól...sajnos a válasz elmaradt. Nagyon elálmosodtam..! Ám a szobában nem volt ágy, -hisz a tulajdonosa sohasem alszik- így meg kellett elégednem a padlóval. Lefeküdtem és nem sokkal később el is aludtam.
***
A hideg ébresztett fel. Valami...vagy valaki árasztotta magából. Amikor kinyitottam a szememet Edwardot pillantottam meg, ahogyan a karomat simogatja.
-Te? –csak ennyit tudtam magamból kinyögni a csodálkozástól. Közben felültem, így egy szintbe kerültem Edwarddal.
- Én! Ez elvégre az én szobám, de ha szeretnéd, megoszthatom veled...
- Mi??? Mi a fenét akarsz?? Miért kínzol engem?? – ezek a fránya miért-ek..
- Mi az, hogy mit akarok? Ez az én szobám, tehát akkor jövök be és ki, amikor csak szeretnék. És egyáltalán nem kínozlak..miért gondolod ezt? –értetlenül nézett rám.
- Valóban a te szobád, és akkor jársz ki, be amikor akarsz; de miért kezdtél el simogatni? És mi az, hogy nem kínzol? Tanyával vagy együtt, és az én karomat simogatod amikor alszom?! Szerinted ez normális, vagy mi?
- Ki mondta neked azt, hogy Tanya és én...szóval, hogy mi együtt vagyunk?
- Nem lényeges... de miért? Hazudott? Kötve hiszem. Amikor magamhoz tértem te a derekát...ott volt a kezed! –a könnyeim...nemár...megint bőgök – És, amikor bejöttél az ebédlőbe...amikor elmondtad, hogy apu...szóval, hogy ő...meghalt, akkor sem volt a hangodban semmi együttérzés, csak a képembe vágtad, és kezdjek vele azt amit akarok??!! Miért vagy velem ilyen? Egyáltalán...miért hagytál el?
- Akkor a végéről kezdeném, ha nem baj. –szólt- Azért hagytalak el, mert az hittem, úgy lesz neked a legjobb. Persze..időközben beláttam, mekkora marhaságot csináltam, hiszen ez a Kloszkovszkij is megtámadott, majdnem meghaltál...miattam! Azért jöttem vissza, hogy megvédjelek, és hogy még egyszer ne kerülj ilyen halál közeli állapotba. Aztán az apáddal kapcsolatos dolog...tudom, ott...nem voltam valami kedves hozzád (sőt), de nem tudtam tovább hallgatni Esme és Alice gondolatait és szavait, hogy miként közöljék veled, hogy meghalt. Ezért én berontottam és egy szóval elmondtam. Bocsánat, de szerintem...így sokkal kevesebbet szenvedtél....abban a pillanatban...! És ez a Tanyás úgy.. maradjunk abba, hogy törődjön mindenki a saját dolgával. – a keze megint a vállamra tévedt,onnan pedig az ujjaimra, majd vissza fel. Eközben a testemet bizsergés járta végig.
- A saját maga dolgával...rendben. Akkor most lemegyek Alicehez. –mondtam. Már álltam volna fel, amikor ő hirtelen magára húzott.
- Dehogy mész! –suttogta, és megcsókolt.
’Bella...ne engedd! Gondolj arra, hogy elhagyott, és hogy most Tanyával van együtt’-mondta az agyam, de a szívem ennek az ellenkezőjét zakatolta. A szívemre hallgattam és viszonoztam a csókját. Átöleltem az egyik kezemmel a nyakát, míg a másikkal az ingjét szerettem volna kigombolni. Azonban ő megfogta a kezem, és közben eltolt magától.
-Ez...mind szép és jó Bella, de...-kezdte
- De ha meglátja Tanya kiszalad még a világból is –fejeztem be a mondatát.
- Nem, ez nem igaz –mosolygott a kisfiús mosolyával- Csak félek, hogy ártanék neked, és azt hiszem ezt nem is szabad. Te most nagyon le vagy törve, és vigasztalásra vágysz apád miatt...ezt majd megkapod Jacob barátomtól...hiszen amikor nem voltam, akkor is vele vigasztalódtál.
- Áh...ezt nem hiszem el! Te...te csak azért vagy Tanyával, hogy engem megbüntess, hogy...amikor távol voltál én bátorkodtam Jacob társaságát felkeresni, csak azért hogy halljam a hang...
-Szóval csak ezért voltál vele? Csak ezért csókoltad meg? Akkor Kloszkovszkij? Ő mi volt?
- Nehogy már te legyél megsértődve, amikor te törted...szóval amikor te hagytál el! Amikor te fejezted be az egészet! TE és nem én! És tudod milyen volt az, hogy hónapokig csak az iskola és az otthonom között ingáztam?! Amikor mindenhol téged láttalak, és aztán hallottalak is?! Azt hittem begolyóztam! Fel tudod fogni milyen volt az?! NEM, és azért nem, mert te Tanyával mulattál, még én szenvedtem! És most engem hordasz itt el mindenféle embernek?? –huha...a volumenen lehetett volna lentebb is venni...
- Én? Mondtam rád egy rossz szót is? Csak épp kérdéseket tettem fel! Tanyáról pedig szállj már le!
Hát jó...ha ő így, én majd úgy! Az biztos, hogy nem fogok itt lakni...nem fogom ezt elviselni! Arra mérget vehet...belőlem nem fog bolondot csinálni még egyszer. –gondoltam. Felálltam, és az ajtóhoz mentem. Edward nem mozdult meg, nem szólt egy szót sem.
-Azt hiszem...itt csak is én vagyok a hibás, mert miután elhagytál bátorkodtam talpra állni. Bocsáss meg! –fintorodtam el, és a kezem már a kilincsen volt, amikor Edward megragadta a csuklóm és magához húzott.
- Fogd már fel végre, hogy csak jót akarok neked, és én még mindig szeretlek. – átkarolta a derekamat és úgy szorította testemet az övéhez, hogy már alig kaptam levegőt. Még is kellemes érzés volt, és nem szerettem volna szabadulni. A fejemet belefúrtam mellkasába, és élveztem a hideget amit teste bocsát ki. Egyik kezével az állam alá nyúlt, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Érted, hogy szeretlek?! Csak téged!
- De Tanya! –nyöszörögtem.
Erre nem szólt egy szót sem, csak megcsókolt. A csók többet ér minden szónál-ezt is a neten olvastam, és nagyon igaz...! Elhúzódtam tőle.
-De ha engem szeretsz, akkor...miért öleled őt? És miért voltál vele, amikor engem elhagytál?
- Egy pár nap...hét...esetleg hónap múlva mindent meg fogsz érteni...!
- De én most akarom megérteni!
- Azt hiszem, most még...nem lehet! –mondta, majd újra magához húzott és megcsókolt. Valószínűleg kikapcsolhatott a gondolatokba belelátás hajtóműve, mert nem vette észre, hogy Alice közeledni fog...és azt sem, hogy be fog nyitni az ajtón. Pedig Alice közeledett, és benyitott az ajtón és azt hiszem...nagyon meglepődött.
- Öhkm..- krákogott, és egy mosolyt próbált visszafojtani, amikor meglátta az én elvörösödött arcomat, és Edward meglepődött fejét- Szóval, én csak ... Bella, azért jöttem hogy berendezkedj a szobádba...de majd visszajövök később...
- Nem kell! Jó most! De...én ...szóval nem szeretnélek titeket megbántani, de nem szeretnék a terhetekre lenni, és nem szívesen látom a kedves vendégeteket sem – elfintorodtam-, ezért talán hazamennék...és apuról is gondoskodnom kell...most, hogy már ő is meghalt.. senki...úgy értem egy (vérszerinti) hozzátartozóm sem maradt, és...
- Nem kell kifogásokat keresned Bells! –szólalt meg Edward- Tanya és én holnap elköltözünk.
- Aha! –fordultam felé, és már lendítettem a kezemet, hogy felpofozom ám ő megfogta és megpuszilta. – Ne merj hozzám érni!
- De nem is tudod, hogy hová, és miért... – mondta humorosan Edward.
- Mi az, te vagy az emlékeztető?!! Nem érdekel! Már maga az a gondolat, hogy te és Tanya...egy külön házban..édes kettesben... – a szemeim lángot szórtak.
- Féltékeny vagy!
- És ha igen?! Akkor mi van?!!
- Tudjátok skacok, én inkább elmegyek és beszéljétek meg.. –szólalt meg Alice.
- Nem mész sehová! –mondtuk kánonban Edwarddal.
Alice idegesen elmosolyodott. Szegény...végig kell néznie, amint én, a barátnője, és a testvére veszekszik. Aztán törheti a fejét, hogy kinek a pártjára álljon...
-Nem érdekelsz te felfuvalkodott vámpír! –ordibáltam- Menj csak a te kis Tanyáddal. Hol érdekel ez engem?! Tudod mit?! Itt fogok lakni, és nem fog érdekelni az sem, ha te a fejed tetején zongorázol a barátnődnek! Hidegen hagy!
- Igen?! Valóban így gondolod te kis óvodás emberkölyök? Akkor tudod mit?! Én is maradok, és Tanya is, aztán majd meglátjuk, hogy ki bírja tovább.
- Srácok...elé... – próbált volna közbeszólni Alice...sikertelenül.
- Igen te hülye vámpír?! Tudd meg, hogy én fogom tovább bírni! – mondtam.
- Majd meglátjuk kis óvodás emberkölyök – kiabált már Edward is.
Emberkölyök ... emberkölyök a szomszédod! A kezem ismét meglendült és ő ismét megfogta...de most nem puszilta meg, hanem magához rántott és megcsókolt. Igaz nem tartott soká, és amikor vége lett köszönés nélkül távozott. Én pedig elolvadtam...Alicenak kellett összekaparnia, hogy újra emberi alakom legyen.
-Mondtam, hogy nem kellene egyedül felállnod. De sajnos nem számoltam a makacsságoddal. –mosolyodott el Carlisle.
Sajnos ezzel a mondattal véget vetett pillanatnyi örömömnek, mert Edward letett az ágyra és visszalépett Tanyához. Az is megfordult már a fejemben, hogy lehet, csak Tanyával van bajom. Úgyértem...ha Edward már nem is szeret, és egy másik lányhoz vonzódik (aki nem Tanya), lehet, hogy nem lett volna ilyen...frusztráló a kettejük jelenléte. Lehet tehát, hogy csak Tanyával van bajom...ezen pedig túl kell tennem magam. Hisz Edward őt szereti... és ha már én boldogtalan vagyok, legalább ő legyen szerencsés. Ő örökké él, én meg...már csak pár évtizedig.
-Én..sajnálom. Nem akartam, csak azt hittem menni fog egyedül is...... De köszönöm Edward, hogy ... megvédtél az eséstől – „te úr isten...ilyen hülye mondat??? Pf..szép, okos vagy Bella! „- gondoltam magamban.
Edward csak biccentett egyet. Carlisle pedig...hát morcos volt egy kicsit, amiért nem hallgattam rá. De ő mondta : makacs vagyok. Olvastam a múltkor egy idézetet az interneten. Valahogy így hangzott: „ Nem leszek sem ilyen, sem olyan, mert ha ilyen vagy olyan lennék, már egyből nem én lennék!” Igen...ez valahogy igaz rám. Néha kifejezetten nehéz eset vagyok, és az is igaz, nem nagyon szeretnék...vagyis nem nagyon tudok változni. De akkor, amikor ezeken a változós dolgokon töröm az agyam, eszembe jut ez az idézet, és valahogy megnyugszom. Minden ember egy egyéniség...senki sem egyforma, így nem várhatjuk el a másiktól, hogy megváltozzon, csak azért, hogy nekünk kényelmesebb legyen. Hát igen. De persze néha jobb lenne...ha más lennék.
-Alice! –szólt Esme- Gyere kérlek, segíts Bellának. Biztosan éhes már, de a mai ebédet egy kis sétával kezdjük. Nyugi...mint az imént is mondtam csak a konyhába megyünk. –mosolygott bíztatóan.
Alice, és ő felsegítettek az ágyról. Minden szem rám szegeződött... - nem volt jó érzés, még akkor sem, ha néha szeretek a figyelem középpontjában lenni. Azonban a lábaim most nem csuklottak össze alattam, és „hallgattak” az agyam által küldött parancsokra. Nem sokkal később már az ebédlőben ültem egy kényelmes széken. Szerencsére csak Alice és Esme jött ki velem. A többiek valószínűleg a gyógyszer csodás hatását firtatták, vagy pedig Edward és Tanya jövőjét tervezgették..! Próbáltam nem az utóbbira gondolni. Valószínűleg az arcomra voltak írva az érzéseim, mert Esme mindent látott.
-Bella...ugyan már! Nem ez a legfontosabb..mármint nem az, hogy itt emészd magad a fiam miatt! Előbb gyógyulj meg, aztán ha még mindig szeretnéd magad büntetni, akkor próbáld meg újra. – mondta.
- Én...sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam nektek. Az lesz a legjobb, ha megkérem Carlisle-t, hogy vigyen haza apuhoz. Szegény..biztosan aggódik. Aztán, otthon könnyebb is lenne..nem látnám mindig azt a...szóval Tanyát és Edwardot. –fintorodtam el.
Ekkor egy fura dolgot vettem észre. Alice kérdőn pillantott Esme felé, aki megrázta a fejét alig észrevehetően.
-Vala...valami baj van? –kérdeztem megijedve.
- Nem, dehogy. –mosolygott Alice. De nem úgy, ahogyan szokott. Megijedve...rémült mosoly villant az arcán. – Csak arra gondoltam, kimehetnénk a kertbe, de Esme nem látja ezt még túl jó ötletnek.
Nem nagyon tudott hazudni. De ha nem akarja elmondani...akkor annak biztosan nyomós oka van, és...éhes is voltam. Esme éppen készen lett az instant levessel. Nagyon finom volt...! Amikor végeztem a kajával Alice szólalt meg először.
-Gyere, menjünk fel a szobádba...!
- Hová? A szobámba?? Az én szobámba?? Mit jelentsen ez?? Mondjátok el kérlek titeket! Nem szeretem, ha titkolóznak előttem, főleg ha az rólam szól. –kértem őket idegesen.
-Nos...tudom, hogy váratlanul ér...de... itt fogsz lakni nálunk. –kezdte Esme.
-Dehogy fogok! Most akarom megkérni Carlisle-t, hogy vigyen haza. Majd otthon meggyógyulok...megerősödök. –ráztam meg a fejem értetlenül. – Apu..biztosan aggódik már értem, és biztos nem egyezne bele ebbe, hogy itt lakjam nálatok. Ezenkívül én sem tartom jó ötletnek, mert Tanya és Edward...., meg lábatlankodni sem szeretnék...
- Bella..! Nyugi! –szólt Alice- Egy: nem tartasz fel bennünket semmiben sem! Kettő: Edward és Tanya most ne érdekeljen téged. Három: ....szóval...
- Az édesapád...ő... –vette át a szót Esme.
- Mi van apuval??? –kérdeztem egy kissé felemelt hanggal.
- Meghalt. –jött a hang a hátam mögül. Fagyos volt, és könyörtelen. Hátrafordultam és Edward állt ott. A szemébe néztem, de nem tudtam semmit sem kiolvasni belőle. Aztán kérdőn visszapillantottam Esmére és Alicera akik teljes együttérzéssel bólintottak.
- Nem...az nem lehet! – mondtam hitetlenkedve a könnyimmel küszködve. – Apu...ő nem hallhatott meg! Biztosan...biztosan valami félreértés. ez az egész! – ismét Edwardot néztem- Mondd már, hogy nem igaz!! – zokogtam, és éreztem, hogy őt vádolom mindenért. De nem mozdult, csak állt egy helyben és az arcomat nézte. Éreztem, ahogyan a könnyeim eláztatják a zsebkendőt, amit Alice nyújtott át. – Nem! Nem lehet igaz!!! – kiabáltam, és kirontottam az ebédlőből. Azonban nem hazafelé vettem az irányt, hanem felrohantam Edward szobájába. Magam sem tudom miért mentem oda...mintha ott biztonság várt volna. Amikor felértem becsuktam magam mögött az ajtót, a padlóra vetettem magam, és közben zokogtam.
- Mindenki elhagyott, akit szerettem... miért büntet engem ennyire az ég? Miért nem lehet normális az én életem? Miért kell ennyit szenvednem?? Mit követtem el, hogy így kell bűnhődnöm? –kérdeztem magamtól...sajnos a válasz elmaradt. Nagyon elálmosodtam..! Ám a szobában nem volt ágy, -hisz a tulajdonosa sohasem alszik- így meg kellett elégednem a padlóval. Lefeküdtem és nem sokkal később el is aludtam.
***
A hideg ébresztett fel. Valami...vagy valaki árasztotta magából. Amikor kinyitottam a szememet Edwardot pillantottam meg, ahogyan a karomat simogatja.
-Te? –csak ennyit tudtam magamból kinyögni a csodálkozástól. Közben felültem, így egy szintbe kerültem Edwarddal.
- Én! Ez elvégre az én szobám, de ha szeretnéd, megoszthatom veled...
- Mi??? Mi a fenét akarsz?? Miért kínzol engem?? – ezek a fránya miért-ek..
- Mi az, hogy mit akarok? Ez az én szobám, tehát akkor jövök be és ki, amikor csak szeretnék. És egyáltalán nem kínozlak..miért gondolod ezt? –értetlenül nézett rám.
- Valóban a te szobád, és akkor jársz ki, be amikor akarsz; de miért kezdtél el simogatni? És mi az, hogy nem kínzol? Tanyával vagy együtt, és az én karomat simogatod amikor alszom?! Szerinted ez normális, vagy mi?
- Ki mondta neked azt, hogy Tanya és én...szóval, hogy mi együtt vagyunk?
- Nem lényeges... de miért? Hazudott? Kötve hiszem. Amikor magamhoz tértem te a derekát...ott volt a kezed! –a könnyeim...nemár...megint bőgök – És, amikor bejöttél az ebédlőbe...amikor elmondtad, hogy apu...szóval, hogy ő...meghalt, akkor sem volt a hangodban semmi együttérzés, csak a képembe vágtad, és kezdjek vele azt amit akarok??!! Miért vagy velem ilyen? Egyáltalán...miért hagytál el?
- Akkor a végéről kezdeném, ha nem baj. –szólt- Azért hagytalak el, mert az hittem, úgy lesz neked a legjobb. Persze..időközben beláttam, mekkora marhaságot csináltam, hiszen ez a Kloszkovszkij is megtámadott, majdnem meghaltál...miattam! Azért jöttem vissza, hogy megvédjelek, és hogy még egyszer ne kerülj ilyen halál közeli állapotba. Aztán az apáddal kapcsolatos dolog...tudom, ott...nem voltam valami kedves hozzád (sőt), de nem tudtam tovább hallgatni Esme és Alice gondolatait és szavait, hogy miként közöljék veled, hogy meghalt. Ezért én berontottam és egy szóval elmondtam. Bocsánat, de szerintem...így sokkal kevesebbet szenvedtél....abban a pillanatban...! És ez a Tanyás úgy.. maradjunk abba, hogy törődjön mindenki a saját dolgával. – a keze megint a vállamra tévedt,onnan pedig az ujjaimra, majd vissza fel. Eközben a testemet bizsergés járta végig.
- A saját maga dolgával...rendben. Akkor most lemegyek Alicehez. –mondtam. Már álltam volna fel, amikor ő hirtelen magára húzott.
- Dehogy mész! –suttogta, és megcsókolt.
’Bella...ne engedd! Gondolj arra, hogy elhagyott, és hogy most Tanyával van együtt’-mondta az agyam, de a szívem ennek az ellenkezőjét zakatolta. A szívemre hallgattam és viszonoztam a csókját. Átöleltem az egyik kezemmel a nyakát, míg a másikkal az ingjét szerettem volna kigombolni. Azonban ő megfogta a kezem, és közben eltolt magától.
-Ez...mind szép és jó Bella, de...-kezdte
- De ha meglátja Tanya kiszalad még a világból is –fejeztem be a mondatát.
- Nem, ez nem igaz –mosolygott a kisfiús mosolyával- Csak félek, hogy ártanék neked, és azt hiszem ezt nem is szabad. Te most nagyon le vagy törve, és vigasztalásra vágysz apád miatt...ezt majd megkapod Jacob barátomtól...hiszen amikor nem voltam, akkor is vele vigasztalódtál.
- Áh...ezt nem hiszem el! Te...te csak azért vagy Tanyával, hogy engem megbüntess, hogy...amikor távol voltál én bátorkodtam Jacob társaságát felkeresni, csak azért hogy halljam a hang...
-Szóval csak ezért voltál vele? Csak ezért csókoltad meg? Akkor Kloszkovszkij? Ő mi volt?
- Nehogy már te legyél megsértődve, amikor te törted...szóval amikor te hagytál el! Amikor te fejezted be az egészet! TE és nem én! És tudod milyen volt az, hogy hónapokig csak az iskola és az otthonom között ingáztam?! Amikor mindenhol téged láttalak, és aztán hallottalak is?! Azt hittem begolyóztam! Fel tudod fogni milyen volt az?! NEM, és azért nem, mert te Tanyával mulattál, még én szenvedtem! És most engem hordasz itt el mindenféle embernek?? –huha...a volumenen lehetett volna lentebb is venni...
- Én? Mondtam rád egy rossz szót is? Csak épp kérdéseket tettem fel! Tanyáról pedig szállj már le!
Hát jó...ha ő így, én majd úgy! Az biztos, hogy nem fogok itt lakni...nem fogom ezt elviselni! Arra mérget vehet...belőlem nem fog bolondot csinálni még egyszer. –gondoltam. Felálltam, és az ajtóhoz mentem. Edward nem mozdult meg, nem szólt egy szót sem.
-Azt hiszem...itt csak is én vagyok a hibás, mert miután elhagytál bátorkodtam talpra állni. Bocsáss meg! –fintorodtam el, és a kezem már a kilincsen volt, amikor Edward megragadta a csuklóm és magához húzott.
- Fogd már fel végre, hogy csak jót akarok neked, és én még mindig szeretlek. – átkarolta a derekamat és úgy szorította testemet az övéhez, hogy már alig kaptam levegőt. Még is kellemes érzés volt, és nem szerettem volna szabadulni. A fejemet belefúrtam mellkasába, és élveztem a hideget amit teste bocsát ki. Egyik kezével az állam alá nyúlt, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Érted, hogy szeretlek?! Csak téged!
- De Tanya! –nyöszörögtem.
Erre nem szólt egy szót sem, csak megcsókolt. A csók többet ér minden szónál-ezt is a neten olvastam, és nagyon igaz...! Elhúzódtam tőle.
-De ha engem szeretsz, akkor...miért öleled őt? És miért voltál vele, amikor engem elhagytál?
- Egy pár nap...hét...esetleg hónap múlva mindent meg fogsz érteni...!
- De én most akarom megérteni!
- Azt hiszem, most még...nem lehet! –mondta, majd újra magához húzott és megcsókolt. Valószínűleg kikapcsolhatott a gondolatokba belelátás hajtóműve, mert nem vette észre, hogy Alice közeledni fog...és azt sem, hogy be fog nyitni az ajtón. Pedig Alice közeledett, és benyitott az ajtón és azt hiszem...nagyon meglepődött.
- Öhkm..- krákogott, és egy mosolyt próbált visszafojtani, amikor meglátta az én elvörösödött arcomat, és Edward meglepődött fejét- Szóval, én csak ... Bella, azért jöttem hogy berendezkedj a szobádba...de majd visszajövök később...
- Nem kell! Jó most! De...én ...szóval nem szeretnélek titeket megbántani, de nem szeretnék a terhetekre lenni, és nem szívesen látom a kedves vendégeteket sem – elfintorodtam-, ezért talán hazamennék...és apuról is gondoskodnom kell...most, hogy már ő is meghalt.. senki...úgy értem egy (vérszerinti) hozzátartozóm sem maradt, és...
- Nem kell kifogásokat keresned Bells! –szólalt meg Edward- Tanya és én holnap elköltözünk.
- Aha! –fordultam felé, és már lendítettem a kezemet, hogy felpofozom ám ő megfogta és megpuszilta. – Ne merj hozzám érni!
- De nem is tudod, hogy hová, és miért... – mondta humorosan Edward.
- Mi az, te vagy az emlékeztető?!! Nem érdekel! Már maga az a gondolat, hogy te és Tanya...egy külön házban..édes kettesben... – a szemeim lángot szórtak.
- Féltékeny vagy!
- És ha igen?! Akkor mi van?!!
- Tudjátok skacok, én inkább elmegyek és beszéljétek meg.. –szólalt meg Alice.
- Nem mész sehová! –mondtuk kánonban Edwarddal.
Alice idegesen elmosolyodott. Szegény...végig kell néznie, amint én, a barátnője, és a testvére veszekszik. Aztán törheti a fejét, hogy kinek a pártjára álljon...
-Nem érdekelsz te felfuvalkodott vámpír! –ordibáltam- Menj csak a te kis Tanyáddal. Hol érdekel ez engem?! Tudod mit?! Itt fogok lakni, és nem fog érdekelni az sem, ha te a fejed tetején zongorázol a barátnődnek! Hidegen hagy!
- Igen?! Valóban így gondolod te kis óvodás emberkölyök? Akkor tudod mit?! Én is maradok, és Tanya is, aztán majd meglátjuk, hogy ki bírja tovább.
- Srácok...elé... – próbált volna közbeszólni Alice...sikertelenül.
- Igen te hülye vámpír?! Tudd meg, hogy én fogom tovább bírni! – mondtam.
- Majd meglátjuk kis óvodás emberkölyök – kiabált már Edward is.
Emberkölyök ... emberkölyök a szomszédod! A kezem ismét meglendült és ő ismét megfogta...de most nem puszilta meg, hanem magához rántott és megcsókolt. Igaz nem tartott soká, és amikor vége lett köszönés nélkül távozott. Én pedig elolvadtam...Alicenak kellett összekaparnia, hogy újra emberi alakom legyen.
MÉGMÉGMÉG!!!Ez előtt sokkal hamarabb volt frissss...!!!valahogy ki kell gyógyulnod az alkotói válságodból.....!!!Cupp(L) Ui.:Nagyon tetszett!
VálaszTörlésigen meg meg meg meg!!!annyira jo es meg meg is tudtal siratattni:D:D:nah jo mintha ez olyan dolog lenne h ki kell kurtoljem a vilagbol de akkor is annyira joooo!!!!!!imadommmm:D:D:Dpusziii,evelyn:*:*:*
VálaszTörlés