Az idegen

Éreztem, hogy Jacob engem néz. Talán nem kéne becsapnom. Igen…nem kéne megbántanom a legjobb barátom, csak azért, hogy azt higgye a szívem egy pillanatra is, hogy boldog vagyok, mert van aki szeret és ezt a valakit én is ugyanúgy szeretem. Hisz ez nem igaz. Az én szívem darabokra tört…nincs többé.

-Bella, mit szólnál ha a ma este nálunk aludnál? –kérdezte hirtelen Jacob.

Nem vettem róla tudomást, hogy hozzám szólt. Gondolataimba merültem. Hiányzik Edward. Csak őt szeretem. És a legszörnyűbb az, hogy ő azt hiszi, most, hogy elhagyott jót tett velem, de nagyon téved. És nem tudom neki elmondani. Küldjek neki egy levelet? Hogyan? Hisz valószínűleg nem is bejelentett lakos. A mobilját a szobámban hagyta, hisz a minap fel akartam hívni, és a fiókomban szólt meg a kis Samsung. Miért kellett elhagynod Edward? Miért? Mindig csak a miért és Efward járt a fejemben. Nem leszek már sohasem boldog.

- Hé Bells, jól vagy? Megálljunk pihenni? –nyugtalankodott Jacob.

- Nem kell, nincs semmi bajom.

- Rosszul hazudsz. Mi a baj drágám?

Éreztem, hogy a könnyek megint az ismeretlen felé veszik az irányt. Nem tudtam megszólalni.

- Edward ugye?! –Jacob a kormányt olyan erősen kezdte szorítani, hogy az ujjai kifehéredtek –Én megmondtam neki, hogy ezzel csak ártani fog neked, de az a ….

- Te tudtad? Te tudtad, hogy mire készül, és nem mondtad nekem el? –kikapcsoltam a biztonsági övemet, és a barátom felé fordultam. – Hogy tehetted ezt? Hiszen te tudtad igazán mit jelent nekem! Hogy voltál képes becsapni??

Nem szólalt meg. Próbált a vezetésre koncentrálni. Tudta, hogy ha leáll velem vitázni, akkor egy mély árokban fogunk kikötni.

- Hozzád beszélek! Válaszolj már! Hallod Jacob?! – ordibáltam a kocsiba.

- Nem szeretném, ha az egyik árokba kötnénk ki, szóval legyél csendben, aztán ha hazaértünk megbeszéljük! –nyugtatott.

- Állj meg! – Láthatóan elengedte a füle mellett a felszólításomat- Most! Húzódj félre, és állítsd meg a kocsit!

- Rendben Bella, te akartad! –félrehúzódott a kocsival. Amikor megállt elengedte a kormányt, egyik kezével a derekamat karolta át és közben magához húzott, míg a másikkal megfogta a nyakam, és megcsókolt. Azonban nem felejtettem. Ellöktem magamtól.

- Ide figyelj Jacob! Velem nem szórakozol többet te sem, és semelyik hímnemű társad sem! Megértetted?! Fel tudod fogni mit tettél? Összetörted a szívemet! –ordibáltam.

- Még hogy én törtem össze? Én hagytalak el? Nem! Én csak nem szegtem meg az ígéretemet! –szólt.

- Kinek tettél te ígéretet, és micsodát?

- Edwardnak ígértem meg azt, hogy nem mondom el neked a titkát. Azt mondta, így lesz neked a legjobb. És bevallom, örülök neki, hogy elhúzott Forksból. Utálom! És te meg szeretted. Elrabolt tőlem! Tudod mennyire gyűlöltem, amikor együtt láttalak titeket? – már ő is ordibált.

A két szemébe néztem, de csak haragot, indulatot láttam. Örül neki, hogy nincs velem? Örül neki, hogy összetörte a szívem?

- Te nem is voltál sohasem a barátom. Csak kihasználtál…- mondtam immár lassan és épphogy hallhatóan.

- Félreérted!

- Nem, nem hiszem. Azt hiszem az lesz a legjobb ha kiszállok. A kocsit meg majd elhozza apu, de természetesen kifizetem a munkádat. – kinyitottam az ajtót és kiszálltam az autóból. Időközben odakint szakadt az eső.

- Ne csináld már Bella! Én…én szeretlek téged! Maradj itt légy szíves. Hiszem, hogy meg tudjuk beszélni ezt a dolgot! –kérlelt.

- Szia Jacob. Azt hiszem, az a legjobb ha hazamész! Nem kell tovább játszanod magad!

- És elmondanád, hogy te hogy a csudába jutsz haza? –mosolygott a kisfiús mosolyával.

- Szerencsére alig kell gyalogolni. Még nem jutottunk olyan messzire. –jelentettem ki.

- Ha neked 9 kilométer semmi, akkor áldásom rá. Isten veled Bella.- azzal becsukta az ajtót, és elhajtott.

Szép. Egy baráttal kevesebb. De nem kellett volna minden felelőséget Jacob nyakába varrni. Noha ha ezt nem teszem meg, talán sohasem tudom meg, hogy mit is gondol Edwardról, és erről a szörnyű helyzetről. De most szakad az eső, és ahogy Jacob mondta 9 km-t kell gyalogolnom. Jó, ha hazaérek 6 órára. Alice segítségére nem számíthatok, hiszen ő nem látja a sorsom.

- Edward?! Hallasz?! Szeretlek!! –kiáltottam, ahogy a torkomon kifért az ég felé. Vártam a választ, de nem jött. Zokogásban törtem ki, és leroskadtam az útra. Már úgyis el voltam ázva, nem számított. Milyen lenne itt meghalni? A semmi közepén…ahol még a madár se jár? Miért nincs velem Edward? Miért hagyott egyedül?

- Miért??? –kiáltottam ismét. Ám erre a kérdésemre választ kaptam.

- Azért, mert esik az eső, és mert hideg van. Na meg persze ilyen gyönyörű lányt itt hagyni magában az erdőben, nem lenne szép dolog. – mondta barátságosan egy kedves hang. Kísértetiesen hasonlított az Edwardéra.

- Edward? Te vagy az? –kérdeztem hitetlenkedve.

- Öh..igen, így hívnak, de nem hiszem, hogy ismerjük egymást, ezért biztosan nem rám számítottál. –nevetett a fiú. – De ezt folytassuk a kocsiban. Gyere..- és felsegített a fölről. Kezét a derekam köré fonta és az autójához vezetett. Beültetett az anyósülésre, ő pedig pillanatokon belül a másik oldalon termett.

- Nos, elárulod a neved? –kérdezte egy kisfiús mosoly kíséretében.

A hangja, mint az Edwardé. A szeme is ugyanolyan szép aranybarna, és a szája…istenem a szája de gyönyörű. És a bőre, napsütötte. Talán csak ebben tért el Edward gyönyörű külsejétől.

- Hahó, jól vagy? –kérdezte az idegen.

- Persze. Szóval, izé…mit kérdeztél? – kérdeztem meg. Éreztem ahogy az arcomba szökik a vér.
A fiú csak mosolygott.

- Azt kérdeztem, hogy mi a neved?

- Ja, persze. A nevem Isabella. De minden barátom Bellának szólít.

- És, én lehetek a barátod? –kérdezte huncut mosollyal. Azonban észrevette, hogy nem tudok mit kinyögni erre a kérdésre, szóval folytatta. – Ezt igennek veszem. Az én nevem Edward. Elmondtam az előbb, de lehet, hogy nem figyeltél, és nem szeretnék illetlen lenni. Szóval…merre laksz?

- Én…én Forksban lakom apuval. – néztem még mindig az arcát.

- Tehát Forksban. Ez csodás mert én is. Ugye te is a forksi gimibe jársz?

- Igen. – a szemem az arcáról lefelé kezdett vándorolni. Beleharaptam az ajkamba. Valószínűleg észrevette, mert egy cuki mosolyt villantott fel. Aztán hirtelen levetette a felsőrészét, és nekem nyújtotta.

- Picit vizes lett, amikor behoztalak, de azért még mindig jobb mint a tied. Vedd fel nyugottan, addig én kimegyek, és bezárom a csomagtartót. -szólt.

- Rendben. De hát… megfázol!

- Ugyan már. Én jobban aggódok érted, mert te…-itt elhallgatott és kiszállt a kocsiból.

Uramisten milyen jól néz ki. De haladj Bella! A csomagtartót csak egy perc bezárni…A csomagtartó be van zárva. Szegény fiú, csak azért fagyoskodik odakinn, hogy én fel bírjam venni az ő felsőrészét. Gyorsan kibújtam az én vizes gönceimből. Amikor belebújtam a pólójába megéreztem a finom parfümillatot. Nem sokáig tudtam azonban élvezni, mert beszállt a kocsiba. Bőrig ázott.

Alice

Egész este esett az eső. Mintha sírtak volna a felhők. Mintha még a természet is együtt érzett volna velem. Elveszettem azt az embert, akit tiszta szívből szerettem. Azt mondta azért, mert az én szívem dobogott, vér folyt az ereimben, és ez kívánatos, de fájdalmas érzés is volt számára. Ennek ellenére, én úgy éreztem, hogy szeret engem, ugyanúgy, ahogyan én őt, és együtt majd le tudjuk küzdeni ezt a kínzó dolgot. Valószínűleg tévedtem, mint oly sokszor már az életemben. Elköltözött a Föld nevezetű bolygó másik felére, Berlinbe. Az azonban vigasztal, hogy lehet, hogy neki így jobb lesz, és rá fog találni a boldogságra. Lehet, hogy én nem voltam neki elég jó. Fel kéne már kelnem, és nem rágódni a múlton, hisz Edward megmondta, hogy sohasem fog visszajönni. Ezenkívül apu is már biztosan elment dolgozni, tehát ki kéne takarítanom, ebédet kellene főznöm, és Billyt is meg kéne látogatnom. Úgy kéne viselkednem tehát, mint egy normális embernek, mint akinek nincs összetörve a szíve. Lehetetlen. De ha nem kapom magam össze, akkor apu el fog küldeni anyuhoz, és azt nem élném túl. Itt Forks-ban legalább emlékezni tudok a szép időkre, amikor még itt volt velem. Amikor még meg voltak a szívem darabjai. Nehéz lesz, de meg kell próbálnom.
Felkeltem az ágyból és lementem a konyhába. Megittam egy pohár vizet, és közben éreztem, hogy könnyek folynak végig az arcomon. Hiányzik. Nem tudok ellene mit tenni, de érzem, hogy soha többet nem leszek boldog, és nem tudok talpra állni. Nélküle nem. A gondolataimat a csengő szakította félbe. Apának vettem karácsonyra, mert az öreg a kopogást nem mindig hallotta meg. De ezzel a szerkentyűvel meg az volt a baj, hogy iszonyú hangos volt. Gyorsan összekötöttem magamon a fürdőköpenyt -mert ebben szerettem lenni reggelente is- és az ajtóhoz siettem.

-Hé Bella. Szia! Rég láttalak! Hogy vagy mostanság? Hol van Edward, ilyenkor már itt szokott lenni?! -üdvözölt Jacob, ezzel felszakítva lejegelt lelki sebeimet.

-Hali Jacob. Nincs semmi különös, de gondolom inkább bejönnél a nappaliba -tereltem a szót.
-Kedves vagy Bells. Ezért szeretlek! -halványan elmosolyodott, és bejött az ajtón. - Na mesélj! Hol van Edward, az öreg barátom?

-Nem a barátod. Ha jól tudom, utáljátok egymást. És ő nem fog többet idejönni.

Jacob nem szólt semmit, de tudtam összeállt neki a kép. Csak az arcomat fürkészte. Én pedig éreztem, hogy a könnyek megint elindulnak a kanyaros útjukon. Jacob fölállt, és megölelt. Jól esett. De tudtam, hogy neki ez az ölelés valami újnak a kezdete lehet, ezért elhúzódtam tőlem. Nem szerettem volna megbántani, hisz jó barátom volt. De csak barátom. Noha Edward sokat célozgatott rá, hogy én és Jacob jól mutatnák együtt, de én erre sohasem gondoltam komolyan. Meg sem fordult a fejemben.

-Ne haragudj Bella. Amint látom, megint túl messzire mentem. Értsd meg, én csak próbálok neked segíteni, mert nem szeretném ha összeomolnál. -nézett a szemeimbe Jacob.
Nem tudtam mit válaszolhatnék erre. Amikor már meg tudtam volna szólalni megcsókolt. Elhúzódtam, erre ő szorosan magához ölelt, és azt vettem észre, hogy szinte akaratlanul is beletúrok a hajába, és én is csókolom. De eközben meghallottam Edward hangját. Azt mondta, ő mindig is tudta, hogy szeretem Jacobot. És azt is sejtette, hogy mi ketten boldogok lehetnék. Közölte, hogy így, hogy mi összejöttünk semmi esély rá, hogy ő visszajön hozzám. Ezután ellöktem magam Jacobtól. Nekem nem kell más, csak Edward, és nem is értettem, hogy mi ütött belém, amikor viszonoztam a csókot. Kirohantam a konyhába, felfogtam egy kést, és gondolkoztam, hogy hogy ölhetném meg magam.

-Tedd le azt a kést Bella drágám! Nem bírnám elviselni, ha valami bajod lenne. Ha meghalnál én is meghalnék! Ne kockáztasd az életedet. Légy boldog!

Ekkor aztán megértettem. Ha hallani szeretném legalább a hangját, olyat kell csinálnom ami őt bosszantja. Gondolkozni kezdtem mik azok a dolgok, amiket ő nem szeretet. A vezetési technikám. Szuper! Csak az a baj, hogy rossz a kocsim. A fene egye meg! De várjunk...Jacob megcsinálná ha megkérném rá. De hisz most csókolóztunk. Edward hangja, vagy Jacob?!

-Hé Jacob! Figyelj, szóval nem is tudom, hogy hol kezdjem, de lenne egy kérésem.
-Mondd Bells, neked mindent. -szólt.

-Nos el szeretnék menni a többiekkel holnap vásárolni. De rossz a kocsim. Nem szereled meg velem?

Viccesnek találta a mondanivalóm, mert szélesen mosolygott.

-Drága Bells. Te és a vásárlás? Rosszat sejtek, hisz te nem is szeretsz vásárolni. A másik: ha te kocsit szerelsz, hát leugrom a legmagasabb szikláról!

Szikláról való ugrálás? Felveszem a terveim közé.

-Ugyan már Jacob. Én is változhatok. És a kocsiszerelést rád bízhatom, de akkor is ott szeretnék lenni, amikor ügyködsz vele.

-Rendben. Akkor öltözz fel, és indulunk.

-Indulunk? Hová? -kérdeztem.

-Ugye nem gondoltad, hogy itt szerelem meg?! -nézett rám huncutul elmosolyodva- Kellenek a szerszámaim, és nem húzom el őket ide. Elmegyünk hozzánk. Ha jól tudom Billy-vel úgyis találkozni szerettél volna.

-Igazából miattad mentem volna Billy-hez. Beszélni szerettem volna veled, mert már rég találkoztunk. De apu mostanában nem enged különösebben semmiféle hím nemű alakhoz, aki korban hozzám illő lenne, így a dolgot Billy-re kentem.

Jacob elmosolyodott.

-Tudtam én. Na jó, öltözz, mennünk kéne. -mondta.

-Oké. Egy pillanat, felöltözöm. Addig, igyál, egyél, olvass újságot...szóval érezd otthon magad!
Felszaladtam a lépcsőn, berohantam a szobámba. Megdöbbentem. Alice-t láttam magam előtt.

-Szia Bells! -hallottam csilingelő hagját.

-Alice? Komolyan te vagy az? Hát nem mentél el? -ugrottam a nyakába, és megpusziltam.

-Nos Bella, van egy jó, és egy rossz hírem. A jó az, hogy én még maradok egy, vagy két napot. A rossz az, hogy tudom miben mesterkedsz. És ismerem Edwardot is. Ha valamelyikőtöknek valami baja esik, én megőrülök. Ne keresd a bajt Bella.

Hitetlenül néztem rá. Az én szeretett Alice-m ilyet mondott volna? Mi lett vele? Mindig mellém állt, támogatott, most meg, megtámad.

-Tudom mit érzel! De azzal, hogy bajba sodrod magad, és így Edwardot is, nem érsz el semmit. -fokozatosan halkult a hangja.

-Edwardot hogyan sodorhatnám bajba? Hiszen elhagyott. Nem kellettem neki! És még én vagyok a nemtörődöm? Hiszen én meghalok, úgy szeretem, ő meg, már azt sem tudja, hogy létezem! Nem tudhatod milyen érzés ez. - mondtam a fogaim között.

-Jaj Bella. Te annyi mindent nem tudsz, ez ...

-Hogy tudnék valamit is, amikor sosem mondtatok el nekem semmit! Amikor én mindig csak egy ember voltam!

-Mi ütött beléd? Te is tudod, hogy ez nem igaz! Amit lehetett mindent elmondtunk neked, igazi családtag vagy! Én csak figyelmeztetni akarlak, hogy ez az út, amit most jársz, nem vezet semmi jóhoz! Belehalhatsz, és Edward is! Térj már észhez! -szidott Alice.

-Csak ezt az utat tudom egyedül járni! -kezdtem el megint a sírást.-Edward nélkül én nem tudok létezni! Szeretem, hiányzik, megőrülök nélküle!

Alice odajött hozzám, megölelt, és nyomott egy puszit az arcomra.

-Ne legyél ilyen! Edward szeret téged, csak nem akart bajba sodorni. -mondta.
A könnyeim potyogtam a szememből, alig láttam már valamit. Megszólalni nem tudtam, a hangszalagjaim valószínűleg felmondták a szolgálatot egy időre. Minden bajom volt. Ha Alice nem fog elég erősen, biztos összeestem volna. Pár percig álltunk így, aztán Alice végre megtörte a kínos csöndet.

-Komolyan mondtam ám, amit az előbb megpróbáltam megértetni veled. Nem kell bajba sodornod magad. Tudom miért akarod ezt csinálni, de csakhogy halld a testvérem hangját...-elfintorodott.

-De én szeretem, imádom a testvéredet. Ő elhagyott, legalább a hangja had maradjon meg az emlékeimben.... Ó te jó ég! Jacob! Elfelejtettem. Szegény, már minden baja lehet. Én hülye...!

-Semmi vész Bella. Jacob elment.

-Mit mondasz? Ő is itt hagyott?! Ilyen reménytelen eset vagyok? Mit vétettem? Alice, mondj már valamit! -ordibáltam.

De Alice csak ült, és nézett a semmibe. Valószínűleg látomása volt, de ez a legkevésbé sem érdekelt abban a pillanatban.

-Bocsi Bella, de Edward...szóval ő...-kezdte kicsit később.

-Nyögd már ki, hogy mi van vele! -ripakodtam rá.

-Nyugodj meg, semmi vészes, csak elment Tanya-hoz.-mondta.

-Ó, Tanya. Hogy odament...hát persze...ez természetes...érthető... -motyogtam leszegett fejjel magam elé.

-Jaj ne haragudj, nem kellett volna elmondanom, csak tudod, ő rád gondolt, és én meg itt vagyok veled, és...ne haragudj rám! -kérlelt.

Odasétáltam az ablakhoz, kinyitottam, kiszagoltam a levegőbe és a gondolataimba mélyedtem. Sem én, sem Alice nem szóltunk egymáshoz. Rájöttem, hogy miért hagyott el Edward, és arra is, hogy ki az a nő, aki megfelel neki. Fájt, főleg az, hogy Tanya az a lány, akiben meglátta az igazit. Elgondolkodtam azon, hogy szeretném e még hallani azt a hangot, ami olyan kedves számomra, hogy még az életemet is odaadnám érte, és persze mindig arra jutottam, hogy muszáj hallanom, mert nélküle meghalok. Alice aztán megszólalt.

- Figyelj Bella. Jacob elvitte a kocsidat, és csak azért nem várt meg, mert telefonált Billy, hogy találtak egy lelőtt farkast a rezervátumon belül. Tudod, ott védettek a farkasok, és persze minden más állat is. Szóval rá ne haragudj. Találsz majd egy cetlit az asztalon is, csak gondoltam szólok előre, mielőtt még felforrna az agyvized, és Jacob meggyilkolásán gondolkoznál.

-Oké. De most nem érdekelnek az állatok. Nem érdekel a rezervátum sem. Még a kocsim sem! Edward és Tanya, Tanya és Edward. Miért pont Tanya? -leroskadtam a földre.

-Ne légy ilyen! Értsd már meg, hogy a testvérem téged szeret! Kelj fel a földről!

-Hagyjál! Ha engem szeretne, itt lenne, és nem Tanyánál. Ha engem szeretne sosem hagyott volna el! -zokogtam, de közben felkeltem a földről és leültem az ágyamra.

-Majd megérted egy kis idő múlva. Ne haragudj, de most el kell mennem egy kis időre. Túl szomjas vagyok. De mit szólnál hozzá, ha este átjönnék egy kicsit?

-Persze, menj csak, és nyugodtan átjöhetsz! De ha megkérhetlek az ablakon át. Apu nem tudja, hogy te itt maradtál.

-Oké. Akkor este! Addig is fel a fejjel! Szia Bella. -ezek után az ablakhoz lépett és kiugrott.
Felöltöztem. Egy farmert, és egy kék pólót húztam magamra. Aztán kitakarítottam a szobámat, de minden másodpercben Edward és Tanya jutott az eszembe. Mérgelődtem, zokogtam, de nem lett jobb. Betettem a szennyest a mosógépbe, közben elkezdtem csinálni az ebédet. Amikor végzett a gép, kiszedtem a ruhát, kiteregettem, és nem sokkal később a kaja is készen volt. A ház ragyogott, vagyis jobb állapotban volt, mint szokott lenni. Arra gondoltam, hogy lemegyek a rezervátumba, és megnézem, hogyan halad Jacob.

-Jacob, Jacob, Jacob- suttogtam a nevét.-Edward és Tanya, Bella és Jacob. Hmm...

A gondolataim folytatásának a telefoncsörgés vetett végett.

-Igen? -vettem fel a kagylót.

-Szia Bells! Jacob vagyok. Kész a kocsid. De nem szívesen adom oda ingyen. -nevetett- Mi lenne, ha elmennék érted, és lejönnél ide hozzánk, vagyis...hozzám?

Edward és Tanya, Bella és Jacob gondoltam megint magamban. A válasz gyors volt.

-Szia Jacob! De örülök, hogy felhívtál. Épp rád gondoltam, meg a kocsimra. Jó ötlet. Úgy is unatkozok. Szóval, eljönnél értem?

-Ez nem kérdés kedvesem. Akkor 10 perc és ott vagyok. Szia Bells.

-Oké. Várlak. Szia Jacob!

Letettem a telefont. Felrohantam a szobámban, tettem magamra egy kis parfümöt, bezártam az ablakot, majd lerohantam a nappaliba, összefogadtam a hajam lófarokba, felhúztam a cipőmet, és kabátot vettem. Aztán kimentem, megkerestem a pótkulcsot, és bezártam az ajtót. Amikor végeztem Jacob már a kapuban ácsorgott.

-Héj Bells, jó hogy újra látlak. -mosolygott.

-Szia Jacob. -és a nyakába vetettem magam.- Na mehetünk?

-Hú, hát persze! Gyere, szállj be a kocsiba.

Beszálltunk mind a ketten. Ő mosolygott, én pedig próbáltam nem Edwardra és Tanyára gondolni. Próbáltam mosolyogni, és csak Jacobra figyelni.