Különleges Bella

Láttam a testem. Ott feküdtem az ágyamon, a Cullen házban. Meghaltam? Nem, az nem lehet...nekem Edwarddal kell maradnom. Végre, amikor már minden jól megy közöttünk, akkor nem dobhatom csak úgy fel a talpamat. Ha meghaltam volna, akkor nem látnám a körülöttem állókat, nem látnám saját magamat sem. Akkor nem érzékelnék semmit sem, és valószínűleg a testem is a föld alatt lenne.

-Kislányom! –hallottam meg apám hangját, a lelkem (?) háta mögül. – Kislányom!

- Apu?! Te vagy az? Hogyan..nem értem, te..te már meghaltál! – formáltam az ajkamat, azonban a hangomat nem hallottam. De apám válaszolt, így arra következtettem valamiféle baj lehet velem. Előfordult már többször, hogy nem „működöm” tökéletesen.

- Valóban meghaltam, és most te is itt vagy mellettem. Miért Bella? Miért?

- Én...én nem tudom apu. De én nem akarok meghalni. Szeretem Edwardot és fele szeretnék lenni, vele szeretnék...megöregedni. –bámultam rá.

- Akkor mire vársz még? Miért nem mész vissza?

- Nem tudok, vagyis nem tudom, hogy hogyan kell.

- Bella, ha vissza szeretnél igazából menni, sikerülni fog. Ezt nem lehet megtanulni,de megtanítani sem. Ha meglehetne, rég nem lennének halott emberek...és nem fájna a halál.

- Ezek szerint én meghaltam? Most hol vagyunk? – faggattam.

- Igen kislányom meghaltál, de ha akarsz vissza tudsz menni oda, hozzájuk –mutatott a hátam mögé- Nem nagy ördöngösség hidd el...bár én nem tudtam megcsinálni, azonban érzem, hogy te képes vagy rá. – kis szünetet tartott, majd folytatta – Most hol vagyunk? Nehéz lenne megmondani.. Amikor én meghaltam, ugyanezt láttam amit te most. Egészen máshogy kezdtem érzékelni a dolgokat. Nekem is megvolt ez a lehetőségem, mint most neked, de én nem éltem vele – zavartam mosolygott-, pedig érted megérte volna. De már nincs visszaút. Igyekezz Bella, nehogy itt ragadj te is. Abba belehalnék. –elnevette magát – Már nem.. de azért nem bírnám elviselni, hogy te is itt vagy velem, noha nagyon szeretlek, de...

- Értem apu. – szóltam közbe – Elmondanád, hogyan kell innen ... kijutni?

- Akard, és sikerülni fog. – mosolyogott rám.

- Köszönöm apu! Szeretlek! – szóltam, majd koncentrálni kezdtem.

Arra gondoltam, mennyire szeretem Edwardot, a többi Cullent, és hogy mellettük akarok lenni...örökké. Tudtam, hogy amit Alice lát, az egyszer úgy is be fog következni. Látta, hogy vámpír vagyok, tehát azzá fogok válni. Ha sikerülni kijutnom ebből a burokból...

Fájdalom hasított az egész testembe. Próbáltam kinyitni a szemeimet, de mintha mázsás súlyok nyomták volna a szemhéjamat. Azonban egy valaminek örültem: hallottam Carlisle hangját. Ugyan még távolinak tűnt, mégis jó érzéssel öntött el. Azonban a fájdalmaim kezdtek elviselhetetlenné válni. Olyan érzés volt, mintha belülről meggyújtották volna az embert. Égett a belsőm...a testem hánykolódott. Majd egy szúrást éreztem a karomban, és nem sokkal ezután kissé enyhült a fájdalom.

-Nem sokára magához tér...de ne menjetek közel hozzá – hallottam meg Carlisle fenyegető hangját. Nem volt már olyan távoli, mint pár perccel ezelőtt.

- Renben. –mintha Esme lett volna, de az is lehet, hogy Rosalie hangja ütötte meg a fülemet. – Edward? Hol van Edward?

- Kiment a kertbe. Azt hiszem jobb lenne, ha szólnátok neki. Lehet szeretné látni, amint Bella kinyitja a szemeit. – megint Carlisle.

- Biztos vagy benne? Lelkiismeret furdalása lesz, amiért ezt tette vele. – éreztem, hogy Rosalie hangjában megvetés bujkál. – Szerintem nem kéne erőltetni. Edward amúgy is elmondta a tervét, és én ebben teljes mértékben támogatni fogom!

-Rosalie! Szólj a testvérednek!

’Miféle terv? Miért ilyen ellenséges Rosalie? Persze, sohasem kedveltük egymást, de ez akkor sem fair velem szemben.’ – gondoltam. – ’Jobb lenne kinyitnom a szemeimet, és végre megtudni, hogy mi történt velem..’

-Jaj...-kezdtem- jaj a fény! Ne világítsatok a szemembe! Fáj..

- Bella! Hogy érzed magad?

- Carlisle, kapcsoljátok le a lámpát, nem tudom kinyitni a szemem. Nagyon fáj itt benn, olyan...mintha égne. Adj valamit ellene.

- Nemsokára el fog múlni. Sajnos nem adhatok több gyógyszert neked. Már csak pár perc. Hagyd csukva a szemeidet, hidd el jobb lesz akkor kinyitni őket, amikor az égető érzés elmúlt. De kérlek, Bella, beszélj hozzám, nem szabad újra elveszítened az eszméletedet! – kérlelt a férfi.

- Megpróbálom, de nagyon nehéz beszélni! Hol van Edward?

- Nemsokára itt lesz, nyugodj meg! –válaszolt Carlisle.

- Bocsáss meg, de... nem tudok tovább ébren maradni.. – és elaludtam.

***

-Bella, egyetlenem! Kérlek, ébredj fel! –hallottam a számomra legkedvesebb hangot, az Edwardét.

- Ed..Edward! – nyögtem ki nagy nehezen.

- Bocsáss meg nekem! Könyörgöm, bocsáss meg nekem, és éld túl ezt az egészet! Nélküled nem tudok létezni!- a hangja remegett. Még soha nem hallottam így beszélni Edwardot. Mi történhetett?

- Fel...fel szeretnék kelni! –kérleltem.

- Nem hiszem, hogy túl jó ötlet. Még a szemedet sem tudod kinyitni...-emlékeztetett.

- Mindjárt, menni fog az! ÉS utána fel fogok kelni! – próbáltam kinyitni a szemeimet, de nem akart sikerülni. – Nem vagyok olyan ember, aki az első kudarc után feladja. Mindjárt jó lesz! – biztattam magam hangosan. Megkíséreltem még egyszer kinyitni a szemeimet, sikerült! A látvány meghökkentő volt. Minden apró részletet láttam, olyan színeket észleltem, melyeket eddigi életem folyamán sohasem. – Ez meg mi?

- Hát...-Edward beleharapott az ajkába. –Ez tudod én, akkor amikor mi együtt voltunk nem bírtam magamon uralkodni és...megharaptalak. Kérlek bocsáss meg, nem akartam, hidd el..csak az illatod, a látványod, és a környezet! Sajnálom Bella, kérlek bocsáss meg nekem!

- Komolyan? Végre megharaptál? Hát ez csodálatos! Köszönöm! – próbáltam megölelni, de ő elhúzódott.

- Egy önző vadállat lettem. Csak elbúcsúzni jöttem...nem tudnék a szemedbe nézni, elmegyek.

- Mi? Miért? Én örülök ennek! Amint látod, semmi bajom...nem vagyok vérengző vadállat, még a vért sem kívánom – nagyot nyeltem, éreztem, ahogyan a torkom újra égni kezd. Odakaptam a kezemmel, és próbáltam tovább beszélni, de nem működött...fájt, égetett belülről valami.

- Nem kívánod mi?! Tudod Bella, ilyen érzés, ha szomjas vagy! Fájdalmat okoztam neked, nem maradhatok tovább.

- De ha magamra hagysz, attól még ugyanilyen maradok. Edward kérlek. Én boldog vagyok, hogy végre közétek tartozom. Az, hogy fáj a torkom...

- Éget...-helyesbített.

- Rendben, akkor éget, attól én boldog vagyok. El sem tudtam képzelni, hogy ti így látjátok a világot. Csodálatos. Ne érezz e miatt lelkiismeret furdalást,mert én örülök neki, hogy vámpírrá tettél. Ne menj el...nem tudok nélküled élni. –néztem a szemébe. Nem láttam benne tűzet, szenvedélyt, szerelmet sem.

- Már eldöntöttem. Nem maradok. Nem maradhatok. Nem tudnék a szemedbe nézni, tönkretettem az életedet! Egy vadállatot fabrikáltam belőled.

- De én szeretlek, és te...te szeretsz engem Edward? – kérdeztem.

- Én...- a plafonra, majd a padlóra nézett, de a tekintetemet kerülte. Időközben felálltam az ágyról..magam is megdöbbentem milyen gyorsan múlt el a fájdalom, és milyen gyorsan nyerem vissza az irányítást a testem fölött. Mintha mi sem történt volna. – Tudod Bella, a régi érzések már elmúltak, nagyon régen elmúltak.

- Mit akarsz ezzel mondani? Azt, hogy már...hogy már nem érzel irántam semmit sem?

- Pontosan. –válaszolt röviden, tömören.

- Ez...mégis mikor akartad közölni , hogy már csak játszol velem, és kihasználsz? – kiabáltam. – Az a bizonyos éjszaka számodra nem jelentett semmit sem? Csak egy jó szórakozás volt? Ezért akarsz elmenni, igaz?! Azt mondtad, örökké fogsz szeretni, sohasem fogsz elhagyni. Most mind a kettő dolog bekövetkezik. Miért Edward? Miért?

- Az érzések ellen én sem tehetek semmit sem. Én is szerethetek valakit, de ez szeretet, jelen esetben szerelem, ugyanúgy elmúlhat mint egy embernél. Sajnálom. – mondta egyhangúan.

- Hát tudod mit Edward Cullen? Szórakozz mással, engem pedig hagyj örökre békén! Nincs rád szükségem! Gyűlöllek! De azért köszönöm, hogy megharaptál...ez sokat jelentett nekem. Azt hittem, hogy örökre boldog lehetek, de úgy néz ki, épp az ellenkezője válik valóra. Majd jobb lesz. – a hangom akadozott, vártam, hogy könnyeim kicsordulnak, de nem akartak. Eszembe jutott, hogy nekem nincsenek is könnyeim....gúnyosan mosolyodtam el.

- Igen, valószínűleg mind a kettőnknek jobb lesz! Viszlát Bella, köszönök neked mindent! – én csak bólintottam. Kiment a szobából..magamra hagyott a bánatommal.

’ Hát ennyi. Újra elment, de érzem ez alkalommal nem fog visszajönni. Soha többé. Miért mondta azt, hogy örökké velem marad, ha a legnehezebb pillanatban hagy el?! Miért nem szeret már, mit csináltam rosszul?’ –ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, és én egyikre sem tudtam a választ. Az ágyra roskadtam, a torkom már iszonyatosan égett..mégsem tettem ellene semmit sem. Azt vártam, hogy ez a tűz, belülről fog felemészteni.
’Milyen szép is lenne, ha tényleg megölne..’-ábrándoztam a plafont bámulva.

-Bella! –hallottam meg Alice csilingelő hangját.- Hát végre felébredtél! –lefeküdt mellém az ágyra, és megpuszilt.

- Hurrá. –préseltem ki magamból ezt a rövidke kis szót tele fájdalommal, és iróniával.

- Hurrá?! Azt hittem valami nagy bulit csapunk ennek a napnak a tiszteletére...

- Mi? Miért bulizzak? Semmi okom sincs rá.

- Te lüke. –kezdte.- Hát végre vámpír lettél! Ezt akartad mióta is?! Már vagy egy éve, és most beteljesült!

- Ja. Edward meg elhagyott. Akkor mos örüljek?

- Mit zagyválsz itt össze?! – nézett rám hitetlenül.

- Amit hallottál. Edward elment. Elárulta, hogy már régóta nem szeret, és most meg nem bírna a szemembe nézni, amiért vámpírrá változtatott. Túl sok ez neki...

- Hogy nem szeret?? Az nem lehet! Valamit nagyon félreérthettél!

- Alice! Nem értettem félre semmit sem! Nagyon jó a hallásom is, nem csak a látásom lett tökéletes. De ne beszéljünk a testvéredről. Mondd csak, én miért ’épültem’ fel ilyen hamar? Úgy értem... mindig azt meséltétek, hogy az újszülött vámpírok évekig gyilkolnak, meg isszák a vért amikor csak tehetik...én miért nem vagyok ilyen? Nekem miért nem hiányzik annyira a vér, mint a többieknek? És nekem is van valamiféle képességem? –faggattam a barátnőm.

- Gőzöm sincs, te miért nem érzel késztetést a gyilkosságra. Még Carlisle sem érti, pedig ő aztán nagyon otthon van a szakmában –elnevette magát- Képességed? Nem tudom mi lehet...de hogy van, az biztos! Azonban azt hiszem, erről nem velem kéne tárgyalnod. Esme üzeni, hogy fáradj le a nappaliba, ő is beszélni szeretne veled. – látva arcomon a rémület jeleit folytatta – Edward akkor ment el, amikor én idejöttem hozzád. Bár én úgy tudtam csak fociedzésre megy, mivel nála volt egy táska...de ezek szerint...

- Menjünk! – szakítottam félbe a mondatát. Nem bírtam volna elviselni, ha ő mondja ki: Edward elment. A nappaliba leérve a többi Cullen családtaggal találkoztam. Lopva megkérdeztem Alicetől:

- Tudjátok, hogy hogyan lettem vámpír? Mármint mit csináltunk akkor...?

- Azt hiszem...-válaszolta alig hallhatóan.

- Óh...szép! – zavarban voltam. Tehát mindenki tudja a jelenlévők közül, hogy én és Edward éppen együtt voltunk –úgy-, aztán ő megharapott. Milyen idilli.

- Hello Bella. –kezdte Emett. –Na, milyen vámpírnak lenni? Emlékszel valami emlékedre? És mondd csak, szomjas vagy már? De persze azt is elmondhatod, hogy milyen volt a szex Edwarddal...! –kacagott fel mit sem szégyellve.

- Emett! –szólt rá Esme és Carlisle egyszerre. – Kérj bocsánatot Bellától.

- Jól van na. Ne haragudj Bella. De ha gondolod elmondhatod. Már van egy tuti hallgatód.

- Rendben Emett, neked el fogom mesélni. – az álla leesett a csodálkozástól. Amikor még ember voltam elvörösödtem, és nem tudtam megszólalni. Most azonban...valami egészen új érzés kerített hatalmába. Tudtam, hogy az elpirulás már tabu téma számomra...így bátrabb lettem.

- Hm, hogy felvágták a nyelvét....- ütötte meg a fülemet Rosalie gúnyos hangja. Nem szerettem volna vele összeveszni, így ezt a megjegyzését elengedtem a fülem mellett.

- Fejezzétek be! –mordult fel Carlsile. – Bella, kérlek ülj le. Hozok neked egy kis erősítőt. Addig mesélj a többieknek!

- Rendben. – leültem egy fotelba, és vártam a kérdéseket. – Nos, mire vagytok kíváncsiak?

- Hogy csinálod ezt? – kérdezte Emett.

- Mit?

- Azt, hogy újszülött vámpír lévén nem kívánod a vért. Én úgy tudtam, hogy az újszülöttek nagyon ki vannak éhezve, és gyilkolnak, ölnek...neveletlenek. Te pedig még csak nem is kértél tőlünk.

- Igazából nem tudom, hogy ez miért van így. Mindenesetre én örülök neki, hogy nem vagyok gyilkos. Nem tagadom, a torkom ég, de elviselhető ez az érzés...ha már nem bírom tovább, szólok nektek, ígérem. –elmosolyodtam.

- Emlékszel valamire az emberi életedből? – kérdezte Esme- Az emlékeid közül valamik maradtak meg?

- Hát...-próbáltam felidézni az emlékeimet. Aput láttam, amint fát vág az udvaron, és egyszer csak, amikor eltereltem a figyelmét, egy kicsi, de annál élesebb fadarab felsértette a szemöldökét, és az orvos 12 öltéssel varrta össze. Eszembe jutott az első iskolanapom Forksban, meg a barátaim...megjelent előttem, amikor Edwardot legelőször megpillantottam. Az első csók, meg amikor elhagyott...! – Én mindenre emlékszem.

- Mindenre? –meredt rám Esme.

- Igen. Minden olyan dologra, ami még akkor történt, amikor ember voltam.

- Sejtettem, hogy így lesz! –hallottam meg Carlisle hangját a hátam mögül. A férfi a kezében egy piros bögrét tartott, majd a kezembe nyomta. – Bella nagyon gyorsan hozzászokott ezekhez a dolgokhoz. Nem hiányolja vért, tehát nem lehet olyan mértékben szomjas, mint egy ’átlagos’ újszülött vámpír. Ebből következtettem, hogy mindenre fog emlékezni...! Hát valóban így van. Azt viszont nem tudom mi lehet a ’képességed’. Majd idővel kiderül...-mosolygott rám melegem Carlisle. – Idd meg ezt a kis frissítőt. Jól fog esni.

- Mi ez? –néztem a sötétvörös folyadékra.

- Vér. –válaszolt.

- Úh, milyen remekül néz ki. –elhúztam a számat, de amikor megéreztem az illatát, a testem újra lángolni kezdett belülről, így gondolkodás nélkül kiittam a bögre tartalmát.

- A kis falánk... –nevetett Emett.

- Isteni volt. – fintorogtam- Szabad tudnom, kié volt ez a vér?

- Egy csirkéé. – mosolygott rám melegen Esme. – Szomjas vagy még?

Már nem éreztem azt az égő érzést, így őszintén feleltem:

-Nem.

- Oké. Akkor azt hiszem, nem kell semmiféle óvintézkedés, mert nem fogsz már megvadulni. –nevetett Carlsile. – Isten hozott a családban, Bella!

- Köszönöm. – ’ó Edward, miért mentél el?’-gondoltam magamban.

***

Estefelé a szobámban takarítottam. Csak Edwardra gondoltam. Az együtt töltött szép időkre, a gondokra, melyeket együtt oldottunk meg. Ahogy körülnéztem a szobában minden egyes tárgyról ő jutott az eszembe.

-Nem bírom! Nem, nem és nem. Ez nem fog menni Edward! – nyöszörögtem, miközben a földről felvettem egy képeslapot. Még ő írta nekem a születésnapomra. Összegyűrtem, és kidobtam a kukába. Minden olyan tárgytól meg akartam szabadulni, mely Edwardra emlékeztet.

- Bella, te meg mit csinálsz? –kérdezte Alice, amint becsukta maga mögött a szoba ajtaját.

- Hát én...lomtalanítok. –fintorogtam- Minden olyan dolgot ki szeretnék dobni, vagy el szeretnék ajándékozni, mely engem Edwardra emlékeztet.

- Az egész házat mégsem dobhatod ki. – veregette mega vállam Alice. Igaza volt. A házban lévő összes dolog emlékeztet Edwadra...nem cserélhetem le a házat, a berendezéseket, mert nekem hóbortom van.

- Igazad van, de holnapra ki fogok találni valamit. –mosolyogtam kelletlenül. – Mondd csak, Edward nem mondta meg neked, hová megy?

- Nem. De talán Rosalie tudja.

- Rosalie valószínűleg. De tőle nem kérdezem meg. Tudod ez a női büszkeségemet nagymértékben megsértené. Meg ha tőle kérdezném meg, az Edward fülébe jutna, és elmenekülne. Nem akarom. Azt mondta nem szeret, és nem szeretném ha azt hinné, azért kérdeztem meg a testvértől, mert utána akarok menni. Nem akarok. Csak érdekel, hogy biztonságban van e, milyen körülmények között él, mert...

-...mert szereted. –fejezte be a gondolatomat Alice.

- Nem ezt akartam mondani, de végülis így is van értelme a dolognak. –leültem az ágyra. – Mondd csak Alice, szerinted igazat mondott Edward, amikor azt mondta, már nem szeret?

- Nem tudom. Nem szeretnélek sem megbántani, sem pedig felesleges örömöt ébreszteni benned. Nekem nem mondta sohasem, hogy már nem szeret éged, mindig arról papolt, mennyire odavan érted. Nem tudom Bella. Szeretnék segíteni, de azt hiszem, ebben a helyzetben nem tudok. Sem én, sem más. Próbáld meg elfelejteni.

- Hogyan Alice? Nem, nem tudom elfelejteni. Az életem része, sőt mondhatom, hogy az értelme is. Azaz volt. Most már...nem. Nem tudnál valami könyvet adni éjszakára? Nem szeretném egész este a plafont bámulni.

- De, mindjárt hozok neked valami izgalmasat! – mondta, és kiszaladt a szobából. Pár perc múlva újra ott ült mellettem az ágyon, és kezembe nyomott egy vastag, bőrkötésű könyvet.

- Huha. Ez igazán hosszú...

- Ugyan. Én egy éjszaka végeztem vele. –rám kacsintott- Elmondjam nagyvonalakban miről szól? Csakhogy el tudd dönteni, hogy ezt olvasod e, vagy pedig nézzek neked másikat.

- Mondd.

- Oké. –felragyogott az arca- Egy angyal és egy démon szerelmi életét jeleníti meg a könyv. Nagyvonalakban ennyi. Nem mondom el a kisebb nagyobb dolgokat, akkor már nem lenne izgalmas. Szerintem oltári. Ha rám hallgatsz ezt olvasod.

- Huhh, hát meggyőztél. Ha neked tetszik, valószínűleg nem lehet rossz könyv. –rákacsintottam. – De nem lenne túl nagy kérés, ha kérnék egy pohárka vért?!

- Ugyan, ne hülyéskedj. Gyere, mindjárt levágok neked egy csirkét. –felkacagott, de látva arcomon a rémület jeleit megpaskolta a hátam, és hozzátette- Nyugalom, csak vicc volt.

***

Az éjszaka azt a könyvet olvastam, és közben 5 bögre vért ittam meg.