Vita

Azt álmodtam, hogy Edward és én újra együtt vagyunk, boldogan élünk, és...én sem fogok meghalni. Én is vámpír voltam az álmomban, és ez a tudat különös boldogságot, vágyakozást ébresztett fel bennem.

Reggel a napsugarak ébresztettek fel. Miután kinyitottam a szemeimet megpillantottam Edwardot, amint mellettem feküdt az ágyon, és engem nézett.

-Hát te? –kérdeztem álmosan.

- Hát én itt vagyok. –mosolyodott el.

- Igen, ezt látom, de miért?

- Mert szeretlek, te kis buta. –mondta, és megcsókolt. Igazán jól esett...egyből eltűnt minden álommanó a szememből.

- Az jó, mert én is. De ha megbocsátasz...fel szeretnék öltözni. Nem vagyok hozzászokva, hogy férfiak vannak a szobámba, amikor én pizsamában vagyok. – beleharaptam az alsó ajkamba- Edward, ha felöltöztem, beszélni szeretnék veled, egy fontos dologról. Ugye...ugye lehet?

- Ühüm. De meg kell mondjam, nem nagyon tetszik az ötlet. – fintorgott- Ha te fontos dologról akarsz velem beszélni, akkor abból nem fog kisülni semmi jó..

-Ugyan. Rosszul látod ezeket a helyzeteket. Velem igenis lehet beszélni fontos dolgokról is. Nem vagyok...

- ..csökönyös, makacs, önfejá? Mert ha ezt akartad mondani, nagyon tévedsz. Csak sajna az a baj, hogy én így szeretlek, és ... gyere már ide Bella. – a mondat végét egészen halkan mondta. Magához húzott, és finoman megérintette ajkával az enyémet.

- Edward, had öltözzem fel...- nem engedett el- kérlek...

- Most még elmenekülhetsz, de nem lesz több ilyen alkalmad. Ha végeztél gyere az ebédlőbe. – mondta, majd kisurrant az ajtón.

Rögtön elárasztottak a gondok, bajok...kérdések. Először is az, hogy hogyan közöljem Edwarddal a kérésem, kérdésem. Azt, hogy harapjon meg, vagy bízzon meg valakit...de „változtassanak” át valahogyan vámpírrá. Nem azért, hogy örök életem legyen, hanem azért, hogy örökké Edwarddal legyek...hogy örökké szerethessem, és hogy szeressenek. Amikor belegondoltam abba, hogy én megöregszem, de Edward örökké fiatal lesz...elment a kedvem az élettől. Hogy mutatnák? Én egy 60 éves öreganyó, ő pedig egy 17 éves fiatal srác...! Szörnyű lenne így megöregedni.

Miután felöltöztem az ebédlő felé vettem az irányt. Edwardot találtam ott, amint rejtvényt fejtett.

-Rejtvény? –kérdeztem hitetlenkedve.

- Ja. Jó kis mulatság. Megdolgoztatja az agyam...! De most, hogy itt vagy, itt az ideje, hogy a te gondod dolgoztassa meg. Szóval, mi a gond? – kérdezte.

- Csak az...szóval az, hogy én gondolkodtam, kettőnkön. –elhallgattam, majd egy kisebb szünet után folytattam- Szóval, hogy mi már megint együtt vagyunk, és remélem, ez sohasem lesz másképp...felmerült bennem az a gondolat, vagy inkább dolog,tény hogy én...hogy én meg fogok halni...és hogy én minden nappal közelebb kerülök ehhez a természetes dologhoz...öregszem, míg te nem. És én azon is gondolkodtam, hogy vajon akkor is szeretni fogsz, amikor én 60 évesen, bottal toporgok utánad az úton? Meg persze ez a 60 és 17 éves szerelmes pár összeállítás amúgy sem lenne túl szerencsés...esztétikus...- haraptam el a mondat végét.

- Miért töröd ilyen dolgokon ezt a szépséges fejecskédet, Bella? Hidd el, ha 100 éves is leszel, és öreg, akkor is szeretni foglak. Mert te vagy az én Bellám, és örökké az leszel. Szeretlek. –válaszolta meglepő nyugodtsággal.

- Nem értesz engem. Én nem akarok meghalni...mert akkor elveszítenélek téged. És...mivel ilyen szerencsés helyzetben vagyunk, lenne rá mód, hogy ez a folyamat ne történjen meg.

- Mi?! Na azt nem Bella. Te nem fog ilyen szörnyeteg lenni, mint én. Nem lehetsz ilyen, nem engedem! – kelt fel a székről, amin eddig ült, és mérgesen bámult kifelé az ablakon, a semmibe.

- Edward, hát nem érted? Ha meghalok, vagy ha megöregszem is....

- Ez az élet Bella. Aki megszületik öregszik és egy nap meghal.

- De én magányos vagyok nélküled. Ha tudom, hogy én csak öregszem, és minden nappal közelebb kerülök a halálhoz...tudod mit érzek? Mintha valami belső kéz a szívemet facsarná. Kérlek Edward..kérlek. –suttogtam.

- Miért nem érted meg, hogy nem? Ez nem olyan egyszerű dolog. Amikor a közelembe vagy...nagyon nagy fegyelem kell, nehogy megöljelek. És ez nem csak veled van így. Ha egy ember van a közelembe, előtörnek az ösztöneim.. van, hogy csak az illatot, a vérnek az illatát érzem, és ha nem tudnám lenyomni ezt az érzést, egy utolsó gyilkos lennék, aki ártatlan embereket öl. Te nem lehetsz ilyen ember...vámpír, mutáns, nevezzük akárhogyan.

-De te sem vagy az Edward, Sőt...senki sem a Cullen család közül, és a vendégek sem tűntek annak a tegnap. Ha ti meg tudjátok csinálni, én miért ne lennék rá képes? Nem vagyok én sem annyira gyenge...és te is itt lennél, sőt Alice, Esme, Carlisle, és többiek is. És azt is tudom, hogy Alice láttam, hogy én is vámpír vagyok, tehát nem tehetsz ez ellen semmit sem. Be fog következni...miért ne lehetne most? –faggattam tovább.

- Amit Alice lát, nem száz százalék, hogy be is fog következni. A jövő labilis...ha egy dolog már nem úgy van,a hogyan azt Alice-nak lepergett a szeme előtt, meg fog változni a „végtermék” is. Tehát ez korántsem biztos, hogy be fog következni...hogy neked el kell búcsúznod emberi mivoltodtól. És mivel ez így van, nem foglak egy hülyeség miatt, ÉN megszabadítani az emlékeidtől. Ugyanis, ha vámpír leszel...

- Tudom, már elmesélted. Elveszítem az emberi emlékeimet. De ez sem biztos. És ha el is veszíteném...ugyan mi fontosat veszítenék apun kívül? Anyám...meghalt, mikor kicsi voltam, tehát rá így sem emlékszem. Barátok? Ugyan ki? Az egyetlen barátom Alice... ő meg...itt lenne velem, és segítene. Mi más van, amit elveszíthetnék? Nem sok minden. De mennyi dolgot nyerhetnék...! Kérlek.

- Értsd meg Bella, nem. Nem fogom eldobni, én az életedet, mert te azt kívánod. Nézd meg Rosaliet. Ő nem kérte ugyan, hogy vámpír legyen, de boldogtalan. Elveszítette az emlékeit, és utálja ezt az életét. De nem lehet visszacsinálni. –érvelt Edward.

- Igen, de talán ez azért volt, mert neki voltak szép emlékei. Nekem, mint már elmondtam, apun kívül nincs semmi. Aput pedig úgysem felejteném el. – magyaráztam.

- Rendben. De az újszülött vámpírok sem piskóták. Emberi vérre szomjaznak, ha nem kapnak, több száz embert képesek megölni. Gyilkosok lesznek, megvadulnak...és kezelhetetlenekké válnak. Te is ilyen akarsz lenni? Egy utolsó gyilkos?

-Te sem vagy, és mint már mondtam...egyik Cullen sem az.

- Persze, most már. De tudod, hogy én hány embert öltem meg? Ötöt Bella. Öt ártatlan embert öltem meg, akit a családtagjai évekig sirattak... miattam! Emett három embert ölt meg, Jasper szintén. Alice egy lánynak oltotta ki az életét. Rosalie négynek...Esme egy férfinak. Carlisle egynek sem.Ne kérdezd ő hogy csinálta, nem tudom. De amint látod, mindannyian öltünk embereket. Ártatlanokat. Pedig voltak mellettünk...Carlisle és Esme bátorított, segített, mi azonban még is gyilkoltunk. Én nem akarom, hogy te is gyilkos légy. – mondta monoton hangon.

- Rendben. Akkor majd megkérek mást...biztosan lesznek olyanok, akik elvállalnák. Nem akarok melletted megöregedni, félek, hogy ha már ráncos öreg mami leszek, te nem fogsz szeretni, és valaki más után fogsz nézni. És elveszíteni sem akarlak. Ha kell, inkább eldobom mostani énemet, és inkább leszek valaki más. Meg fogok birkózni ezzel a feladattal, és én nem fogok ölni. Csak ennyit akartam tőled kérdezni...vagyis inkább mondani szerettem volna...közölni, ahogy tetszik.

- „Csak”...! Én pedig „csak” közöltem, hogy ez a terved már halva született. Sajnálom, de senki sem fogja neked megtenni.

- Alice már akkor is látta, hogy vámpír vagyok. Miért nem lehet ennek most, ebben a szent pillanatban bekövetkezni?? –méltatlankodtam.

- Én pedig azt mondtam, hogy ez korántsem biztos. Miért nem lehet ebben a szent pillanatban megérteni?? –förmedt rám- Hagyjuk ezt a témát. Nem, és kész! Törődj bele. Az öregedés természetes dolog...a halál is, akármennyire fájdalmas is. El szeretnél menni ma valahová? Vásárolni, moziba...vagy egy étterembe?

- Nem. – mondtam egyhangúan, de érződött ebben a „nemben” a sértődöttség is.

- Pedig én mára nem veszekedést, és ’durcáskodás Bella módra’ programot terveztem.. – mondta mosolyogva.

- Akkor radírozd ki a mai terved, és írd be a jelenlegit. Biztosan menni fog. – néztem a szemébe mérgesen. Ám akkor megláttam a kis fényeket az aranybarna szempárokban, és éreztem, amint olvadok. – Azt hiszem, rendet kell tennem a szobámba. És főzni sem ártana. Tudom, ti nem esztek emberi kaját...de sajna nekem kell. – az arcom eltorzult- És nem szeretném Esme nyakába varrni a főzést. Remélem megérted...Szóval, bocsáss meg, de mennem kell.

- Rendben, megértem. –szólalt meg, majd megfogta az egyik csuklóm, magához húzott,másik kezével átkarolta a derekamat, és szorosabban ölelt meg. – Én így szeretlek. El sem tudnám képzelni az életemet..és a tiedet sem, hogy más vagy. –és megcsókolt. Kezdetben tiltakozni akartam, de a szenvedély erősebb volt. Kezeim a tarkójára vándorolt, és ott időzött.