Búcsú

Csodálatos a hajnal. Ahogy az első napsugarak megcsillannak a faleveleken, ahogy besütnek a házakba az ablakokon át, egyszerűen leírhatatlan érzés. Kezdődik egy újabb nap, ami lehet, egyes embereknek maga lesz a megtestesült mennyország, de az is előfordulhat, hogy mások a föld alatt érzik magukat. Azt hiszem én az utóbbihoz tartozom. Edward nélkül nem élet az élet. Amikor még itt volt, alig vártam a hajnalt, hogy újra lássam. Ám most, hogy nincs itt legszívesebben meghalnék. A házban minden őrá emlékeztet, akárhová nézek, ő jut az eszembe. Nem maradhat ez így tovább.

-Hello, Bella! Na, milyen volt az első nem szunyókálással töltött éjszakád? – lépett be a szobába Alice, kizökkentve engem a gondolataimból.

- Hát...izé...szörnyű. – lenéztem a kezembe tartott könyvre, majd folytattam. –De a reggel gyönyörű.

- Mi a baj Bells?

- Hiányzik, ennyi az egész.- szünetet tartottam, majd folytattam.- Alice!

- Igen? –leült a fotel kartámlájára.

- Én...nem maradok itt tovább. Elmegyek.

- Ne kezd már te is. Mi okod van rá, hogy elmenj? És hová mennél? Meg persze nem is mehetsz, mivel újszülött vámpír vagy, és bármikor „megvadulhatsz”. Carlisle nem fogja kockáztatni ártatlan emberek életét, és azt sem, hogy rájöjjenek az emberek, hogy kik vagyunk. Sajnálom Bella, tegyél le erről a tervedről.

- Alice, én itt nem tudok élni. A ház minden kis apró zuga, a tárgyak...minden Edwardra emlékeztet. El akarom felejteni a bátyádat, de így nem megy. – a hangom megremegett- És amint látod, nekem nem hiányzik a vér. Vagyis igen, de nem ölök csak azért, mert szomjas vagyok. Majd veszek csirkéket, vagy más állatokat, és ha megszomjazom levágom őket. Ott van a régi házunk, ahol még apuval éltem..legalább az is újra életre kelne. – magyaráztam.

- Lehet, hogy egy napig nem kívántad túlságosan a vért, de könyörgöm, ez még csak egy nap volt. És ne is haragudj, de hol akarsz te állatokat nevelni?! Jajj Bells, én megértem, hogy szenvedsz, de ne menekülj el. Meg persze, ha a régi házba mennél vissza, akkor az apád emléke nem hagyna nyugodni.

- Akkor lemennék Jacobhoz. Úgyis beszélnem kell vele, és biztosan megengedné, hogy ott maradjak egy kis ideig.

- Persze...biztosan. Majd hagyja, hogy egy vámpír ott feküdjön mellette, amikor ő egy...hupsz. Majdnem hülyeséget mondtam. A lényeg, ne menj Jacob közelébe. Vámpír lettél, nem veszélyeztetheted az ő egészségét.

- Én nem veszélyeztetem senkiét sem. Ugyanaz az ember vagyok, aki voltam. Nem változtam meg. Ugyanúgy gondolkodom...maximum tökéletesebben érzékelek. Nem hiszem, hogy valaki is veszélybe lenne a környezetembe. De ezt majd megbeszélem Carlisle-al. Azonban abban igazad van, hogy ha a régi házba mennék vissza, apu emléke nem hagyna nyugodni. Azt hiszem, majd veszek valahol egy kisebb lakást. – elhúztam a számat.

- Igen? Miből? – makacskodott a barátnőm. – Mert én egy petákot nem adok neked, csak mert menekülsz az emlékeid elől.

- Szerencse. A petákot el sem fogadnám. Mire mennék vele?! Tudod már dollárral. fizetünk. – mosolyogtam, és felkeltem a fotelből, a könyvet meg feltettem a polcra. – Köszönöm a könyvet. Azt hiszem, lemegyek reggelizni, és beszélek Carlisle-al.

- Ahogy gondolod, bár.. – kezdte, de én megszakítottam.

- Tudom Alice. Már ismerem a véleményedet, de én nem tudok itt maradni. – kisebb szünetet tartottam, hátha szeretne valamit hozzáfűzni, majd folytattam – Gyere, szomjas vagyok.. –megfogtam a kezét, és kifelé kezdtem húzni a szobából. Megszokásból egy kissé erősen fogtam meg a karját, és erősen is húztam magam felé...-amikor ember voltam húzgálhattam akárhogyan, ha egyszer nem akart jönni, nem jött-, és a barátnőm felsikoltott.

- Mi van? –kérdeztem idegesen. – Miért sikoltozol?

- Hogy miért? – kirántotta a markomból a karját, majd az orrom alá nyomta. – Ezért itt ni! –mutatott egy piros foltra...ott volt a kezemnek a nyoma a bőrén. – Nagyon fáj, legközelebb kérlek ne szoríts ennyire meg. Tudod most, hogy vámpír vagy, erősebb is lettél...auh.

- Bocsi Alice! Nem akartam, csak még.... még nem vagyok ura önmagamnak! – próbáltam védekezni.

- Na látod?! Ezért nem is költözhetsz el!

- Majd meglátjuk! –vetettem ellent. – Gyerünk már, szomjan halok..!

Az ebédlőbe leérve megpillantottam a három vörös színű bögrét. Esme igencsak fel van szerelve bögrékből. Amint közelebb léptem a számomra már tökéletesen ismert tárgyakhoz, megcsapta az orromat a folyadék szaga. Igen, még nem szoktam hozzá ehhez a szaghoz, még néha mindig büdös volt, tehát nem nevezném illatnak. De tudtam, csak ez oltja a torkomban lévő tüzet, így egymás után kiittam a bögréket. Alice rám meredt,miután az utolsó bögrével is végeztem.

-Huha, ma nagyon éhesnek tetszik lenni. – mormogott az orra alatt. – Azt hittem, nekem is hagysz..

- Hinni tudod hol kell?! –csipkelődtem vele.- De ha előbb szólsz, nem kortyolom be az egészet..és talán neked is adtam volna. – kisebb szünet után folytattam- Esme készítette ki a reggelimet?

- Igen. Elment vásárolni, és kitette ide a konyhapultra. Tudta, hogy itt mindig megtalálod...! De mondd csak, az érzékszerveiddel hogy állsz? Úgy értem a szaglásod mennyire van „kifejlődve”? És a látásod, na meg a hallásod?

- Hát...még nem igazán próbálgattam őket. Valahogy ki ment a fejemből. –sandítottam rá.

- Hm. – nyögte.

- Nem érzem magam teljes értékű vámpírnak. –elfintorodtam- Ti mindent hallotok, láttok, szagoltok...olyan erő rejlik bennetek, hogy az leírhatatlan. Vágyódtok a vér után, akkor is, ha nem mondjátok ki minden pillanatban, de én...?!

- Még újszülött vagy. –emlékeztetett Alice.

- Igen, épp ez a baj! Minden újszülött vámpír vérre szomjas, de számomra a vér szaga is borzalmas, és csak azért iszom meg, mert tudom, csak ez mulasztja el a torkomban az égő érzést. De hagyjuk ezt a témát kérlek. Nem szeretem ha úgy néztek rám, mint egy kísérleti nyúlra, vagy épp egy végtermékre. Ilyen vagyok, ilyen leszek...nem tudom miért, senki sem tudja! Hallottam már ezeket a dolgokat jó párszor. Felmegyek, elpakolok a szobámba, aztán beszélek Carlisle-al. Majd találkozunk...- és felszaladtam a lépcsőn.

A szobába beérve az ajtót kulcsra zártam, és ismét elmerültem az emlékeimben. Az ágy még mindig ott volt a fal mellett megvetve. Pár nappal ezelőtt, még esténként ott feküdtem, és álmodtam. A pizsamám a széken volt ledobva..! Már nincs szükségem rá...hacsak nem heccből magamra nem kapom.

-Nem bírok tovább itt maradni. –lerogytam az ágyra, és vártam. Mire? Magam sem tudtam. Pár óra múlva álltam csak fel, és az „emberi” használati tárgyaimat belegyömöszöltem egy szemeteszsákba. Elégedetten egyenesedtem ki, miután végeztem. A szoba majdnem üres volt, de mégis tetszett. Az ajtón dörömböltek.

- Ki az? –kérdeztem.

- Én! –hallottam egy férfihangot.

- Ki az az én?

- Jajj Bella, Emmet vagyok. Azt hiszem, megy már ez a hangfelismerés.. –felkacagott.

- Képzeld megy is, csak most végeztem a rendrakással – mondtam, miközben az ajtóhoz sétáltam, és kinyitottam. Emmet a kezeiben egy ajándékdobozt tartott.

- Tessék, ezt neked hoztam! –nyújtotta át.

- Mi? Minek? – néztem rá értetlenül.

- Mesélte Alice, hogy el akarsz menni innen. Úgy gondoltam, adok neked valamit, amiről én jutok majd az eszedbe.

- Jaj Emmet! Olyan lüke vagy, hogy felejtenélek el, pont téged, te örök mókamester!–mosolyogtam, majd megöleltem. - Ezenkívül nem is biztos, hogy elköltözhetek. Ha Carlisle nem enged el...

- Ugyan, szerintem el fog. – mély levegőt vett, majd folytatta- Hohó, még nem is láttad, hogy mi van a dobozban. – mutatott az ajándékomra.

-Valóban. – elkezdtem kicsomagolni a dobozkát. Amikor végeztem egy kicsike táblát láttam magam előtt, melyre a következő volt írva: „Ne siettess! Csak kétféle sebességem van. Ez, és egy még lassabb!” Illusztrációnak egy csiga volt ráfestve. – Hm, köszönöm szépen. Igazán egyedi. – nevettem el magam, és ismét megöleltem.

- Titkon reméltem, hogy tetszeni fog majd. De emeld fel a....szóval gyere, hazajött Carlisle.

- Rendben, akkor felemelem a fenekemet! – bokszoltam bele a karjába, és kirohantam a szobából. Egyenesen Carlisle dolgozószobája felé vettem az irányt. Illedelmesen kopogtam, majd beléptem a helyiségbe.

- Hello Bella. –köszönt a férfi.

- Hello.

- Nos, mi járatban errefelé? –kérdezte.

- Hát, én, szóval...el szeretnék költözni.

- Miért? –tudakolta.

- Mert hiányzik Edward, és itt minden rá emlékeztet. Tudom, hogy újszülött vagyok, de te is látod, hogy nem hiányzik a vér. Kérlek Carlisle, hagyj költözzek el.

- Rendben. Mikor mész?

- Mi? –hitetlenül néztem rá. Ilyen könnyen elenged...semmi ellenállás, ellenvetés?!

- Ha el akarsz költözni, akkor menj. Nem fogsz ártani senkinek sem, mivel azt hiszem...neked ez a „képességed”. Az, hogy nem döntesz elhamarkodottan, és meg bírod állni, hogy nem gyilkolsz a vérért. Különös, de azt hiszem így van. Szóval, mikor indulsz?

- Hát én.. nem is tudom. Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen elengedsz...- csúszott ki a számon.

- Magaddal viszed Alicet, és mehetsz!

- Alicet?? De ő nem is akar jönni. Ő veletek akar maradni. –ellenkeztem.

- Nem Bella, én veled szeretnék menni. – surrant be a szobába a barátnőm, és fülig ért a szája. – De jön Jasper is.

- Nem ráncigálom szét a Cullen családot.

- Sajnálom Bella. Vagy velük költözöl, vagy itt maradsz. És ne mondd azt, hogy nem adtam neked lehetőséget elköltözni, mert adtam! Nos, hogy döntesz? –kérdezte Carlisle.

- Gondolkodási idő? –próbáltam húzni az időt.

- Oké. Vacsorára döntsd el. Ha nem haragszotok lányok, dolgoznom kéne.

- Rendben doktor úr, mi teljes mértékben megértjük. –ragyogott fel Alice arca. Kiráncigált a szobából.- Na, mit szólsz? Ugye milyen rendes?! –pislogott rám a barátnőm, miután kiértünk a folyosóra.

- Igen, nagyon rendes, de tudod én nem akarom szétzilálni a családot. Csak nekem kell elmennem, mivel csak én akarok elmenni. Te ne költözz el csak azért, mert én...

- Bella, én nem azért szeretnék elköltözni, mert te is „kilépsz” a családból. Hanem mert...nos több oka is van. Menjünk be a szobádba, ott mindent elmondok. – és berohantunk a majdnem üres helyiségbe. – Na itt aztán van visszhang! –nevetett.

- Lehetséges...de legalább nem gondolok annyit Edwardra. Na, mesélj! –utasítottam.

- Hm.. szóval azért szeretnék elköltözni, mert a barátnőm vagy, és ha én is magadra hagynálak...valóban nem lenne melletted senki sem. És azért is, mert Jasper és én már elég régóta élünk itt...nincs normális magánéletünk. Ha mind a ketten elmegyünk, lehetséges, hogy lesz, nem tudom érted e, mit szeretnék elmagyarázni. – kérdőn pillantott rám; én bólintottam és folytatta – Szóval ezért..! Ha külön házunk lenne...az egyszerűen maga lenne az álom. Mindig arról álmodtam –míg ember voltam, természetesen-, hogy ha nagy leszek az életem szerelmével fogok élni, a szüleimtől távol, egy kertes házban, és gyerekek rohangálnak mindenhol. –elfintorodott- Gyerekek nem rohangálhatnak mindenhol, de még lehet kertes házam, ahol a szerelmemmel, és a barátnőmmel fogok élni. Légyszi Bella, tedd meg ezt értem, értünk.

- Hát én...ha ennyire szeretnéd. De ha nem jön össze minden, akkor ne én legyek a hibás, mert én nem akartam belemenni ebbe az egészbe. – elhallgattam. Múltak a percek, mind a ketten az ablakon bámultunk kifelé, majd hirtelen újból szót ragadtam- Köszönöm Alice.

- Ugyan Bella, én köszönöm –és megöleltük egymást. Ő valóban egy igazi barát. Nem sok van belőlük...mégis jó, ha van. Segít, támogat, megért. Mire mennék Alice nélkül?!

- Kaptam Emmettől egy ajándékot. Egy kis fatábla, és az van ráfestve, hogy, idézem : „Ne siettess! Csak kétféle sebességem van. Ez, és egy még lassabb!” Ugye milyen kedves? –nevettem el magam.

- Kedves, és egyedi....-nyugtázta Alice- Mit vártál Emmettől? Egy igazi mókamester.

- Hát..valóban! – kisebb szünet után folytattam – Nagyon fognak hiányozni a többiek, félek csődöt mondok. Miért hagyott itt Edward? Mit csináltam rosszul?

- Ne emészd magad...elment, nem fog visszajönni. Megnyugtatlak, te mindent tökéletesen csináltál, a bátyám volt béna, és gyáva. Nyugi már,nem fogsz csődöt mondani. Én és Jasper ott leszünk melletted. Tudod mit?! Csomagolj!

- Mi? Még a ház sincs meg, ahová elköltözünk....- néztem rá értetlenül.

- Úgy ismersz te engem, mint aki nem foglalkozik semmivel sem?! –megingattam a fejem és ő fülig ért szájjal folytatta- Akkor jó. Az új otthonunk Los Angelesben lesz! Na, milyen vagyok?!

- Szuper! –pusziltam meg – Mikor indulunk?

- Vacsi után. Carlislével már mindent megdumáltam...este repülünk! Na igyekezz, már csak pár órád van!

***

-Uhh! Mit tettél ezekbe a bőröndökbe, téglákat? – panaszkodott Jasper, miközben Alice táskáit vitte le a lépcsőn, és pakolta be őket a kocsiba.

- Nem szívem, csak a ruháimat, és egyéb szükséges kellékeimet. Még a Belle holmija is rád vár. – emlékeztette a férfit a barátnőm.

- Kösz Alice! Nem mintha te nem bírnád őket lehozni...-fintorgott.

-Ugyan már. Meg ne szakadj édesem...azt hittem még te is erőd teljében vagy, és talán egy kicsit udvarias leszel, de ha nem, hát nem..! Tedd le a táskákat, majd beteszem a kocsiba én!- hallottam Alice ideges hangját...korán kezdődik a veszekedés...!

-Ugyan már srácok! –rontottam ki a szobámból, és megfogtam az öt darab megmaradt bőröndöt. – Nehogy vitázzatok már, ezen a kis semmiségen. Majd leviszem én! – úgy is tettem. Leszaladtam a lépcsőn, és belegyömöszöltem a bőröndöket a kocsiba. – Nos..készen is vagyunk. Akkor azt hiszem, következhet a könnyes búcsú.

- Tanul a lány! – hallottam meg Emmet nevetését. – Könnyes búcsú vámpíroknál?! Na ki volt a tanárod, hogy ilyen tűzrevaló favicceket mondj? Na kicsoda?!

- Hát persze, hogy te! –bokszoltam bele a hasába...kissé mintha összehúzta volna magát, és mintha egy nyögés is elhagyta volna a száját.

- Nem kell összeverni...én a simogatást valahogy jobban kedvelem. –mondta színlelt fájdalommal.

-Óh, bocsánat. A pici poci megsérült? –csippkelődtem. Ekkor Carlisle, Esme és Rosalie jött oda mellém.

- Hát akkor, itt az ideje, hogy induljatok. –kezdte Esme. – Nagyon fogtok hiányozni! – mindegyikünk arcára nyomott egy anyai puszit, majd Carlisle fojtatta.

- Remélem megálljátok a helyeteket, és boldogok lesztek. Ha valamire szükségetek van, csak egy telefonotokba kerül, vagy gyertek el személyesen, ahogy nektek jobb lesz. – ő is megölelt minket, és visszalépett a feleségéhez. Rosalie nem szólt semmi szépet és jót, egyszerűen Emmet mellé lépett, és bólintott.

- Köszönök nektek mindent. Nélkületek...rég nem léteznék. –kezdtem- Nagyon köszönöm azt is, hogy megértettétek, nem tudok tovább itt maradni. Ha lennének könnyeim, telezokognék egy ...

- Tiszta szerencse, hogy nincsenek...-fintorgott Rosalie.

- Valóban szerencse. Azt hiszem, ideje indulni, nem igaz? –néztem segítségkérően Alicera, és Jasperra. Mind a ketten biccentettek. Ők is elbúcsúztak, majd hárman beültünk az autóba. Jasper vezetett. A repülőtérre hajtott.

***

Másnap értünk Los Angelesbe. A taxi egy lakóparkba vitt minket. Valószínűleg kisebb-nagyobb –inkább az utóbbi- vagyonba kerülnek itt a házak. A környezet szinte majd meg szólalt. Azonban egy valami az elején feltűnt nekem. Egy embert sem láttam a járdán...kocsikat sem a hidakon, az úton, még a garázs előtt sem. Mintha nem is élne ember ezen a környéken. Nem sokkal később egy gyönyörű, számomra luxuspalota előtt állt meg a taxi. Kiszedtük a csomagokat, és Alice vezetésével beléptünk a ház udvarára.

-Itt vagyunk. Na, milyen ez a palota? –kérdezte a barátnőm.

- Lélegzetelállító. Mennyit fizettél ezért a ... palotáért? –tudakoltam.

- Az nem fontos. A lényeg az, hogy jól érezzük itt magunkat, és ne kelljen minden második hónapban elköltöznünk. – mosolygott. – Na, gyerünk be a házunkba!

A látvány ami a küszöb átlépésekor fogadott, leírhatatlan. Gyönyörű, élénk színű falak, a laminált padlón kisebb szőnyegek –volt olyan szoba is, ahol csak szőnyeg volt, és antik bútorok...valószínűleg ez volt a Jasperé-, hangulatos berendezés. Csodálatos volt. A lépcsőn egy vörös szőnyeg futott az emeletről a földszintre; mintha egy királyi lakosztályba csöppentem volna. Még soha nem láttam ilyet.

-Uh, ez...-kezdtem.

-...gyönyörű? –kérdezte felcsillanó szemmel Alice.

- Még annál is szebb. De ez nagyon drága lehetett, nem? – néztem rá kérdőn.

- Ezt már megbeszéltük odakint. Személyzet is lesz, de ők csak holnap érkeznek. – Jasperre sandított, majd folytatta- Arra gondoltam, hogy ha felvittük a cuccokat a szobáinkba, és kipakoltunk, talán...felfrissíthetnék magunkat.

- Én iszonyú friss vagyok. –szabadkoztam. A válasz egy enyhe szemrángatás volt a férfi felé, és számomra egyből világossá vált, mit ért a felfrissülés szó alatt. – Jah, persze... miért is ne frissülhetnék fel? Szuper ötleteid vannak Alice. – megfogtam a bőröndjeimet, és felszaladtam az emeletre. Az egyik szoba ajtajára a nevem volt vésve, így gondoltam, ez lesz az én szobám. – Uramisten. Ez...csodálatos! A padló, a plafon, a bútorok...! De várjunk csak, minek van itt egy franciaágy? Már én sem alszok, akkor meg...azt hiszem, ismét lesz beszélnivalóm Alice-szal, persze csak ha végeztek. – kiszedtem a ruháimat a táskákból, és bepakoltam azokat a szekrénybe. Aztán úgy gondoltam, kimegyek egy kicsit levegőzni, szétnézek a városban. Mivel még sohasem jártam azelőtt Los Angelesben biztos voltam benne, tartogat nekem meglepetéseket. Nem is tévedtem, tartogatott! De még milyet....