Betegség, mely gyilkol

-Öhöm.. –törte meg a meghitt pillanatot Alice – Elnézést turbékoló fiatalok, de Esme üzeni, hogy toljátok ki a feneketeket, és Bella...gyere reggelizni.

- Óh, ja igen..persze. Nem tudtam, hogy itthon vagytok. – mondtam és közben elengedtem Edward nyakát, de nem mozdultam mellőle.

- Akkor, jössz? –nézett rám értetlenül Alice.- Tudod, Esme..és nekem is lennének kérdéseim..

- Jó, jó. Megyek már. –mondtam, majd csigalassúságban indultam Alice felé, aki hirtelen magával ragadott, és kivonszolt az erkélyre. Ott ültek kint a Cullen család tagjai, leszámítva Edwardot.

- Jó reggelt Bella. Gyere, egyél valamit. – integetett Esme.

- Köszönöm, elég lesz egy pirítós..nincs étvágyam. –elvettem egy szelet pirítóst és leültem az asztalhoz egy kényelmesnek tűnő székre...azonban amikor a teljes súlyom a székre nehezedett, az összerogyott alattam, és én a földre huppantam. – Auh. Annyira sajnálom....nem akartam. –nyöszörögtem fájdalmamban...mivel a karom beleakadt egy kikandikáló szögbe és az felsértette a bőröm.

- Persze, hogy nem akartad. Igazából ezt a széket már rég ki kellett volna dobnom, de valamiért kötődök hozzá...és jaj Bella drágám, ne haragudj. – segített fel Esme a földről. Emett és Rosalie a markukban nevettek. –Szent isten...hiszen, hiszen te vérzel.

- Jaj, ugyan, semmi komoly...nem is érzem –hazudtam. Igazából iszonyúan fájt, a szememben már könnyek gyülekeztek

- Emet, Rosalie, Alice..befelé a házba. Szóljatok apátoknak. Fönt van a dolgozószobájában. Igyekezzetek már!! – utasította Esme a „gyerekeit”. Pár másodperc múlva Carlisle ott térdelt mellettem.

- Ugyan Carlisle...semmi komoly. Csak pár csepp vér...kibírom nélkülük. – mondtam.

- Igen Bella...pár csepp vér, számodra. De ha valamelyikünk, gondolok itt Emetre, de inkább Rosaliere nem bírja magát megnevelni, ettől a pár csepp véredtől neked esik...és...akkor már nem csak pár csepp véred fog hiányozni. Remélem érted mire gondolok. De nyugodj meg, csak bekötözöm, és mehetsz utadra. – válaszolt Carlisle. Többet nem ellenkeztem. Mire mennék vele? Amikor megtudtam -vagyis rájöttem-, hogy Edward valójában vámpír, mindent elmeséltek erről az életről. Azt, hogy milyen nehéz megállni, hogy ne öljenek embert, vagy épp milyen mulatságos állatokra vadászni az erdőben. Meg a mai beszélgetésem Edwarddal már épp elég volt, ilyen témában.

- Nos, készen is vagyunk. – szólalt meg Carlisle- Esme, drágám..kérlek dobd ki ezt a széket. Menj el vásárolni Alice-al, ő majd segít neked megtalálni a megfelelő darabot. Nem szeretném ha Bellának még egyszer baja esne..

- Rendben szívem. – mondta Esme.

- Akkor...vigyázz magadra Bella. Ha valami baj van, fordulj nyugodtam hozzám.. beszélgetni is feljöhetnél egyszer. –fordult felém Carlisle.

- Rendben. –nyöszörögtem.

Carlisle felszaladt a lépcsőn, és hallottam, ahogyan becsapja maga mögött a dolgozószobája, vagy valamelyik szoba ajtaját.

’Vajon miről szeretne velem beszélgetni? És miért pont most? Remélem semmi baj sincs...azonban nekem is lenne mondanivalóm. Ott van például, hogy mi lesz a házunkkal, vagyis...a volt házunkkal, és apu haláláról sem tudok valami sokat. Ez idáig nem bírtam róla beszélni...túlságosan fájt az az érzés, hogy az apám nincs többé. Ellenben érdekelne is, hogy miért halt meg, hisz fiatal, életerős ember volt, aki csupán gyermekkorában volt beteg. És ilyen hirtelen meghalt, egy ilyen személy?! Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha reggeli után felmegyek, és beszélek Carlisle-al. ’- gondoltam.

-Bella...eszel még? –szakította félbe a gondolataimat Esme ijedt hangja.

- Öö...nem, köszönöm, elég volt. Azt hiszem ez a nap sem lesz az enyém...segítek elpakolni. –ajánlkoztam.

- Ne, nem kell! Félek, valóban igazad lenne, ezzel : ’ez sem az én napom’ kijelentéssel, és még valami nagyobb kárt csinálnál magadban.. menj csak, én elintézem. De azért köszönöm...- mosolygott rám Esme.

- Hát jó...akkor megyek, beszélek Carlisle-al. – mondtam és már indultam is felfelé a lépcsőn. Kopogtattam a dolgozószoba ajtaján, majd amikor meghallottam a ’tessék’ szót bátorkodtam belépni.

-Hello Bella. – mosolygott rám a férfi. Én csak bólintottam...hang nem jött ki a torkomon –magam sem tudom miért. – Mit tehetek érted Bella?

- Én...szóval én apuról szeretnék beszélni. – a hangom akadozott- Eddig sohasem kérdeztem meg, hogyan halt meg, azért, mert fájt...fájt, hogy többé nem létezik, hogy többé nem tudom megölelni, hogy nincs velem. De most úgy érzem, elég jó állapotban vagyok ehhez a beszélgetéshez, persze csak ha te is ráérsz. –néztem rá reménykedve.

- Rendben van. –szólalt meg egy kisebb szünet után- Foglalj helyet! – én leültem, majd próbáltam nem elbőgni magam, hiszen még bele sem kezdett a „mesébe”. – Mit szeretnél tudni?

- Azt, hogy...hogyan halt meg apu...

- Oké. Szóval...te azzal az „Esőmanes” emberkéddel voltál...azt hiszem legalábbis. Nem is ez a lényeg. Valójában csak az számít, hogy nem voltál otthon, és a gyilkos, ezt kihasználta...-félbeszakítottam.

- Aput megölték?? –meredtem rá.

- Igen...- rám nézett, én pedig éreztem, hogy a szememből elindulnak a könnyek, kezeim pedig ökölbe szorultak. – Nem szeretnéd, ha máskor beszélnénk ezt meg? –kérdezte.

- Nem. Valamikor túl kell lennünk rajta!! – sziszegtem a fogaim között.

- Rendben. Szóval, nem voltál otthon, és a gyilkos ezt használta ki.
Édesapáddal...egy harapással végzett. A gyilkos vámpír volt. – elhallgatott, majd kisebb szünet után folytatta- A vámpír igazából téged akart megölni...de mivel te éppen mással voltál...megelégedett apáddal is, mert tudta, hogy így is fájdalmat okoz neked, méghozzá nem is kicsit.

- Ki volt az? Mondd meg a nevét kérlek. –könyörögtem.

- Én...nem is tudom, hogy..

- Tudod, hogy ki volt az! Tudom, hogy tudod...azt is tudom, hogy rajtam kívül mindenki tudja! Itt az ideje, hogy engem is beavassatok ebbe a titokba. – mondtam idegesen.

- A gyilkos mentsége, hogy nem volt magánál...nem tudta mit cselekszik, mivel súlyos betegségben szenved...és ő nem szándékosan tette, amit tett..

- Carlisle. Az előbb úgy beszélté róla, mint aki tudatában volt, hogy mit tett...és engem nem érdekel, hogy szándékosan vagy sem ölte meg az apámat. Megölte és ez itt a lényeg. Ezenkívül te is elmondtad az elején, hogy engem akart megölni...szóval nem érdekelnek a kifogások. Mondd meg a vámpír nevét. – álltam fel a székből. Igazából nem tudom miért...hisz Carlislenak sokkal nagyobb volt az ereje,a tekintélye mint nekem, én mégis megpróbáltam fellázadni ellene.

- Valóban, az előbb úgy beszéltem róla, mintha tudta volna mit cselekszik, de ezt csak a jobb megértés miatt mondtam így. Igazából fogalma sem volt róla.. ha ennyire szeretnéd elmondom, de jegyezd meg: nem tudsz tenni semmit sem.

- Mi? Te, vagyis ti, véditek a gyilkost? Az apám gyilkosát?? Aki eredetileg engem akart kinyírni, csak rájött, hogy ha apám vérét szívja ki, akkor én sokkal jobban fogok szenvedni? Ez az igazság Carlsile? – a hangom már emelkedett.

- Nem teljesen jól látod a képet...azonban pár dologban igazad van. De ne menjünk ebbe bele...azt hiszem ez nem olyan fontos dolog. –terelte a szót a férfi.

- Rendben, de akkor mondd el a nevét annak az istenverte vámpírnak!!

- A neve...Tanya. – miután kimondta lesápadtam, és visszaültem a székembe. Csak magam elé néztem... a semmibe. Zokogásban törtem ki...Tanya..Tanya ölte meg az apámat, az egyetlen embert, aki még maradt nekem. – De mint mondtam súlyos beteg...nem volt észnél, amikor cselekedett...

- Nem érdekel Carlisle, hidd el, hogy nem érdekel. – zokogtam. – Azt az embert vette el tőlem, akit a legjobban szerettem a világon, aki mindig velem volt...megölöm azt a boszorkányt! Erre mérget vehetsz!!

- Bella. Egy: Tanya beteg, nem szándékosan cselekedett.

- De cselekedett! –közbeszóltam.

- Kettő: Egy vámpírt nem olyan könnyű megölni, főleg egy embernek.

- Nekem sikerülni fog!

- Három: azt hittem, ezt már Edward közölte veled, ezért hadartam el ilyen
gyorsan...elnézést, ha néhol tapintatlan voltam. –fejezte be Carlisle.

- Tudod, én tisztellek, becsüllek, hisz annyi emberen segítettél és segítesz is, de a beszélgetés folyamán, te mindig tapintatlan voltál. Azt hajtogattad, hogy nem szándékosan ölt. Szerinted a bíróságon a bíró megkérdezi a vádlottat, hogy véletlenül ölt e? Mert szerintem nem. Már csak azért sem, mert véletlenül nem lehet gyilkolni! Aztán ha beteg...nem megoldás a gyilkolás...ártatlan emberek gyilkolása főleg nem. Szóval ha megkérhetlek ne védd ezt a boszorkányt. Aztán az sem érdekel, hogy milyen nehéz lesz megölni, de nyugodj meg, meg fogom. Edward tudott erről? – ironikusan kacagtam fel a könnyek mögül- Sajnos velem nem osztotta meg ezt a tudást. De ha már itt tartunk, lenne még egy kérdésem.

- Parancsolj. – szólt Carlisle.

- Miután „Esőman” megharapott eszméletemet vesztettem. És amikor felébredtem Edward mindig Tanya mellett volt...oltalmazta, és számomra úgy tűnt, ők ketten szeretik egymást. Mi volt ez közöttük?

- Féltem, hogy valami eszedbe jut a gyilkossággal kapcsolatban, és nekiesel Tanyának. Ezért Edwardot, mint egy testőrt állítottam mellé, és persze megkértem, hogy ha nem jut semmi sem az eszedbe, egy árva szót se mondjon neked apád haláláról.

- Mégis, hogyan juthatott volna valami az eszembe? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Úgy Bella, hogy miután megharapott, mi hazavittünk téged apádhoz. De Tanya is ott volt, és éppen...szóval éppen akkor harapta ő is meg az édesapádat. Te nem voltál teljesen eszméletlen, a szemeid nyitva voltak, és beszéltél is...olykor-olykor érteni is lehetett, mit szeretnél közölni. És fennállt a veszély, hogy netán ez az emlék megmaradt benned.

-Hol van Tanya? –törölgettem mega szemeimet.

- Elutazott. Ezért is mertem elmondani ezt az esetet, mert tudtam, hogy soha többé nem fog visszajönni...és te nem tehetsz magadban kárt. Mert benne nem tudtál volna. És kérlek ne hidd azt, hogy én őt védem, de mivel orvos vagyok...tudom, hogy milyen ez a betegség, mikre képes...és hidd el, Tanya jó ember, vagyis vámpír.

- Oké. De talán meséld ezt egy olyan embernek, aki nem ismeri. –vetettem ellent.

-De hisz te sem ismered.

- Hidd el Carlisle, eléggé ismerem ahhoz, hogy tudjam direkt ölte meg az apám, és egyáltalán nem engem akart eltenni láb alól. És azt is tudom, hogy szerelmes Edwardba..! De tudod mit...azt hiszem, most elmegyek egy kicsit valahová, ahol magamban lehetek. Ez...túl sok volt nekem. Köszönöm, hogy elmondtad. – fejeztem be a beszélgetést. Felálltam, és kirohantam az ajtón

A szobámba szaladtam, hisz egy kis magányra vártam. Azonban Edwardot találtam ott, amint az ágyamon ülve egy könyvet olvas. A düh, mely csillapodott, amióta kijöttem Carlisle szobájából újra feléledt bennem. A szerelemem... az ellenségem oldalán áll. Felmerült bennem az eddig lappangó kérdés...: valóban szeret engem?

-Edward. –sziszegtem.

- Bella. –letette a könyvet az ágyamra, és felállt. – Azt hiszem beszélnünk kell.

- Tévedsz. Nem kell. Mindent elmondott Carlisle. Csak egy kérdésre kell válaszolnod.

- Mégpedig?

- Szeretsz te engem? Vagy most is csak megjátszod magad, és a szíved a ...Tanyáé? – kérdeztem küzdve hangommal, nehogy elakadjon...és nehogy sírni kezdjek.

- Szeretlek Bella. Sajnálom, hogy nem mondhattam el azt a dolgot, amit most tudtál meg Carlisletól...de értsd meg, megkért rá, hogy ne közöljem veled. Én nem akartalak megbántani.

- Héj. Ti magatoknál vagytok? Halljátok, amit mondotok?! Az apám meghalt, és mindenki a gyilkost védi, oltalmazza...mert szegény beteg és nem direkt ölt. Kit érdekel, hogy direkt volt e vagy sem. Megtette, megölte az apámat! Tudod te milyen érzés az, ha senkid sincs? Ha még a szerelmed is hátba támad...és senkire nem számíthatsz, mert egy perszóna elmart mindenkit, akit szertél –vagy épp megölt? Gőzöd sincs milyen helyzetben vagyok én, és mit érzek. Mégis...úgy érzem...most senki sem áll ki mellettem...sem apu mellett.

- Megértelek...de te is érts meg minket. –próbálkozott megpuhítani Edward.

- Én nem tudlak titeket. Hidd el, már próbáltam de nem megy. Kérlek...menj ki a szobámból. Pihenni szeretnék.

- Jó. De válaszolj egy kérdésemre. Mindig csak arról volt szó, hogy én szeretlek e. De te szeretsz engem?

- Az életemnél is jobban. –válaszoltam. Edward odajött hozzám, megcsókolt, majd megszólalt.

- Akkor jó! –és kiment a szobából. A szobában csak én voltam, és az érzéseim, a gondolataim.