Csók itt, csók ott

-Gyerekek! Elnézést, de találkoztam egy régi barátnőmmel, és leültem az asztalához beszélgetni. Nem vettem észre, hogy így elszaladt az idő. Remélem nem nagy baj, hogy nélkülözni kellett egy kis ideig ezt a vén boszorkányt. –nevetett az idős hölgy.

- Dehogy is. Ne butáskodjon Olive néni. Maga egy imádnivaló teremtés. –kezdtem.

- De míg nem voltál itt, nagyon jól elbeszélgettünk Bell...akarom mondani Whitneyvel. És ma estére egy randevút beszéltünk meg. Ezért ha nem nagy gond, este hanyagolnod kéne egy kis időre –és rám pillantott.

- Jajj Tennes. Ez természetes. Majd felhívom Jamest, hogy jöjjön el egy kicsit beszélgetni, meg akkor összeütök valami vacsorát is. Nyugodj meg Tennes, nem lesz semmi baj. És meg kell mondjam, örülök is ennek a kis összeröffenéseteknek, mivel amióta itt vagyok, soha nem találkoztatok kettesben. Mindig csak akkor látjátok egymást, ha én is a színen vagyok. Meg kell mondjam –hunyorított-, hogy ez nekem igencsak fura dolog. Olyan, mintha ti nem is szeretnétek egymást, csak a kedvemért játsszátok ezt az egész dolgot. De...persze gondolom ez nem így van, és csak én vagyok már túl öreg. Higgyétek el gyermekeim, az időskor nagyon szép kor, ám néha...maga a pokol. – nevetett fel Olive néni.

- Ugyan. Maga egész fiatalnak néz ki. – kedveskedtem. Tennes ekkor rám mosolygott.

„ Olyan tökéletesen néz ki...biztosan bomlanak utána a nők. De amit az előbb művelt...na persze megértem, majdnem elrontottam a színjátékát, de akkor sem kellett volna így leteremtenie. Viszont ez a mosoly, azt hiszem...minden egyes rossz szó által okozott sebet meggyógyít. Kíváncsi leszek, mit fog szólni ma este Edward, Alice, és Tanya Tenneshez.”

- De legalább jót beszélgettetek? –szólalt meg Tennes, aki már Olive néni felé fordult.

- Óh, igen. Elmondtam, hogy az én kis Tennesem...

- Ezt ugye nem így mondtad??? –tette fel a kérdést a férfi.

- De igen. Te mindig az én kis Tennesem maradsz! Akár tetszik, akár nem. – mosolyodott el a néni- Szóval, hogy te, megtaláltad életed szerelmét, és most borzalmasan boldog vagy te is, én is, és gondolom Whitney is. Ugye szívem?

- Én? Hogy...mi? Elnézést, nem figyeltem. – mondtam és éreztem, ahogy az arcom egyre jobban vörösödik el. De istenem..nem tehetek róla, ha Tennes elvette egy pillanatra az eszemet.

- Azt kérdeztem, hogy ugye te is boldog vagy Tennes mellet?!

- Ja, igen..persze. Nagyon. Szóval..én szeretem Tennest. – miközben ezt a mondatot elhadartam a földet néztem.

- Rendben van angyalom. Akkor megnyugodtam. Mert azt tudom, hogy ez a kis drága imád téged. Odahaza is sokszor mondja, milyen jó lesz, ha már találkoztok, és hogy hogyan hiányzol neki. Néha csak dől belőle a szó...természetesen rólad. –motyogta az öreghölgy. – De fiam...induljunk. Nekem még fel kell csörgetnem a testvéredet, neked pedig el kell készülnöd az esti randevútokra. Mehetünk ugye szívem?

- Persze-persze. –mondta mosolyogva Tennes.

- Rendben van. Köszönöm Whitney ezeket a csodás perceket. Nem sokat beszélgettünk...de mégis jó látni, hogy ti szeretitek egymást. Tennes, köszönj el illendően a szerelmedtől. –utasított a néni.

- Most nem mész előre Olive néni? – kérdezte meglepetten a férfi. Ő is ugyanolyan meglepett volt, mint én. Ha Olive néni előre megy, akkor mi szépen elbúcsúzhatunk szavakkal. De ha itt marad...akkor...akkor ennyi nem lesz elég. Akkor ugyanis meg kell csókolnom Tennest. Te jó ég.

- Nem kedvesem. Nem megyek előre. –mosolyogtt- De ha ilyen szégyenlősek vagytok, majd elfordulok. Na gyerünk Tennes, sietnünk kell.

Ijedtem néztem a férfira. Mindketten egyszerre álltunk fel a kényelmes székekből, és ő bátortalan léptekkel közeledett felém. Amikor már csak pár lépésnyire állt a kezem után nyúlt, megszorította, és magához húzott. Az agyam ellenkezni akart, de a végtagjaim nem engedelmeskedtek a parancsokra, melyeket az igencsak összetett szervem küldött nekik. Tennes eközben közelebb hajolt hozzám, és a fülembe súgta:

-Én ...sajnálom, hogy ezt ki kell bírnod. De tudod Bella, kifejezetten hálás vagyok, amiért Olive néni nem szándékozik elmenni innen.

Éreztem, ahogyan a lehelete szinte már égeti a fülem tövét...mégis jó érzés volt. Hiába volt meleg a lehelete, én beleborzongtam. Az arcomat a két kezébe zárta, és az ajka az enyémhez közeledett.
„Pár másodperc.. már csak ennyi maradt”-gondoltam.

És valóban. Pár másodperccel később az ajkai, azok a puha ajkai az enyémre tapadtak. Előbb lágyan ízlelgették az enyéimet, majd egyre vadabb, követelődzőbb és szenvedélyesebb lett. A nyelve az enyémet kutatta...majd amikor találkoztak heves táncba kezdtek. De mégis...ez a csók nem volt hosszú. Amikor vége szakadt a lábaim, a kezeim...sőt az egész testem remegni kezdett. Ha nem fogott volna elég erősen Tennes félő, hogy összecsuklok. De ő megérezte, és nem engedett el. Az arcom kipirult, és homályosan láttam.
„Istenien csókol.. ” -gondoltam.

-Huh...mennem kell Whitney –kezdte Tennes, miközben engem visszanyomott a székembe –Akkor, ma este....hatkor.

- Hatkor. – helyeseltem, miközben a szemibe néztem.

- Szia.

Egy bólintással elintéztem az elköszönést. Lehet, hogy illetlen dolog volt, sőt biztosan, hisz olive nénitől sem köszöntem el rendesen, de hang nem jött volna ki a torkomon. A telefonom megszólalt a nagy elmélkedésem közepette.

-Igen? –kezdtem.

-Szia Bella, Jacob vagyok. Csak...szóval gondoltam felhívlak, mert már rég találkoztunk, meg minden. És arra gondoltam, hogy lejöhetnél ide a rezervátumba...és elmehetnénk a strandra. Megbeszélhetnénk a kisebb-nagyobb bajainkat. Nem szeretnék veled rosszban lenni..főleg most. Jajj...bocs, hogy beléd fojtom a szót. –mondta.

-Á..ugyan, semmi baj. De mit jelent az, hogy főleg most nem akarsz velem haragba lenni?

- Ö...ezt telefonon keresztül elég nehéz elmagyarázni, és meg kell mondanom, nem is nagyon szeretném. Ez olyan... négyszemközt dolog, azt hiszem legalábbis. De nyugi semmi komoly...vagyis, nem betegség.. haláleset, vagy valami vérengzős dolog. Csak velem kapcsolatos.

- Csak veled. Te beteg vagy. Én...szóval tudom, hogy elég hülyén viselkedtem veled az utóbbi időben, de nekem nagyon fontos vagy Jacob! És ha valami „csak veled” kapcsolatos, az olyan, mintha velem kapcsolatos is lenne. Te olyan vagy nekem...mint egy családtag. Azaz...egy utolsó családtag. Mint egy testvér. Érted? –kérdeztem.

- Persze Bells. És valahol ez is a bajom. Hogy csak ennyi...és kész. Hm...én többet szerettem volna. De már ez sem telefontéma. Legyen elég annyi, hogy megértettem, hogy neked csak egy tesó vagyok, és nem a szerelmes lovag. – hallottam, ahogy felkuncog. De az a nevetés nagyon erőltetett volt.

- Nem csak egy tesó, hanem „a” tesó! Nos...a szerelmes lovag. Azt hiszem ezt a címet még nem érdemelte ki senki sem.

- És Edward? Ő senki?

- Nos...Edward és én...szóval mi már nem vagyunk együtt. Tanyát fogja eljegyezni, hogy egész pontos legyek, ma este.

- Tanyát?? Mi? Lehetetlenségeket beszélsz! Tanya már férjnél van!

- Jacob. Te ismered azt a boszorkányt? –kérdeztem hitetlenkedve.

- Nos...igen. Az unokatestvérem felesége...azt hittem, te ezt tudod.

- Nos nem tudom. De az is lehet, hogy csak volt a felesége. Amilyen egy kibírhatatlan nőszemély nem hiszem, hogy az unokatesód sokáig kibírta vele. Lehet, hogy elválltak, vagy valami.. –mondtam, miközben hangom akadozott.

- Áh...Tanya egy szeretnivaló teremtés. Hidd el. Lehet, hogy valamiért..netán.,..szóval lehet hogy valamiért haragszik rád, ezért viselkedik veled úgy, ahogy. És az tuti, hogy nem váltak el, hisz tegnap találkoztam velük...és meg kell hagyni baromira szerelmesek. Szóval...-mondta Jacob.

- Oké. Mindegy. Ma valami ünnepség lesz, és most ne haragudj de le kell tennem. És majd találunk egy napot, amikor megbeszélhetjük ezeket a személyes ügyeinket. Oké?

- Rendben.. Szia Bella, légy jó!

-Szia Jacob! –és megszakítottam a vonalat. Remek. Tehát lehetséges, hogy valamit félreértettem...azaz Edward és Tanya a boszorkány nem is házasodik össze...ú, de nagy lúzer vagyok. De mindegy. Fogtam az új ruhámat, és kimentem a parkolóba, ahol szerencsére volt egy taxi. Igen, taxival mentem az otthonomba. Amikor beléptem az ajtón, nagy meglepetésemre egyetlen hangot sem hallottam. A nappaliban senki, a konyhában senki. Esme mindig a konyhába szokott lenni..és most...sehol.

- Hahó! Valaki! –kiabáltam.

- Szia Bella. –hallottam az emeletről Edward hangját. – Csak én vagyok itthon. De remélem...ez nem nagy baj. Amúgy is van megbeszélnivalónk! –és már előttem állt.

- Edward...nekünk nincs mit megbeszélnünk. –mondtam, és küzdöttem a levegővétellel.

- Bella, ugyan már! Én szeretlek téged! Hallod? Szeretlek.

- Persze. De most mennem kell. Tudod készülődnöm kell estére. –fintorogtam.

- Majd később mész! – mondta, és megfogta a csuklómat, magával húzott az étkezőbe. Ott leült egy székre, majd az ölébe ültetett. – Bella, mi van veled? Amióta hazajöttem, úgy viselkedsz velem, mint egy leprás emberrel...sőt, még úgy sem, mert azt legalább megszánnád. De engem még meg se szánsz. Noha nem is kéne. Miért nem szeretsz már? Mert ugye erről van szó, hogy nem szeretsz?! Nézz a szemembe Bella és válaszolj!

- Edward...én... -dadogtam- szóval....én nem tudom...

- Mit nem tudsz? Azt isten áldjon meg, nem tudod, hogy szeretsz e még?! Hogy nem lehet ezt tudni?

- Ne legyél ideges...de te vagy mindig Tanyával, és amikor például felébredtem a csúnya Esőmanes esetem után te az ő derekát karoltad, és nem az én kezemet fogtad. Vagy ...vele töltöd a szabadidődet..legalábbis a nagy részét. Mégis...mégis hogy várod el tőlem, hogy úgy ...szóval hogy olyan legyek veled, mint azelőtt, mielőtt elmentél?! Edward ez lehetetlen. És...az is igaz, hogy már nem tudom mit érzek irántad. Már nincs meg az az érzés... mint ami az eltűnésed előtt volt. Tudod..ha megláttalak, akkor remegett a térdem, és minden más végtagom, a szám...most, ha meglátlak, egyből Tanya jut az eszembe. Vagy épp az, amikor a kezem sérült meg...és ő nevetett, és te..te nem szóltál semmit. Edward, én már nem tudom, hogy mit érzek...vagy épp mit nem. Sajnálom, de...- az utolsó szavak kimondásakor néztem csak a szemébe. Nem láttam benne semmi fájdalmat, meglepődést.

- De Tanya és én köztem nincs semmi..! Miért nem hiszed el?

- Mert már túl sokat csalódtam...és már hazudtál is nekem. Amikor a kórházban voltam, tudod, amikor James volt a színen, akkor is megígérted, hogy soha nem hagysz el. Mégis elmentél. Mi a garancia arra, hogy most nem csapsz be? Miért kéne benned újra megbíznom? Tudod..az én életem véges. Nem várhatok rád. – mondtam, miközben a könnyeim megint a saját útjukat kezdték járni.

- De Bella! Könyörgöm!

- Nem Edward! Sajnálom. –nyöszörögtem, miközben ő a mutatóujjával letörölte a könnycseppeket.

- Akkor felesleges volt ez a mai este.

- Ugyan. Ne félj, nem mondom el Tanyának ezt a kis beszélgetés. Nyugodtam bejelentheted az eljegyzést! Tudod...van egy olyan mondat, ami nekem..szóval olyan igaznak tűnik. Megosztom veled, mert nagyon illik ide. Szóval: „Sose búcsúzz el, minden új nap egy új remény. Van, hogy elveszítesz mindent, mégis élj a holnapért!” –kelletlenül mosolyogtam- Én...elveszítettem mindent. A szerelmemet, az apámat, a barátaimat...mégis élek, noha előfordul, hogy a föld alatt érzem magam 30 méterre...de itt vagyok, és szembe tudok nézni például most is a fájdalmaimmal, és...-mondtam, de Edward belém fojtotta a szót egy szenvedélyes csókkal. Kezeivel átölelt, és én hiába ellenkeztem, győzött az erő, azaz ő. Kezeim felsiklottak a nyakára, majd a hajszálaival kezdtem játszani, miközben viszonoztam a csókot. Aztán kezeim lefelé indultak felfedező útra. Elkezdtem kigombolni az ingjét, majd amikor már csak pár gomb maradt, leszakította magáról a ruhadarabot, és ledobta a maradványait a földre. Aztán felkapott az ölébe, és felvitt a szobámba. Letett az ágyra, majd az én felsőrészemet kezdte leszedni rólam. Aztán következett a nadrágom, majd az övé. Ekkor Alice hangját hallottuk meg, majd nem sokkal később be is toppant a szobámba.

- Bella, nézd csak, hoztam nek.....ed... –és minket nézett. Én melltartóban és egy bugyiban, a testvére pedig egy boxerban feszített. –Ja, hogy rosszkor jövök. Öh...megyek. Hali.

- Ugyan Alice. Semmi baj, én csak meg akartam mutatni Edwardnak az új...öö...ruhámat! –magyaráztam szégyenkezve.

- Igen, én meg kínai újságárus vagyok. – mondta Alice. – De ez rendben van Bella hidd el. Ti szeretitek egymást...és ez ..nos szóval ez a dolog.. természetes. Persze azt nem tudom miért nem mentetek el máshová..és azt sem értem Edward miért nem tudta, vagyis hallotta a gondolataimat. Mert én arra gondoltam, hogy hazajövök, és megmutatom ezt a ruhát neked. Azt hiszem Edward ezt meg kéne mondanod Carlislenak, hogy nem tökéletes az „érzékelőd”.

-Alice? Jól vagy? Mit mondjak meg neki? Hogy Bellával épp...szóval igen, és nem működtem? Vagy mi? –kérdezte Edward kissé felháborodva, de láttam rajta, hogy neki sem tetszik a dolog.

- Nos...nem rossz ötlet! –nevetett Alice. Eközben én magam elé fogtam az ágyon lévő takarót. – Na de gyerekek én megyek. Jasper ma hazajön! Juppii.

- Igen. Ezt már mondtad egy hónappal ezelőtt is, és még mindig nincs itt. –fintorgott Edward.