A réten talál rám a vég?

Vigyázat! 16 éven aluli olvasóim számára, a következő bejegyzés, csak szülői engedéllyel, vagy nagykorú felügyelete mellett ajánlott! :) Viccet félretéve, +16-os tartalom, de tudom, hogy minden kedves olvasóm el fogja olvasni, de úgy éreztem, ki kell írnom... :) Puszi: Csucsu :)


’Miért kellett nekem szórakoznom azon a napom? Miért nem voltam otthon? Miért apu halt meg helyettem? Miért...? Miért kellett Tanyának idejönnie, és tönkretenni az életemet? És miért védi őt mindenki?’ –gondoltam, miután Edward magamra hagyott. – ’Edward valóban szeret engem, vagy ez is afféle játék? Ez is csak egy munka, amivel Carlisle megbízta? Azt hiszem, valami normális tervet kéne kieszelnem, hogy az igazat megtudjam. De sajna, magamban nem vagyok képes ilyesmire, ám ha Alicet beavatom a tervembe, Edward is megfogja tudni, és akkor meg mit érek vele? Ma este meg fogom álmodni ezt a csodálatos, mindent felülmúló tervemet, mert ha nem...nem is gondolok még erre.’ –fejeztem be a töprengést. Megkerestem a hálóingemet és a fürdőköpenyemet, és a fürdőszoba felé indultam.

-Spóroljunk vizet, vagy sem? –kérdeztem magamtól hangosan, majd felkacagtam, és válaszoltam- Azt hiszem az első mellett teszem le a voksom. –levetkőztem, és beálltam a tus alá. Nem szerettem a túl forró, és a túl hideg vizet sem, így mint mindig langyosra állítottam a rám zúduló vizet. A cseppecskék finoman simogatták a bőrömet...jól esett egy ilyen nap után. Beszappanoztam a testemet, majd leöblítettem magam, és megtörölköztem. A hálóingem és a fürdőköpenyem is szaténból készült. Biztosan drága lehetett, de Alice ragaszkodott hozzá, hogy megvegye nekem: rajtam ne múljon az ő boldogsága.
Kilépkedtem –a tőlem megszokott „gyorsasággal”- a fürdőszobából, és levetettem magamat az ágyra. Állig betakaróztam, és lehunytam a szemeimet. Nem sokkal később az álmok mezején jártam:
’Edward és én szeretkeztünk...a szobámban. Torkából szenvedélyes kiáltások hallatszottak, míg én kényeztettem. Aztán ő következett, és én a karjai között éltem át a szerelem tetőfokát.’ – az álom itt megszakadt, mert felébredtem...

- Remek...ez az álom nem sokat segített. Még az állom manók is ellenem vannak...remek. –nevettem fel ironikusan. – De legalább ismét süt a nap...az estét kellemesen ütöttem el. – kikászálódtam az ágyból, és a fürdő felé indultam. Miután végeztem felöltöztem és lesétáltam a nappaliba. Csak Alice volt ott.

-Hali Bells. Mit álmodtál? –kérdezte sokat sejtető mosollyal.

- Honnan veszed, hogy álmodtam valamit? –néztem rá értetlenül... ’mi? hogyan sejtette ez meg? és mit tud?’-kérdeztem ijedten magamtól.

- Áh...ja semmi. Csak beszéltél álmodban, és...eléggé, hogy is mondjam, kíváncsivá tettél. –kacsintott rám.

- Beszéltem? Én? Úristen...komolyan mondod?

-Persze. Sohasem hazudnék. De nyugi, Edwardot nem engedtem a közeledbe.. én meg nem mondtam neki semmit sem.

- Ja, és persze nem is tud róla...

- Ezt nem mondtam. –nevetgélt.

-Mit mondtam, elmeséled? –néztem rá bociszemekkel.

- Óh, de hát azt te is tudod, hogy mit álmodtál. Minek mondjam el újra?

- Alice, ez nem vicces! Mit mondtam, szeretném hallani. Kérlek..-nyöszörögtem.

- Nos, rendben Bella. Szóval...elaludtál. Gondolom eddig mindenre emlékszel. –mosolygott, de látva fenyegető arckifejezésemet komolyabbra fogta a dologt- Na igen. Szóval elaludtál. Aztán én és Jasper is feljöttünk a szobánkba, de én –és gondolom ő is- meghallotta, amint te éppen...szóval Edward nevét mondogatod, és egyéb...kéjes hangokat adsz ki magadból. Én úgy döntöttem bemegyek a szobádba, és megpróbállak felébreszteni, vagy legalábbis egy kicsit halkabbra venni. Azonban, amikor becsuktam magam mögött az ajtót, te kitakarózva, leizzadva feküdtél...és még mindig fura hangokat adtál ki magadból. Először azt hittem, valami bajod van, de aztán „értelmesen” kezdtél beszélni, és megértettem miről is álmodhatsz. –fejezte be a mondanivalóját Alice.

- ööö..én nem is tudom, mit mondjak, de...hidd el, nem szoktam ilyeneket álmodni, még gondolni sem szoktam ilyen dolgokra...-csak néha, de még az is egészséges dolog, véleményem szerint. Nem tudom mi ütött belém Alice...de kérlek ezt ne mondd el senkinek sem, mert akkor nem tudnék senki szemébe sem nézni..ugye megérted? –kérdeztem kezeimet tördelve.

-Persze, hogy megértelek, de ez egyáltalán nem szégyellni való dolog. Ha te szereted a bátyámat és ő is szeret téged –márpedig ez így van-, akkor ez természetes. Na persze, a ti esetetekben vannak bizonyos tényezők, melyek ezt a...ezt a...ezt a fizikai együttlétet meggátolják, vagy ha nem is, akkor nagyon nagyon megnehezítik. De erről is beszéltünk már anno, nem hiszem, hogy újra fel kéne hozni ezt a témát...de ha gondolod, szívesen ...

- Nem kell Alice, hidd el nem kell. Megnyugtatlak mindenre emlékszem. De akkor is, ez az álom olyan valósnak tűnt, és olyan jó volt. Tudom, hogy a bátyád vámpír, tudom hogy szeret, és azt is tudom, hogy ennek ellenére,- hogy szeret- mi nem lehetünk együtt –úgy. De emberből vagyok. Vágyom rá...-bámultam a falon egy képet.

-Bells...ő is vágyik rád, én már csak tudom. –mosolygott együtt érzően- De fél, hogy kárt tesz, tehet benned, akár meg is ölhet.

- Tudom. De akkor mi soha nem lehetünk együtt...ilyen téren? Nekem mindig meg kell állnom egy csóknál?

- Hát éppenséggel nem. Van egy megoldás, de ez nagyon fájdalmas, és embertelen dolog..nem hiszem, hogy megérné.

- Mi az a dolog? Kérlek Alice, csak mondd el. Abból nem lehet olyan nagy baj, hogy elmondod...hisz nem fogjuk megtenni. Se veled, és gondolom Edwarddal sem...ő még abba se megy bele, hogy vámpírrá változtasson. –panaszoltam.

- Ez lenne az a bizonyos dolog, ami lehetővé tenné, hogy ti ketten...szóval azt. De ne csodálkozz azon, hogy Edward nem megy ebbe az őrült dologba bele. Ha megharapna, akkor elveszítenéd az emlékeidet...és egy újszülött vámpírnak nagyon nehéz dolga van, és nem hiszem, hogy te...

-...hogy én képes lennék elviselni a fájdalmat? Hogy megbirkóznék a feladattal? –néztem mélyem Alice szemébe.

- Nem ezt akartam mondani. Tudom, hogy képes lennél mindenre...de nem hiszem, hogy fel vagy ilyesmire készülve. Belegondoltál már abba, hogy véren, állati véren kéne élned?

- Alice könyörgöm. Ha ti megtudjátok csinálni, én is képes lennék rá. És tudom, hogy segítenétek...! Ez a dolog nekem többet ér minden szónál, és tettnél! Mindig azzal jöttök, hogy elveszíteném az emlékeimet. Ugyan kérlek...mit veszítenék el? Az anyámat, akit nem is ismertem? Vagy a barátaimat? Hogy amikor egy sem volt rajtad kívül? – néztem a barátnőm szemébe.

- És az apád? A vele töltött szép idők? –vágott vissza.

- Azt mondtátok, hogy ami igazán kedves, sohasem vész el. Apu nekem több volt mint kedves. Nem tudom elmondani, mit jelent ez, de mégis érzem, hogy többet jelentett. Ha már a kedveset sem tudom...vagyis tudjátok elfelejteni, akkor azt az emléket, ami már több mint kedves, hogy tudnám? Az a baj, hogy ti a saját eseteteket veszitek alapul. Én magányos voltam mindaddig, míg meg nem ismertem Edwardot, aztán titeket. Nekem nincs sok szép emlékem. Keveset felejthetnék. Nektek csodálatos volt az életetek vámpírrá válásotok előtt, sok szép emlékeitek voltak, így sokat is felejthettetek. A fájdalom meg...édes gyönyör lenne számomra. Meg bírnám csinálni, hidd el. Ezt nem csak a szex miatt mondom, inkább...én is szeretnék tartozni valakihez. – mondtam szomorúan.

- De hisz te most is hozzánk tartozol! –ölelt át Alice. Ekkor Edwardot pillantottam meg. Kiszabadítottam magam Alice szoros öleléséből, és a bátyját mértem végig szemeimmel. Fekete farmert és fehér pólót viselt. Az orromat megcsapta az üdeség illata. Kedveltem ezt az illatot, mindig jobb kedvem lett tőle. Azonban most valami más érzés kerített hatalmába. Nem lehet leírni. Vágyakozás, fájdalom, gyönyör? Vagy a három keveréke? Magam sem tudom. De legszívesebben megállítottam volna az időt, és örökké őt néztem volna. A nap sugarai a hajamon fénylettek, majd elérték őt is. A bőre csillogni kezdett, teste megfeszült. Az én szemeim azonban még mindig rajta pihentek. A lélegzetem felgyorsult, és éreztem, ahogyan arcomba szökik a vér. Alice szavai repítettek vissza a valóságba.

- Akkor azt hiszem mára befejeztük a beszélgetést. Majd máskor többet dumálunk erről az ügyről. –szólt hozzám. Testemmel felé fordultam, de a szemim még mindig a bátyján voltak. – Látom figyelsz...de mindegy, tudom hogy Edward jobban érdekel –szerencsére. –elmosolyodott, majd magunkra hagyott minket.

-Beszélni szeretnél velem Bella? –kezdte Edward. Éreztem, ahogyan torkom elszorul...arcom az eddiginél is jobban kivörösödik...szememben pedig megjelentek a könnyek.

- Én...tudod már régen szerettem volna...de azt hiszem, hogy te és én....tudod...szóval –akadozott a hangom. Valahogy mégis a tudomására kéne hozni ezt a dolgot...mondjuk biztosan megdumálta már Alice-szal, mire jók a gondolatok, ha nem erre?! – Nem lenne egyszerűbb, ha te elmondanád a véleményedet erről a dologról?

- Miről? – mosolygott huncutul. Az volt az érzésem direkt szenvedtet, és közben jót szórakozik rajtam. Visszafogott lány voltam, soha sem beszéltem ilyen intim dolgokról.

- Ugyan Edward. Tudom, hogy tudod. –már nem néztem a szemébe, inkább a padlót bámultam, és közben az ujjaimat tördeltem.

- Háát...valóban tudok valamiről. – még mindig mosolygott. – De azt hiszem, ezt már megbeszéltük. Nem foglak megharapni. Se én, se senki más. –tekintete a mondat végénél elsötétült, majd pár perc múlva újra kedvesen nézett le rám.

- Edward az istenért is! Én nem erről szeretnék beszélni veled...elsősorban. – beleharaptam az ajkamban, de látva a szeretett férfi értetlen arcát folytattam. – Én...szeretlek. Tiszta szívemből...bármit megtennék érted. Te...te hogy érzel irántam? Már csak azért kérdezem, mert ha esetleg megváltozott volna valami...

- ...nem változott meg semmi. Mindennél jobban szeretlek! Te vagy a legfontosabb a számomra...el sem tudnám nélküled képzelni az életemet. Szóval nyugodj meg...még mindig szeretlek. Örökké szeretni foglak. – a mutatóujjával az állam alá nyúlt, kényszerített, hogy rá nézzek. Majd amikor tekintetünk találkozott megcsókolt. Ez a csók bizonyította, hogy ő valóban úgy érez irántam, mint ahogy az előbb elmondta. Ez a csók forró volt, és mindennél igazabb. Tele volt vágyakozással, szerelemmel.

- Renben- nyöszörögtem, miután befejeztük a „játékot”. – És...mivel így van, én...tudod, a fenébe is! Emberből vagyok, és mint mindenki más –akármilyen hihetetlen is-, de én is gondoltam már a szexre...! – beletúrtam a hajamba, megragadtam egy tincset és azt kezdtem el babrálni. – Szóval..én arra gondoltam, hogy te és én...hogy mi ketten....együttlennék –úgy. – a végén a szemébe néztem, így próbáltam meggyőzni, hogy nem viccelek.

- Hm.. tudod ez nem ilyen egyszerű. Én is nagyon szeretnélek már végre a karjaimba tartani –rám nézett-, de ez nem ilyen egyszerű dolog. Hidd el, nagyon szeretném én is, de félek, hogy kárt teszek benned, hogy megöllek. Mert tudod...ez is bekövetkezhet, és én nem akarlak egy ilyen dolog miatt elveszíteni. Én örökké akarlak téged! Szeretlek Bella, és a szerelem nem a testi együttléten alapszik.

- Tudom, de én akkor is szeretném. És ha örökké akarsz – már megint a földet néztem-, talán...megharaphatnál. Tudom-tudom, hogy te nem akarod, de én mindennél jobban szeretném. Közétek akarok tartozni...kérlek.

- Nem! –villantak meg a szemei.

- Tudom, hogy látta Alice, hogy én is vámpír vagyok.

- Már megint eltértünk az eredeti témától. De én meg már megmondtam, hogy amit Alice lát, az nem 100%-os. Ha már csak egy milliméternyi dolog is megváltozik, akkor az egész történet meg fog változni. –könyörögve néztem a szemébe.

- De én szeretném...ha félsz, hogy megölsz miközben mi...-ugye érted, mire célzok? -, akkor ez azt jelenti, hogy sohasem lehetünk együtt úgy. És én nagyon szeretném...ezért csak ez az egy lehetőségünk van. Meg persze nem is akarok melletted megöregedni, meghalni sem. Tudom, hogy amikor ezeket mondom önzőnek tűnhetek, de én csak veled szeretnék lenni. Nem kell attól félned, hogy elvesztem az emlékeimet, amikor nincs említésre méltó. Aput meg sohasem felejtem el.

- Én nem az emlékeidet féltem, hanem a lelkedet. Én téged szeretlek, és ha megharapnálak, lehet, hogy egy egészen más Bellát látnék magam előtt. Igen, jól látod, egy önző disznó vagyok...de én nem akarok mást. Nem tudnék mást szeretni. Ezenkívül Carlisle elvét szeretném követni. Csak akkor veszem el egy embertől a lelkét, ha mindenképpen el kell. Ha ez a lélekelvétel megmenti, és tovább élhet. – mondta Edward.

- Tehát, ha halálos beteg lennék, lenne esélyem arra, hogy vámpír lehessek? –kérdeztem vissza, és szemeimben megcsillant a remény.

- Mondjuk. De te soha többet nem fogsz ilyen halál közeli helyzetbe kerülni, mert én vigyázni fogok rád. Ha kell a nap 24 órájában veled leszek, és megvédelek. – rám mosolygott. – De mi lenne, ha ma elmennék egy kicsit kikapcsolódni? Pár nap múlva neked újra iskolába kell járnod, szóval élvezzük ki a szabadidődet. Na, mit szólsz?

- Persze. Nem rontom el a lelkesedésedet. –nyújtottam ki rá a nyelvemet. –De engedd meg, hogy felvegyek valami tisztességes ruhát. Mégsem mehetek így ki az utcára.

- Ugyan. Miért ne jöhetnél?

- Ki fordulna meg utánam? – húztam el a számat, és a mosolyt próbáltam elrejteni.

- Mi?! Adok én neked...- színlelte a sértődöttséget, majd magához vont, és megcsókolt. – Induljunk...nem kell kiöltöznöd, oda megyünk, ahol először volt a randink. Oda, ahol nem tudtad, hogy a randink van.

XXX



-A tisztás? –néztem rá értetlenül, amikor letett az öléből, és megpillantottam azt a helyet, ahová először mentünk el kettesben. Előjöttek a szép emlékek, az első őszinte beszélgetés jutott az eszembe. Csodálatos érzés volt. A hely még gyönyörűbb lett.

- Mi az? Talán nem tetszik? – húzta el a száját Edward- Azt hittem, jót fog tenni egy kis nosztalgia.

- Jól hitted. Valóban jól esik...! De azt hiszem, itt nem tudom magam türtőztetni. Sajnálom, én nem akarom..de muszáj. –mondta, majd közelebb léptem hozzá, kezeimet a nyakára kulcsoltam, és megcsókoltam. Edward nem ellenkezett...milyen meglepő-gondoltam. Aztán felkapott az ölébe, és lefektetett a fűre, majd megpróbálta abbahagyni a csókot, de én nem engedtem. A lábaimat a dereka köré fontam, és szorosan hozzábújtam.

- Nem kéne Bella...- szólalt meg a csókok közti szünetben.

- De, nagyon is kell. –lihegtem. – Ne félj, nem lesz semmi baj! Ha úgy érzed, nem tudsz magadon uralkodni abbahagyjuk. – a választ meg sem vártam, már húztam is magamhoz, és újabb csókokkal halmoztam el az arcát, majd a fülét,és a nyakát. Kezeim önálló életre keltek. A pólóját próbálták leráncigálni róla, de nem sikerült. Majd Edward segített nekik.. önként bújt ki a felsőrészéből. Ezek után következett az öv kicsatolása...ez már ment segítség nélkül is. Nagy meglepetésemre ő is kezdte leszedni rólam a felesleges ruhadarabokat....mind a ketten gyönyörködtünk egymás testében. Pár perc múlva már nem volt rajtunk semmi sem.

- Hűha...-szólaltam meg, de úgy éreztem a szavak most feleslegesek, így beleharaptam az ajkamba, és magamhoz húztam egy forró csókra. Aztán ajkam felfedező útra indult a testén. Elidőzött a mellén, és a hasán is. Majd hirtelen felült a fűben...és maga alá döntött.

- Bella...szerelmem. –suttogta a fülembe. Mosolyogtam a fátyolos tekinteten át, és vártam a gyönyör legutolsó, legszebb pillanatát. Nem is várakoztatott sokáig...! Amikor elért ez extázis legutolsó foka, fáradtan, kipirult orcával feküdtem karjaiba.

- Köszönöm...- csak ez az egy szó jött ki a torkomon, de azt hiszem ez is épp elég volt.

- Én köszönöm. –mosolyogott le rám, és megpuszilta az orrom. –Szeretem az illatodat. Kedvem lenne megízlelni a véred –megnyalta a szája szélét, és engem valamiféle rettegés fogott el-. Biztosan nagyon finom, ízletes...és Bella, menekülj! –hangja megváltozott, vészjósló lett.-Tudtam, hogy nem kellett volna..tudtam, hogy veszélyben leszel. Menekülj!! –felült, és rám nézett. A szemei sötétek voltak...vérre szomjazott. –Öltözz...Igyekezz!!- engedelmeskedtem. Magamra kaptam a nadrágom, és a pólóm. Azonban amikor végre végeztem, egy erős, és hideg kéz megragadta az egyik kezem.

- Edward kérlek, ne! –sikítottam. De tudtam, minden hiába való. Edwardot elvakította a vér szaga, és nem volt az az ember, akit én szerettem. Valóban meggondolatlan voltam. Talán el kellett volna küldenem vadászni...most meg fog ölni. Ennyi volt az életem, de ezt is köszönöm. Minden szépben részem volt, mindent megkaptam, szerettek. Csak a halálom körülményei fájnak –ha lehet ilyet mondani. Miért pont a szerelmemnek kell megölni? Miért pont az ő karjai között kell meghalnom?

- Bella...nem tudok...bocsáss meg...ne félj, nem fog fájni –akadozott a hangja. – Carlisle! –ordította el magát, majd a száját a nyaki ütőeremre szorította, és megharapott. Kapálóztam, sikítottam, mindent megtettem, hogy szabaduljak. De a szorítás nem engedett...sőt, csak erősebb lett. Nem láttam jól...a képek összefolytak a szemem előtt, a hangok távolinak tűntek. Az utolsó emlékem az, hogy egy férfi kiszakított Edward karjaiból, az ölébe vett és elszaladt velem. Nagyon gyorsan. Majd pár perc múlva egy utolsó fájdalom lett rajtam úrrá, és ez elterjedt az egész testemben. Aztán többet nem éreztem.