Találkozás és búcsú

-Bella, mi a baj? – kérdezte a férfi.

- Nincs semmi baj...honnan veszed, hogy van valami? – kérdőn néztem Tennesre.

- Semmi, csak ez a nézés... ez a mimika. Egyszerűen olyan érzést váltott ki belőlem, mintha nem lenne minden rendben. De minden ember tévedhet, én is. De gyere kedvesem, beszélgessünk egy kicsit.

- Rendben, viszont nem lehetne, hogy kint az erkélyen, vagy a parkba? Itt túl sok az ember...-kezdtem.

- Mindig szívesen maradok veled kettesben Bella. – mosolygott el sokat mondóan Tennes.

Nem szóltam többet, megfogtam a kezét, és kivezettem a parkba, és leültünk egy padra. Az akác fenséges illata csapta meg az orrom. Egy pillanatig el is kalandoztam, majd a mély hang törte meg a csendet.

-Nos, mit szeretnél tudni kedvesem? –kérdezte.

- Hát...ö...mondjuk, izé.. –akadoztam- Nem is tudom. Tényleg orvos vagy? És Olive néni, tényleg meg fog halni?

-Valóban orvos vagyok, és akármennyire fáj is, Olive néni meg fog halni. Azt nem tudom mikor, de...hamarosan. Tudod egy cisztát fedeztek fel a tüdejében, és sajnos rosszindulatú. Olive néni rákos...-mormogta szomorúan Tennes.

- Ó...ez szörnyű. Semmi remény?

- Nincs semmi remény Bella...és már sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészbe, de akkor..ott a Fillóba ez jó ötletnek tűnt. Nem hittem volna, hogy Olive néni ennyire megszeret, és azt sem, hogy én is..-mondta, és látva arcomon, hogy ez utolsó szavai kevésbé tetszettek folytatta- De beszéljün inkább valami másról. Milyen embereknek ismerted meg a Culleneket? Carlislet és Esmet én is ismerem, de a gyermekeit sajnos még nem. És van egy sanda gyanúm.. az egyik fiút, férfit nem is fogom közelebbről megismerni. Azt az Edwardot...ha jól emlékszem így hívják. Amikor a közeledben vagyok a szeme villámokat hány, és érzem, hogy szívesen megölne. Van köztetek valami?

- Nem, honnan veszed? – néztem a szemébe, de ő elmosolyodott, és így teljesen összezavart- Na jó, együtt jártunk még a múlt évben...

- És szeretted?

- Az életemnél is jobban szeretem...mármint szerettem. Mára a dolgok sokat változtak, és azt hiszem az ő érzései is. –mondtam a semmibe bámulva. Eszembe jutottak a szép dolgok, melyeket Edwarddal éltem át. Milyen boldog voltam akkor, mindig mosolyogtam, és szépnek éreztem magam. Mára azonban egyre kevesebbet mosolygok, egyáltalán nem érzem magam szépnek...egy árnyékként élek.

- Az ő érzései semmit sem változtak. Csak rá kell nézni és bárki észreveszi. Az a baj, hogy te annyira szereted még most is, hogy nem veszed észre, mennyire vágyódik utánad. Elutasítod, közben majd meghalsz a vágytól, hogy a karjaiba lehess. Ugye így van Bella? – kérdezte.

- Nem...én nem... –nyögdécseltem. – Tennes én nem akarlak megbántani téged sem, és őt sem. Sőt..senkit. Elvesztettem az édesapám, és ha önző dolognak is tűnik, de jó, ha valaki megvigasztal. És...én csak magamra gondoltam. Nem törődtem mások érzéseivel, gondolok most itt a tiedre, vagy az Edwardéra. Önző voltam.

- Ügyesen tereled a szót... –mosolygott Tennes. – Bella, én tudom, hogy engem nem szeretsz..szerelemmel. És nem is baj. Hisz alig ismerjük egymást, és csak egy szerep kedvéért voltunk együtt. Azzal is tisztában vagyok, hogy a mai napon csak azért vagyok veled, hogy Edward féltékeny legyen. Nem vagyok vak, Bella. De nem baj, mert látom...illetve mert tudom, hogy így segíthetek nektek, hogy újra boldogok legyetek. Mert egyikőtök sem boldog egyedül...ezt ugye te is tudod?! És...azt hiszem, jobb lenne, ha elmondanád neki mit érzel.

- Tennes, én erre nem vagyok képes. Megbántottam nem is egyszer. Hogyan várhatnám, hogy újra szeressen?! – hitetlenkedtem.

- Azt hiszem nem értettél meg. Ő imád téged annak ellenére is, amit te vele tettél. Bár nem hiszem, hogy te bárkit is meg tudnál bántani...!

- Tennes, kérlek. Ne beszéljünk erről. – néztem rá a könnyek mögül.

- Jó. Akkor közlöm, hogy holnap sajnos el kell utaznom...és Olive nénit is vinnem kell, mivel lehet, hogy nem fogok ill. fogunk visszajönni. Bocsánat, hogy ezt így kell közölnöm, de csak ma tudtammeg én is. Sajnálom Bella...

- Persze, én megértem. Első a munka és persze Olive néni. Meg te mondtad az előbb, hogy csak játszottunk...-akadozott a hangom.

- És azt is mondtam, hogy Edward szeret téged. Menj már Bella és mondd el neki mit érzel! –noszogatott a férfi.

- Nem merem Tennes, nem merem. Sajnálom, de nem. – a könnyeim kicsordultak újra a szememből és a tenyerembe potyogtak.

- Ne sírj Bella. –mondta Tennes, és magához húzott. Én átöleltem a derekát és szorosan hozzábújtam. Jó volt, hogy valaki megvigasztalt. – Felkísérlek hozzá, oké? Ott leszek a hátad mögött, és csak egy ajtó fog elválasztani kettőnket. Ha valami baj van, vagy nem bírod...akkor nyugodtan ki jössz a szobából, és majd elbeszélgetjük az időt. Kérlek Bella, próbáld meg. Lehet, sőt szerintem biztos, hogy a boldogságod függ rajta.

- Rendben. De ha nem tudom megcsinálni, akkor ki fogok jönni tőle. És te ott fogsz rám várni az ajtóban, ugye? –néztem fel rá. Ő válaszul megpuszilta az orrom, majd felhúzott magához. Átölelt, majd elindultunk befelé, a tömegbe. Mind a ketten Edwardot kerestük, de egyikünk sem találta meg a szemével.

- Bella, talán meg kéne kérdeznem Carlislet. Ő biztosan tudja hol van, nem gondolod? -kérdezte.

- Rendben, addig én felmegyek a szobámba, és rendbe szedem magam egy kicsit. Ha végeztél, akkor kérlek gyere fel hozzám. Feljössz a lépcsőn, balra fordulsz, végigsétálsz a folyosón, és a legutolsó ajtó az enyém. Rendben?

- Rendben Bella. –mondta a férfi, és keresőútra indult.

A szobámba érve megpillantottam a szeretett személyt, amint a fotelban ül. Igen, már tudtam, hogy őt szeretem és senki mást...mégsem mertem megszólalni. A két szemébe néztem, ahonnan melegség száguldott felém...forró csokira emlékeztetett. Majd tekintetem a szájára vándorolt, majd a vállára, aztán lentebb és lentebb. Ő volt a leggyönyörűbb férfi akit valaha láttam, és elképzeltem.

-Edward...te, hogy...hogy kerülsz ide? – kezdtem aztán, mert mégsem állhattam egész nap az ajtóban.

- Gondoltam, ha már beszélgetni akarsz velem, a legjobb lesz, ha idejövök, mivel ez úgy is a mi, akarom mondani a te kis szobád. – huncutul elvigyorodott.

- Honnan tudtad, hogy beszélni szeretn...auh. Hát persze, Tennes. Sajna az ő gondolataihoz hozzáférhetsz. Milyen igazságtalan az élet. –mormoltam ironikusan. – De akkor azt is tudod, hogy mit szerettem volna mondani, ugye?! Mert ha igen, és én tudom, hogy igen, akkor megkímélhetnél engem az elpirulástól, meg egy nagy csomó számomra kínzó dologtól.

- Sajnos nem hallottam tökéletesen azokat a dolgokat, amiket Tennesnek mondtál. Szóval nem igazán tudom, hogy mit szeretnél nekem elmondani, ezért megkérnélek tedd félre női büszkeséged és mondd el a szemembe is. És nem kell elpirulnod sem..bár nekem akkor is nagyon tetszel. Szóval? – mosolygott huncutul, és közben szemeivel a testemen kószált.

- Edward, tudod milyen alattomos vagy? – válaszképp felkacagott és alig észrevehetően bólintott- Rendben. Szóval azt akartam mondani...neked...hogy...szóval...én...-nyögdécseltem. Közben Edward felállt a fotelból, odasétált hozzám, mutatóujját az állam alá tette, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.

-Ugye azt akartad mondani, hogy még mindig szeretsz? –kérdezte suttogva. Ajka olyan közel volt az enyémhez, hogy már égetett belülről a vágy, hogy megcsókoljam.

- Én...én..

- Mondd már ki! – noszogatott továbbra is.

- Igen, ezt akartam mondani. Én...szeretlek Edward. – miután elhadartam a szavakat, ajka az enyémre tapadt, és szenvedélyesen kezdett csókolni. Természetesen én gondolkodás nélkül viszonoztam. Keze a hátamat simogatta, majd a derekamra tévedt, míg én a nyakánál időztem. Aztán az én kezeim is felfedező útra indultak, először a vállaira tévedtek, majd a mellkasára, majd a derekára. – Szeretlek.

- Én is szeretlek Bella. Mindig is szerettelek. – mondta, majd ajkuk ismét egyé forrt.

Kopogtattak, majd rögtön ezután nyílt az ajtó és Tennes lépett be rajta. Amint meglátott minket elvigyorodott, és zavartan szólalt meg.

-Látom, megtaláltátok egymást. Nos Bella, akkor én megyek is. Ideje indulni, hiszen holnap korán kell kelnem. Örülök, hogy megismerhettelek, remélem majd tartjuk a kapcsolatot telefonon, vagy e-mailen, vagy valahogyan. Jó lenne, hisz az ember nem mindig talál barátokat. Igazi barátokat... –mosolygott- Edward, neked csak annyit mondanék, hogy ne ereszd el ezt a lányt. Csodálatos, és egy picit irigykedek is rád. Imád téged, és te is őt..titeket egymásnak teremtettek. Öreg korotokban pedig...mindenki titeket fog irigyelni. –zavartam néztem fel Edwardra. Csak én fogok megöregedni, csak én dofok meghalni...ő mindig fiatal lesz, ő mindig élni fog. - Nos még beszélnék továbbra is, de indulok.

- Jaj Tennes, örülök, hogy eljöttél, és hogy segítettél. Nagyon köszönök neked mindent, és soha nem foglak elfelejteni. Vigyázz magadra és Olive nénire is. És ha teheted, akkor hívj fel. Oké? – kérdeztem. Odalépkedtem hozzá, megöleltem és egy puszit nyomtam az arcára.

- Rendben. –mondta,miközben ő is megölelt, és kiment az ajtón. Elment...elment egy barátom, akivel az időm nagy részét töltöttem, és akivel jól éreztem magam. De remélem ő is megtalálja az igaz szerelmét, és boldog lesz. És remélem Olive néni meggyógyul, és nem fog meghalni. Erős néni...menni fog neki.

- Bella, a legjobb lenne, ha most te is eltennéd magad holnapra. Majd reggel beszélgetünk...- suttogta Edward a fülembe. – Itt maradok veled, vigyázni fogok rád.

- Szeretlek Edward. – fordultam felé és megcsókoltam.