A bosszú- 4. fejezet

A tekintetek a vitatkozó férfiakról rám vándoroltak. Aztán Emmett szólalt meg legelőször.

-Miért is?

- Te is ezt szeretnéd nem? –kérdeztem vissza. – Ezenkívül Rosei a testvérem és ha ő nem is szeret engem, én nagyon szeretem őt. Azt hiszem...úgy gondolom elég csúnya dolog lenne, ha itt hagynánk őt, mindenféle üzenet nélkül.

- Hagynánk neki üzenetet. – szólt közbe Carlisle. – Jacob biztosan átadná neki, ha mi kedvesen megkérnék őt, hogy..

- Jake? –nézett rémültem Bella. Úgy tudtam, hogy ők nem jöttek ki valami jól. Jacob szerelmes volt Bellába, de a lány Edward jegyese lett és nem a ’farkasé’. Miután eljutott a rezervátumba a hír, Jake elszökött. Több hétig volt távol, de aztán hazatért. Az eset óta nem találkoztak a fiatalok egymással..

- Ki más? Nézd Bella én elhiszem, hogy nehéz neked ez a dolog, de mást nem kérhetek meg, hogy segítsen nekünk. Másra nem bízhatom ezt a dolgot, mert túl fontos ahhoz. Ugye megérted? – nézett Bellára reménykedve az orvos.

- Persze...csak, csak az a véleményem, hogy nem nagyon bízhatunk meg Jake-ben sem. Úgy értem, amióta nem jövünk ki túlságosan... azóta olyan más. Olyan, mintha az ellenségem lenne...

- ...talán mert nem jöttök ki túl jól. De ezt már te is elmondtad. De tudod, akik nem jönnek ki túl jól, már csak így viselkednek egymással. –nevettem fel. A többiek szinte a tekintetükkel ölni tudtak volna. Félelmetes volt. –Kérlek folytasd.

- Köszönöm, hogy megengeded. Szóval, ott tartottam, hogy olyan, mintha az ellenségem lenne. Tudom, hogy gyűlöl. És épp ezért, mert engem gyűlöl félek, hogy titeket is.

- De...akkor hogyan üzenjünk Rosalienak? Más megoldás nincs.

- Meg kell várnunk a nővéremet. Ez a legegyszerűbb és egyben legcélszerűbb megoldás. –szóltam közbe.- Szerintem sem kéne megbízni egy farkasban, akármilyen barátja is volt az a családnak.

- Héj, te nem is ismered Jake-et! Nem kéne így beszélned róla. –kiáltott Bella. Szemei villámokat szórtak, vicsorgott.

- De hisz az előbb mondtad el, hogy mit gondolsz perpill. Hidd el Bella, én semmi rosszat nem akartam ezzel mondani, csak...félek. Féltem Roseit, féltem a családot. –magyaráztam. – Én csak azt szeretném, ha mindenkinek jó lenne. S bár tudom, hogy ez lehetetlen, azért úgy gondolom, még próbálkozni lehet. Épp ezért úgy vélem, az lenne a legjobb, ha megvárnánk a nővéremet. Ugye megértesz? Ugye megértitek?

- Kassandra, ez egy nagyon fontos megbízatás, amit ha Carlisle elvállal...óriási orvost faraghat belőle. Persze tegyük hozzá, hogy így is kiváló orvos, de nem mindenki lehet a Fehér Ház lakóinak a gyógyítója. Gondolj csak bele..milyen nagyszerű lehetőség ez a kiemelkedéshez. – kezdte a mondandóját Alice.

- Igen, tudom...vagyis gondolom. De azt is mondta Carlisle, hogy ez csak egy lehetőség, és nem szeretné, hogy emiatt a dolog miatt hulljon darabokra a család. Már pedig, ha nem várjuk meg Rosaliet pontosan ez fog történni. –feleltem.

- Azt hiszem, igaza van Kassandrának. –jelentette ki az orvos. – Ez csak egy megbízás, nem ér ennyit. – csend telepedett a helyiségre. Egy kis nyugalom járta át a testem, de aztán mint mindennek, egyszer a nyugalmamnak is vége szakadt. Egészen pontosan akkor, amikor Edward állt elő új, tökéletes és megbízható tervével.

- Azt hiszem, lenne itt egy „megoldásféle”. Bella és én már régóta tervezzük, hogy külön költözünk. És most lehet, hogy eljött a megfelelő pillanat. Úgy értem ti elköltöztök Washingtonba, mi pedig itt maradunk... ketten, Forksban. Így tehát minden „baj” megoldódik. Carlisle, te el tudod vállalni a munkát, feltörhetsz az orvosok közül; ha Rosalie pedig visszajön, mi itt leszünk és segítünk neki. Na, milyen? – Edward egy önelégült mosolyt vetett Bellára, majd Carlsile-hoz fordult.

- Nem is tudom...Soha nem mondtátok, hogy ti külön szeretnétek költözni.

- Igen, mert nem tudtuk, hogyan fogadnátok. Meg persze...azt sem tudtuk, hogy a kapcsolatunk kiállná e a próbát...! De hagyjuk ezt. Mit gondolsz, ez így kivitelezhető lenne?

- Nagyon nehéz ez nekem, mivel a munkám és a családom között kell döntenem. De úgy vélem, hogy kellene egy esélyt adnom nektek, kettőtöknek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem akarok felőletek hallani soha többet, csak kíváncsi vagyok, hogy akkor is egy húron pendülnétek e, ha ketten élnétek együtt. Azonban félek, hogy rosszul cselekszem, és Kassandrának igaza van: meg kellene várnunk Rosaliet. De nekem még ma be kell telefonálnom, hogy elvállalom e a munkát vagy sem, mert ha nem, akkor valószínűleg megkérnek mást e becses feladatra.

- Akkor meg mit gondolkozol?

- Mint mondtam: Rosalie igencsak megnehezítette a döntést.

- Nem Rosalie volt, hanem Kassandra. – szólalt meg valahonnan Emmett. – Ha ő nincs, ez az egész dolog most nem jelentene fejfájást. Egyszerűen bele tudna mindenki egyezni a dologba, és közösen, egyhangúan döntenénk úgy, hogy elköltözünk Washingtonba.

- Emmett! –kiáltott Carlisle. – Azt hiszem, ezt már egyszer megbeszéltük. Ugye nem kell ismét...

- Nem, nem kell. Csak azt akarom mondani, hogy szerintem támogatnod kellene Edward és Bella tervét. Mert így mindenkinek az álma valóra válhatna.

- És te is velünk jönnél, fiam? – kérdezte remegő hangon Esme.

- Nem, én nem mennék veletek. Én megkeresem Rosaliet...és ha megtalálom, hazahozom. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha gyorsan döntötök, mert ha sokáig rágjátok magatokat a dolgon, még eltántorodtok. Szóval? Carlisle, hogy döntesz?

- Ez nem csak az én döntésem. Illetve szeretném, ha nem csak az enyém lenne.

- Én teljes mértékben támogatlak! –jelentette ki Esme, és a férje mellé lépett. – Azt szeretném, ha boldog lennél, és azt is, hogy a család is boldog legyen. Attól, hogy mi elköltözünk egy kis örömet is okozunk Bellának illetve Edwardnak. Te is eléred a célod, és mi sem búslakodunk, hiszen Washington az mégis csak Washington.

- Igen, én is támogatlak, Carlisle! –szólt fülig érő szájjal Alice, majd Jasperre mutatott és folytatta. – És Jasper is. Ugye?

- Persze, szerintem irtó klassz ötlet, és a munka is tökéletes. Olyan, mintha neked találták volna ki..

- Mi is így látjuk a helyzetet, Carlisle. –helyeselt Bella, és szorosan Edward mellé a bújt. Carlisle azonban még mindig szomorú képet vágott, majd hozzám fordult.

- Te ugye azt szeretnéd, hogy itt maradjunk?! – ha azt mondom neki, hogy nem...akkor tuti, hogy el fogunk költözni Washingtonba. A költözés pedig mindent felbolygatna, a tervemet semmilyen körülmények között nem tudnám végrehajtani. Azonban ha azt mondom, hogy itt szeretnék maradni, a család nagyvalószínűséggel kiutálna maguk közül.

- Kérlek Carlisle engedd, hogy ne én döntsek... – mondtam lesütött szemmel. – Én csak a testvérem miatt aggódom, féltem őt. Ezért én egészen más véleményen vagyok mint ti. De higgyétek el, titeket teljes mértékben meg tudlak érteni...épp ezért azt tegyétek, ami nektek, ennek a nagy családnak jó, és ne azt, ami nekem lenne kedvezőbb.

- De hisz épp az előbb mondtam, hogy Bella és én itt maradnánk. Ha Rosalie visszajön, akkor rögtön tudunk titeket értesíteni. Így a család mindkét fele nyerne, nyerhetne, leszámítva Rosaliet. – mondta Edward. Én már csak bólogattam, tudtam, hogy ezt a játszmát elvesztettem.

***
Éjfél. Csodálatos idő egy kis „hazautazásra”. Aro megmondta, hogy ne merjek hazamenni, de muszáj. Ezt egyedül nem bírom megoldani. Egyik felem már rég itt hagyná ezt a kócerájt, de a másik részem vágyik az elismerésre. Az elismerésre, a dicsérő szavakra, a kedvességre. Olyan dolgokra, melyeket eddig nem kaptam meg. Eddig mindig az árnyék maradt, mindig mások háta mögött kellett kullognom. Muszáj megoldanom...muszáj!
***

-Mit keresel itt? –kérdezte Aro, amikor beléptem hatalmas szobájába. – Nem fogalmaztam elég világosan, érthetően? Mit jelent neked az, hogy nem akarlak itt látni, amíg a feladatod teljesíted?!

- Hidd el Aro, nyomós okom volt rá, hogy felkerestelek. Hidd el...!- feleltem.

- Talán kezdj bele, és a nagyúr is belátja, hogy tév.. –mondta Trizolda, de félelmében beléfagyott a szó. Aro felkelt a székéből, és felé indult.

- Mit csináltam, Tri? – Aro nem szerette, ha a döntését helytelennek tartották.

- Nagyuram, kérlek bocsásd meg nekem a nyelvbotlásomat.. ígérem, ha kegyelmezel, többet nem fog előfordulni. Kérlek, Aro nagyúr.

- Hát persze, hogy nem fog többet előfordulni! – Aro két kezével intett az őröknek, akik karon fogták a lányt és elvitték. Hová? Egy kamrába. Egy kamrába, ahová a bűnös vámpírok kerülnek. Azok, akikre már nem vár más, csak az őrület. Soha nem hittem volna, hogy Aro Trizoldát is elküldi egyszer az őrület helyére. Azt a nőt, aki anyja helyett anyja volt, aki felemelte a porból, a mocsokból. Tévedtem...– Mit keresel tehát itt kedves Sandra?

- Hát én..

- Ugye nem szeretnéd követni Trit? –megingattam a fejem. – Helyes. Akkor ajánlom, hogy valami elfogadható magyarázattal állj elő, különben...! Hallgatlak.

- Eddig a napig minden tökéletesen működött a Culleneknél. Ma azonban Carlisle azzal az ötlettel jött haza, hogy a család elköltözhetne Washingtonba. – elhallgattam. Valami reakciót vártam.

- Ezért jöttél ide? Úristen Sandra, hát semmit nem tanultál. Ha ők mennek, te is mész.. nem olyan nagy ördöngösség. De most már mindegy. Őrök! –intett újra a kezével. Én azonban közbevágtam.

- Még nem fejeztem be, Aro. Szóval, ott tartottam, hogy a család el szeretne költözni Washingtonba. Rosalie elszökött...illetve nem is szökött, de elhagyta a családot. Emmett sejt valamit, hogy mindennek a hátterében én állok, és Edward is elég furán viselkedik. Egyszer magamban beszéltem, és meghallotta, amint a nevedet mondom.. de ne félj, könnyen letagadtam. A kérdés már csak az, hogy elhitte e.

- Magadban beszélsz?! Miért beszélsz te magadban? Megőrültél?!! De ez még mindig nem elég nyomós ok...

- Tudom. Most jön a feketeleves. Bella és Edward nagylelkűen felajánlották, hogy ők ketten –csak ketten- Forksban maradnak, és ha Rosalie felbukkanna értesítenek minket. Hidd el, én már mindent megpróbáltam, hogy meggyőzzem az orvost, maradjunk Forksban, de hajthatatlan. Illetve nem is ő, hanem a család. És miattam biztosan nem fog összeveszni a többiekkel. Márpedig ha elköltöznek nekem is Washingtonba kell mennem...soha nem hagynának itt Forksban Bellával és Edwarddal. Már pedig ha én nem vagyok Bella közelébe.. soha nem vihetem végbe a tervet. Soha nem tudom megölni. Szóval...mit tegyek? – láttam, ahogyan Aro visszaküldi a helyükre az őröket, ő maga pedig visszaül a székébe, és gondolkodni kezdett. Halvány elmosolyodtam, és bátran kérdeztem meg tőle:- Még mindig hülyeségnek tartod, hogy eljöttem?