A bosszú- 3. fejezet

A ház kiürült, magamban voltam. Nem tudtam, hová mentek a családom tagjai, de hogy őszinte legyen, nem is nagyon érdekelt. Azon törtem a fejem, hogyan keseríthetném meg a Cullenek életét úgy, hogy ne küldjenek el másik családhoz, ergo el tudjam érni a célom. Rosalie-t ugyan már elintéztem, de...a többiek túl nagy falatok voltak.
A szobámban ácsorogtam az ablak előtt és zenét hallgattam. Edwardtól kaptam érkezésem napján a CD-t. Az ő művei voltak rajta, bár szerintem inkább macskanyávogásra hasonlított, mintsem zongorára. Mérgesen kapcsoltam ki a hifit.

-Ez így nem mehet tovább! –ordibáltam. A szoba visszhangzott a szekrényen az üveges rész üvegje megrepedt. Szemem elsötétült, vérre vágytam. Az idők folyamán megtanultam kontrollálni a szomjúságot, egy bizonyos fokig. De már napok óta nem vettem magamhoz friss, édes emberi vért. A Volturik nem tiltják az emberi vér fogyasztását, ha mindezt észrevétlenül tesszük. Én minden egyes nap úgy tettem, és akkor jött ez a feladat. Örömmel vállaltam el, nem hittem...hogy elbukhatok. És most lehet, hogy mégis be fog következni a számomra lehetetlennek hitt dolog?! – Nem engedem! Én leszek Aro...

-Hogy mondtad? –egy erőteljes férfihangot hallottam meg a hátam mögül. Megfagytam. Eldöntöttem, hogy soha többé nem beszélek magamban még akkor sem, ha úgy tűnik ninc s a házban senki. Meglepetések igenis vannak..

- Micsoda? –fordultam meg. Edwarddal találtam szembe magam. Ha nem gyűlöltem volna, amiért Bellával van, és ha nem ismertem volna elég jól...részemről bármi megtörténhetett volna.

- Azt mondtad, hogy te leszel Aro....micsodája leszel te neki?

- Nem tudom mit beszélsz. Talán félreértettél valamit. Én Arognónt akartam mondani, csak te pont rossz helyen szakítottál félbe. Úgy sajnálom! Nekem apukám azt tanította, hogy az Ő nevét nem lehet kimondani és én be is tartom ezt!

- Túl sok Harry Pottert néztél te és az apád. Aro nevét ki lehet mondani és ezt te is tudod. Csak kis kaput keresel. – elhallgatott, aztán elsötétült szemekkel folytatta. – Hol van Rosalie?

- Miért kellene tudnom? –fordultam ismét az ablak felé. A gonosz kis mosoly ismét megjelent az arcomon.

- Mert te beszéltél vele utoljára, és mert te mondhattál neki olyat, ami miatt elment. Mert elment és vitte a ruháit is, minden számára fontos tárgy hiányzik a szobájából! De te ezt pontosan tudod.

- Nem, nem tudom...ez esetben tévedsz, drága Edward. Talán kérdezd meg a kis Bellát, ő biztosan tudja miért nincs most itt Rosei...

- Hogy érted ezt, Kassandra? – Edward kezei ökölbe szorultak. Éreztem a növekvő haragot.

- Úgy, ahogy mondtam. Bella tudja, miért tűnt el Rosalie. – a szemébe néztem, ahol hitetlenséget véltem felfedezni. – Ugye nem hiszel nekem? Végül is, miért is tennéd? Alig ismersz...sőőt.. nem is ismersz. De ha nem ismersz és ha már jó dolgokat nem is kötsz hozzám, a rosszakat miért akarod rám sózni?

- Mert...talán azért, mert amióta idejöttél, a dolgok eléggé megváltoztak. És sajnos nem jó irányba. Innen pedig arra következtettem, hogy..

- .. hogy én állok a rossz dolgok mögött. Hát akkor, kedves Edward tudd meg, hogy ezúttal a következtetésed bizony hibás. Sohasem ártanék annak a családnak, aki befogadott, és segít nekem túllépni a nehézségeken. Nem tudom miért, de a Cullenek közül senki sem hisz nekem, pedig semmi rosszat nem követtem el. Vagy talán az fáj nektek, hogy Carlisle figyelme már rám is terelődik és nektek kevesebb jut belőle? – húztam fel a szemöldököm.

- Te teljesen zsibbadt vagy, már ne is haragudj. Én csak kérdeztem valamit..

- ...te csak kérdeztél valamit, amit nem kellett volna. De megbocsátok, elvégre senki sem tökéletes. De kérlek..legközelebb ne rajtam keresd azt, ami elveszett; még akkor sem, ha az történetesen a nővérem. – feleltem és kimentem a szobából.

***

Amikor Carlisle hazaért a munkából, a nappaliba hívta a családot. Csak akkor tette ezt, ha valami fontos híre volt, ha valami fontosat akart közölni velünk. Egy kissé féltem, hogy ő is nekem esik, amiért Rosei eltűnt. De aztán nem így lett.

-Mint tudjátok Rosalie elhagyta a családunkat... –kezdte az orvos.

- De miért hagyta el? Ez nem érdekel, Carlsile? – állt fel a kanapéról Emmett és néhány lépést tett apja felé.

- Rosalie felnőtt nő, tud uralkodni a szomjúságán. Ha ő úgy döntött elmegy és elhagy minket, akkor szemet kell hunyom a dolog felett. Noha nem jól esik ez a cselekedete sem, de nem hozhatom vissza minden ballépése után és azt hiszem, ez a dolog talán érthető is. – hangzott a válasz.

- De kérlek! Nem tűnt fel, hogy Rosalie nem sokkal Kassandra érkezése után ment el? Addig, míg nem volt itt Kassandra ebben a családban semmi baj nem volt, semmi rossz nem történt. De amikor betoppant, a bajok tömkelege súlyt minket. És azt kell mondanom, hogy Rosalie-nek volt a legtöbb esze, amiért itt hagyta ezt a házat, és a vak vámpírokat és megpróbál talpra állni, ismét. – erőlködött még mindig Emmett. Tudtam, hogy soha nem fogja meggyőzni Carlislet arról, hogy én vagyok a hibás, amiért a kedves kis nővérkém elhúzta a csíkot. Carlisle elhitte, hogy apám jó ember, és segítségre szorulok.

- Kérlek, ne veszekedjetek! – ugrottam fel jó kislányos arccal a kanapéról, és az arcom a kezembe temettem. – Miattam igazén nem szükséges! Emmett...én sajnálom, hogy Rosei elment, jobban mint te, hidd el. De ha ennyire zavar a jelenlétem, én elmegyek. Apu biztosan fog találni nekem másik családot, akik nem vádolnak mindenféle légből kapott hülyeséggel, mert ez nem más, csak hülyeség!

- Nyugodj meg kérlek, Kassandra! –szaladt mellém Esme. ’Olyan vagy, mint egy kis futóegér’ –gondoltam. – Semmi baj, nem kell elmenned. Emmett, kérj bocsánatot Kassandrától!

- Én ugyan nem kérek ettől a perszónától semmit sem, de legfőképp bocsánatot nem!

- Esme, hagyd. Nem kell tőlem bocsánatot kérnie, tudom...hogy a lelke mélyén jó ember. – ügyet sem vetettem Emmett szavaira. A tervem egy része már bevált, nem akartam elkapkodni a dolgokat.

- A lelkem mélyén? Ember? Hát nem úgy van kedves, te mindent jól tudó Sandra, hogy aki vámpírrá lesz, annak elveszik a lelke és az többé nem ember, hanem vámpír? Vagy Aro ezt nem tanította meg neked? – esett nekem Emmett. A többi Cullen is felállt és a fogaikat villogtatták. Egyedül Carlisle maradt –viszonylag- nyugodt.

- Emmett, fejezd be! Most! –hangzott erőteljes hangja.- Honnan veszed, hogy Kasandra összeköttetésben áll Aroval?

- Honnan? Hallottam, amint Edward és ő erről beszélgettek. Edward, ugye te is hallottad, amint Aro nevét emlegeti a mi kis üdvöskénk?

- Edward? – mivel a ’szép szemű’ vámpír nem szólt, a nevelőapának többször is el kellett mondani a nevét, míg végre felállt, és bólogatni kezdett.

- Valóban hallottam, amint Aro nevét mondta, de... nem vagyok benne biztos, hogy arról az Aroról beszélt, akiről mi. De abban biztos vagyok, hogy Rosalie eltűnésének hátterében ő áll. Vagyis... ő is, többekközött. – itt egy gyors pillantást vetett Bellára. A kis mesém végül mégis sikert aratna?! Hisz ha jól belegondolok, Bellának lett volna egy kis oka arra, hogy Rosaliet kitegye a házból. Sohasem jöttek ki túl jól, mindig marták egymást. S ha már engem is okolnak részben a távozása miatt, még Bellára is lehet haragudni. Nem hiába kedvel engem Aro.

- Carlsile, most jön a legfontosabb kérdés: kinek hiszel? Két olyan vámpírnak, kik évek óta itt élnek veled, egy fedél alatt, akikben még sohasem csalódtál, vagy pedig ennek a kis mitugrásznak, aki pár napja van itt, és megkeserítette a család mindennapjait? – tette fel Emmett a kérdést.

- Emmett, ez...nem ilyen egyszerű dolog. – szólt közbe Esme.

- Esme, kérlek. Hagyd, hogy Carlisle válaszoljon.

- Nos fiam. Edward elmondta, hogy nem biztos abban, hogy Kassandra arról az Aroról beszélne, akiről mi....

- ...valóban. De azt is elmondta, hogy biztos benne, Kassandrának köze van Rosalie eltűnéséhez.

- Igen, ez is elhangzott, noha nem ilyen formában. Rosalie nem tűnt el, csak elköltözött...

- ... és tudod hová?

- Nem, nem tudom hová. De megmondtam, még a beszélgetés elején, hogy nem fogok utána szaladgálni. Felnőtt nő, önállóan tud gondolkozni, cselekedni.

- Tehát téged egyáltalán nem érdekel mi van vele!

- Ne forgasd ki a szavaimat, Emmett. – mondta kissé hangosabban az orvos. – Nem azt mondtam, hogy nem érdekel, mi van Rosalieval, hanem azt, hogy nem fogok utána szaladgálni, elvégre nem hozhatom vissza minden ballépése után.

- Mikor hoztad még őt haza? Mindig, amikor valamit akart csinálni lehurrogtad, hogy nem úgy kell. Azt sulykoltátok belé, semmire sem alkalmas. Míg velünk úgy bántatok, mint a szemetek fényével. Szerinted milyen érzés volt ez neki? Milyen érzés lehetett mindig a háttérben, az árnyékban élni? – a következő percekben némaság telepedett a nappalira. Senki nem szólt. A tekintetek Emmettről Carlisle-ra, és Carlsile-ról Emmettre vándoroltak. Ők ketten pedig farkasszemet néztek.

- Tudod, hogy ez nem így volt. – válaszolt aztán a doktor. – Sohasem élt árnyékban Rosalie.

- Nem? Hát...akkor nem tudom, te minek nevezed. De nem is ez a lényeg, mivel ő már megbocsájtott neked. Most az a lényeg, hogy mihamarabb el kell döntened, kinek az oldalán állsz. A családodén, vagy egy idegenén?! Szóval?

- Emmett, fejezd be ezt a beszédet! Én mindkét oldalt megértem, hisz ez a két oldal, igazából egy. Mind a kettő egyet akar, csak még nem jöttetek erre rá.

- Ugyan már. Ez a kis.... szóval ő azt akarja, hogy a család széthulljon, és ő Aro mellé csücsüljön, hogy uralkodjon a nép fölött. Az életek fölött. Ha te ezt hagyod, te sem vagy olyan jó vámpír, mint amilyennek hittelek.

- Fiam... –kezdte Carlisle, de Emmett mint oly sokszor már, most is félbeszakította.

- Azt hiszem, nekem sincs itt semmi keresnivalóm. Amint megtalálom Rosaliet, értesítelek Esme. Azt hiszem, téged még érdekel, mi történik velünk. – a nő bólinott, de amikor szólni akart Carlisle csendre intette úgy, hogy azt Emmett ne vegye észre. – Akkor, én megyek is.

- Nem várnál egy kicsit? Csak még elmondom az igazi okot, amiért összegyűltünk. – kérdezte az orvos.

- Meghallgathatom. – volt a rövid válasz. Emmett Alice mellett foglalt helyet.

- Szóval. Az igazi ok, amiért ide hívtalak titeket, nem más, mint egy nagyon fontos....-minek is nevezzem?- ...megbízás.

- Talán ha kicsit érthetőbben próbálnál magyarázni.... –próbálkozott Jasper. Számomra is elég ködös volt, amit Carlisle próbált a tudtunkra adni, de bíztam benne, majd más elmondja ezt neki. Hát...elmondta.

- Eddig még soha nem volt baj a magyarázatommal. – szólt Carlisle, de amikor Esme megérintette a karját, folytatta. – Egyik kolléganőmet felkérték egy nagyon fontos feladatra, de ő sajnos várandós, így nem tudta teljesíteni a kérést. Ezért hozzám fordultak. A megbízás az lenne, hogy a Fehér Ház lakóinak a testi épségét kéne megőriznem. Természetesen úgy, mint egy orvos...

- Tehát azt akarod mondani, hogy te lennél a Fehér Ház lakóinak az.. öö.. a háziorvosa? – kérdezte hitetlenkedve Alice.

- Igen, Alice, ez lenne a feladatom.

- De hisz ez csodálatos. – lelkendezett. – Remek, egyszerűen...

- Igen. De mint megszoktuk, semmi sem az, aminek látszik. Hát ez sem az. Forksból nemigen tudok minden egyes nap elmenni Washingtonba, majd vissza. Felajánlották, hogy adnak számomra egy kis szobát, vagy akár egy lakást is. Én azonban nem nagyon szeretnék tőletek elszakadni. Erre ők azt mondták, hogy tudnak akár az egész családnak is biztosítani szállást.

- Egy házra gondolsz? – kérdezte lelkesen Alice.

- Igen, egy házra. De nem muszáj elvállalnom ezt a munkát, mert most is tökéletesen élünk. Azonban, meg szerettem volna veletek is osztani, ezt a kis semmiséget.

- Kiss semmiséget? Carlisle, ha elvállalod lehet felfigyelnek rád, és olyan kórházakba kerülhetsz be, hogy..

- Igen Alice, tudom. Hidd el, én már felmértem a helyzetet, tisztában vagyok mindennel. De nem szeretném, hogy a munka miatt széthulljon a család. – mondta az orvos.

- Akkor majd széthullik más miatt. – szólalt meg Emmett, majd felállt, és kiment a házból. Carlisle követni akarta, de a felesége megakadályozta.

- Hagyd, hagy menjen... – a férfi mérgesen nézett rá, ő pedig meleg mosollyal az arcán folytatta. – Csak szerelmes. – az orvos visszaült a helyére, és mély levegőket véve próbált megnyugodni.

- Szóval, el kellene döntenünk, hogyan is legyen.

- Szerintem...el kéne mennünk. Egy próbát mindenképp megér. – mosolygott Alice.

- Mint mondtam, ez a próba költözéssel járna.

- Jó jó, de... Washington az Washington...

- Szerintem meg kéne várni, míg Rosei visszajön. – álltam fel a kezeimet tördelve.