A bosszú- 1. fejezet

Hűvös volt, tökéletes idő az érkezésemhez. A Cullenek biztosan nagyon fognak nekem örülni és legfőképp szeretni. Az a sok idióta mind azt hiszi újszülött vagyok, és nagy-nagy szükségem van rájuk. De ostobák. Ha tudnák az igazat, hogy megdöbbennének...szóba sem állnának velem, gonosz lélekkel. De hát a megbízás, az megbízás. S ha a Volturik bíznak meg valamivel, illik tökéletesen, sőt... még jobban teljesíteni azt. Még soha nem mondtam csődöt, most sem fogok. –gondoltam. – Rosalie, a kedves kis Rosei, mama szeme fénye...remek meglepetés leszek.

Aztán végre megpillantottam a Cullen-házat tökéletes pompájában. Gyönyörű volt, de nem sokáig tudtam felmérni a terepet, mert nyílt a bejárati ajtó, és kilépett egy szőke hajú férfi, meg egy vöröses hajú nő. ’Biztos Carlisle és Esme’ –véltem.

-Jó napot kívánok! –kezdtem illedelmesen. Akárki akármit mondd, fontos az első találkozás- Én nem tudom jó helyen járok e, de a taxis azt mondta, itt lakik Dr. Cullen. Valóban?

- Üdvözöllek. Azt hiszem nem kell magázódnunk, hisz te is a csládunk tagja leszel mostantól kedves...- kezdte a nő, de amint látom nem olvasta el eléggé a levelet -amit küldtem természetesen apám nevében-, mert nem tudta a nevemet. Egy kis mosoly, olyan, ahogy a jó kislányok szoktak mosolyogni és készségesen segítettem a nőnek.

- Kassandra, Kassandra Hale.

- Óh hát persze! Elnézést, hogy nem ugrott be rögtön. – mentegetőzött Esme. Éreztem, nem fogok vele kijönni, de mindent meg kell próbálni. – De látom sok a csomagod, gyere be a házba és ismerkedj meg a többiekkel, meg nyugodtan ki is pakolhatsz.

- Szívesen megismerkednék a többiekkel... – mondtam és már indultam is az ajtó felé. Carlisle odajött hozzám és átvette a csomagjaimat. Nem mintha nem bírtam volna el őket. De azért játszottam tovább az illedelmes kislányt, és mosolyogva köszöntem meg a szép gesztust. Aztán amikor beléptünk a házba a nem lévő lélegzetem is elakadt. Hangulatos berendezés, tág tér és minden olyan dolog, amit Aronal sohasem láttam. Csodálatos, hogy engem választott ennek az ügynek a megoldásához, bár sokat gondolkodtam rajta miért. Aztán mindig arra a következtetésre jutottam, hogy mert én tudok a legjobban és legkönnyebben fájdalmat okozni –ha jól keverem a lapokat. A nappaliban felsorakoztak a vámpírok. Edward, mellette Bella. Alice és Japser, valamint Rosalie és Emmett. Ezek mind azt hiszik, semmit sem tudok róluk, pedig egyáltalán nem így van. Aro már több éve figyeli, jobban mondva figyelteti az újdonsült családomat. Mindent tud róluk, és már én is mindent tudok. Édes bosszú lesz, érzem.

- Ő itt Kassandra Hale, az új családtag. Kérlek titeket mellőzzétek az idiótaságot, és minden egyéb...számára szokatlan dolgot. – mondta Carlisle. Én mindenközben Rosalie arcát figyeltem. Úgy nézett rám, mintha sohasem látott volna, mintha idegen lennék. Aztán észrevettem, hogy szólni akar, én pedig egy gyors mozdulattal csendre intettem. Nem szükséges, hogy elkotyogjon valamit ezeknek a...üresfejű vámpíroknak. Neki is meg volt a lehetőség, ő is lehetett volna nagy vámpír. Olyan, akire az összes többi felnéz. Lehetett volna legenda. De nem élt a lehetőséggel, mert gyáva volt. Elmenekült. A munkám végén azonban erre is fényt fogok deríteni. A sok-sok átszenvedett év után, hagy szórakozzam én is egy kicsit.

- Sziasztok. – ez az ártatlan mosolygás kezdett az agyamra menni.

- Hello-bello Sandra! –kezdte Emmett.

- Kassandra. –csak a szüleim hívtak Sandrának, ők pedig már rég nem léteznek – a számomra. Elvetemült egy emberek voltak. Nekik sohasem számítottam. Általában a második gyereknek sokkal több meg van engedve, mint az elsőszülöttnek. A mi családunkban nem így volt. A testvérem, a kedves kis Rosei volt a család szemefénye. Én mindig a háttérben voltam. Aztán ahogy teltek az évek Rosei és én elég rosszban lettünk. Utáltam, amikor azt mondták nekem: „Nézd Sandra a nővéred milyen szépen tanul. Nézd milyen szépen úszik, nézd milyen csendben játszik! Nézd..Nézd...Nézd!” De azt egyszer sem mondták, de ügyes vagy Sandra, de szeretünk téged. Aztán egy szép nap Rosei eltűnt. A rendőrség három évig kereste, mindhiába. Akkoriban sem kaptam több figyelmet, sőt anyám néha megvert, mondván az én gonoszságom miatt szökött el, és lett öngyilkos a testvérem. Hisz mi más magyarázata lett volna annak, ha a rendőrök három év keresés után sem találják?! Aztán nem sokkal a nyomozás befejezése után hazatért a nővérem. Akkor tizenkilenc éves volt. Temérdek pénzt hozott haza. A szüleim mind neki, mind a pénznek örültek és én ismét háttérbe kerültem. Rosei egy este elmondta, hogy jegyet vett egy nagy hajóra, és megkért, kísérjem el. Tizenhat éves fejjel a válasz nem volt. Ő soha többet nem kért meg rá, kísérjem el, én pedig sohasem hoztam föl ismét a témát. Aztán egy nap egy levelet találtam az ágyamon, amiben az állt, hogy elutazott. Nekem pedig azt tanácsolta keressem meg egyik barátját Olaszországban. Volt cím, telefonszám... minden ami kell. Aztán a levél végére még odabiggyesztette, hogy ezt a levelet ne mutassam meg szüleinknek, mert nekik egy másik üzenetet hagyott, ami egyáltalán nem egyezik az enyémmel. És persze azt is közölte, soha többet nem fog hazatérni. Úgy gondoltam, ezt a kérést igazán teljesíthetném, mivel végre örökre kiszállt az életemből...és talán minden jóra fog fordulni. Hát tévedtem. A szüleimnek nem mondtam el, hogyan köszönt tőlem el Rosei, de sajnos ez is a káromra szolgált. Anyám intézetve dugott, apám meg...mintha nem is lett volna. Elvesztették a szeretett gyermeküket, aki meg maradt... nem kellett. Az intézetből tizennyolc éves fejjel szabadultam, onnét pedig egyből Olaszország felé vettem az irányt. Megkerestem a nővérem levelében magadott címet...de a bolt helyén egy óriási kastély állt. Felmerült bennem a kérdés: Rosei csak szórakozásból küldött ide engem?! Aztán eleredt az eső. Mivel a kastély egy tér közepén állt, nem volt más választásom be kellett lépnem az ajtón. Reméltem, ott majd menedékre lelek. Becsuktam magam mögött az óriási ajtót, s akkor két csuklyás ember jelent meg...az egyik nő volt. Azt mondták, már régen várnak rám, és menjek velük, én vagyok az új lehetőség. Soha nem mondtak nekem olyan kedves szavakat mint akkor, ezért velük mentem. Nem tudtam kik, azt sem, hogy hová visznek s hogy miért, de megbíztam bennük. Egy sötét terembe vezettek és arra kértek várjak, míg megérkezik Aro. Pár perc és megjelent a hatalmas úr, Aro. Ő elkezdett mesélni nekem. Elmondta azokat a dolgokat, melyekről csak én tudtam. A titkos levelet, melyet még Rosei hagyott nekem, a szüleim okozta bántó dolgokat. Olyan történésekről beszélt, amikről rajtam kívül senki sem tudott, tudhatott. Aztán amikor befejezte a mondandóját a szemembe nézett és megkérdezte, akarok a hozzá, és a családjához tartozni. Nem gondolkodtam egy percig sem, igennel feleltem. Aztán elsötétült előttem minden, és csak a fájdalmat éreztem. Vérre szomjazva tértem magamhoz. Emlékszem, azon az éjjel tíz ember halálát okoztam. De nem sajnáltam őket, egy csöppet sem...engem is sokszor bántottak én pedig szinte már késztetést éreztem, hogy én is bántsak valakit. De aztán Aro átnézett rajtam, és az új nőcskéjével, Victoriával játszadozott, én pedig ismét a háttérbe kerültem. De már nem hagyhattam, már nem. Azt tanácsoltam az uramnak, hogy küldje el Victoriát a legfontosabb küldetésre, hisz ne olyan családtagra bízza a dolgot, aki el is bukhat...! Aro megtette, Victoria pedig elbukott...és akkor az úr kitagadta őt, én pedig elfoglalhattam a hőn áhított helyet Aro mellett. Most rám bízta a legfontosabb feladatot, de én nem fogok elbukni!

- Óh, bocsánat.. –zökkentett ki Emmett a gondolataimból. – Nem szeretnél kipakolni, hugica?

- Hugica? – vontam fel a szemöldökeimet. Hogy mer egy ilyen fattyú hugicának nevezni?! – Maradjunk inkább a Kassandránál. Azonban szívesen kipakolnék..van egy pár holmim.

- És még mennyi lesz! – ujjongott Alice.

- Nem szeretnék sokkal többet, mivel nem akarok sokáig maradni. Csak a kezdeti nehézségek idején kell segítenetek, de azt hiszem, ezt az apám is leírta a levelében. –fordultam a szőke orvos felé. Hm...veled is elszórakozok, kedves Carlisle. Úgy felforgatom ennek a családnak az életét, mint még soha...senki!

- De, persze..csak tudod, a kezdeti nehézségek olykor több évig, évtizedig is kihathatnak. Csak akkor szeretnélek téged magadra hagyni –ha mér ennyire menni szeretnél-, ha megerősödtél és semmi vágyat nem érzel az emberi vérre. Ugye, megértesz minket? A mi esetünkben egy bukás óriási lavinát indít el...- mondta a doktor.

- Persze, értem. De biztosíthatom, hogy én erősebb vagyok az eddigi újszülötteknél és már most sem kívánom a vért...csak az apám tudja, hajthatatlan volt.

- Meg is értem...! Bella kérlek, mutasd meg Kassandrának a szobáját, és segíts neki a pakolásban. – vágott közbe Esme. Lehet neki tűnt csak fel, hogy hová is igyekeztem...

- Majd én! – lépett el Emmett mellől Rosalie. – Bella maradjon csak, én is szívesen megmutatom Kassandra szobáját.

- Ugyan Rosalie, hagyd csak...majd én. –ellenkezett Bella is. Micsoda egy őrült népség. Ez a kis barna nem veszi észre, hogy Rosalie le akarja rázni..bár elég szánalmasan teszi.

- Én szeretném! –kiáltotta Rosalie, aztán megijedt a saját hangjától. Minden szempár rá szegeződött, elég kínos helyzet volt. De a lány megpróbálta menteni a menthetőt, így folytatta. – Engem sohasem bíztok meg fontos feladatokkal...ezért azt hittem, hogy talán ezt...rám bízzátok. Noha ez sem olyan fontos, de szívesen megmutatnám Kassandrának a szobáját..

- De Rosalie...- kezdte Bella, de közbeszóltam.

- Nekem tökéletesen megfelel Rosalie is, és talán neki is jó lenne...ha rábíznátok néha valamit.

- Szerintem Rosalie is nyugodtan felvezetheti Kassandrát a szobájába...- szólt Esme, és a csomagokra mutatott, hogy vigyük felfelé az emeletre, még mielőtt valaki beleszólna. A lány előttem ment fel a lépcsőn én pedig mint kis, szelíd lányka követtem őt. Aztán amikor beértünk a tágas kis helyiségbe, becsapta maga mögött az ajtót, és feketén izzó szemmel nézett rám.

- Te életben vagy?? –nézett rám Rosalie.

- Amint látod. –végigmutattam magamon. – Jobb vagyok, mint új koromban. De én aligha vagyok meglepve, hogy te itt vagy..és élsz. Mindent tudok rólad.

- Mi..mindent?

- Eleget ahhoz, hogy tönkretegyelek. A szép kis családod mindent meg fog tudni rólad, te pedig elmenekülsz. Bella pedig végre az enyém lesz..

- Miért vagy itt, Sandra? – kérdezte. Milyen ostoba vagy...

- Ejnye..hát illik így fogadni egy rég nem látott ismerőst, kedves Rosei... vagy jobban szereted a Rosalie-t? – kérdeztem mosolyogva, témát váltva. Nem kell neki mindent megtudni.

- Miért jöttél? Mi dolgod neked itt?

- De kérlek...újszülött vámpír vagyok, nekem segítségre van szükségem. Nem bírom ezt a nagy terhet egyedül.

- Sandra, mind a ketten tudjuk, hogy te nem vagy újszülött, valamint azt is, hogy valami sötét dolgot szeretnél véghezvinni. De nem engedem!

- Rosei, tudod mennyit nyeltem én miattad? –tekintetem elsötétült, kezeim ökölbe szorultak. – A szüleim mindig téged szerettek jobban, én örökké az árnyékodban éltem. Itt az ideje, hogy megfizess.

- Mit akarsz? Odaadom, csak menj el innen!

- Kedves Rosei. A beszélgetésünk kezdetén ha figyeltél mindent elmondtam. Rakd össze a képeket...és világos lesz előtted minden. De ha megbocsátasz, most szeretnék kipakolni... majd később még beszélünk.

- Nem megyek innen el! Le fogsz jönni Carlisle-ékhoz, és mindent el fogsz nekik mondani. Megértetted?!

- Ugyan miért tennék ilyet?! Nem vagyok ostoba, nem vágom magam alatt a fát...! – elkezdtem kipakolni a bőröndömből, és azon gondolkoztam, hogyan tehetném még fájdalmasabbá az érkezésemet. – Aro üdvözletét küldi, és reméli a végére megjön az eszed...

- Aro? –nézett rám értetlenül Rosalie.

- Aro, Olaszországból. – látva az elképedést az arcán zavartalanul folytattam. – Honnan tudok én róla, és arról, hogy ismer téged? Nem emlékszel, még te küldtél el hozzá. Nos én igénybe vettem a ....

- Én nem is hozzá küldtelek. Én...én Erichez küldtelek, de Aro...

- Aro megölte a te kedves kis Ericedet. –nevettem fel. – Én tanácsoltam neki, hát nem csodás?

- Te?

- Én. Amikor átváltoztatott és a családja tagja lettem, megmondtam neki, hogy ölje meg. Tudtam, hogy így árthatok neked a legjobban...és láss csodát, nem is tévedtem túlságosan sokat. Azóta nem vagy boldog, csal árnyéka vagy önmagadnak.

- De te nem is tudhattál róla.

- Hát ha rajtad múlt volna tényleg nem. –vigyorogtam. – De tudod Aro és én...nos közeli kapcsolatba kerültünk, és ő azt tette, amit én akartam. De persze egyik csoda sem tart örökké: megérkezett Victoria. De őt hamar eltakarítottam a színről...és most újra a hőn áhított férfit akarom és fogom is megszerezni. Ám ehhez a drága családodat el kell tüntetnem, tönkre kell őket tennem. Ne állj az utamba Rosei, mert még téged is el kell pusztítsalak. – rövid szünet után az ajtóhoz mentem és résnyire nyitottam. –Következzék hát az első felvonás!

-Miről beszélsz? Olyan vagy, mint egy őrült...

- Örült...hm lehet. De most elkezdődik! – kis szünet után elkiáltottam magam. – Hát te vagy az?! Óh Rosei, hát ezért szerettél volna te feljönni! És én meg sem ismertelek.. kedves nővérem! Ó Rosei! Ismét együtt leszünk, úgy mint rég.. – a kis színdarab után a nyakába vetettem magam és addig nem is engedtem el, míg fel nem jött a szobámba Carlisle.

- Mi ez a nagy hangzavar? –kérdezte. – Rosalie, csak nem bosszantottad fel Kassandrát?

- Óh nem, nem erről van szó! Tudja...mi ismerjük egymást. Rosalie a nővérem, de én azt hittem, hogy meghalt, amikor elsüllyedt a Titanic...azóta nem találkoztunk, semmi életjelet nem adott magáról, így szüleimmel azt hittük, hogy ő nincs többé. –elhallgattam a hatás végett, és közben a férfi arcát pásztáztam. Nehéz volt visszafojtani a kacagásom, de a sikerért meg kell szenvedni.- És most, újra együtt lehetünk!

- Rosalie, te voltál a Titanicon? – kérdezte a férfi kissé idegesen.

- Hát...- habozott a nővérem.

- Voltál, vagy sem?

- Hát én..valóban voltam a Titanicon. – Rosalie lesütött szemmel beszélt Carlisle-hoz.

- De a hajó 1912-ben süllyedt el, és...te akkor már vámpír voltál. – gondolkozott a férfi. – Te vámpírként voltál azon az óriási hajón?! Ki változatott át?

- Hát én.. tudod Carlisle, ez egy nagyon bonyolult dolog. – kezdte Rosalie.

- Rendben, akkor menjünk le a nappaliba és ott mindent el tudsz mesélni, hisz van időnk. – mosolygott rám Carlsile, Roseira pedig sötét pillantást vetett és kiment a szobából.

- Köszönöm, te kis pióca! – fordult felém a lány.

- Mondtam, hogy tönkreteszlek, ha az utamba állsz. – nevettem fel gonoszan és már mentem is lefelé a nappaliba.