Az igaz szerelem

Hát ezt is megéltük, Kedves Olvasóim! Ez az utolsó fejezet és...ennyi volt. :) Szerettem írni ezt a történetet, de mindennek vége van egyszer. Azonban nem kell sokáig várnotok, mivel dolgozom egy másik történeten, amit ide fogok feltölteni, itt lehet majd azt is olvasni. Twilight-os lesz, remélem az is ilyen sikereket fog elérni, mint ez a kis történet! :)

További kellemes olvasgatást, és szép napot!

-Először is, válaszolnod kellene pár kérdésemre. – kezdte Carlisle, miután bezárta mögöttem az ajtót. Egy székre mutatott jelezvén, hogy foglaljak helyet. – Rendben?

- Persze. – igazából semmi kedvem nem volt ehhez az egész vizsgálathoz. Minek ez a nagy felhajtás?! Hisz mindenki tudja, hogy úgyis átváltozom...

- Mikortól érzed ezeket az erős fájásokat?

- Nem tudom pontosan megmondani..de körülbelül akkortól jelentkeznek, amióta kiderült, hogy terhes vagyok.

- Ilyenkor hol érzed a fájdalmat?

- A hasam környékén. De legutóbb a torkom is égett.

- Oké, a kérdésekkel megvolnánk...egyenlőre. Vért szeretnék tőled venni.

- Vért? – hitetlenkedtem. – Te vért szeretnél tőlem venni?! De hát...hogyan?

- Úgy gondolom megváltozott a belsőd, jobban mondva a belső folyamatok a testedben. Így vért is tudok tőled venni. Ez nem olyan nagy gond, mert elképzelhető, hogy visszaállítható a változás, és újból teljes, változatlan életet élhetsz. De...hogy meg tudjam mondani, hogy visszatudom e állítani a már elindult folyamatot meg kell vizsgálnom a véred.

- Óh. De az is lehetséges, hogy átváltozom, igaz?

- Ez is benne van a pakliban, de én mégis azt hiszem, hogy ezt a farkas gént, úgymond fel lehet szívni a testedből.

- Ez nevetséges.

- Talán annak hangzik, de egyáltalán nem az. Persze csak akkor működik, ha nem terjedt szét túlságosan a testben. Úgy képzeld el ezt az egész farkas gént, mint egy daganatot. Ha nem áttétes, azt is ki tudják az orvosok műteni a testből úgy, hogy semmi nyoma nem marad. Ez is így működik...majdnem. – magyarázta. Igazából még mindig nem győzött meg és tudtam, hogy soha nem is fog, így nem ellenkeztem többet. Hagytam, hogy levegye a szükséges vért, hogy mihamarabb szabadulhassak a szobából. – Köszönöm, hogy a rendelkezésemre álltál. Pár óra múlva már kiderül az igazság; addig is jó szórakozást.

- Akkor később találkozunk. – és kiléptem az ajtón. Jó szórakozást, mondta Carlisle. ’Hogyan tudnék szórakozni, amikor pár órán belül ki fog derülni, hogy véget ért az életem? Egy felesleges gén miatt, melyet a szüleimtől örököltem. Ha elmondták volna az igazat, talán nem lettem volna vámpír, és most nem kéne az életemtől elbúcsúznom... ’- gondoltam. Felmentem a padlásra, tudtam, hogy ott nem fog zavarni senki sem. a biztonság kedvéért magamra zártam az ajtót, a kulcsot pedig egy letakart bútor alá rejtettem. Miért? Jó kérdés, nem tudok rá válaszolni. Aztán leültem a poros földre. Talán ez volt az a hely az egész házban, amit Esme nem takarított; és az olyan napokon, amikor az ember valaki, vagy valami elől el akar bújni, tökéletes rejtekhelyül szolgált. A padláson sohasem keresnek senkit sem.
Egy kismadár szállt az ablakpárkányra. -Ezzel az ablakkal az egész tér nagyobbnak tűnt, és még a fény is betört a poros kis kuckóba. – Nagyon szép madárka volt, nem akartam elijeszteni, mégis azt akartam, hogy szálljon a kezemre, és hallgasson végig. Legyen ő az egyetlen élőlény –rajtam kívül-, aki tudja, mire készülök. Óvatosan csusszantam a párkányhoz, és reménykedtem nem repül el a madárka. Aztán kinyújtottam a karom, majd a mutatóujjammal közelítettem a tollas élőlény felé, aki hihetetlen módon átugrott rá. Csak néztem, és ő is csak bámult...így a végére lett egy szárnyas kisbarátom is, akinek mindent elmondok.

-Hát szia! –másik kezemmel megsimogattam a szárnyait...engedte. Aztán egyszer csak felszállt az ujjamról, de pillanatokon belül újra elhelyezkedett. Észrevettem, hogy beteg. A szárnyával nem volt valami rendben. – Te is beteg vagy? Jaj te szegény kis tollas...! De te még meggyógyulhatsz, viszont én?! Meghallgatsz engem? Meghallgatod, hogy mi bánt és nem mondod el senkinek sem? – úgy tűnt, mintha bólintott volna. ’Bella, ne képzelődj. Már az is elég nagy baj, hogy egy madárral beszélsz, de az meg már végképp felháborító, hogy komolyan is gondolod. ’-suttogta a belső hangom. De miért hallgattam volna rá? Úgyis vége...így tovább beszéltem az új barátomhoz. – Tudod én vámpír vagyok, azaz voltam. Kiderült, hogy farkas gént hordozok, és pár órán, napon belül az is világos lesz, hogy át fogok változni...farkassá. Nem akarok. Inkább örökre érezni akarom a kínzó fájdalmat, de nem akarok farkas lenni. –elcsuklott a hangom, és sírni kezdtem. De el szerettem volna mondani a madárnak mindent, hogy egy valaki tudja mire készülök. – Van itt egy kismanó a hasamban, és van egy szerelmem is. Ha átváltozom, mind a kettőjüket elveszítem. Én...én arra gondoltam, arra az elhatározásra jutottam, hogy ha már el kell veszítenem őket, hát magam miatt veszítsem el, és ne egy idióta gén miatt, amit örököltem olyan emberektől, akik születésem pillanatában lemondtak rólam. Őket is meg akartam keresni, de már nem fér bele az időbe. Tudom, hogy Carlisle és talán a többiek is kezdettől fogva tudták, kik is a szüleim...és azt is, hogy ezt a gént hordozom, de bíztak benne, hogy vámpírból nem lehet csak úgy átváltozni farkassá. Hát én erre nem szeretnék rácáfolni, szóval én...mihelyt megtehetem elbúcsúzom ettől a világtól. – nagyot nyeltem. Ezt még nem mondtam el senkinek sem, még hangosan sem ejtettem ki ezeket a szavakat egymás után; és nagyon megrémültem. Felmerült bennem az a kérdés, hogy tényleg ezt akarom? De aztán jött a tény, hogy farkassá változom, azt pedig nem akartam. Inkább meghalok, mintsem egy szőrös valami legyek. Alapjában véve semmi bajom nem volt a farkasokkal...de én nem szerettem volna azzá válni. Én a magam kis életét szerettem volna tovább élni, de lehetetlen volt. – Nem búcsúzom senkitől, csak fájdalommal járna és félek,még az utamról is letérítene. De most nem hagyom magam, most már nem. Azt hiszem ma este apámhoz költözöm. – a madárka csicsergett párat, majd kiszállt az ablakon. Megijedt talán? Pedig őt nem akartam bántani. Sőt...magamat is megszabadítom csak a fájdalomtól, ami ezután következne. Helyesen cselekszem, ebben biztos vagyok!

***

-Itt vannak az eredmények. – mutatott egy borítékra Carlisle. Az ebédlőben ültünk, én Edward és Alice mellett. A Cullenek a kezeiket tördelték, mintha nem tudnák mi van a borítékba. Én kínosan mosolyogtam, és vártam az igazságot. Carlisle arcára fájdalom ült ki. Aztán rám nézett és csak ennyit mondott: - Sajnálom.

- Hát...akkor, az lesz a legjobb... –kezdtem, de hangom újra és újra elakadt. Szerettem ezeket az embereket, az életem részévé váltak és el kellett őket hagynom. – Köszönök mindent, amit értem tettetek. Nagyon...nagyon szeretlek titeket. Viszont azt hiszem, nekem mennem kell, nem lehetek tovább veletek. Hamarosan farkassá változom és nem akarok semmiféle bonyodalmat okozni. Nem megyek vissza Los Angelesbe, már nem. Alice, ami ruháim ott vannak, adományozd el, vagy ha nem dobd ki őket. Nem lesz szükségem ilyen gyönyörű ruhákra többet. És most...most elmegyek. – Edwardra mosolyogtam, és kiléptem a házból. Edward természetesen utánam jött, és marasztalni akart.

- Bella, maradj! Szeretlek, nem mehetsz el!

- De muszáj. Tudod soha nem hittem, hogy lesz majd valaki, akibe szerelmes leszek, akiért bármit megtennék. De aztán egy felhős napon megpillantottalak téged és tudtam, éreztem, hogy mégis létezik a szerelem. Onnantól kezdve mindig melletted akartam lenni, és érezni akartam, hogy te is szeretsz. Mindent megadtál nekem, még olyan dolgot is, amit soha nem kértem. De egyszer mindennek vége kell hogy legyen...aki megszületik meghal, aki gazdag a végén szegény lesz, és a nappalt az éjszaka követi. Ez a dolgok rendje. Nekünk csak ennyi idő volt megírva...nem tehetünk a sors ellen semmit. Mennem kell, akárhogy fáj is, itt kell hagynom mindent és mindenkit. Ez a pici Cullen meg sem születhetett, mert....mert nem tudtam ki is vagyok valójában. De ne légy szomorú, nem hagyom, hogy szenvedjen. – biztatóan mosolyogtam, de a szívem kimondhatatlanul fájt. – Isten veled Edward Cullen, szeretlek!

- Bella! Drága Bells, kérlek ne! – az arcomra fagyott mosollyal ültem be egy kocsiba, és hajtottam el. El, minél messzebb a Cullenektől. kocsiban kitört belőlem a visszafojtott zokogás. Rohantam a vesztem felé.

***

A régi ház felé tartottam. Bíztam benne, hogy találok ott valami gyógyszert...mondjuk altatót. Ahogy bekanyarodtam a kapuhoz észrevettem, hogy kivágták az öreg tölgyet, ami az udvarunkon állt. Ki tehette, és miért? De már nem érdekelt az ok, már nem érdekelt semmi, csak a halál. Feltéptem a bejárati ajtót, és rohantam a konyhába. A konyhaszekrényben, egy polcon tartottuk az orvosságokat. Nem hittem a csodákban, mégis megpillantottam az orvosságokat. Kutakodtam, és hittem, hogy találok legalább egy doboz altatót. S már amikor fel akartam adni a keresést, a kezemközé akadt egy felbontatlan doboz, melyre apu írta a következőt: altató. Hogy az volt a benne, és hogy miért kézzel volt a dobozra írva az altató szó, igazán nem érdekelt. Engedtem egy pohárba vizet, és felmentem a szobámba. Minden kéznél volt. Víz, orvosság. Tökéletes, fájdalommentes halál. De nem volt olyan könnyű elbúcsúzni az élettől. Úgy döntöttem írok egy búcsúlevelet, melyben megmagyarázok mindent.

Nem akartam farkas lenni.
Ha a gyermekemnek meg is kell halnia, akkor miattam haljon meg, és ne egy átkozott gén miatt.
Nem akartam elveszíteni a gén miatt a szeretteimet. Ezt is magam miatt akartam.
Rég nem beszéltem apuval.
Nem akartam a rezervátumban élni, utáltam Billyt.
Vigyázzatok Jake-re.
Szeretlek Edward! Én és a kis Cullen nem fogunk sokat szenvedni. Tudod rég meg akartam kérdezni, mit szólnál, ha őt is Edwardnak hívnánk majd, de...valahogy sosem jutott rá idő. Éreztem, hogy fiú volt, ezért a lány néven nem is gondolkodtam....sajnálom.

Bella, aki nem akart a gén miatt szenvedni.

Tudtam, hogy nem a legtökéletesebb levél, de a lényeg benne volt, és csak ez számított. A lapot összehajtottam, majd ráírtam, hogy: Csak Culleneknek! Bár tisztában voltam vele, hogy úgyis ki fogja nyitni az az ember, aki rám talál...de így jobban éreztem magam. Leültem az ágyra, és egyenként kezdtem bevenni a kis fehér orvosságokat. Azért egyenként, hogy ha meggondolom magam, akkor legyen visszaút...
De nem gondoltam meg magam. Már rég eldöntöttem mit fogok tenni, és nem futamodhattam meg az utolsó pillanatokban. Miután lenyeltem az összes kis fehér ellipsziseket, vártam.
Több percig ültem az ágyamon, aztán egyszer csak émelygést, és erős fejfájást éreztem. Majd elkezdett velem forogni a világ. Lefeküdtem az ágyra, és nem sokkal később megszűntem létezni.

***

Ismét a semmi közepén találtam magam. Ott, ahol apuval..és legutóbb Alice-szal beszéltem. Annyi volt a különbség, hogy most már magamat is láttam, és még sok-sok embert, akik mind egymással beszélgettek. Senki sem figyelt rám. Aztán egyszer csak egy erős kéz megszorította a vállam és maga felé fordított. Az apám volt az. Tekintete tele volt fájdalommal, talán szánalom is volt benne.

-Mit csináltál? – kérdezte.

- Én...itt vagyok. Újra beszélgethetünk! – próbáltam terelni a szót. Megtettem, megöltem magam és a gyermekemet, de ezt nagyon nehéz volt igazából beismerni, kimondani.

- Azt kérdeztem mit csináltál! Látom, hogy itt vagy, és meg kell mondanom sajnállak. Mi lett veled? Te nem voltál ilyen...te nem voltál gyenge. Miért a halált választottad az élet helyett?

- Mert az az élet, amit nekem kínáltak, maga lett volna a pokol. Ha az életemet pokollá kell alakítanom így is úgyis, akkor azt az én akaratom miatt tegyem, és ne egy hülye gén miatt. Azt hittem, te majd megértesz, és segítesz nekem. – feleltem. – De akkor...ezt nem jól hittem.

- Menj vissza!

- Nem tudok...ez már nem olyan, mint például amikor Edward megharapott. Most már látok másokat is, és magamat is. Már nem csak te és én vagyunk...meghaltam.

- Vissza tudsz menni!

- Apu értsd már meg, hogy nem fogok farkas lenni! Nem és kész! Itt maradok... mindenkinek jobb lesz így.

- És Edward, a Cullenek, velük mi lesz? Miért nem búcsúzol el tőlük normálisan?

- Úgy érted...utána visszajöhetnék? – kérdeztem.

- Ha nagyon szeretnél igen. Nem kell visszamennie a lelkednek a testedbe, hanem...

- A lelkemnek?

- Miért, szerinted, most ez..amit látsz ez a tested? A többi embernek a testét látod? Ruha van rajtuk, olyanok, mint akik mindig éltek...de mi lelkek vagyunk. A testünkre itt nincs szükség, megvagyunk nélküle. És te is visszamehetsz a Földre, mint egy lélek...

- De akkor ők nem fognak látni engem...

- De, fognak! Öt perc múlva indul egy csoport le a bolygóra. Elintézem, hogy velük menj. Még ma visszajönnek, csak elbúcsúznak a szeretteiktől...a többségük balesetben halt meg, így nem tudtak búcsút venni a családtól, a barátoktól. Velük szeretnél menni? – kérdezte az apám.

- Igen. –feleltem.

***

Egyik pillanatban még a fehérségben voltam, a másikban meg a Cullen-ház előtt álltam. Csend volt. Szorított az idő, így gyorsan az ajtóhoz mentem. Kopogni akartam, de amikor kezem az ajtóhoz ért nem hangzott semmi. Bátorkodtam lenyomni a kilincset. Edward a nappaliban ült. Csak bámult maga elé. Aztán mintha villámcsapás érte volna felállt, és odajött hozzám.

-Bella! Tudtam, hogy visszajössz. – meg akart ölelni, de olyan érzésem volt, mintha nem ért volna el...mintha túl messze lettem volna tőle, pedig ott álltam előtte. – Mi ez?

- Búcsúzni jöttem, Edward!

- Hogy érted ezt?

- Én....meghaltam. Ez, aki itt áll, csak a lelkem, a testem a régi házban van. Altatókat vettem be, és már nem élek. Azért jöttem, hogy ezt elmondjam neked, hogy tudd, hogy mi van velem, és hogy mindig veled leszek...mert lejövök majd hozzád onnan fentről, és ...

- Bella, ez ugye valami vicc?! Csak viccelsz, igaz?!

- Nem, nem viccelek. Apu elintézte nekem, hogy lejöhessek egy csoporttal, akik szintén búcsúzni jöttek. Nem tudom mi lesz velem később, de muszáj volt megtennem, muszáj volt véget vetnem ennek az egésznek.

- Már hogy lett volna muszáj? Carlisle megbírt volna gyógyítani...lehet megbírt volna...- roskadt vissza a kanapéra.

- Ugyan már, Edward. Carlisle semmit nem tudott volna csinálni velem. A gén a testemben van, nem lehet onnan csak úgy kiszippantani, mint ha ott sem lett volna. A régi házban találtok egy levelet, oda is leírtam pár gondolatomat, de így is el szerettem volna búcsúzni. Szeretlek Edward!

- Ha szeretnél, akkor most nem lenne, nem lenne ez az egész.

- Hogy mondhatsz ilyet?! Mindenképp elszakadtunk volna egymástól, de így legalább...veled lehetek mindig! Hát nem értesz?

- De, és ez szomorít el. Feladtad az életed csak azért, mert farkas lettél volna. Ez...

- Nem akartam az lenni. Nem akartam, hogy a gén ölje meg a gyermekemet, nem akartalak elveszíteni a gén miatt. Ha mindenáron meg kellett halnia a kicsinek, és el kellett tőled szakadnom, azt magam miatt akartam tenni. És...büszke vagyok rá, hogy megtettem. Gyáva dolog lett volna, hogy beszedtem az altatót? Lehet. De teljes életet élhettem, és most apám mellől vigyázok rád, rátok. Mert szeretlek.

- Gyere vissza Bells, kérlek gyere vissza!

- Nem lehet...már nem. Meghaltam...nem tudok már veled lenni, mint test a testtel, de mint lélek a lélekkel...úgy igen. Örökre.

- Utánad megyek!

- Ugyan már, nem hagyhatsz itt mindenkit, csak mert én nem vagyok itt. – mosolyodtam el.

- Te is ezt tetted, én miért ne tehetném meg?

- Nos...mert te nem én vagy, és mert te nem is ölheted meg magad. Te vámpír vagy, nem pedig egy félig vámpír negyed ember, negyed farkas, mint én voltam. Most már úgy élhetek, mint egy igazi vámpír, vérivás nélkül.

- Ha azt hiszed nem megyek utánad, nagyon tévedsz! Mert én veled akarok lenni, örökre! – meghallottam a hívó jelet. A mosoly lefagyott az arcomról, bár azt sem tudom miért jelent meg rajta.

- Mennem kell! Hívnak..! Mondd meg, hogy hol van a testem, temessétek el, és tudd, hogy mindig veled leszek! – és már ismét a fehérségben találtam magam. Mielőtt idejöttem volna, mintha azt mondta volna Edward, hogy utánad megyek úgyis, bármit teszel...
De ebben nem voltam biztos, lehet, hogy csak apró képzelgés volt az egész.

***

-Sikerült elbúcsúznod a Cullenektől? – kérdezte apám hosszú idő után. Miután visszajöttem a Földről egy lelket sem láttam a fehérségbe; még azokat sem, akik velem utaztam. Nem tudtam miért...

-Csak Edwarddal találkoztam, de neki mindent elmondtam.

- Mondott valamit?

- Annyit, hogy menjek vissza vagy utánam jön. De ez fizikai képtelenség, hogy ő ide jönne...nem lehet. Öh...lehet itt egy kicsit egyedül lenni? –érdeklődtem. Apám bólintott, és egy tölgyfára mutatott. Olyan volt, mint amilyen otthon, a régi ház udvarán állt. Odamentem a terebélyes fához, és leültem a tövébe. Vágytam a magányra, hogy gondolkozhassak, és hogy reméljem, jobb lesz minden, és nem fog ennyire hiányozni Edward. Megbántam már az egész öngyilkosságot...talán jobb lett volna farkasként. És akkor eszembe jutott a kis Cullen, akit Edwardnak akartam nevezni, és biztos vagyok benne, hogy Edward is beleegyezett volna. Ő soha, semmilyen körülmények között nem születhetett volna meg. Miért? Miért kellett neki születése előtt meghalnia? Gondolataimba merülve ültem a fa alatt, amikor apám hangja megütötte a fülemet.

-Bella! Bella!

- Igen apu?! Itt vagyok a fánál..

- Új lelkeket hoztak! Nézd... –mutatott az óriási tömeg felé az apám. Ennyi ember hal meg egyszerre? És akkor a szemem megakadt egy ismerős alakon.

- Az ott...- mutattam a férfire, majd apámra nézte. Ő bólogatni kezdett, én pedig fejvesztve rohantam az ismerős idegenhez. Amikor odaértem megdöbbenve meredtem a férfira. – Edward?!

- Én megmondtam, hogy utánad jövök! –mosolygott, aztán karjaiba kapott és megcsókolt.

- De hát...hogy? Miért?

- Mert szeretlek, és mert nekem csak te vagy a fontos. Nélküled nem tudtam volna élni...és egyszerűen kerültem ide. Megkértem az egyik farkas komámat, hogy végezze el a dolgát.

- Jake?

- Nem... hanem Billy.

- És a többiek? Úgy értem Carlisle-ék?

- Carlislének elmondtam, ő azt válaszolta, tegyek amit jónak látok, hisz egy nap..úgyis visszatérünk hozzájuk.

- Visszatérünk? Innen?

- Hát persze. A vámpírok nem halnak meg...csak aludni mennek. – és újra egy szenvedélyes csókban forrtunk össze.

Hát ilyen a szerelem. Olykor nehéz...! Olykor köves és kanyargós út vezet a boldogsághoz, de legalább vezet oda valami. Halálom után döbbentem rá igazán, hogy Edwardhoz tartozom, és csak ő kell nekem ahhoz, hogy boldog legyek.