Végül mégis...?!

-De ezek nagyon fontos kérdések, Bella.

- Fontosak, tudom. De akkor is... ha tudnátok azokról a dolgokról, amik velem történnek, biztosan nem az lenne a legnagyobb bajotok, hogy nem iszom vért. És megkérlek, hogy ma ne az én egészségi állapotom legyen a beszélgetésünk témája, hidd el beszélek erről eleget. – mondtam.

- Az lehet, de nem velem. És milyen dolgok történnek veled?

- Edward, az istenért! Az előbb kértelek, hogy ne beszéljünk erről...

- Én meg az előbb mondtam, hogy miért fogunk erről beszélni. Engem hidegen hagy, hogy te kivel mit beszélsz az állapotodról..! De nekem mindent el fogsz most mondani, mivel a gyermekem anyja, és a szerelmem vagy... – hadarta el az utolsó szavakat. De kimondta és ez nekem többet jelentett mindennél. A szerelme, és gyermeke anyja. A falak, amiket magam köré vontam, egyből leomlottak, és készségesen kezdtem mesélni Edwardnak.

- Tudod, nagyon nehéz erről beszélnem, főleg neked...amikor te állsz hozzám a legközelebb. Szóval...amióta megtudtam, hogy kisbabánk lesz, elég furán viselkedik ez a vámpír ösztönöm, ha nevezhetem így..! Öhm, ...néhanapján elalszom, sírok, és egyéb emberi tulajdonságaim is visszatérnek. Mint például a szomjúság. Ezt tegnap este éreztem először, de senkinek nem beszéltem róla...magamnak sem ismertem be, hisz lehetetlen. Hát...ezek történnek velem, azon kívül, hogy alig iszom vért. Na akkor melyik a szörnyűbb?! – néztem rá. Az arcán a megdöbbenéstől a fájdalomig minden fellelhető volt. Kíváncsi voltam mit fog válaszolni...

- Felhívtam, illetve felhívattam Carlsile-t Rosalie-val, amikor te a földön feküdtél a fájdalomtól. Azt tanácsolta, hogy költözzünk vissza Forksba, mert ő nem tud szaladgálni a két város között, amikor neked fájdalmaid vannak; és mivel a fájdalmaid egyre gyakrabban jelentkeznek, tény, hogy nem várhatjuk el tőle az állandó szaladgálást. Azonban egyik felem, nem akar eleget tenni ennek a kérésnek. Félek, hogy Billy...megtámadna amikor nem vagyok melletted, és elvinne tőlem...és nem lenne még egyszer olyan szerencsénk, mint utóbb. Azt pedig nem bírnám elviselni, ha te...olyan szőrös csomó lennél. – mondta.

- Én sem szeretném..és nem is szeretnék visszamenni Forksba. Kibírom ezeket a pillanatnyi kellemetlenségeket..igazán nem kell egyből rosszra gondolni, és rohanni a semmiért..! Szóval én azt tanácsolom, maradjunk itt. – kis szünet után folytattam. – Félek, Edward.

- Mitől?

- Attól, hogy valami nem jól van velünk. Mármint...velem és a kicsivel, meg persze velem és veled sincs minden rendben, de azt hiszem komoly szűrök lehetnek majd vele.. –mutattam a hasamra. Edward az ölébe vont, és elkezdte simogatni az arcom, a karom, majd a hasam. Belefészkeltem magam a biztonságot nyújtó férfi ölébe, és teljesen megnyugodtam. – De mégis azt szeretném, ha itt maradnánk, Los Angelesben. Én nem félek Billytől, mert ő jó ember..és csak a nyáját szeretné összeterelni. Tudom, hogy engem soha nem bántana, már csak azért sem, mert megígérte apámnak, hogy vigyázni fog rám. – feleltem.

- Apádnak? Te honnan tudsz erről? Úgy értem.. ez így volt. Vagyis amikor megtalálták apádat, ő haldokolt, mert súlyosak voltak a sebei, de megígértette Billyvel, hogy vigyázzon rád...azonban te ezt nem hallhattad senkitől sem. Honnan tudsz mégis róla?

- Ssszz....ez a másik. Tudod, amikor ezek a fájdalmaim vannak, én tudok beszélni apámmal. Olyankor elsötétül előttem minden, aztán pár másodperc múlva egy fehér valamibe vagyok, ahol magam éppen nem, de apám alakját néha látom, és ott beszélgetünk mindenféle dolgokról. Amikor menekültünk Billy és a csapata elől, Alice-szal ugyanitt tudtam beszélni. Bár őt nem láttam... hát azt hiszem, most már mindent tudsz. Ö.. esetleg más kérdés?

- Nem nem, mára elég ennyi. – mosolygott rám Edward.- Mi lenne, ha most már hazamennénk?

- De hisz még csak most jöttünk..

- Igen, de...ez a pár óra, elég eseménydús volt.

- De nekem is lenne egy kérdésem... ha már a kérdéses órát ma tartottuk. Megengeded? – kérdeztem.

- Hát.. persze. – jött a válasz egy kis gondolkodás után.

- Azt mondtad, amikor Forksba akartam menni Jake-kel, hogy majd Billy elmondja, miért viselkedsz olyan furán. Nos, Billy azt mondta, a Volturiknak dolgoztál, és az egyik női tagjához közelebb kerültél. Ez nem tetszett valami Aronak, és ő megátkoztatott vagy mit csinált. Nem tagadom, elhittem. De aztán Jake közölte velem, hogy ez mind nem igaz. De ha ez nem igaz, akkor mi az igazság? Miért vagy olyan fura velem? Mert ha jól tudom, senki mással nem viselkedsz –néha- olyan durván, mint velem. De miért?! Nem csináltam semmi rosszat sem... –nyögtem ki végre. Abbahagyta a simogatást, visszaültetett a fűre, ő pedig felállt. Éreztem, fájó pontot érintett a kérdés.

- Bocsánatot kérek mindenért, amit ellened tettem. De azt, hogy miért csináltam amit...ne várd, hogy elmondom. – mondta.

- De hát.. miért?

- Azért, mert. Legyen elég ennyi. Hidd el, jobb ha nem tudod,csak felizgatnád magad..

- Csak ennyi?! Nem attól félsz véletlen, hogy nem állnék veled szóba? Soha többé az életbe? – vártam a választ, de nem jött. Hallgatás beleegyezés, mondják. – Hát jó. Én azt hittem, ez a délután szépen, békésen telik majd el. Csak mi ketten, kint a természetben...semmi rossz nem jöhet. De megint tévedtem..

- Bella..

- Ne Edward, nem kell már ide semmi : ’jaj ne haragudj, úgy szeretlek’ hazugság. Tudjuk jól, hogy ez nem működik, tehetünk mi akármit. Nem kell velem maradnod, csak mert gyermekünk lesz. Én felnevelem nélküled, és neki sem fogsz hiányozni, ha meg sem fog ismerni.

- Te azt akarod, hogy ne lássam a tulajdon gyerekemet?

- Edward, én nem ezt mondtam. Felőlem láthatod, játszhatsz vele, elviheted sétálni is, bármikor. De neki nem feltétlenül fontos megtudni, hogy te az apja vagy. Például te lehetnél a család jó barátja...vagy mit tudom én.

- Bells, te jól vagy?! Hallod amit mondasz? Nem egy tárgyról beszélsz, akinek minden mindegy, hanem egy gyerekről.

- Igen...én egy gyerekről beszélek, akinek a szeretet a legfontosabb. De ha te az első pillanattól kezdve azt mondod neki, hogy az apja vagy, és a szerepedet is játszod, meg fog szeretni. Aztán, ha megint kedved szottyan elmenni, neki fájdalmat okozol...én már túlélem, nekem már nem számít... –az arcomon megint végiggurultak azok a fránya könnycseppek. Megint a témánál tartottunk, pedig úgy terveztem, végre kettesben, nyugalomban lehetünk és talán minden problémánk megoldódhatott volna...de mint oly sok tervem, ez is romba dőlt. Nehéz volt beismerni még magamnak is, hogy szeretem, imádom Edwardot, és csak azért viselkedek vele ilyen ellenségesen, mert félek, újra elveszítem; és ha ő meggyűlöl, talán könnyebb lesz nekem is utálnom őt. De éreztem, hogy azok a falak, azok a vastag falak, melyeket akkor vontam magam köré, amikor ő elhagyott, szépen lassan leomlanak. Egyik felem Edward nyakába akart ugrani és elmondani neki, mennyit jelent valójában; elmondani azt, hogy csak ő számít ebben a nagy világban. Másik felem azonban a lerombolt falakat kezdte újjáépíteni.

- Értsd már meg, hogy nem fogok megint elmenni! Én...én nagyon szeretlek téged, titeket és csak ti számítotok nekem. – lépett hozzám. Végre én is kibírtam volna mondani, hogy: „szeretlek Edward” de ő egy csókkal zárta le a szám. – Szeretlek, Bells.

- Én is nagyon szeretlek, Edward! – kezeivel letörölte a könnycseppeket az arcomról, majd leült a fűbe és újra az ölébe vont. Néztük, ahogyan a gyerekek játszottak a gyepen, ahogy szaladgáltak...hallottuk a kacajt, ami igazi volt, nem megjátszott. Nem olyan, mint ahogyan a felnőttek nevetnek. Szívből jött. Csak remélni tudtam, hogy a megérzések, miszerint valami gond van a kicsivel, nem igaz.

- Bells...én, én mégis inkább azt szeretném, ha visszamennénk Forksba. Az ott éléssel én sem értek egyet, de egy gyors látogatás jót tenne. Kimehetnél a régi házhoz, és még Carlisle is megvizsgálhatna. – tanácsolta Edward.

- Muszáj?

- Most, hogy így rákérdeztél... muszáj! – nevetett fel Edward. Pár perc múlva folytatta. – Öh... ugye elhiszed, hogy szeretlek, és sosem hagylak el?

- Igen, elhiszem. Ha azonban mégis elmennél, én utánad mennék...és veled maradnék, örökre. – válaszoltam. – Egy kicsit mintha fáradt lennék.. nem megyünk haza?

- Hm.. de, mehetünk. – felelte Edward.

***

-Nem tudom, nincsenek itthon. –hallottam meg Rosalie hangját, miután beléptünk Edwarddal a házba. Telefonált. – Várj, épp most érkeztek meg. Edwarddal, vagy...oké, akkor adom. – eltartotta a fülétől a készüléket és átnyújtotta Edwardnak. – Carlisle. Igazából nem tudom, miért telefonon értekezik velünk...de ez van. – mosolygott, majd rám nézett és egyből eltűntek arcáról a barátságos vonások. – Ha valaki keres, mondjátok azt, hogy vásárolni mentem.

- Miért, hová máshová mennél? – húzta fel a szemöldökét Edward. Valószínűleg észrevette, hogy Rosalie mostanában milyen ellenséges velem és gondolom én nem akarta csak úgy hagyni...vagyis reménykedtem benne.

- Ezt nem is hallottam meg... –fintorodott el Rosalie.

- Tudom. Te a rosszat sohasem hallod meg.. már ha épp téged érint. Mert ugye ha mást, akkor magától értetődő, hogy mindenkinek elújságolod. –nevetett fel Edward.

- Azt vágtad az imént a fejemhez, hogy pletykás vagyok?

- Mondtam valaha is ilyet?

- Tudod mit, kedves Edward?! Pátyolgasd ezt a.... valamit aki itt áll melletted, míg megteheted. Nem adok neki egy napot és ...

-... és fejezd be! Most! – Edward szeme elsötétült, tett Rosalie felé pár lépést, aztán rám nézett. A tekintete tele volt fájdalommal, csalódással.

- Azt hiszem, jobb lenne ha befejeznétek, mivel a vonal végén Carlisle még mindig vár... –léptem közbe. Soha nem szerettem, ha az emberek veszekedtek. Elég szánalmas dolognak tartottam, mivel a problémákat meg lehet oldani csendben is, nem kell feltétlenül ordibálni. Mondom én...aki ha veszekszik Edwarddal állandóan ordibál.

- Megszólalt a kis gnóm....úúh, milyen bájos. – szólt Rosalie. – Na akkor én most távozom. – és el is ment.

- Edward, a telefon. – mutattam a készülék felé.

- Ja, tényleg..! Igen, itt vagyok. Bocs, csak Rosalie egy kicsit jártatta a száját, mint mindig. Nem, ő még nem. Mikor? Holnap? Miért pont holnap, nem lehetne mondjuk..? Jó jó, akkor holnap. De ugye csak megvizsgálod?! Nem maradunk ott, nem kell készülni semmivel sem. De tudod mit? Rosalie-t hazapaterolom, nekem nem zavarja itt a vizet. Rendben, akkor majd találkozunk. Öh, még egy kérdés. Mondjak neki valamit, vagy majd te megteszed a dolgot..? Értettem. Szia Carlisle, üdv a többieknek! – és letette a telefont.

- Kár, hogy nem értettem belőle semmit... –húztam el a szám. – De megkérdezhetem,. hogy miért ilyen ellenséges velem mostanában Rosalie? Pontosabban azóta, amióta Billy megkísérelte, hogy engem....szóval azt a bizonyos dolgot. –vártam hátha válaszol, de nem szándékozott. - Hallgatlak.

- Én nem tudom miért érzed így, de egyáltalán nem jól látod ezt a helyzetet.

- Edward, ugyan már. Az előbb azt mondta rám, hogy gnóm vagyok, és úgy viselkedik velem mint egy leprással. Márpedig velük sem szabadna így viselkedni... mert ők is emberek. Kérlek mondd el, miért ilyen fura velem mostanában?!

- Az lesz a legjobb, ha most megiszol pár bögre frissen csapolt vért.. – húzott az étkező féle Edward. – Aztán lepihensz egy kicsit, biztosan elfáradtál a mai napon.

- Egyáltalán nem vagyok fáradt, és azt a mocskos vért sem kérem. Válaszolj már az isten szerelmére!

- Lehet, hogy , akaratod ellenére is átváltozol...- nyögte ki végül. Szeme ismét elsötétült, kezei ökölbe szorultak és csak bámult a semmibe.

- Mármint...farkassá? – néztem rá reménykedve. Reménykedtem, hogy a válasz nem lesz.

- Pontosan. Carlisle megkért –épp az előbb-, hogy ne mondjam ezt el neked, mivel még nem biztos, hogy be fog következni az átváltozásod, de előtted nem lehet titkolózni. – mosolygott rám immár melegen.

- Szóval farkas leszek. –eltört a mécses; a könnyeim ismét elindultak. Végigfolytak az arcomon, majd lezuhantak a végtelen mélységbe. – Meg fog halni...meg fog halni a gyermekünk! Az én kisbabám! Meg fog halni...meg fog halni! – kiabáltam. Edward a mellére vont, és simogatta a hajam, a hátam, a karom. Biztató szavakat suttogott. – Ugyan már, Edward! Te is tudod, hogy mindennek vége van! Te is tudod! Ha átváltozom ez a gyermek meghal, és mi soha többé nem találkozhatunk! Soha többé...

- Bella, ez még nem biztos, csak feltételezés.

- Feltételezés. De miért feltételeztek?

- Mert Carlisle-t foglalkoztatta, hogy miért érzel kibírhatatlan fájdalmat a terhesség kiderülése óta. Aztán megtudta, hogy ha én közbe nem lépek azon a bizonyos éjszakán, neked mostanában kéne átváltoznod farkassá, mivel te is rendelkezel farkas génnel. És, ahogy így összerakta a meglévő információit... erre a következtetésre jutott. Holnap ezért megyünk el Forksba, hogy megvizsgáljon és a gyanúját elvethesse.

- Vagy épp beigazolódjon az! Tudom, hogy Carlisle feltételezése teljes mértékben igaz. Szerintem az lenne a legjobb, ha most azonnal indulnánk Forksba. – tanácsoltam.- Mit szósz hozzá?

- Azt, hogy nem. Nem teszlek ki a veszélynek, ami ott vár rád.

- Ugyan milyen veszély várná rám, pont Forksba?!

- Billy. – volt a válasz.

- Edward. Így is, úgy is farkas leszek, akkor nem mindegy, hogyan?! Szerintem mindegy, nagyon mindegy. Szeretem ezt a kismanót, aki itt növekszik napról napra a hasamban..., miért ilyen kegyetlen velem az élet? Kiderült, hogy nem is az igazi apám Carlie. Aztán, hogy rendelkezem valami farkas génnel. Billy át akart változtatni, de nem sikerült, mert Jake létezik. Végül kiderül, hogy állhatok akár fejen is, mert úgyis farkas leszek és a gyermekem is meghal. Hát nem csodás az élet?! – és ismét sírásban törtem ki.

- Bella, ez egyáltalán nem így vann. –nyugtatott még mindig Edward.

- Akkor hogyan?

- Bárhogy lehet még.. ez mint mondtam, csak egy feltételezés. De legyen bárhogyan is, egyet sose felejts: szeretlek! – és megcsókolt. Valahol legbelül éreztem, hogy ez volt az utolsó csókunk.

***

- Na végre, hogy ideértetek! –üdvözölt Esme mihelyt betoppantunk a Cullen-házba. – Bella, gyere beljebb szívem. Olyan pirosas az arcod.

- Szia, Esme. – milyen szép fogadtatás. Olyan pirosas az arcod. Ha ember lettem volna, talán tetszett volna, de így, hogy egy vámpírnak mondták ezt, koránt sem volt valami biztató. – Öh..igen, mostanában nem érzem túl jól magam.

- Nem azért mondtam, félre ne értsd...csak megjegyeztem.

- Tudom, Esme. – rámosolyogtam. – Carlisle, itthon van már?

- Persze. Épp a dolgozószobájában tevékenykedik. Menj fel hozzá nyugodtan.

- Nem lehetne, hogy előbb beszélgessünk? Tudod, nem szeretném a rossz hír után a levegőt zavarni. – mondtam.

- Végre egy jó ötlet! – tuszkolt be a nappaliba Rosalie. – Ne is zavard tovább a levegőt te hülye liba.

- Rosalie... – fordult felé Esme. – Azonnal hagyd abba ezt a viselkedést!

- Ja bocs, nem is liba, farkas! – javította ki magát Rosalie.

- Rosalie, most aztán elég legyen! – lépett be a házba Edward is, aki ez idáig a kocsit parkolta le.

- Hagyjátok. – szóltam közbe, mert éreztem, hogy veszekedés lesz az egészből. Carlisle biztos meghallotta, hogy megérkeztünk. Lejött a nappaliba.

- Isten hozott benneteket! – rövid köszöntő..., felém fordulva folytatta a mondókáját. – Bella, kérlek gyere fel az irodámba. – segítségkérően néztem Edwardra, mivel én még szerettem volna egy utolsót beszélgetni.. De ha Carlsile azt mondta, hogy indulás...nos akkor indulás volt.