A bosszú- 2. fejezet

-Kezdheted a mesédet, Rosalie. – szólt Carlsile, miután leértünk a nővéremmel a nappaliba. Nem volt tökéletes a kezdet, mert csak mi hárman tartózkodtunk a helyiségben.

- Carlisle...- szabadkozott a nővérem.

- Kezdheted! És ne akard, hogy még egyszer megkérjelek: kezd el végre!

- Én is elmesélhetem, mivel tudok mindenről..és engem nem is érint olyan mélyen a dolog, mint Roseit. – ajánlkoztam. Azért akartam én el mondani a történetet, mert bármit mondhattam volna. De kedves testvéremet sem ejtették fejére –sajnos-, így azonnal átvette a szónoklást.

- Amikor kicsi voltam, vagyis voltunk Sandrával...

- Kassandrával...- javítottam automatikusan. A válasz egy: ’föld alá kívánlak, menj el innen’ nézés volt, majd rezzenéstelen arccal folytatta tovább a mondókát a nővérem.

- ... a szüleink mindig engem részesítettek előnyben. Nem tagadom, valóban így volt. De a sok figyelem is bosszantó tud lenni egy idő után...és nekem több év figyelmet szenteltek anyuék, míg Sandrától megvonták azt. Aztán egy nap...egyik ismerősömtől kaptam egy hajójegyet, mely a Titanicra szólt. Én pedig már elég idős voltam ahhoz, hogy saját...úgymond a szüleimétől eltérő életem legyen, így elszöktem, és felszálltam a hajóra. Sandrának hagytam egy levelet, amiben egyet s mást megmagyaráztam, és bocsánatot kértem tőle. A hajón megismerkedtem Jake-kel, egy szegény fiúval. Nagyon jól elvoltunk, de...semmi több, nem úgy, ahogyan a filmbe meg van alkotva. Aztán egyik este egy jéghegynek ütköztünk, és pár óra múlva a hajót bekebelezte a tenger. Én megmenekültem, Jake meghalt. Elveszítettem a barátomat, mert bár kevés ideje ismertük egymást, tudtam..., hogy ő egy igaz barát. Miután a megmenekült embereket átterelték egy másik hajóra..én próbáltam észrevétlen maradni. Nem akartam, hogy szóljanak a szüleimnek, mert akkor ott tartottam volna, ahonnan indultam: csak figyelem, de semmi szeretet. –elhallgatott, majd egy levegővétel után folytatta.- Ekkor még nem voltam vámpír. Abban a levélben, melyet Sandrának írtam volt egy cím...egy Olaszországi cím. Ott lakott a barátom, a szerelmem. A szerencsétlenség után őt akartam megkeresni, de...amikor odaértem egy levél fogadott, amibe az volt írva, hogy ha nem keresem fel Aro nagyurat, akkor megölik Ericet – a barátomat. Akkor még nem tudtam, ki az az Aro, de a városban érdeklődtem felőle egy öreg nénitől. Ő azt mondta, hogy Aro egy herceg volt még a középkorban, de egy boszorkány örök életre ítélte azáltal, hogy vámpírrá változatta. Aro több száz embert megölt, és néhányat csak megharapott, hogy a családját bővítse. A kis család lakhelye pedig a kastély volt a tér közepén. A végén a néni elnevette magát és bocsánatot kért, amiért hülyeségekkel, legendákkal tömi tele a fejem; aztán elment. Én pedig a kastély felé vettem az irányt. Miután beléptem az ajtón erős kezek ragadtak meg, és Arohoz vittek. Ő meg hahotázva mondta nekem, hogy Eric már rég halott, de nekem más sorsot szán. Egy sötét lyukba dobtak, és a falhoz láncoltak. Nem adtak enni, se inni. Nem tudom mennyi ideig voltam rabságban, mivel nem láttam semmit sem...így időérzékem is kihagyott; majd egyszer megjelent Aro, és közölte: eljött az idő...és megharapott. Amikor elvégezte a dolgát eloldozott és szabadon engedett. Biztos több ártatlan embert gyilkoltam meg. Hajnalban azonban visszatértem, mert magamban elég nehéz lett volna boldogulni...meg aztán a bőröm is csillogott és szomjúságot éreztem. Aztán ő elmondta, hogy...hogy nagyon nagy szüksége van rám, mivel én vagyok az ő hercegnője. Feleségül kért. A válaszom azonban nem volt, hisz attól, hogy vámpír lettem nem vesztettem el az eszem. Ismét börtönbe záratott, de kiszabadultam és elszöktem. Ide, az apámhoz menekültem vissza. Pár hét múlva kaptam egy levelet, melyben az állt, hogy ha nem megyek vissza Olaszországba, aput megölik. Én nem mentem vissza...és aput megölték. Ezután kerestelek fel titeket, és azóta élek veletek. – csend követte a beszámolót, de Rosalie gonoszan folytatta tovább.- Carlisle, én azóta nem öltem embert, Arot sem láttam többet, de ismerem. Ismerem őt magát és minden gondolatát. Sandrát is ő küldte. Sandra egyáltalán nem újszülött vámpír, csak azért jött...hogy tönkretegye a családot, mert Aro megkérte rá. És a húgom sajnos a gonoszok oldalán áll. Küldd el őt, Carlisle, mert ha itt marad, mindent tönkretesz!

- Rosalie, hogy mondhatsz ilyet a saját testvéredről? – förmedt rá a férfi. Sejtettem, hogy nem fog neki hinni és ez jóleső érzéssel töltött el.

- Egyszerűen. Az ok a következő: ismerem! – sötét szemmel pillantott rám, majd folytatta. – Mit csináljak, hogy egyszer...csak egyetlen egyszer higgyetek nekem?

-Rosalie, ez hihetetlen...képtelen vagyok hinni neked, sajnálom. Azt gondolom, jobb lesz ha visszamész a szobádba és elgondolkozol azon, mit jelent az őszinteség. Legjobb lenne, ha...

-...ha én elmennék, hogy az üdvöskétek zavartalanul vihesse végig gonosz tervét. Tudod mit? Rendben van! Legyen úgy, ahogyan ti, ahogyan ő akarja! –fintorogva pillantott rám a testvérem, majd felrohant a szobájába.

- Ne haragudj rá, Carlsile. Csak rég nem láttuk egymást és biztosan neki is nagyon nehéz. Épp oly nehéz, mint nekem. –mosolyogtam bájosan.

- Lehet, hogy fáj neki a viszontlátás, és régi-új érzéseket ébreszt benne, de ez akkor sem megoldás. Nem engedem, hogy egy családtag a másikat bántsa. Azt hiszem, ez érthető, betartható, és jogos szabály. Nem olyan nehéz betartani, de Rosalie-nek ez sem sikerült. – mély levegőt vett és folytatta. – Te pedig ne félj, majd lenyugszik a testvéred.

- Igen, ebben biztos vagyok.

- Bocsáss meg, de be kell mennem a kórházba. Ha valamire szükséged van, nyugodtan és legfőképp bizalommal fordulj Esméhez.

- Persze. Ebben biztos lehetsz. – bólogattam. Carlisle magamra hagyott.

’Nos...Rosalie már nem sokáig rontja a levegőt, és ha elmegy, sokkal többre vihetem. Hol is kezdjem? Aro azt az utasítást adta, hogy a célt mindig a cselekvés végére kell hagyni. Tehát az új vámpírt még nem piszkálhatom. De arra is gondolnom kell, hogy ha nagyon jól végzem a munkát...lehet kitagadnak a családból, vagy máshová küldenek.’ –lépéseket hallottam. A nővérem jött le a lépcsőn, kezében bőröndökkel.

-Hát te? –kérdeztem tőle. Bár mindent tudott rólam, nem hozhattam magam olyan helyzetbe, hogy én tegyek vallomást. Az sértette volna a büszkeségem.

- Hát én? –elfintorodott.- Hát én elmegyek. Nem fogok a te kis tervedben részt venni. Azonban rám nem hallgatnak, azt hiszik rosszat akarok nekik, de ez persze azért van, mert nem ismernek téged. Egyet sose feledj, Sandra: ahhoz, hogy véghezvidd ezt a gonoszságot, muszáj megismernie téged a családnak. És ha megismertek, te repülsz...és Aro téged is megöl, úgy mint Ericet.

- Ne törd a szép kis fejedet ilyeneken Rosei. Én itt fogok maradni, és megcsinálom a munkát, akár tetszik neked, akár nem. Ezek a vámpírok olyan hülyék, hogy nem veszik észre a rájuk leselkedő veszélyt...nem vesznek észre engem. – körbenéztem a nappaliban, hátha hallgatózik valaki, de nem láttam senkit sem.- Vigyázz, még lekésed a buszt, drágám. – nevettem fel. Rosalie semmit nem szólt, csak biccentett egyet és elhagyta a házat. Nem hittem sohasem, hogy ilyen hamar elsöpröm a színről a legveszélyesebb ellenségemet, a nővéremet.

***

-Kassandra! – hallottam, ahogyan egy nő a nevemet kiáltozza valahol a házban. A szobámba feküdtem az ágyamon és egy könyvet olvastam. Megpróbáltam átlagos újszülött lenni, de a szomjúságérzetről megfeledkeztem. – Kassandra!

- Igen?! –szaladtam le az alsó szintre. Bellába botlottam. De könnyű lett volna megfojtani és elráncigálni a testét, majd szétdarabolni és a tűzbe dobálni a cafatokat. Aztán mehettem volna vissza, Olaszországba, a kényelem és a gondtalanság világába... vissza Arohoz.

- Végre, hogy megtaláltalak! –mondta mosolyogva. – Azt szeretném megkérdezni, nem lenne a kedved eljönni velem és Alice-szal vásárolni?

- Nem! -sötétült el az arcom, majd látva, hogy a lány megijedt bazsalyogva megpróbáltam magam kimagyarázni. – Tudod...nagyon fáj a fejem, és szomjas is vagyok. Nem hiszem, hogy fellennék készülve, hogy emberek közé menjek. Ugye megértesz?

- Óh.. hát persze. Erre nem is gondoltam. Igazából csak az fordult meg a fejemben, hogy biztosan szeretnél eljönni velünk, mert Carlisle nem enged ki a házból, de mégis csak nőből vagy, ergo szeretsz vásárolni.

- Óh.. persze, imádok. Azok a cuki kis ruhák, de a cipőket jobban szeretem! –’Ruhák, cipők? Ugyan már...’- De sajnos..még nem hiszem, hogy felvagyok erre készülve. Remélem nem haragudtok meg, de nem szeretnék veletek tartani, most még legalábbis.

- Persze, megértem és nyugodj meg, nincs semmi baj, nem fogunk megsértődni ilyen kis semmiségen. És ha jobban belegondolok, még igazad is van. Semmi szükségünk arra, hogy nekiess egy embernek. Már ne is haragudj, hogy így fogalmaztam de nem jut eszembe más... – mosolygott még mindig Bella. – De most mennem kell.

- Rendben. Akkor majd találkozunk máskor. –nevettem fel, és mér indultam is felfelé a lépcsőn. Az emeletre érve szembetalálkoztam Emmettel.
’Itt a legjobb alkalom, hogy elkezdjem a terv megvalósítását. Legalábbis elkezdhetem.’

- Héj! Te vagy az a Sandrázós srác, ugye? –kérdeztem mosolyogva. Pár lépést tettem a fiú felé, majd megálltam és csak bámultam bele a szemeibe. Reméltem ez a módszer nem csak Aro-nál hatásos.

- Óh.. hogy én? –rám mosolygott. – Igen, én. A nevem Emmett. És...öö... mi járatban errefelé?

- Mondjuk itt lakom?!

- Tényleg. Nem találkoztál Rosalieval mostanában? – kérdezte. Az arcomról egy pillanatra eltűnt a mosoly de aztán mégis folytattam.

- Nem...nem láttam. Vagyis...az előbb beszélgettünk a nappaliba, ő meg azt mondta elutazik mert elege van a barátjából. Azt mondta, hogy egy hülye felfuvalkodott egoista, és neki nincs rá szüksége. Ezért elment a szeretőjéhez, de ne mondd el senkinek sem, mert Rosei barátja természetesen nem tud róla, hogy szeretője van...! Ugye nem árulod el neki? –rákacsintottam és vártam a hatást. Azonban az elmaradt, és kínos csend követte a beszámolómat, ami persze teljesen légbőlkapott, és ’abban a pillanatban pattant ki a fejemből’ volt. – Szóval?

- Rosalienak szeretője van?! Hát ez csodálatos! És persze te nem tudod ki a barátja, ugye? –megráztam a fejem. Féltem kitör belőlem a hangos nevetés, ezért egy pillanatra elfordultam a férfitól. – Hát én vagyok! Én! Ez csodálatos...Rosalienak szeretője van! – megragadta a vállam és maga felé fordított. – De miért hinnék neked? Rosalie nem olyanfajta lány.

- Egy: higgy nekem, mert ezt ő mondta. Nem szokásom hazudni..én sem vagyok olyanfajta lány. Kettő: nem tudtam, hogy te vagy Rosei barátja, mert akkor..soha nem mondtam volna ezt el. Három: ha már itt vagyunk, és a barátnődet úgy is elveszítetted, miért nem próbálsz ki egy új, napfényes kapcsolatot? – pár lépéssel közelebb léptem, és az arcát kezdtem simogatni.

- Mert nem szeretem a napfényt, ezért nem, Sandra. – ellökött magától, és leszaladt a lépcsőn. Az ajtóból kiáltott vissza. – Tudom, hogy hazudtál, Rosalie mindent elmondott nekem, és én hiszek neki! Hiszek neki, mert szeretem!

- Persze-persze cicafiú! –gonosz nevetésem visszahangzott a házban.