Szabadulás

Egy sötét lyukban tértem magamhoz. Világított egy apró, szinte alig látható lámpácska a fejem fölött, de ha lett volna, ha nem. Amikor a fájdalommal küszködve felültem a fejem hangosan koppant a plafonban . A lábaimat nem tudtam kinyújtani, a kezeim pedig szorosan a testemhez nyomódtak. A levegő egy kis, a falba vágott résen jutott be –természetesen nem sok, és ami bent volt, korántsem volt friss. Próbáltam dörömbölni, de a fájdalom nagy úr volt. A tarkómra egy vizes ruha volt kötözve. Gondlom azért, kevésbé legyen nagy púp az ütés helyén.
Apropó ütés.. ez volt az utolsó emlékem. Billy, a családom régi barátja csak annyit mondott Jacobnak, az én, gyermekkori barátomnak, hogy akkor jöhet a „B” terv.
’Hát ez lenne az?! Leütni egy tárggyal és begyömöszölni egy...egy ilyen kis levegőnélküli lyukba? Szép kis barátok, szép kis emberek. És mindez miért? Mert nem állt szándékomban követni a családom hagyományát. De miért is tenném? Hisz ez a hagyomány csak a biológia szüleimnek a hagyománya, az igazi családomnak semmi köze hozzá. Nem vagyok hajlandó csak azért feladni eddigi tökéletesnek mondható életemet, hogy segítsek azoknak, akik közel tizenkilenc évig a szemembe hazudtak. Hihetetlen, hogy nem akadt egy olyan ember, aki becsületes lett volna Forksban vagy a rezervátumban. Csak egy...! Hazudtak nekem, idáig mindig... és hogy fény derült az igazi énemre levadásznak, és nem engednek kibontakozni. Én nem akarok itt, a rezervátumban élni, amikor már most így bánnak velem, csak mert a magam útját járom, mert nem hallgatok rájuk, és mert nem úgy döntök, ahogy nekik kézenfekvő lenne. Nem vagyok önző...nem akarok az lenni, de mégsem akarok egy újabb életet. Az már a harmadik nekifutás lenne, és van, akinek egy is alig adatott meg. Apu, Charlie mesélte egyszer, hogy volt egy bátyám. Vagyis inkább lett volna. De szegény a születése után két nappal meghalt. Anyu sokáig nem akart gyereket szülni, mert félt, hogy a másik apróságot is elveszítené. És a mese úgy szólt tovább, hogy hat évvel később megérkeztem én. A hajnali órákban bújtam ki anyu hasából, és alig lehetett minket elszakítani egymástól. Aztán négy nap múlva, látva, hogy mind a ketten egészségesek vagyunk, az orvosok hazaengedtek minket....aztán anyu meghalt. Nem tudom hogy, azt sem, hogy mikor, csak azt, hogy már otthon voltunk. Legalábbis apu így mesélte. De mint megtudtam, ez valóban csak mese volt...semmi valóságalap, csupa légből kapott, emberi kitaláció, a fantázia szüleménye. Valóban lett volna anyunak és apunak egy igazi gyermeke? A mai napig nem tudom és már nem is fogom megtudni, mind a ketten a föld alatt nyugszanak. Anyu hogyan halt meg? Miattam, vagy valami más betegsége volt? Erre sem fog fény derülni. De mégis, most valahogy a származásom izgat a legjobban. Miért hagytak a kórházban a szüleim, ha már egyszer hagyták, hogy beleírják a nevüket az irataimba? Miért nem kellettem a szüleimnek aztán mégsem?
És most...hogy itt vagyok, mi lesz velem, mi a terve Billynek? Mi lesz, ha kényszerít, hogy...hogy álljak be közéjük, és adjam fel eddigi életemet, emlékeimet és felejtsem el szeretteimet? Mi lesz velem...és legfőképp ezzel a kismanóval a hasamban?’ –lépéseket hallottam.

-Segítség! – kiabáltam remélve, hogy nem Billy az, hogy nem egy olyan ember közeledik felém, aki olyan elven van, mint a család régi, mint kiderült képmutató barátja. – Kérem... nem kapok levegőt! Eresszenek ki innen.

- Css Bella! Nyugodj meg, én vagyok az Jacob. Segítek neked! – pár perc múlva ismét éreztem a nap sugarainak melegét, ismét friss levegőt lélegzetem be, és szabad voltam. – Most menj, majd...találkozunk máskor. – mondta.

- De Jake, miért..? – néztem rá a könnyeim mögül.

- Menj Bella, míg megteheted, addig menj. Billy a városba ment, hogy hozzon neked mérget...vagyis a gyerekednek. Azt mondta, nekem kell vigyáznom rád, hogy el ne szökj...de én..én a barátod vagyok, és nem tudnám végignézni, hogy megölik benned azt a kis emberkét...és téged akaratod ellenére hozzám...hozzánk, a néphez kötnek.

- Köszönöm, Jake, köszönöm. De...hogy menjek vissza Los Angelesbe? – kérdeztem.

- Alice Forks határánál vár téged. Csak odáig kell kijutnod.. és ha akarod, én szívesen kiviszlek. Szeretnéd? – bólintottam. – Akkor menjünk, nincs vesztegetni való időnk. Apu bármikor hazajöhet...és ha te még itt vagy..akkor már nem tudlak megvédeni. Menjünk.

Megfogta a kezem, és egy öreg autóhoz húzott. Beültetett az anyósülésre, bekapcsolta a biztonsági övemet, majd ő is beült az autóba és a gázra lépett. Pillanatokon belül kiértünk a városból. Jake egy erdei útra kanyarodott le, és ott leállította a motort.

-Most pedig várunk. – mondta.

- Honnan fogod tudni, hogy mikor lesz itt Alice? –faggattam.

- Én nem fogom tudni. Te fogod tudni!

- Én? Hogy hogy én?

- Mivel vámpír vagy, tudsz velük társalogni. – kezdte, de látva az arckifejezésemet gyorsan folytatta. – Úgy mint mi, farkasok.

- De...hogy kell csinálni? Mármint, hogy kell elkezdeni ezt a fajta diskurálást?

- Tudod, Bells...ez csak úgy jön. Nem tudom neked elmagyarázni, mert én egy farkas vagyok, meg persze erre nem is lehet megtanítani senkit. Aki persze ilyen génekkel rendelkezik mint te, vagy én. – mosolyodott el. – Most mondok egy marhaságot, de hátha segít: gondold azt, hogy egy rádió vagy...fogd a jelet.

- Húú...azt hiszem, most már menni fog! –nevettem el magam.

- Igyekezz Bells, mert nincs sok időnk. Koncentrálj...és menni fog! –biztatott. – Csukd le a szemed, és gondolj arra, hogy haza akarsz jutni...gondolj a szeretteidre akik ott várnak rád. Igyekezz kérlek. Aztán..ha megvan Alice kérdezd meg tőle, hogy hol mikor ér már ide, és lát e valamit, valami kellemetlenséget az utatok során, oké?

- Oké. Na akkor kezdem. – elhelyezkedtem az autó ülésében, és becsuktam a szemeimet. Edwardra gondoltam, arra, hogy segítenem kell neki és ezt csak úgy tudom véghezvinni, ha hazamegyek. Aztán a kis Cullen jutott az eszembe, aki a hasamban volt, és várta hogy megszülessen. Ekkor hirtelen, mintha egy másik világba csöppentem volna. A baj csak az volt, hogy ezt a világot már ismertem, már túl jól ismertem. Apu világa volt..megállapítottam: rossz helyre jöttem.

Jaj ne..már megint itt vagyok! A francba! És amilyen pechem van, még te sem vagy itt apu...szép. – mondtam.

Bella! Végre! Mondtam én, hogy egy született tehetség vagy! El ne menj, koncentrálj továbbra is! – hallottam meg Alice hangját.

Alice? Tényleg te vagy az?! Hogy hogy te itt vagy... ez, itt apuval szoktam „találkozni”.

Apáddal beszélsz? – kérdezte a barátnőm.

Charlie-val..., igen. Amikor valami baj ér, és elveszítem az emlékezetemet mindig ide kerülök, és apu megnyugtat egy jó beszélgetéssel. Utána sokkal könnyebb...!

Ez...nagyon szuper dolog, kár, hogy én csak most tudok róla. De erről később beszéljünk! Most az a fő, hogy hazajuss, Los Angelesbe, és..beszélj az én hülye bátyámmal. Szóval, most hol vagytok? Ugye Jacob ott van melletted?

Itt van, igen... – kezdtem.- nagyon rendes volt velem..ha nem engedett volna el, talán már rég hozzájuk tartoznék, ami nem lenne jó dolog...rám nézve legalábbis. És...egy erdei úton vagyunk. Jake azt kérdezi, és én is szeretném tudni természetesen, hogy az utunk során... látsz e valami bonyodalmat, kellemetlenséget?

Egy erdei úton...ennyit mondott Jacob is a telefonba... a kérdés már csak az, hogy melyik erdei úton?! Sebaj, majd megtalállak valahogyan. És nem láttam eddig semmi bonyodalmat. De a hangsúly az eddig szón van...!

Oké, köszi Alice! Most már nagyon nyugodt vagyok...azt sem tudod, hogy hol vagyunk, és az is elképzelhető, hogy lesz valami kellemetlenség az út során. Csodálatos, és a legszebb talán az, hogy nem csak én vagyok veszélyben, hanem ez a kis Cullen is itt, a hasamban! Ezenkívül olyan dolgok történnek velem, ami egy normális vámpírral sohasem.. de tudom, erről majd otthon beszélünk. A kérdés már csak az: vajon hazajutok e még?! Billy nagyon..elvetemült ember lett az évek során, és egyáltalán nem az az ember, akit én ismertem anno...olyan dolgokat mesélt nekem a múltamról, inkább az egész életemről, amiket jobb lett volna sohasem megtudni. De tudom, erről is majd csak otthon. – mondtam.

Bella! Megvagytok! Most megyek, pár perc és találkozunk...addig is vigyázzatok magatokra! ÖÖ... üzenem Jacobnak, hogy itt van régi barátnője is, Rosalie. –kuncogott Alice, és a következő pillanatban már ismét Jacobot láttam magam előtt.

-Nos? –kérdezte. – Amint látom, valami csak sikerült...mit dumáltatok?

- Meglepő. Sikerült...elsőre...nekem. Fel nem tudom fogni! Ja, hát sok mindenről beszéltünk, de azt mondta, már lát minket és pár percen belül itt lesz. – Jake bólintott egyet, és elfordult tőlem. Kinézett az ablakon, és nem szólt. – Jacob!

- Hm?

- Én...nagyon köszönöm. Mindent, nagyon köszönök!

- Ez természetes dolog volt. Egy barát ennyit igazán megtehet. Viszont nekem bocsánatot kell kérnem... –még mindig nem nézett rám. – Amikor ott a szobába leütöttelek...én azt nagyon sajnálom, de nem tehettem mást. Ha nem teszem meg, akkor tuti, hogy te is farkas lennél. Azt szeretném ezzel mondani, hogy muszáj volt...és hogy bocsáss meg.

- Nincs..nincs semmi baj, Jake. Tudom, hogy te jó ember vagy, tudom, hogy te a barátom vagy, és ez nagyon fontos nekem...

- Nekem is. De sajnos többet aligha találkozhatunk. Ugye megérted? – kérdezte.

- Persze...vagyis...Jake, most egy őrült kérdést teszek fel neked, de kérlek őszintén válaszolj. – bólinott, én pedig folytattam. – Szóval, amint látom...Billy az utóbbi időben igencsak megváltozott, rossz irányba, sajnos. Amit velem akart tenni, az, az hihetetlen és embertelen dolog lett volna. És, én arra lennék kíváncsi, hogy te szeretsz farkas lenni? – böktem ki végül. A fiú gúnyosan felnevetett, aztán eltorzult az arca.

- Soha nem tette fel apám azt a kérdést nekem, hogy szeretném e ezt, vagy azt?! Mindig volt valahogy, mégpedig úgy, ahogy ő akarta. Bells, apu nem most változott meg...ő ilyen volt mindig is, csak...amikor hozzátok mentünk egy álarc mögé rejtőzött. Tudod miért? Azért, hogy apádat meg ne bántsa, mert tisztában volt vele, hogy ha megteszi nem tűri majd meg a közelében, és nem tudott volna kapcsolatot tartani veled. Mert itt te voltál a cél, és aput egyáltalán nem érdekelte Charlie, vagy a barátságuk, mivel nem volt olyan. Charlie talán barátként kezelte az apámat, de ez nem volt kölcsönös. Apu, amikor hazaértünk mindig kinevette az öregedet, amiért olyan naiv volt. Én..én olyan sokszor el akartam ezt neked mondani, csak valahogy...soha nem mertem.
Visszatérve a kérdésedhez, gyűlölöm magam.

- De Jake, semmi okod arra, hogy önmagad gyűlöld. Te vagy a legjobb barátom...én, én nem is tudom, mi lenne velem nélküled. És tudom, hogy más törzshöz tartozunk, de barátok vagyunk.

- Igen. És a barátod egy olyan gént hordoz...

-...melyet én is. – egy gombóc keletkezett a torkomban, mert éreztem, hogy Jacobnak el kell mondanom, amit eddig senki másnak.. – Jake, most elmondok neked valamit, de ígérd meg...hogy senkinek nem mondod el! Nagyon...fura, és szégyellem. Nem tudom miért van, mivel senkinek nem mondtam el, így senki nem tudott nekem segíteni, de azt hiszem...

- Talán kezdj bele...! Ha tényleg csak nekem akarod elmondani...mivel nemsokára megérkezik Alice.

És Rosalie.. –tettem hozzá gondolatban.

-Persze. Szóval, azt már tudod, hogy vámpír vagyok. Ez nagyon jó dolog, mivel így azokkal az emberekkel lehetek, akiket a családomnak tekintek és nem kell attól tartanom, hogy ha nem kontrollálják magukat megölnek. Viszont az utóbbi időben olyan dolgokat produkálok –ha szabad így kifejeznem magam-, amit egy normális vámpír nem csinál...soha. Gondolok itt legfőképp az alvásra, és arra, hogy alig iszom vért, sőt, undorodom attól a vörös folyadéktól...és nem tudom, hogy ez miért van. Nagyon félek, Jake. Félek, hogy valami baj van velem, mert ha tökéletesen működnék, nem kéne ezt csinálnom. Vért reggelente iszom, de csak azért, hogy ne derüljön ki...hogy én undorodom tőle.

- De miért nem mondtad ezt el Carlisle-nak? – nézett rám üres tekintettel.

- Mert...mert tartok tőle, hogy ez a pici miatt van. Carlisle pedig azt tanácsolta, amikor kiderült, hogy várandós vagyok, hogy vetessem el ezt az apró Cullent. De...én nem akartam. Félek, hogy ha elmondanám neki a gondom, akkor megölné a kicsit...

- De ez nem megoldás. Te már nem vagy ember, te már vámpír vagy.. –mondta.

- Ezt tudom én is..

- Akkor azt tanácsolom, ha hazaérsz, keresd fel Carlisle-t. A gyermekedet már úgysem fogja bántani, mivel...szerintem már rég nem vagy abban az időben, amikor el lehetne venni a gyereket. Ha jobban megnézlek, már látom a hasad is..

- Mi van? – meredtem rá.

- Pontosan. Nézd, mielőtt ideér Alice, nekem el kell mondanom még valamit. Edward soha nem dolgozott a Volturiknak. Soha nem állt a gonoszok oldalára, és mindig csak téged szeretett. Apu csak azért mondta azokat, amiket mondott, hogy megijesszen téged, hogy beállj közénk. – kinézett az ablakon. – Nézd, ott jön Alice... és Rosalie??? Te jó ég, ez a szőke démon! Pfú, milyen rég nem láttam...azt hiszem egy nagyölelés mindenképp lesz! –rám kacsintott. – Akkor...indulás.

- Egen... – mind a ketten kiszálltunk a kocsiból, és Alice-ékhoz mentünk. – Sziasztok.

- Óh Bells, úgy izgultam érted!! Ne haragudj, amiért nem láttam azt a dolgot.. annyira sajnálom! – szólalt meg először Alice, aztán pedig a nyakamba borult, és megölelt.

- Semmi baj, Alice. – mondtam nevetve. – Nem lett belőle semmi baj, mint látod.

- Semmi baj, Alice..nem lett belőle semmi baj. – utánozta a hangom Rosalie. – Csak épp egy kutya elrabolt, és majdnem a fajtájához dugott...ugyan, mint számít?!

- Hello Rosalie. – mondtam. – Látom, még mindig tökéletes a humorod..

- Akárcsak a tiéd, kedves Bella. –felelt.

- Hééj, te szőke ciklon, engem már meg sem ismersz?! – lépett mellé Jacob, és szorosan magához ölelte. Ezt a jelenetet le kellett volna fényképezni.

Jacob nevetve fintorog, és szorosan tartja Rosalie-t, aki ököllel ütögeti Jake mellkasát és az arca szörnyen el van torzulva.

-Te idióta korcs kutya! Könnybe lábad az ember szeme, esküszöm a förtelmes szagodtól! –szólalt meg Rosalie.

- Tiszta szerencse, hogy te nem vagy ember, kedves Rosalie. –nevetett Jacob.

- Ha ha ha! Tudod mit, te idióta? Ha nem bírsz okosat mondani –ami tény-, akkor inkább fogd be a szád. – elfordult Jake-től, és folytatta. – Nos, mi mikor indulunk? Csak azért, mert a másik korcs pillanatokon belül szagot foghat...

-...mert veled ellentétben neki tökéletes a szaglása? – kuncogott Jake.

- Te milyen nyelvet beszélsz? Nem érted amit mondok? Azt próbálom neked elmagyarázni, hogy ne szólj hozzám! Érted? N-E S-Z-Ó-L-J H-O-Z-Z-Á-M!

- Klassz! Akkor megint barátok vagyunk! – röhögött Jacob. – Amúgy, viccet félretéve, igaza van ennek a felvágott nyelvű szőke kis...bigyónak.

- Bigyónak???? Van nevem is te korcs!

- Mint ahogy nekem is.. – válaszolt immár fapofával Jacob. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ti most elindultok. Meg persze...nekem is el kéne, mert új lakást kell keresnem..

- Mi? Miért? – kérdeztem kétségbeesve.

- Bella, szerinted apu megtűrne a házában, a rezervátumban, amikor én engedtem el a törzs egyetlen hiányzó láncszemét? A törzs miattam nem lesz teljes... – magyarázta a fiú.

- De te a törzs tagja vagy, és neked velük kell élned. Billy nem tilthat ki mert szüksége van rád. – érveltem.

- Kivéve...ha....- kezdett bele Rosalie, de aztán elhallgatott.

- Kivéve ha .... kivéve ha mi? – kérdeztem. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha mindenki tudna mindent, csak én nem.