Alattomos barát

-Kérlek, ne haragudj meg rám. – kezdte a fiú.- Szóval a legenda, amiben mi hiszünk ...az röviden és tömören annyit takar, hogy a népünk, és a törzsgyökeres forksi emberek egy olyan képességgel rendelkeznek –ha lehet így mondani-, amivel a többiek nem.

- Mi ez, Jacob? – faggattam.

- Ha valamilyen veszély, vagy bármi más ijesztő dolog fenyeget minket, akkor mi..mi képesek vagyunk ez ellen védekezni. – kisebb szünet után folytatta. – Amikor még Forksban éltél, meséltem neked, hogy a Cullenek mik. Emlékszel?

- Igen, de...

- Igazat mondtam neked. A Cullenek vámpírok, és...félek, hogy már te is az vagy. Apu már biztosan tudja, de azért én még reménykedek, hogy téved.

- Jacob, én...annyira nem tudok mit mondani.

- Mondd, hogy téved apu! – kérlelt.

- De akkor hazudnék neked. –sütöttem le a szemeimet. – Én már...én már nem vagyok ember. Ezért nem is akarok elmenni Forksba, ezért is nem akarok találkozni Billyvel. Ő biztosan veszekedne rám, és ki tudja, talán azt is megtiltaná, hogy mi ketten találkozzunk.

- Ezt neki nem kell megtiltani. A magam ura vagyok, és akármilyen rosszul is esik ez neked, és akármennyire fáj is ez nekem, de többet nem találkozhatunk. – mondta.

- Miért? Jacob, mi van veled? Te vagy a legjobb barátom.. nem, nem értem mi van veled.

- Az Bella, hogy ha te vámpír vagy, az ellenségem is vagy. A népem gyűlöli a vámpírokat, és ha nem lettél volna olyan meggondolatlan, amikor a Cullenekkel éltél te is a néphez tartoznál, és nem ebbe a fertőbe. A gyerekről meg ne is beszéljünk. Már most el van átkozva..

- Ne beszélj így Jacob! Nem voltam meggondolatlan, és soha nem is leszek. Egy évig vártam rá, hogy végre átváltoztassanak. Míg ember voltam olyan sablonos, és unalmas volt az életem, mint senki másnak. Most meg...sokkal jobb, és már élvezem az életet.

- Talán igazat mondasz. De ha megvártad volna, míg betöltöd a tizennyolcadik életévedet, magától megváltozott volna minden. Akkor egészen más ember lettél volna, és nem kellett volna ott lenni a Cullen házba. Nem szenvedtél volna Edwardtól, és most nem kéne úgy élned, hogy a hasadba van egy kis kölyök.

- Ez a kis kölyök az én gyermekem! És nem érdekel, mit hiszel rólam, meg az sem hogy más mit hisz. Holnap elmegyek hozzátok, de... azt hiszem, mégis igazad van: többet nem kell találkoznunk. Nem vagyok hajlandó felidegesíteni magam, és csak az időt pazarolni. És azt hiszem.. itt az ideje, hogy menj, Jacob. – mutattam az ajtó felé. – Nagyon kellemesen elbeszélgettünk, azt hiszem a holnapi is körülbelül így fog sikerülni.

- Nem hinném. Billynek van egy terve, és azt hiszem.. ő meg fog téged változtatni. Természetesen ez következményekkel jár, de ő majd elmondja holnap, mik ezek, mikről kell lemondanod. – mondta Jacob.

- Nem mondok le semmiről, és nem fogok megváltozni. Én ilyen vagyok, és ilyen is maradok, akár tetszik neki, akár nem. – időközben a fiú az ajtóhoz sétált.

- Most még így érzed. Akkor holnap, Bella. Vigyázz magadra!

- Viszlát Jacob. – és eltűnt a sötétben. Becsuktam magam mögött az ajtót, és felmentem a szobámba.

’ Vajon mire gondolt Jacob, amikor azt mondta: „Billynek van egy terve, és ő meg fog engem változtatni..” Mi bajuk van velem? És..milyen legendában hisznek ők? Azt eddig is tudtam, hogy a Cullenek miben, de ők?! Vagy esetleg...lehet, hogy azért említette azt a forksi estét, mert talán magukról is igazat mondott?! Hogy ők a farkasok leszármazottjai?! De .. ha ez így is van, nekem mi közöm hozzá? Anyu nem forksi volt, tehát nekem semmi közöm ehhez. De majd holnap..Billy elmondja.”

Levettem a polcról a bőrkötésű könyvemet, és olvasni kezdtem a kényelmes fotelomban. Aztán pár óra múlva valaki kopogott az ajtón. Lesiettem és kinyitottam. Edward lépett be.

-Hello, Bells. – mondta, de már rohant is fel, az emeletre.

- Szia, Edward. – mondtam, immár csak magamnak. Végre nem voltam egyedül a házban, és ez valamiféle jóleső érzéssel töltött el. Viszont másfelől aggodalom gyötört: mi van, ha Edward ma sem az az Edward, akiért elolvadok? Mi van, ha ma is csak egy kegyetlen férfi? Beszélnem kéne vele. Igen...azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondjam neki: itt járt Jacob.

Utána szaladtam. A szobájában találtam rá, ahol zenét hallgatott és könyvet olvasott.

-Edward, ráérsz egy kicsit? – kezdtem. Rám nézett, és becsukta a könyvet és lekapcsolta a zenét, aztán hellyel kínált.

- Parancsolj. –szólalt meg, miután leültem az ágyra. Az én szobámban, valamint ebben a szobában volt ágy. Ez amolyan vendégek számára fenntartott helyiség volt. Soha sem lehetett tudni, ki jön látogatóba..

- Szóval.. itt járt Jacob.

- Tudom.

- Tudod?! És.. nem szólsz semmit?

- De. Holnap menj el Billyhez.

- De Jacob olyan ellenséges volt velem. Meg valami legendáról beszélt...- mondtam.

- Tudom, hogy ellenséges volt veled. De csak azért, mert te vámpír vagy, ő pedig... farkasember. És mint tudjuk – vagyis lehet, hogy te nem tudod- a farkasok nem szeretik a vámpírokat. És nagyon-nagyon szépen fogalmaztam. Ezért is mondta azt, hogy nem találkozhattok többé. Ezért is fintorgott...és te is. A vámpírok undorítónak találják a farkasok szagát, és természetesen ez fordítva is igaz. Billyhez pedig azért kell elmenned, hogy megtudd végre az igazat a családodról, és nézz szembe a sorsoddal.

- Edward, megrémítesz.. Jacob farkasember? És mi van a családommal? – kérdeztem.

- Majd holnap megtudod. Én nem akarok erről beszélni. A fő, hogy holnap egészen más ember, vagy vámpír leszel.

- Ember, vagy vámpír?

- Pontosan. És ha nem haragszol, most elmegyek vadászni...nagyon szomjas vagyok. Ha hazaértél Jacobéktól, kérlek keress fel, de csak akkor.. ha...ha lehet velem beszélni, és te még mindig te vagy.. Remélem, helyesen döntesz majd, de akárhogy is legyen, egy valamit sose feledj: szeretlek Bella Swan. – odalépett hozzám, és forrón megcsókolt, aztán magamra hagyott.

- Én is szeretlek Edward. De annyira félek a holnaptól.. olyan sok ijesztő dolgot mondtál Jacobbal együtt...és most meg mindenki itt hagyott. Már napok óta magamban vagyok, csak néha-néha jöttök haza, miért, Edward?! Miért? – lementem a nappaliba és bekapcsoltam a televíziót.

A szemeim le-le csukódtak, és elaludtam. Reggel, az első napsugarak ébresztettek fel...

***

-Akkor, ma elmész Forksba? – kérdezte Alice a reggelinél.

- Igen, ma elmegyek.

- És, mikor indulsz?

- Ha Jacob becsönget az ajtón, és azt mondja: indulás. – mondtam. – De igazából semmi kedvem elmenni vele. Tudod, este itt járt, és megtudtam, hogy farkasember. Bár ezt Edward mondta el, Jacob csak felvázolta előttem. Ezenkívül mondott valami olyat, hogy Billy megváltoztat. Edward pedig valami olyat mormogott, hogy lehet, újra ember leszek. De ne kérdezd, hogy hogy, és miért.

- Én...én láttalak téged egy látomásomban.

- És? Mit láttál, Alice?

- Jacobbal beszélgettél valami strandon, és akkor egyszer csak egy óriási villám belecsapott egy fába, te pedig elmerültél a vízben. Edward húzott ki a partra, de te...te már nem éltél. – elhallgatott. A szobára csend ült, senki sem szólalt meg. – És ebből arra következtettem, hogy te akkor már nem voltál vámpír. Mivel a mi fajtánk így nem halhat meg, ezzel te is tisztában vagy. És lehet, hogy lesz valami olyan tényező, ami miatt feladod az életedet.. a vámpír létedet, és...

- Ne fojtasd! Nem lesz ilyen dolog, és mint oly sokszor mondtátok: a látomásaid kétségesek. Én nem fogok megváltozni, nekem ti vagytok a családom, és nem fog érdekelni mit mond nekem Billy, vagy Jacob. Ők...farkasok, én pedig vámpír vagyok. És itt a hasamban egy kis apróság, aki mindennél többet ér nekem. – csengettek az ajtón.

Reménykedtem, hogy még nem Jacob az, hogy csak egy postás, vagy egy eltévedt kiskölyök. Féltem. Egyrészt azért, mert amiket Edward, Alice és Jacob mondott az elmúlt napokban több volt, mint szörnyű. Másrészt azért, mert nem hittem magamban. Nem hittem el, hogy képes leszek kiállni magam mellett. Alice látott engem, míg ember voltam, vámpírként. Most, hogy vámpír vagyok, emberként nézett rám egy látomásában. Az első bekövetkezett és mi a garancia rá, hogy a második látomás nem fog?! Csak én...! De ha már én sem hiszek magamban...nagy baj van.

-Hello, Bells. Indulhatunk? –kérdezte Jake, miután kinyitottam az ajtót.

- Szia. Ö... várj, kihozom a táskám. – másodpercek múlva már az autóban ültünk.

Nem titkoltam előtte a számomra csodás képességeimet; azt, hogy gyors vagyok, nagyon gyors, vagy épp kitűnő a látásom és a szaglásom, jéghideg a bőröm és azt sem, hogy várandós vagyok. Az úton meglehetősen keveset szóltunk egymáshoz. Talán a szagunk miatt. Nem nehezteltem rá, miért is tettem volna?! Neki én vagyok a nem túl kellemes illatú egyén, nekem meg ő. Más néphez tartozunk, így mások a szokások, mások a szagok is. Viccesen hangzik; ha ezt elmondanám egy embernek biztos vagyok benne napokig nevetne, vagy nem bírna megszólalni a meglepődéstől.
Már majdnem megláttam Forksot, amikor Jacob lehúzódott az út szélére, és megállította a kocsit. Nem nézett rám, kezeivel erősen markolta a kormányt –az ujjai már kifehéredtek. Aztán perc múlva megtörte a kínosan hosszú csendet:

-Bella...csak annyit akarok mondani, hogy...helyesen kell döntened.

- Már döntöttem, Jacob. – feleltem.

- De...de nem jól, Bells. Most alkalmad lesz rá, hogy a helyes útra térj, hogy a népedhez tartozz, és ne ezekhez a vérszopókhoz...

- Ne beszélj így rólunk, amikor én sem mondok rólatok semmi rosszat.

- Azt sem tudod mik vagyunk...

- Hát ha rajtad múlt volna, tényleg nem tudom meg. De mivel Edward velem van a legnehezebb időkben is, ő készségesen elmondta, hogy mi is vagy te valójában... szóval mindent tudok, és nem kell itt adnod az ártatlant. Nekem ez az állapot tökéletesen megfelel, az pedig, hogy nektek nem, nem érdekel. Eljöttem Forksból örökre. Most, hogy visszatérek egy napra, nem tesz semmit. Ha megkérhetnélek indulj, mert még sok dolgom van. – mondtam.

Jacob nem szólt többet hozzám. Amikor elértük a rezervátum határát azt mondta, maradjak a kocsiban, mert nem szeretné, ha valami kellemetlen dolog történne. Nem ellenkeztem...minek? Már nagyon kíváncsi voltam, mit tud Billy Edwardról, mi olyat mondhat ami miatt megváltozhat az elképzelésem az életemről, és hogyan lehetek újra ember?!

***

-Bella, fáradj beljebb kérlek... –mondta Billy, amikor beléptem a házába. Hellyel kínált.

- Hello, Billy. Hát itt vagyok.. kérlek mondd el, amit szeretnél, mert még sok dolgom van, és nem érek rá túlságosan. – mondtam kevésbé udvariasan. A szag ami a szobában szálldogált kibírhatatlan volt. Amikor Jacob volt magában, még elviseltem valahogy, de most...kegyetlen volt.

- Rendben. Jacob, hozz Bellának egy kis innivalót. – mondta az öregedő férfi.

- Köszönöm, nem kérek. – hárítottam nyomban. Nem tudtam miért csinálja ezt: valahogy, valamivel rosszat akart nekem tenni, és ezzel arra szeretett volna kényszeríteni, hogy én mondjam ki: vámpír vagyok. De még a kocsiban elterveztem, hogy ebből nem eszik se ő, se más.

- Miért nem? Biztosan nagyon szomjas lehetsz –ha már éhes nem is- , hisz nem itt van Los Angeles. Ezenkívül mélyen sértene, ha nem innál semmit sem, mivel egyik kedves szomszédomat kértem meg rá, hogy csináljon neked bodzaszörpöt. Kiskorodban mindig azt ittál. Szegény néni pedig sokat fáradt vele...kérlek, Bella, csak egy kicsit.

- Nem vagyok szomjas! Se éhes, és semmit nem kérek. Azt mondd el, ami mind a kettőnket érint, mert ugye téged is érint?! Hisz ha nem így lenne, nem hívtál volna ide. – támadtam meg. „Legjobb védekezés a támadás”.. mondják.

- Hát rendben. – felkelt az asztaltól, és elfordult tőlem. ’Mintha undorodna, vagy csúnyát készülne mondani.’ –állapítottam meg magamban. – Mióta vagy vérszopó? És miért tetted ezt? Ezenkívül miért vagy terhes egy ocsmány vérsz..

- Elég, Billy! – szakítottam félbe. Hirtelen keltem fel, így a szék amin ültem felborult, és csattanva tört szét a hátam mögött. – Semmi jogod vérszopónak nevezni engem, és semmi közöd hozzá, miért lettem vámpír, és ahhoz sincs semmi, érted, semmi az ég világon, hogy miért vagyok várandós. De ha egy csepp emberi, vagy inkább farkas érzés szorult volna beléd tudnád: mert szerettük egymást Edwarddal, és a szerelmünk gyümölcse ő itt! – mutattam a hasamra.

- Igen, valahogy így képzeltem el, a vallomásod. – nevetett fel gúnyosan. – Akkor ennyit a Cullenekről. Azt hittem, legalább annak az orvosnak van esze, ha már neked...meg annak a mocskos vérszopónak nincs, de úgy látom..tévedtem.

- Tévedni emberi dolog. –öntöttem több olajt az így is lángoló tűzre.

- Valóban, és az a szép az egészben, hogy én meg is megtehetem.

- Most, ebben a pillanatban mindenképp. De mi lesz este, vagy ha veszélyben vagy? Akkor szóba sem jöhet a tévedés, mivel azt csak emberek teszik... – mondtam ironikusan.

- Jól mondod, lányom. De nekem legalább nappal lehet tévednem, de neked...neked sohasem! Mert te egy utolsó gyilkos lettél, egy vámpír.

- Lehet, hogy így látsz engem, Billy. De nézzük a dolog jó oldalát: én soha nem tévedek. De térjünk a tárgyra, mint mondtam, nagyon sok dolgom van!

- Már a tárgynál járunk, Bella. Te most egy utolsóbbnál is utolsóbb személy vagy. De szerencsére ezen segíthetünk. A mi népünk, akik itt élnek életük kezdetétől, életük végig, akik nem tudnak innen elszakadni, mi...farkasok vagyunk. Ha jobban tetszik: farkasemberek. És látod, ott van az emberek szó, ami a te néped nevében nem szerepel most sem, és sohasem szerepelt...és nem is fog. Szóval mi ha veszélyben vagyunk átváltozunk, és megvédjük magunkat. Ha a szeretteink vannak veszélyben, akik nem rendelkeznek ilyen képességgel őket is megóvjuk a bajtól. De nem ölünk feleslegesen, úgy mint ti. Az én számat vér nem érte életem folyamán. A tiedet ezzel szemben minden egyes nap éri...milyen életed van neked?

- Köszönöm kérdésed, kiváló! – mondtam. – De ezt eddig is tudtam. Vagyis... hogy majd ezt elpapolod nekem. De miért hívtál ide?

- Ennek egészen egyszerű oka van. Nemsokára tizenkilenc éves leszel, és vámpír vagy. De mivel itt éltél Forksban, és törzsgyökeres forksi ember vagy te is rendelkezel ezzel a farkas génnel. Ez annyit jelent, hogy...

- Nem vagyok törzsgyökeres forksi, hisz anyu Manhattamből származik, és csak apu forksi. Azt hiszem, Billy, hiába hozattál ide szegény Jakkel.. – mondtam.

- Óh, nem egészen. Tudod kedves Bella, azt hiszem jobb lesz ha most leülsz. Amit hallani fogsz...nem egyszerű dolog, és egy felnőtt embernek is nehéz elviselni. –szólt Billy.

- Azért csak kibírom valahogy..

- Hát jó. Gyors leszek, mert nem ez az elsődleges dolog, amiről tudomást kell szerezned. Szóval...a te szüleid nem azok, akiket annak hittél. Téged örökbe fogadtak Charlie- ék.

- Mi? – néztem a szobában lévő férfiakra...nem hittem el, miért is hittem volna?! ’Csak ártani akarnak nekem, azt akarják, hogy összezavarodjak.’ – Ez nem lehet igaz....ez egyszerűen nem igaz!

- Akkor, mondok neked valamit. Amikor anyukád meghalt, Charlie azt mondta neked –szinte mindig a fülembe cseng-, hogy sose búsulj kislányom, ha nagy leszel megkeresed, és boldog leszel vele! Elárulom neked, amit akkor senki: az édesanyádra gondolt. Hogy majd ha felnősz megkeresed, és boldogan élsz vele, míg el nem választ a halál kettőtöket. De ez nem következett be. Egyik oka, hogy időközben az öreg barátom, a nevelőapád meghalt, így nem mondhatta el ezt a titkot. A másik ok pedig, hogy az édesanyád három évvel ezelőtt elhunyt, rákban, Londonban.

- Miért mondasz nekem ilyen szörnyűségeket? Ez hazugság! Ne hazudj nekem, mondd meg amit akarsz, de ne hazudj..ilyenekkel úgysem tudsz befolyásolni! – rogytam le az egyik székre. A szívem mélyén reméltem, hazugság ez az egész...

- Miért hazudnék neked? – kérdezte Billy.

- Hogy befolyásolj. Mi másért? De miért mocskolod be az anyám és az apám emlékét? Miért, Billy? Nem gondolod, hogy ez...ez embertelen??

- Jacob, hozd ki a születési dolgait, vagy minek mondják azokat az iratokat...kikészítettem őket az ágyamra. Ha nekem nem hiszel Bella, majd azoknak fogsz! – Jacob pillanatokon belül megérkezett az iratokkal és a kezembe nyomta őket. A papíron a következő nevek álltak:
Gyermek neve: Bella Marie Moore (szül.: 1991.09.08.)
Édesapja neve: Jacob Moore (szül.: 1961.05.12.)
Édesanyja neve: Rosie Moore (szül.: 1965.12.06.)

- Ez... ez lehetetlen. – néztem fel fátyolos szemekkel Billyre. Ő csak mosolygott. – Billy, mondd, hogy csak te találtad ki! Kérlek..!

- De látod, hogy nem így van. Ott vannak a kezedben az irataid.

- Ez lehet hamisítvány is. – feleltem.

- Ugyan miért hamisítanék én születési papírokat? – kisebb szünet után folytatta. – Na, most hogy ezt is tudod, talán folytathatom is. Tehát megtudtad, hogy törzsgyökeres forksi vagy. Anyád meghalt, három évvel ezelőtt, Londonban. Apád a születésed után nem sokkal elköltözött a szeretőjéhez valahová Európába.

- Él még az apám? – kérdeztem.

- Nem valószínű... azaz, nem tudom. De nem is lényeg! Most, hogy fény derült erre, választanod kell. Vámpír maradsz, vagy átállsz a fény oldalára?

- A fény oldalára? Ahol hazugságban éltem, tizennyolc évig? Köszönöm, de nem..inkább maradok a számotokra sötétben, engem ott vár a fény. Ö...van még más, amit eltitkoltatok előlem? Billy, tudod mit tettél? Egész életemben hazugságban éltem...miért tettétek ezt velem, ha olyan nagyszerű emberek vagytok? Miért?

- Az nevelőapád, és a nevelőanyád szeretett. Azért fogadtak örökbe, mert nekik nem lehetett gyermekük, és hozzád már az első pillanatban kötődtek. És mivel az édesanyád a kórházban hagyott téged, az örökbefogadás igen gyorsan ment. Alig voltál fél éves, és már a Swan nevet viselted. Charlie nem akarta, hogy ezt valaha is megtudd, de most...most muszáj volt elmondanom. Mert ha nem teszem meg, nem tudtál volna helyesen dönteni.

- Miben kéne döntenem?

- Mint már mondtam abban, melyik oldalra akarsz tartozni?! Az örök világossághoz, vagy a sötéthez?

- És miért kell pont most választanom? – kérdeztem.

- Egyszerűen azért, mert egy láncszem hiányzik a láncból, ez a láncszem pedig te vagy. Ha nem állsz be közénk, akkor nem épülhet fel egy biztonságos rendszer, ami a védelmet szolgálja.

- És...most hiányzok?

- Mivel most értél el az átváltozás korába, igen. Szóval, hogy döntesz? Ha mellettünk állsz, egy évig újra ember lehetsz, és nem fogsz még átváltozni farkassá, mert azért tanulnod is kell egy-két dolgot az életünkről. Viszont ha nem állsz mellénk, egy olyan lavinát indítasz el, minek soha nem lesz vége. Nem tudom, érzed e a súlyt...ami a döntésed mögött áll?!

- Billy, én...nekem már van egy életem, és nem áll szándékomban csak úgy otthagyni azt, egy újért. Ezenkívül semmi szükségem erre az új életre. Itt van a hasamban ez az apró teremtés...és most, hogy megtudtam, hogy eddigi életem hazugság volt, azt hiszem...meg kell találnom az igazit. – mondtam.

- Bocsáss meg, amiért nem beszéltem neked a kedvező dolgokról. Az első az, hogy visszaköltözhetsz Forksba, és itt élhetsz velünk a rezervátumban. A gyerek meghal, meg se kell szülnöd, és a Cullenekkel soha többé nem kell találkoznod. Valamit nem kell meghalnia Edwardnak. – mormogta Billy.

- Mi? Miért kéne meghalnia Edwardnak és a gyermekünknek? – keltem fel megint a székemről immár óvatosabban.

- Hogy ilyenekről nem beszél neked?! Hol a bizalom a mostani párokban, vagy már nem is vagytok együtt?

- Billy..kérlek.. – néztem rá a könnyeimmel küszködve.

- Rendben. Szóval Edward, amikor elhagyott elment a Volturikhoz, és nekik dolgozott. A Volturik sötét nép, ártatlan emberek vérét isszák nap mint nap. Egyébként Olaszországban élnek. Szóval elment hozzájuk, és Renata-val kötött szorosabb kapcsolatot. Barátit, vagy szerelmit..tőlem ne kérdezd. A lényeg, hogy ez Aronak, a vezetőjüknek nem tetszett, ezért száműzte Edwardot, és megátkoztatta. Kivel? Nem tudom.. De az átok röviden és tömören annyit tesz, hogy ha feljön a Hold Edwardnak emberi vért kell innia; és minden harmadnap Olaszországba kell mennie, hogy Aro és Jane gyakoroljanak rajta. Ezáltal te is veszélyben vagy, mivel Aro belelát Edward gondolataiba, és így megtudta, hogy te terhes vagy...! A falkánk ennyit tud, de úgy gondlom ez is épp elég. – fejezte be a mesét Billy.

- Hát ezért volt olyan fura Edward esténként... de mindig, illetve általában csak este járt haza. Olyankor nagyon durva és figyelmetlen volt mind velem, mind a többiekkel. De...de miért nem ő mondta ezt el nekem? – kérdeztem.

- Azért,mert nem mondhatta. Némasági fogadalmat tett. Nem tudom nálatok hogy hívják az ilyet, de a falkában mi így nevezzük. És azt hiszem, talán azért is, hogy végre megtudd az igazat a családodról. – mondta a férfi. – Azt hiszem..most már mindent tudsz.

- Nem, még egy valamit nem értek. Azt mondtad, hogy Aro megtudta, terhes vagyok. És ez olyan nagy baj?

- Igen, mivel ez a kis kölyök nem jöhet világra. Két viszonylag erős vámpírtól születne, és a hatalma nagyobb lenne mint a Volturiké együttvéve. Ezért Aro és a csapata bármikor elmehet a los angelesi otthonodba, és bármikor megölhet. Ezért én felajánlom neked, hogy a népedhez tartozz. Hogy döntesz tehát? Most kell választanod, mert sürget az idő.

- Úgy, hogy.. én ... meg akarom keresni az apám. Azt mondtad, nem tudsz róla, hogy meghalt. Lehet, hogy még él, és én mindent meg akarok tudni róla...és a biológiai anyámról. Azt hiszem, nem ez a legmegfelelőbb pillanat ahhoz, hogy itt maradjak. És én nem akarok lemondani a gyerekemről, a családomról, a megszokott életemről. Ezenkívül alig ismerek itt a rezervátumban embereket. Rajtatok kívül...senkit sem. – mondtam. – Ha Aro meg akar engem ölni, így is, úgy is megteszik. Tehát úgy döntök, hogy.. visszamegyek Los Angelesbe.

- Hát...ez rossz válasz volt Bella. Nekem szükségem van rád, rád a hiányzó láncszemre. – értetlenül néztem rá, de ezúttal nem kaptam választ. – Jacob, akkor jöhet a „B” terv. – egy erőteljes ütést éreztem a tarkómon, majd elsötétült előttem a világ.