-Sandra, válaszolj! – szólt idegesen Carlisle.
-Azt...azt hiszem, én lennék az. – mosolyogtam kelletlenül. A mosoly mindig a barátom volt. Rá mindig számíthattam, velem volt jóban és rosszban. Soha nem hagyott magamra. Az igaz barátom volt; jobban mondva az egyetlen barátom. Úgy éreztem, hogy abban a nehéz pillanatban is velem kell lennie, így előcsaltam rejtekéből.
- Mikor beszéltél vele utoljára? – szegezte nekem a következő kérdést Esme.
- Nemrég.
- Sandra, az isten szerelmére! Pontos időpontok kellenek!
- Sajnálom, de.. nem tudom! – nyögtem.
- Tudjátok –szólalt meg Alice- nekem az a véleményem, hogy a mi kis Sandránk Aro oldalán áll. Ami pedig azt jelenti, hogy Aro már rég itt van a birtokunkon. Csak még gyenge, nem mer támadni és a kis üdvöskénk csak időhúzás céljából van jelen. Sehová nem akar ő menni, nem akar ő menekülni. Ugye igazam van?
- Akármit mondok nem hisztek nekem. Jogos ez a... bizalmatlanságtok, ám higgyétek el, most igazat mondok! Esküszöm az életemre...
- ...az életedre? Miféle életedre? – nevetett Alice. – Erre a semmit nem érő vámpírlétedre? A hazugságra? Hisz ha jobban belegondolunk a te életed csupán hazugság. Hogyan is változtál át vámpírrá? Miért is vagy most itt? Hogyan is jöttél ide? Mit is akarsz itt? Semmit nem tudtunk rólad, mégis bíztunk benned. De te most csúnyán hátba támadtál minket... Először elüldözted Rosaliet, most meg Bellára fáj a fogad? Hm.. ejnye-ejnye Sandra.
- Alice, elég lesz! – szólt közbe Carlisle. – Jelen pillanatban van nagyobb gondunk is. Nem feltétlen kell mindent Sandra nyakába varrnod, hisz..
- ..hisz? – nevetett fel ismét Alice.
- ..hisz mi bíztunk meg benne. Ha mi nem bízunk, ha csak egy picivel is bizalmatlanabbak, okosabbak vagyunk, akkor most ez mind nem lenne! – szólt Esme.
- Kérlek, Esme! Ezzel egy óriási nagy hülyeséget mondtál! Méghozzá azt, hogy soha, senkiben nem kell megbízni. Ez..lehetetlen dolog. A bizalom nagyon fontos, és általában egy létező..erény(?)!
- Kérlek! Fejezzétek már be! – szólt Bella. – Sandra változni próbál, és én hiszek neki. Hiszek neki, mert...úgy gondolom nem akarná a halálomat. Hiszek neki, mert valahol ő is a Cullen családhoz tartozik, és tudom, vagyis remélem, hogy megbánta, hogy elüldözte Rosaliet. Az a véleményem, hogy Aro még nincs itt. És...mivel elsősorban Sandrát és engem akar elpusztítani, nem igazán tanácsos itt maradni. Persze lehet, hogy hülyeséget mondtam, de talán ha...vámpír lehetnék...
- Na nem! Állj le Bella! Ennyi vámpírság is épp elég, ami benned van. Úgy értem.. –szólt Edward.
- Tudom, hogy érted. De mégis. Ha teljes értékű lehetnék, akkor...akkor nem tudna megölni Aro. Vagy...nem olyan könnyen. Szerintem meg kéne próbálni. Egy kis harapás itt –és a nyaki artériájára mutatott.
- Bella! Megbeszéltük már ezt egyszer, nem? Egyszer?? Te jó ég, vagy ezerszer! – sziszegte Edward. Tekintete sötét volt, félelmetes. És ekkor egy óriási dörrenés hallatszott az udvarról. A házra sötétség telepedett, iszonyatos hideggé vált minden. Bűz terjengett a helyiségekben, iszonyatos, undorító bűz.
- Mi..mi ez? – kérdezte remegő hangokkal Bella. Csak ő nem tudta, csak ő nem értette.
- Csss... –csitította csendre Esme. – Nemsokára vége van!
Esme nem tévedett sokat. Pár percen belül több száz vörös ruhás tört be a házba, s törtek össze mindent, Bellát pedig az egyikük magával ragadta, s elhúzta a Cullenktől. A nappali közepén eközben egy máglyát gyujtottak, melynek lángjai a plafont nyaldosták.
-Ugye nem mostanra vártál Kassandra? – lépett elő serege közül Aro. – Sajnos nem várhattam tovább. Amint megtudtam, hogy Victória felhívott téged azonnal indultam. Tudtam, hogy te azonnal riasztani fogod ezeket a...nos nézz rájuk, s gondolkodj minek lehetne nevezni őket?! Maradjunk a semmiknél.. –mosolygott rám, s fehér fogai csak úgy csillogtak a félhomályban. – Szóval, nem akartam, hogy elmeneküljenek. Meg kell mondjam, semmi kedvem nem lett volna szaladgálni és üldözni ezeket a kis férgeket. Szóval összeszedtem a kiscsapatomat és idejöttünk. Nem tudod véletlenül tartanak e ezek embervért? Mármint a konyhán..
- Én..-kezdtem.
- Mert lássuk be, több száz vámpírnak igazán kevés lenne Bella Swan vére. Egyébként is magamnak akarom. Ám mivel igazi vezető vagyok, gondolok a seregemre is. Nekik meg megfelel bármi, ami piros színű, embertől van és vér a neve. –kacagott idióta viccén. – Jajj, jut eszembe! El ne menekülj ám. Arra gondoltam, hogy ezután a fergeteges parti után hazamehetnénk és csinálhatnánk pár izgató képet arról, hogyan is szeretik a vámpírok egymást. Szeretkezzünk; te és én. – két tenyerébe fogta az arcomat és megcsókolt. Ez a csók tele volt méreggel, indulattal, keménységgel és kegyetlenséggel. Legszívesebben ellöktem volna magamtól, ám mégsem tettem, hisz féltettem az életemet. – Na, mit szólsz kedves Kassandra? Készen állsz, hogy méltó utódaimat a világra hozd? Mert a közös kis tevékenységünknek bizony oka is lenne..
- Én...nem is tudom Aro. – haboztam.- A múltkor még azt mondtad nekem, hogy leáldozott a csillagom és.. takarodnom kell a házadból, a birtokodról. Mi ez a nagy váltás? Miért akarsz pont tőlem egy gyereket, aki majd továbbviszi a nevedet?
- Nos...nem lényeges, hogy miért épp te! –kacagott ő és a serege is. – A lényeg, hogy te vagy a szerencsés kiszemeltem, és mindent el fogok követni, hogy te légy gyermekeim...öö...anyja. –mosolygott.
- Szeretsz engem? –kérdeztem halkan. Féltem az elutasítástól, vagy épp az indulattól, ugyanis Aro sohasem szerette ha a szerelemről faggattam. Mindig elutasított és rendre intett. Ám akkor úgy éreztem, hogy nem bántana..és talán még őszintén is válaszolna.
- Peh-peh-persze! –gusztustalanul a képembe röhögött. Rosszabb volt, mintha azt felelte volna: sajnálom Sandra, de nem! Azonban tovább beszéltem, nem érdekelt a gonosz, lenéző kacaj.
- Örömmel hallom! –mosolyogtam rá, mint egy szerelmes, ostoba liba. Talán az is voltam; talán még mindig szerelmes voltam belé, hisz szívem sajgott, fájt. De éreztem, most már nincs megállás. Tudtam, hogy Aro legbelül egy szörnyeteg, s hiába a gyönyörű külső: azok az óriási barna szemek s az azokat árnyékoló fekete szemöldök, az egyenes orr, a keskeny... mégis kívánatos száj, a fekete és egyenes haj, melyben már megjelentek ugyan az ősz hajszálak, de csak még férfiasabb külsőt kölcsönzött a gazdájának. Na és a vállai... Óh istenem, de szép is volt, amikor még boldogan éltünk a birtokon. Akkor sem volt épp valami kedves, de miután Bella a színre lépett, az életünk maga lett a pokol. Aro azután már nem foglalkozott velem, mindig csak Bellán járt az esze. Néha elszórakozott Victóriával.. de ez a játék sem tartott tovább az ágynál. Rosszul esett, hisz a szerelmem a szemem előtt csalt meg az akkori legjobb barátnőmmel. Ezenkívül ott volt Bella is, s én teljesen kimaradtam az életéből. Elhidegültünk egymástól...minden sötétté és fájdalmassá vált. Gonosszá, ha úgy tetszik. Aztán egy nap –soha nem felejtem el- Aro megkért öljem meg Bellát, vagy csábítsam el a birtokra, s jutalomként feleségül vesz ill. megszakít minden kapcsolatot Victóriával. Örömmel elvállaltam a feladatot, hisz hittem benne...’fiatalság bolondság’ mondaná édesanyám, akit már kitudja mióta nem láttam –s már nem is fogok. Azt hittem minden remekül fog menni és gyerekjáték lesz elpusztítani Bellát, de...tévedtem. Terveim között nem szerepelt, hogy megkedvelem őt, ill. az sem, hogy Rosaliet el kell tüntetnem egy időre. Mégiscsak a testvérem, és csak mi maradtunk egymásnak. Amikor Victória telefonált már tudtam, véget kell vetnem addigi életemnek –hiszen Aronak csak egy játék vagyok énis- és védelmeznem kell a Culleneket, legfőképp Bellát.
-Azt...azt hiszem, én lennék az. – mosolyogtam kelletlenül. A mosoly mindig a barátom volt. Rá mindig számíthattam, velem volt jóban és rosszban. Soha nem hagyott magamra. Az igaz barátom volt; jobban mondva az egyetlen barátom. Úgy éreztem, hogy abban a nehéz pillanatban is velem kell lennie, így előcsaltam rejtekéből.
- Mikor beszéltél vele utoljára? – szegezte nekem a következő kérdést Esme.
- Nemrég.
- Sandra, az isten szerelmére! Pontos időpontok kellenek!
- Sajnálom, de.. nem tudom! – nyögtem.
- Tudjátok –szólalt meg Alice- nekem az a véleményem, hogy a mi kis Sandránk Aro oldalán áll. Ami pedig azt jelenti, hogy Aro már rég itt van a birtokunkon. Csak még gyenge, nem mer támadni és a kis üdvöskénk csak időhúzás céljából van jelen. Sehová nem akar ő menni, nem akar ő menekülni. Ugye igazam van?
- Akármit mondok nem hisztek nekem. Jogos ez a... bizalmatlanságtok, ám higgyétek el, most igazat mondok! Esküszöm az életemre...
- ...az életedre? Miféle életedre? – nevetett Alice. – Erre a semmit nem érő vámpírlétedre? A hazugságra? Hisz ha jobban belegondolunk a te életed csupán hazugság. Hogyan is változtál át vámpírrá? Miért is vagy most itt? Hogyan is jöttél ide? Mit is akarsz itt? Semmit nem tudtunk rólad, mégis bíztunk benned. De te most csúnyán hátba támadtál minket... Először elüldözted Rosaliet, most meg Bellára fáj a fogad? Hm.. ejnye-ejnye Sandra.
- Alice, elég lesz! – szólt közbe Carlisle. – Jelen pillanatban van nagyobb gondunk is. Nem feltétlen kell mindent Sandra nyakába varrnod, hisz..
- ..hisz? – nevetett fel ismét Alice.
- ..hisz mi bíztunk meg benne. Ha mi nem bízunk, ha csak egy picivel is bizalmatlanabbak, okosabbak vagyunk, akkor most ez mind nem lenne! – szólt Esme.
- Kérlek, Esme! Ezzel egy óriási nagy hülyeséget mondtál! Méghozzá azt, hogy soha, senkiben nem kell megbízni. Ez..lehetetlen dolog. A bizalom nagyon fontos, és általában egy létező..erény(?)!
- Kérlek! Fejezzétek már be! – szólt Bella. – Sandra változni próbál, és én hiszek neki. Hiszek neki, mert...úgy gondolom nem akarná a halálomat. Hiszek neki, mert valahol ő is a Cullen családhoz tartozik, és tudom, vagyis remélem, hogy megbánta, hogy elüldözte Rosaliet. Az a véleményem, hogy Aro még nincs itt. És...mivel elsősorban Sandrát és engem akar elpusztítani, nem igazán tanácsos itt maradni. Persze lehet, hogy hülyeséget mondtam, de talán ha...vámpír lehetnék...
- Na nem! Állj le Bella! Ennyi vámpírság is épp elég, ami benned van. Úgy értem.. –szólt Edward.
- Tudom, hogy érted. De mégis. Ha teljes értékű lehetnék, akkor...akkor nem tudna megölni Aro. Vagy...nem olyan könnyen. Szerintem meg kéne próbálni. Egy kis harapás itt –és a nyaki artériájára mutatott.
- Bella! Megbeszéltük már ezt egyszer, nem? Egyszer?? Te jó ég, vagy ezerszer! – sziszegte Edward. Tekintete sötét volt, félelmetes. És ekkor egy óriási dörrenés hallatszott az udvarról. A házra sötétség telepedett, iszonyatos hideggé vált minden. Bűz terjengett a helyiségekben, iszonyatos, undorító bűz.
- Mi..mi ez? – kérdezte remegő hangokkal Bella. Csak ő nem tudta, csak ő nem értette.
- Csss... –csitította csendre Esme. – Nemsokára vége van!
Esme nem tévedett sokat. Pár percen belül több száz vörös ruhás tört be a házba, s törtek össze mindent, Bellát pedig az egyikük magával ragadta, s elhúzta a Cullenktől. A nappali közepén eközben egy máglyát gyujtottak, melynek lángjai a plafont nyaldosták.
-Ugye nem mostanra vártál Kassandra? – lépett elő serege közül Aro. – Sajnos nem várhattam tovább. Amint megtudtam, hogy Victória felhívott téged azonnal indultam. Tudtam, hogy te azonnal riasztani fogod ezeket a...nos nézz rájuk, s gondolkodj minek lehetne nevezni őket?! Maradjunk a semmiknél.. –mosolygott rám, s fehér fogai csak úgy csillogtak a félhomályban. – Szóval, nem akartam, hogy elmeneküljenek. Meg kell mondjam, semmi kedvem nem lett volna szaladgálni és üldözni ezeket a kis férgeket. Szóval összeszedtem a kiscsapatomat és idejöttünk. Nem tudod véletlenül tartanak e ezek embervért? Mármint a konyhán..
- Én..-kezdtem.
- Mert lássuk be, több száz vámpírnak igazán kevés lenne Bella Swan vére. Egyébként is magamnak akarom. Ám mivel igazi vezető vagyok, gondolok a seregemre is. Nekik meg megfelel bármi, ami piros színű, embertől van és vér a neve. –kacagott idióta viccén. – Jajj, jut eszembe! El ne menekülj ám. Arra gondoltam, hogy ezután a fergeteges parti után hazamehetnénk és csinálhatnánk pár izgató képet arról, hogyan is szeretik a vámpírok egymást. Szeretkezzünk; te és én. – két tenyerébe fogta az arcomat és megcsókolt. Ez a csók tele volt méreggel, indulattal, keménységgel és kegyetlenséggel. Legszívesebben ellöktem volna magamtól, ám mégsem tettem, hisz féltettem az életemet. – Na, mit szólsz kedves Kassandra? Készen állsz, hogy méltó utódaimat a világra hozd? Mert a közös kis tevékenységünknek bizony oka is lenne..
- Én...nem is tudom Aro. – haboztam.- A múltkor még azt mondtad nekem, hogy leáldozott a csillagom és.. takarodnom kell a házadból, a birtokodról. Mi ez a nagy váltás? Miért akarsz pont tőlem egy gyereket, aki majd továbbviszi a nevedet?
- Nos...nem lényeges, hogy miért épp te! –kacagott ő és a serege is. – A lényeg, hogy te vagy a szerencsés kiszemeltem, és mindent el fogok követni, hogy te légy gyermekeim...öö...anyja. –mosolygott.
- Szeretsz engem? –kérdeztem halkan. Féltem az elutasítástól, vagy épp az indulattól, ugyanis Aro sohasem szerette ha a szerelemről faggattam. Mindig elutasított és rendre intett. Ám akkor úgy éreztem, hogy nem bántana..és talán még őszintén is válaszolna.
- Peh-peh-persze! –gusztustalanul a képembe röhögött. Rosszabb volt, mintha azt felelte volna: sajnálom Sandra, de nem! Azonban tovább beszéltem, nem érdekelt a gonosz, lenéző kacaj.
- Örömmel hallom! –mosolyogtam rá, mint egy szerelmes, ostoba liba. Talán az is voltam; talán még mindig szerelmes voltam belé, hisz szívem sajgott, fájt. De éreztem, most már nincs megállás. Tudtam, hogy Aro legbelül egy szörnyeteg, s hiába a gyönyörű külső: azok az óriási barna szemek s az azokat árnyékoló fekete szemöldök, az egyenes orr, a keskeny... mégis kívánatos száj, a fekete és egyenes haj, melyben már megjelentek ugyan az ősz hajszálak, de csak még férfiasabb külsőt kölcsönzött a gazdájának. Na és a vállai... Óh istenem, de szép is volt, amikor még boldogan éltünk a birtokon. Akkor sem volt épp valami kedves, de miután Bella a színre lépett, az életünk maga lett a pokol. Aro azután már nem foglalkozott velem, mindig csak Bellán járt az esze. Néha elszórakozott Victóriával.. de ez a játék sem tartott tovább az ágynál. Rosszul esett, hisz a szerelmem a szemem előtt csalt meg az akkori legjobb barátnőmmel. Ezenkívül ott volt Bella is, s én teljesen kimaradtam az életéből. Elhidegültünk egymástól...minden sötétté és fájdalmassá vált. Gonosszá, ha úgy tetszik. Aztán egy nap –soha nem felejtem el- Aro megkért öljem meg Bellát, vagy csábítsam el a birtokra, s jutalomként feleségül vesz ill. megszakít minden kapcsolatot Victóriával. Örömmel elvállaltam a feladatot, hisz hittem benne...’fiatalság bolondság’ mondaná édesanyám, akit már kitudja mióta nem láttam –s már nem is fogok. Azt hittem minden remekül fog menni és gyerekjáték lesz elpusztítani Bellát, de...tévedtem. Terveim között nem szerepelt, hogy megkedvelem őt, ill. az sem, hogy Rosaliet el kell tüntetnem egy időre. Mégiscsak a testvérem, és csak mi maradtunk egymásnak. Amikor Victória telefonált már tudtam, véget kell vetnem addigi életemnek –hiszen Aronak csak egy játék vagyok énis- és védelmeznem kell a Culleneket, legfőképp Bellát.
Helo
VálaszTörlésNekem nagyon tetszik mindkét történeted:)
remélem lesz még folytatása