Rejtély

-A francba! –löktem el magam a szeretett férfitól. – Azt hiszed, hogy visszajössz az életembe, és minden szép, meg jó lesz, mert megcsókolsz? Úristen, Edward! Itt nem én vagyok a hibás...nem akarok ujjal mutogatni, hogy ki tehet a kialakult helyzetről. Én...vagyis mi, jobban mondva te, már régen végeztél a kapcsolatunkkal. Időközben én talpra álltam, legalábbis próbáltam. Nem fogok megint hülye lányka lenni, akinek bemesélheted, hogy szereted...és aki elolvad egy csókodtól. Hol voltál, amikor nekem a legnagyobb szükségem lett volna rád? Hol voltál, Edward? Carlisle értesített, hogy apa leszel, de nem kell itt maradnod, csak ezért. Felőlem ismét elmehetsz és élheted a régi életedet, nincs rád szükségem!

- A gyerek az enyém is, tehát jogom van itt lenni. Ahhoz pedig, kedvesem semmi közöd, hogy hol voltam eddig. Most már itt vagyok, ez a lényeg. – nézett a szemembe. A tekintete sötét volt. Amióta a házban volt, feszélyezve éreztem magam; és néha olyan érzés kerített hatalmába, mintha az az Edward, akivel beszéltem, nem is a valódi Edward lenne. Az igazi Edward, akibe én szerelmes voltam, soha nem beszélt velem így. A csókon kívül minden más volt.

- Menj el innen Edward! – tekintetem a padlón nyugodott.

- Te nem hallasz rendesen?! –förmedt rám. – Nem megyek el, jogom van ehhez az átkozott gyerekhez!

- Mit mondtál? – éreztem, hogy minden izmom megfeszül, és mintha egy hideg, majd egy meleg hullám öntötte volna el a testem. Edward értetlenül meredt rám. – Mit mondtál? – kérdeztem meg újra, és akaratom ellenére is rávicsorogtam.

- Bells, szívem... mi van veled? – a karját felém nyújtotta, de én egy hirtelen és természetesen erős mozdulattal eltaszítottam.

- Azt mondtad, hogy átkozott gyerek?! Tudod mit, te utolsó... –elharaptam a mondat végét; féltem, hogy egy idő után megbánnám, ha teljes egészében elhangozna. – Tűnj el innen! Most mondtam utoljára!!

- Én is megmondtam már, hogy nem megyek el innen! –felelt nyugodtan.

- A gyerekhez talán jogod van, de ebbe a házba te nem fogsz beleköltözni, mint egy kiskirály. Értve vagyok?! Ha nem akarsz visszamenni Forksba, akkor keress egy motelt, benn a városban! De ebből a házból tedd ki a seg...akarom mondani, menj el ebből a házból.

- Miért mennék? Ki vagy te, hogy megmondd, mit csináljak?!

- Hogy ki vagyok? Először is, a ház tulajdonosa. Másodszor, a gyermekedet hordom a szívem alatt. Harmadszor, egy vámpír, aki meg tud téged ölni!

- Lehet, hogy megtudnál...ha akarnál. De mivel nem akarsz...! És te ebbe a házba csak élsz. Nem fizettél a vételkor egy garast sem. - nevetett fel, már-már gonoszan.

-Tudod mit, te felfuvalkodott hólyag?! Ha rám nem hallgatsz, majd hallgatsz Alice-ra, és Jasperre. Ki fognak téged dobni! – kis szünet után folytattam. – Én most kimegyek a kertbe, kertészkedni. Ha nem muszáj, ne maradj a házban. Ja és este, sajnos nem leszek itthon.

- Hol leszel? – kérdezte.

- Beszámolóval tartozok neked?- húztam fel a szemöldökeimet.

- A feleségem leszel, szóval...azt hiszem igen. – ült le egy fotelba...”mintha még olyan sokáig beszélgetnénk”-gondoltam.

- Hogy mid leszek?!

- A feleségem.

- Edward...kérlek. Akkor se mennék hozzád, ha te lennél az utolsó ember a Földön! Ezt jól jegyezd meg! – nevettem el magam. Ez a nevetés azonban csak erőltetett volt, nem szívből jött. Minden álmom az volt, hogy Edward felesége lehessek, de nem így...nem azért, mert gyereket várok tőle. Hanem azért, mert szeret... tiszta szívéből.

- Majd meglátjuk! Szóval, hová mész este?

- Semmi közöd hozzá!

- Minden rendben van a füleddel? –lépett már megint közelebb.- A feleségem leszel, tehát közöm van mindenhez, ami veled kapcsolatos.

- Nekem tökéletes a hallásom. Te vagy IQ-lightos. –feleltem csípősen.

- Uhhuhúú. Hogy felvágtad a nyelved! Persze régebben te voltál a megtestesült ártatlanság, és ha egy ágacska hozzád ért már megvoltál rémülve és szaladtál hozzám.

- Igen...az régen volt. Időközben elmentél, és nem érdekelt mi van velem. Sajnálom, de nem várhattam rád...

- Tehát innen fúj a szél! –fordult el tőlem és az ablakhoz ment. – Te mást szeretsz, ugye így van? – a torkomban egy óriási gombóc keletkezett. ’Mit mondjak: az igazat, vagy a cél érdekében hazudjak? Olyan nehéz ez...nem akarom elveszíteni, de már régen elveszettem. Ez a férfi nem az az Edward, akit én szeretek...nem lehet az. ’

- Valóban így van. –válaszoltam egy kis habozás után.

- Ki a szerencsés? Csak nem Tennes?! – rám nézett, és látva szememben a félelmet, téves következtetést vont le. – Hát persze, hogy ő. Úristen, Bella...miért süllyedtél ilyen mélyre?

- Fogd be a szád, te mocskos... –fájdalom hasított a hasamba. Az ágyra feküdtem összegörnyedve. – Edward...nagyon...fáj. Kérlek, hozd ide az...az orvosságomat.

- Szólj Tennesnek, drága. Holnap találkozunk. – kinyitotta az ablakot, és kiugrott.

- Légy átkozott...légy átkozott Edward Cullen! –ordítottam utána.

A fájdalom egyre erősödött, a görcsök egyre hosszabbak voltak. A gyógyszereim pedig a fésülködőasztalomon, a szoba másik végében vártak rám. Próbáltam felülni, és odamenni az asztalkához, de a sok mozgolódás, forgolódás eredménye csak az lett, hogy leestem az ágyról a kemény földre. Ez az utolsó emlékem. Aztán másnap ugyanott ébredtem fel...csak mellettem voltak a gyógyszereim.

***

Alice-t és Jaspert már napok óta nem láttam. Nőiesen bevallom, kezdett hiányozni az egyetlen barátnőm és a fiúja. Bár azt hiszem...ez valamennyire érthető is: ők a családtagjaim. Miközben a konyhában készítettem elő a napi adagomat megcsörrent a telefon. Nem voltam még túl jártas a véres reggeli előkészítésében, így könyékig beborította a kezem a vöröses folyadék. Beletöröltem az egyik kezem egy papírtörlőbe, ami szét mált a markomban.

-Ezek a mai papírtörlők... – a telefon még mindig csörgött. Tovább lacafacáztam, véresen rohantam a legközelebbi telefonhoz, és véres kézzel emeltem fel a készüléket.

- Itt Bella Swan, parancsoljon.

- Hello Bella. Jacob vagyok... – kis szünet után folytatta.- Én...szóval már rég nem beszéltünk. Apu is aggódik érted, meg én is..! A Cullenék mondták meg a telefonszámodat...remélem nem baj, hogy felhívtalak.

- Ugyan Jacob, épp ellenkezőleg. Nagyon örülök neki, hogy felhívtál. Tudod, elköltöztem Los Angelesbe. Bocsáss meg, hogy nem búcsúztam el tőled, és nem én hívtalak fel telefonon, de...még nem éreztem magam elég felkészültnek, hogy... beszélhessünk.

- Mikor jössz vissza? – hallottam meg a vonal végén az öreg Billy hangját.

- Hello Billy, rég beszéltünk. – próbáltam kedves hangszínt felvenni.

- Válaszolj Bella! Mikor jössz haza?

- Hát...itthon vagyok. Nekem már nem Forks az otthonom.

- Ne bolondozz, Bells. Fontos megbeszélnivalónk van. Úgy hallom terhes vagy, a Cullen gyerektől. Igaz ez? –faggatott koránt sem barátságosan.

- Hát öh..

- Apu, hagyd már szegényt... –hallottam meg Jacob hangját, amint apját próbálja csitítani...nem sok sikerrel.

- Igen...így van.

- Akkor mihamarabb haza kell jönnöd! Valamit meg kell tudnod arról a .... családról.

- Arról a milyen családról, Billy? – mondtam már ingerültebben.

- Majd ha itt leszel, megtudod. Mit szólnál hozzá, ha holnap elmenne érted Jacob, és hazahozna? – kérdezte.

- Billy, én nem tudom érted e, amit ez idáig próbáltam veled közölni?! Nekem Los Angeles az otthonom, és nem Forks. Ha valamit közölni szeretnél velem, akkor tedd meg most, és ne küldd el értem Jacobot; van jobb dolga is. És, most már nekem is. Sajnálom, de nem megyek vissza Forksba.

- Hát jó. Akkor holnap találkozunk. – és megszakadt a vonal. Milyen udvarias egy teremtés...

- Puszi, Billy, Jacobot is üdvözlöm.

Miután letettem a telefont, visszamentem a készülődő reggelimhez. Alice időközben megérkezett, a bárszéken ült.

-Hello, Alice. –üdvözöltem.

- Ühü. – szúrósan nézett rám..

- Ajjaj. Mit csináltam már megint? – próbáltam viccelődi, de valahol a belső énem sejtette, hogy lehetetlen lesz.

- Hogy mit?! Hát jó..Tudod beszéltem a bátyámmal, Edwarddal. Elmondta, hogy nem akarod, hogy gondoskodjon a gyerekéről. Miért?

- Ez egy hazudós majom! – szögeztem le. – Én nem azt mondtam, hogy ne gondoskodjon a kicsiről, hanem azt, hogy ne költözzön ide. Elvégre is, előle menekültem. Előle és az emléke elől...semmi értelme, hogy újra itt legyen a közelemben.

- Nekem nem egészen ezt mondta. Persze azt is megsúgta, hogy nem szeretnéd, ha itt élne velünk. Meg kell mondjam, én nem támogatom ezt a terved, vagyis inkább ötleted. Megengedtem neki, hogy már ma este beköltözzön. Elvégre van elég hely, és nem lenne erkölcsös dolog engedni, hogy a testvérem a városban kószáljon, egyedül.

- Mi van itt mindenkivel?? Edward egy hülye, rá sem lehet ismerni. Azt mondta a gyerekünkre, a saját vérére, hogy átkozott. Te pedig...cserben hagysz! Napokra eltűnsz, semmit nem üzensz, vagy mondasz el. Amikor meg visszajössz, csak úgy hirtelen hátba támadsz. És te vagy a legjobb barátnőm...akkor mit várjak egy idegen embertől?! És tudod mit mondok még? Tegnap este ismét jelentkezett a fájdalom. Edwarddal voltam a szobámban, és kértem, adja ide a gyógyszereimet. Ő pedig kiugrott az ablakon, és magamra hagyott.

- Azt mondta, segített neked, de te felpofoztad, és már támadni készültél. Ám mivel ő nem akart benned, és a gyerekbe kárt tenni...eljött onnan. Sajnálom Bella, de ő a testvérem, és a gyermeked apja. Nem dobhatom ki az utcára, mit szólna hozzá Carlisle..?

- Felnőtt férfi már, tud magára vigyázni. – ellenkeztem.

- Vagy nem...! Nem lényeg, nem nyitok erről vitát. Itt fog élni és kész! Most mennem kell egy állásinterjúra. Este találkozunk. – az ajtóból kiabált vissza: - Jaspert ne várd, visszament Forksba, mert szörnyű dolgok történtek. Majd este erről is beszélünk. Puszi!

- Hurrá. Majd mindenről este beszélünk. Csakhogy én este nem leszek itthon! – ezek után magamba öntöttem a három bögre vért, és felmentem a szobámba elpakolni.

***

-Árulkodtál, babám? – nyitott be a szobámba Edward, miközben én készülődtem. – Ejha.. nagyon csinos vagy, hová készülsz?

- Nem tanították meg neked, hogy kopogni illik? – szemeim villámokat dobáltak a tökéletes férfi felé.

- Ö.. akkor pont nem voltam iskolába.

- Kétlem, hogy valaha is figyeltél volna az órákon. Miért árulkodtam volna? Azt te szoktad..

- Vegyél vissza, Bella. Ez nem áll jól neked...túl nagy nő lettél. Én csak az igazat mondtam Alice-nak, ha erre célzol.

- Az igazat, te tuskó?! Az az igazság, hogy felpofoztalak, és meg akartalak támadni...ezért nem adtad ide az orvosságokat?

- Először is, nem vagyok tuskó, Edward vagyok. És igen, így igaz. Kiugrottam az ablakon, de vissza is mentem hozzád. Te pedig, mintha el lettél volna varázsolva. Megetettem veled a bogyókat, és te megtámadtál...én meg nem akartalak bántani, ezért elmentem. – a szeme aranybarna volt, és én olvadozni kezdtem. ’Bárcsak igaz lenne, amit állít. A gyógyszereim mellettem voltak, és nem tudom, hogy kerültek oda...minden amit mond, beleillene a képbe, de félek, hogy ez csak egy trükk.’

- Edward, miért vagy ilyen? – mondtam ki azt a kérdést, ami már régóta foglalkoztatott engem.

- Erről akartam beszélni veled, csak...nem tudok. Fogadalmat tettem, és nem megy olyan könnyena ..beszámolóm. – felelte.

- Csak mondd ki, nem olyan nehéz. – biztattam.

- Nem mondhatom el szó szerint, hogy mi van velem. Neked kell rájönnöd. Amikor durva vagyok veled, az...olyankor nem tudom, hogy mit teszek. Engem tőrbe csaltak. Amikor a szemem sötétebb, akkor ne csinálj semmi meggondolatlant, mert én...valami olyat tennék, amit később, ha magamnál vagyok nagyon-nagyon megbánnék.

- De hát..

- Bella, értsd meg, hogy nem tudok többet mondani. Én...nagyon hülye voltam, és olyan dolgot tettem, amit nem kellett volna, soha. És most a szeretteim isszák a levét, de legfőképp te. De ugyanúgy szeretlek, sőt még jobban; és a gyermekünket is, ő egy csoda. Bocsáss meg mindenért, amit tettem veled. – mondta. Odamentem hozzá, és megsimogattam előbb a kezét, aztán az arcát. Végül szenvedélyes csókban forrtunk össze. – Hagyjuk ezt most. – húzódott el tőlem. – Segíts nekem, Bella.

- De hogyan? Hogyan ha nem mondasz semmit.. ? Mégis, valami támpont..

- Menj el Billyhez holnap. – mondta.

- Te tudod, hogy én beszéltem vele?

- Előttem nincsenek titkok..! – mosolygott kisfiúsan. Újra az az Edward állt előttem, akiért odavoltam, akiért bármit megtettem volna pár hónappal ezelőtt. – Igazából, Alice mondta. De nem ez nem lényeg, hogy honnan tudom. Tudom és kész! És ha elmész hozzájuk, akkor lehet, hogy megtudod...hogy mi történt velem. Nem biztos, mert gőzöm sincs, miről akar veled beszélni...

- Mi az, hogy nem tudod? Te már nem tudsz...nem tudsz az emberek „fejében olvasni”? – néztem rá kérdőn.

- De. De Billy ő...a franc esne belém, mennyit beszélek! Szóval, hová mész, Bella?

- Edward, kérlek mondd meg, hogy mi van....- ekkor megláttam, hogy a szeme ismét fekete, és ő már nem a régi Edward. – Óh...én moziba megyek.

- Megyek én is. – szólt.

- Az nem lehet! Neked itthon kell maradnod, és a feleségednek elő kell készítened a vacsoráját. Még nem tudom tökéletesen kifacsarni az állatokból a vért.. – magyaráztam.

- Tehát hozzám jössz. Rendben...akkor talán segítek neked, és míg te filmet nézel, én megcsinálom a vacsorádat.

- Ezt mondtam én is.. – húztam el a szám.

’Én nem ehhez az Edwardhoz akartam feleségül menni. Én az aranybarna szemekbe vagyok szerelmes, és nem ebbe a fekete maszlagba. Vajon mi lehet vele? Miért változik csak így, egyik pillanatról a másikra meg? És miért pont Billy tudna olyan dolgokat, melyek magyarázzák az ő viselkedését...na persze valamit a Cullenekről akart mondani, de koránt sem biztos, hogy fontos a közlendője. Semmi kedvem elmenni Forksba. Jacob, szegény holnap egész nap vezetni fog. És ha például rám süt a kocsiban a nap, mit mondok neki, miért verem vissza a sugarakat, mint egy prizma?! De legalább az estém szabad lett...milyen áron, vajon megért ennyit?! ’ – Ha nem haragszol...most le szeretnék tusolni.

- Csak tessék. – ő pedig leült az ágyamra.

- Edward...ez az én szobám. Ha már itt laksz, legalább ezt a szobát hagyd meg nekem. Menj le, és nézz tévét, vagy olvass...aztán majd lent találkozunk. – tanácsoltam. Nagy meglepetésemre semmi ellenvetése nem volt.. kiment az ajtón.

***

Egy sötét farmert, és egy fehér felsőrészt vettem fel. A lábbelinek pedig egy fekete tornacipő volt. Moziba tökéletes öltözék. Amint leértem a nappaliba tudatosult bennem, hogy egyedül vagyok. Sehol egy lélek...már megint. A kulcsomat előkotortam a kistáskámból, mely az előszobafalon volt felakasztva. Aztán kiléptem a sötétségbe. Mivel nem volt otthon Jasper, senki sem kapcsolta be a kinti világítást. Nagy nehezen bezártam az ajtót, a kulcsot pedig a nadrágom zsebébe csúsztattam, majd elindultam a buszmegálló felé. Nem szerettem a kocsimat használni. Los Angelesben egészen másfajta volt a közlekedés, mint épp Forksban. Itt ha már nem indultál el akkor, ha a közlekedési lámpa sárga volt, már rád dudáltak, ordibáltak, vagy épp mutogattak. Forksban elég volt akkor is megnyomni a gázpedált, ha zöld volt a lámpa. Ezenkívül még sok-sok olyan dolog más volt a los angelesi forgalomban, amit én soha nem tudtam megszokni. A jogsimat meg féltettem...így a tömegközlekedés mellett döntöttem.

A busz hamarosan megérkezett. Ismét az a kedves, aranyos sofőr fogadott, aki régebben megengedte (?), hogy ne vegyek jegyet, és aki sérelmezte, hogy nincs bérletem. Nem értem mi haszna volt belőle...de ha ő akarta, hát legyen. Viszont már beszereztem egy bérletet, így mosolyogva engedett tovább. Utazásaim során néha megkérdezte tőlem, hová megyek, vagy mi van velem?! Be kellett látnom: bérlettel kerek az élet.

A buszpályaudvarról egy helyi járat vitt ki a mozi elé. Túl sok volt az ember az épület előtt, túl jól éreztem a vérük illatát. Tudtam, vagyis sejtettem, hogy nem lesz könnyű egy terembe lenni, száz vagy több emberrel, de soha nem hittem volna, hogy ilyen nehéz, megerőltető feladat lesz. Eszembe jutottak a régi szép idők emlékei, amikor Edward az első iskolai napomon elhúzódott tőlem, és úgy viselkedett velem, mintha valami iszonyatosan bűzt árasztanék. Rosszul esett, de a moziban tökéletesen megértettem. Fel nem tudtam fogni, hogyan tudott megcsókolni, míg ember voltam.

Valahogy csak bevergődtem a mozi egyik legnagyobb termébe, és kínok között végigültem egy két órás filmet. Azt sem tudtam hazafelé menet, miről szólt. De feltaláltam magam, elolvastam a tartalmat egy újságban.

Miután beléptem a palota ajtaján még mindig a magány fogadott. Nem is gondoltam bele Forksban, milyen rossz egyedül lenni, főleg akkor, ha nem lehet sohasem aludni. Akkor ha este is ébren kell lenni, és a legjobb, na meg a leghűségesebb társam egy vaskos könyv. De ez van...hibáiból tanul az ember. Úgy döntöttem veszek egy forró fürdőt, és aztán majd gondolkozok, hogy mit is kezdjek magammal?! A kádat teliengedtem forró vízzel, én pedig levetkőztem, és csak a fürdőköpenyemet kaptam magamra. Pár perc múlva a fürdőszobát gőz borította. Boldogan feküdtem bele az óriási kádba, és locsoltam jéghideg bőrömre a vizet. Csodálatos érzés volt...mintha a vér abban a pillanatban indult volna el az erekben. De egy csoda sem tart örökké: csengettek az ajtón. Megpróbáltam felitatni a víz nagy részét a bőrömről, aztán felkaptam a köpenyt, és lerohantam az ajtóhoz.

-Hello, Bella. – Jacob állt a küszöbön.

- Jacob? Mit keresel te itt? Úgy..úgy értem szia. Gyere beljebb, kérlek.. – miközben belépett előttem a házba megcsapta az orromat egy kellemetlen szag. – Auh..

- Valami baj van? – kérdezte felém fordulva. Ő is fintorgott...iagzán nem értettem: én épp akkor keltem ki a habfürdős, jó illatú vízből.

- Ugyan...semmi. –füllentettem. – Minek köszönhetem ezt a késői ...öö...meglepetésed? – mosolyogtam. Feszéjezve, már-már rosszul éreztem magam: csurom vizesen, a bőrömre tapadva a fürdőköpeny, és hülye képet vágva álltam egy régi barát, majdnem a szerelmem előtt.

- Hát azt gondoltam, jobb ha beszélünk, mi ketten..mielőtt visszajössz Forksba, és apu telebeszéli a fejed valami hülyeséggel, ami lehet, hogy igaz. – felelte, kezét az orra elé kapva, mintha csak megvakarná az említett részt.

- Ö...rendben. Foglalj helyet. – mutattam a kanapékra.- Hozhatok esetleg valamit inni, vagy enni? Bár ma nem voltam vásárolni, és ennivalóval nem igazán tudok szolgálni; de mentségemre azt hozom fel: más dolgom volt. – elfordultam, és közbe mélyeket szippantottam a rajtam lévő vizes ruhából. Ennek fenséges illata volt, de Jacobnak, és a nappaliban a levegőnek, valami förtelmes. Mintha valami rohadni kezdett volna..

- Nem köszönöm, nem kérek semmit. Inkább igyekezni szeretnék. Félek, feleslegesen jöttem ide, mert...szóval lehet, hogy apunak mégis igaza van.

- Azért csak mondd el, amit szeretnél. – mosolyogtam.

- Apu azt hiszi, hogy te nem követed a családod hagyományit.

- A családom hagyományait? Hát...apu nem beszélt semmiféle családi hagyományról. De kérlek világosíts fel. – ültem le én is egy másik, a lehető legtávolabb lévő kanapéra.

- Nagyon nehéz ez nekem, Bella. Nem akarok bunkó lenni, és inkább most kérek bocsánatot. – megvakarta a fejét, és folytatta. – Öhm.. a családod, így részben az én családom is, mivel nagyon távolról, de rokonok vagyunk, szóval mi..és ti is...ööhm egy legendában hiszünk, ami nem is igazán legenda. És most, hogy te..terhes lettél egy Cullentől, akik...szóval akik nem olyanok mint mi, ez a hagyomány nem teljes. Szörnyen fogalmazok.. – Jacob mindenfelé nézett, csak épp rám nem.

- És? Tudod, semmit nem értek ebből, amit próbálsz nekem elmagyarázni. Milyen legendában hiszünk mi, és milyenben a Cullenek? Talán így könnyebb lesz elkezdened. – bátorítottam.