Krém, kislány és Ő

-Mit is nézzek meg először ebben a városban? –tettem fel magamnak a költői kérdést. De nagy meglepetésemre, Alice válaszolt.

- Ki ne menj a szabadba!

- Miért? –tudakoltam. – Annyi minden szép van ebben a városban, és én még sohasem jártam itt.

- Igen, elhiszem..de tudod a napsütés, meg a bőrünk.

- Tényleg! De várjunk csak, akkor miért itt vettél házat? Ugye nem azt akarod mondani, hogy sohasem mehetek ki ebből a lyukból?!

- Előbb még palota volt, vagy tévedek? – Alice sértődött hangon folytatta- Azt hittem, tetszeni fog ez az egész. Napsütés meg minden...pont olyan hely, ahol szívesen élnél.

- Valóban. Szívesen éltem volna, míg ember voltam. De ha a bőröm nekem is úgy csillog mint a tiétek.. kötve hiszem, hogy ez lesz a legkedvesebb hely, ahol valaha is jártam. És azt sem hiszem, hogy itt szeretnék élni. Azt hittem mindenre gondoltál, és nem egy napsütéses helyre költöztetsz, aztán nem dugsz be egész napra egy viskóba. – kiabáltam fel az emeletre, mivel időközben lebandukoltam a földszintre.

- Ott van az éjszaka is. – morogott.

- Ja persze, mert éjszaka mennyi emberrel találkozunk, mennyivel barátkozhatunk, és mennyi szépet látunk ebben az átkozott városban! Hogy is egyezhettem ebbe bele?! Én hülye, idióta....

- És ezt mind te mondtad. Azt hiszem még az eszed is megjön a végére. –nevetgélt a barátnőm.

- Mi van, Rosalie jött el helyetted a testedben? Pff..- leültem az egyik kanapéra, és onnan kiabáltam tovább. – Alice kérlek, mondd, hogy ez egy rossz vicc és kimehetek a napra!

- Oké. Ez egy rossz vicc, és kimehetsz a napra! – leszaladt az emeltről, és mellém ült. – Carlisle adott ilyen...krémet! Azt mondta, ha szerencsénk van –és miért ne lenne az?!- a nap fénye nem fog megtörni a bőrünkön, mert ez az izé egy réteget alkot rajta. Ő és Esme ezt használják, ha vásárolni mennek. Azt nem tudja meddig hat, mert ugye ők gyorsan vásárolnak, és nem túl sok időt töltenek emberek között ha hét ágra süt a nap. Meg persze Forksban egy évben csak pár ilyen nap van. Na mindegy. Kend magadra, aztán majd meglátjuk. – átnyújtotta a krémet. Egy tégelybe volt töltve. A tégely valaha testápolót tartalmazott, most azonban sokkal nemesebb dolog tárolása jutott neki. Lecsavartam a dobozka tetejét, és megszagoltam az áttetsző anyagot.

- Úh, hát ennek sincs kellemes illata. –fintorodtam el.

- Nem is azért van, hogy illata legyen. De ha nem haragszol, nekem mennem kell, Jasper vár –beleharapott az ajkába, majd halkan folytatta- Lehet, hogy ma este lesz egy kis bejelentésünk, de ez még nem biztos...gondoltam szólok, hogy itthon légy...- értetlenül bámultam rá. A magyarázás egy erős szemrángatás volt, és nekem leesett a tantusz.

- Hisz ez csodálatos! – megöleltem Alicet. – Akkor megyek is a fürdőbe, bekenem magam, aztán magatokra hagylak titeket! Örülök, hogy nektek összejön.

- Ugyan, ne legyél már szomorú. Itt Los Angelesben is sok helyes pasi van, biztosan már ma találsz valakit. – biztatott.

- Ja, sok helyes pasi van. Mind ember, és bármelyik pillanatban megtámadhatom.

- Carlsile nem mondta meg neked, hogy mi a képességed?

- Valamit beszélt, hogy nem ölök értelmetlenségből. De ez nevetséges.. – mosolyodtam el gúnyosan.

-Igen, de szerintem ez csak egy ága, ha lehet így mondani. Teljesen biztos vagyok benne, hogy valami fenomenális dolog van a kezedben. De majd kiderül. Abban meg biztos vagyok, és te is nyugodj meg, hogy nem fogsz senkit sem bántani. Mert ha egy apró dolog is utalna erre, Carlisle el sem engedett volna és persze én is látnám.

- Alice, hol vagy már ilyen sokáig? – morgott az emeltről Jasper.

- Megyek már, édes.. –nevetett rám Alice, és felszaladt a lépcsőn.

Jobbnak láttam igyekezni. Nem akartam semminek sem fültanúja lenni. Gyorsan bementem a fürdőszobába, és letusoltam; aztán megtörölköztem magamra kentem azt a bűzös krémet. Miután a bőrömre tettem, pár másodpercen belül megkeményedett, majd olyan ruganyos lett, mint a bőröm. A színe is tökéletesen passzolt az én bőrszínemhez, és még a hőmérséklete sem változott meg. Miután végeztem a csodálkozással magamra kaptam egy fehér vászon szoknyát, és egy ugyancsak fehér, halványkék csíkokkal díszített pólót. A hajamat lófarokba kötöttem, majd belebújtam a fehér cipőmbe. Belebámultam a tükörbe, és elégedetten szólaltam meg.

-Egy sétához tökéletes!

Kerestem egy táskát, beletettem egy esernyőt, hátha meggondolná magát az időjárás, és elkezdené hullatni a könnyeit.

Félve léptem a bejárati ajtóhoz.

’Ha a fény mégis megtörne a bőrömön, el kéne innen költözni. Alig pár órája lakom ebben a házban, mégis...olyan jól érzem magam, és még sokáig szeretnék itt maradni. Itt szeretnék élni, és nem egy napig...örökre!’ –gondoltam.

Erőt vettem magamon, és lenyomtam a kilincset, majd kiléptem a lábtörlőre. Vártam, hogy hátha érzek majd valami kellemetlen, égető érzést, de nem történt semmi. Felbátorodva lépkedtem az udvarra. Egyik kezemet magam elé tartottam, és imádkoztam, hogy ne csillogjon. Pár percig álltam egyhelyben, reménykedve, majd megnyugodva közöltem magammal:

-Semmi. Ez a krém egyszerűen szuper! – bátran nyitottam ki a kaput, és mentem a házunkkal szemben lévő buszmegállóba.

Pár perc múlva a busz is megérkezett; alig volt rajta utas.

-Egy jegyet kérek a belvárosba. –szóltam a buszsofőrhöz.

- Nincs bérlete? –kérdezte az mogorván.

- Nincs.

- Azt ajánlom vegyen egyet! Ez nem Európa kisszívem. – megvetve nézett rám- Menjen, majd máskor vesz jegyet.

Úgy tettem, ahogyan a sofőr mondta. Mérgesen ültem le egy szabad ülésbe, és azon morfondíroztam, miért beszélt így velem a sofőr. Semmi rosszat nem tettem, csak egy jegyet kértem. Legszívesebben jól móresre tanítanám; egy utassal, hogy képes így beszélni?! Soha többet nem ülök buszra. – esküdtem meg.

***

Körülbelül egy fél óra múlva ért be a jármű a buszpályaudvarra. Óriási tömeg, és kiabálás, szitkozódás fogadott. Az ideges emberek veszekedtek, és azt vágták a másik ember fejéhez, hogy miatta késnek el egy-egy megbeszélésről, találkozóról. A beszélgetés visszatérő szereplője volt a másik fél édesanyja, meg a nagynénje. Nem tudtam mire vélni ezeket az emberek. Nem is ismerik –nagy valószínűséggel- egymást, mégis így beszélnek...

Miután leszálltam a buszról jobbnak láttam egy csendesebb helyet keresni. Átverekedtem magam a tömegen, és egy öreg nénihez mentem, mert nem bírta a csomagjait. Persze a többi ember nem segített neki, csak nézték, néhányan még nevettek is rajta.

-Segíthetek önnek? –kérdeztem mosolyogva.

- Ó, gyermekem, köszönöm...de azt hiszem, menni fog ez! –makacskodott a hölgy.

- Ugyan, én szeretnék segíteni.

- Hát jó. Akkor ezt a piros csomagot kéne kiszedni a csomagtartóból. – mutatott a poggyászra a néni. – Sajnos már nem bírom kiszedni. Jól megpakoltam ruhával, meg egyéb személyes dologgal, most meg...itt szenvedek vele. – könnyűszerrel kivettem a csomagtartóból, és letettem a hölgy mellé. Azt megköszönte, majd illedelmesen búcsút vettünk egymástól.

***

-Anyu, vehetek fagyit? nézd csak, ott árulja egy bácsi! – egy parkban ültem a füvön, és hallottam, ahogyan egy kislány az anyját kérleli, had kapjon fagyit.

- Nem lehet kicsim, nagyon drága. Majd talán holnap...- mondta szomorúan a lányka édesanyja. A kislány búsan lépkedett vissza a homokozóba. Megesett rajta a szívem. Emlékszem, nekem is hányszor mondta az apám egy játékra, ami nagyon drága volt, vagy nem engedhettük meg magunknak, hogy majd máskor megkapod. Na persze, ebből a máskorból soha nem lett semmi. Így visszagondolva, már nem fáj, de akkor, míg kicsi voltam ,és nem tudtam fölfogni mit jelent az, hogy nincs pénz, nagyon is rosszul esett. Úgy döntöttem veszek ennek a kislánynak egy fagyit. Odamentem az emberhez, aki árulta, és egy gombóc epret, meg egy gombóc csokit kértem. Aztán a homokozó felé vettem az irányt. A kislány még mindig ott ült, szomorúan lapátolta a homokot egy vödörbe.

-Szia. –köszöntem rá mosolyogva.

- Szia. Ki vagy te? –nézett rám elkerekedett szemekkel.

- Bella vagyok. És te?

-Az én nevem Isabella, de engem is Bellának szólítanak, kivéve a mamámat.

- Hű. Akkor remélem elfogadod tőlem ezt a kis ajándékot.– a fagyira mutattam.

- A mama azt mondta, soha senki idegentől ne fogadjak el semmit. . – húzta el a száját a kislány.

- De én nem...; igen, én is idegen vagyok, de hallottam, hogy fagyit szerettél volna venni, csak anyukád nem engedte meg. Én meg gondoltam veszek neked egyet, hátha játszhatok veled. Imádok homokozni, csak magamba nem valami jó móka. Na, elfogadod és játszhatok veled? – kérleltem játékosan.

- Hááát...én nem is tudom...milyen fagyid van? –mosolyodott el huncutul a kislány.

- Egy csoki, meg egy eper.

- Szeretem az epret. De anya azt mondta, hogy nem vehetek. Tőled sem tudom megvenni...-szomorodott el a kislány újra.

- De én ajándékba adom. És ha megengeded, hogy játsszak veled, ha végeztél a falatozással, ki is fizettél, méghozzá kamatostul.

- Hát jó! – szólt a kislány, és kivette a kezemből a fagylaltot. – Ez nagyon finom.. –mondta pár perc múlva, amikor végzett a nasival. – Akkor játszunk?

- Kislányom, gyere...indulunk! – kiabált a lány anyja.

- Háát...-szeméből szomorúság áradt. – Majd máskor, ugye?!

- Majd máskor...- helyeseltem. A gyermek az anyja felé szaladt. A szememmel követtem őket egy ideig a tömegben, de aztán hirtelen eltűntek.

’Milyen okos és aranyos kislány volt. De valami nem stimmelt vele, és az anyjával. ’ –gondoltam.

Felkeltem a homokozó széléről, leporoltam a ruhám, és elégedetten állapítottam meg, hogy a krém még mindig hat. Úgy döntöttem, beülök egy kávézóba. A parktól nem messze találtam is egy hangulatos helyet. Fun cafe volt a neve.

Volt egy teraszrésze is és én ott foglaltam helyet. Csupán egy újságot kértem. Pár perc múlva megérkezett a pincérnő, és átnyújtotta a napilapot; miután fizettem magamra hagyott. Elmerültem az olvasásban, és csak fél füllel hallottam, amint egy férfi megkérdezi, elviheti e a szalvétát. Bólintottam, de nem emeltem fel a tekintetemet az ólombetűkről. A férfi megfogta a könyököm alatt elhelyezkedő vászonszalvétát, és kirántotta alóla. Ha ember lettem volna, biztos, hogy lefejeltem volna az asztalt. De most, erőm teljében voltam. Az újságot mérgesen dobtam le az asztalra, a széket kitoltam magam alól, és dacosan emeltem fel a fejem. Tekintetem találkozott a mosolygó férfiéval. Megdöbbenve meredtem rá. Tennes volt az!

-Bella? –kérdezte hahotázva.

- Tennes?! Te meg hogy kerülsz ide?

- Azt hittem valamivel kedvesebben fogsz köszönteni, de...- lehorgasztotta a szája szélét, mintha sírni készülne.

- Ugyan már te kis te.. –és megöleltem, meg egy puszit is nyomta az arcára. – De ugye tudod, hogy amit tettél velem, csak egy vacsorával lehet jóvátenni?!

- Vacsorával. Mit fog szólni Edward?-kérdezte.

- Hát szóval én és ő...mi már nem vagyunk együtt.

- Óh, sajnálom..ne haragudj. – szólt Tennes.

- Ühm, ugyan. Majd minden rendbe fog jönni.

- Én már azt hittem, hogy az esküvőt, meg a gyerekeket tervezitek. Soha nem gondoltam volna, hogy ti ketten egyszer szétváltok.

- Hát...nehéz dolog ez. De, majd túl leszek rajta. És veled, mi a helyzet? Feleség, esetleg útban a pici baba? És Olive néni?

- Hát feleség nincs, és azt hiszem még egy darabig nem is lesz. Pár héttel ezelőtt, voltam olyan hülye, és egy másik férfinak átengedtem életem szerelemét. Mennyi esélyt adsz, hogy esetleg újra legyen köztünk valami azzal a nővel?- kérdezte Tennes.

- Ha nagyon aranyos, kedves, és romantikus vagy, talán 80%. De nem számszerűsítenék. Ez kettőtökön múlik. Szóval akkor nincs sem feleség, és gyerek sem. De mi van Olive nénivel?

- Él és virul, legalábbis ezt mondta. Legutoljára egy héttel ezelőtt találkoztunk. Elutazott Berlinbe egyik férfi ismerősével –elmosolyodott- és nagyon jól mulat.

- Berlinben van? Nem félsz, hogy valami baj éri? – kérdeztem.

- Persze, hogy félek, de Olive néni el szeretett volna menni. És egy öregklub ment, mégsem tagadhattam meg tőle, hogy ne tartson velük. Nem?!

- Hm.. végül is.

- És te mi járatban errefelé?

- Itt lakom. Elköltöztem, mert....itt szeretnék dolgozni.

- És mit? Van már állásod? – faggatott tovább a férfi.

- Hát...még nincs, de nagy erőkkel keresem a megfelelőt. De ne is kérdezz, hogy mit szeretnék csinálni, nem tudom.

- Wow, mintha kitaláltad volna, mire gondolok, mert ezt akartam kérdezni. – nevetett Tennes. – Nem lenne kedved ma együtt vacsorázni velem?

- De! –felragyogott az arcom, de aztán eszembe jutott a csillogó bőröm és az, hogy a krém hatása bármikor elmúlhat.- Illetve, ma nem. Alice és Jasper is elköltözött velem, és lehet, hogy este szétnézünk a városban. De talán holnap este?

- Rendben van. Leírom a telefonszámomat, aztán ha gondolod talán este is beszélhetnénk. – mondta, miközben elővett egy tollat, és egy poháralátétre ráfirkálta a telefonszámát. – Esetleg te is megadhatnád, a biztonság kedvéért.

- Biztonság kedvéért? –visszhangoztam.

- Ha történne velem valami, téged tudjanak elsőként értesíteni. – mosolygott huncutul.

- Ilyennel nem lehet tréfálkozni Tennes. – mondtam, de azért kivettem kezéből a tollat, és én is leírtam a telefonszámomat, majd a kabátja zsebébe csúsztattam. Aztán a kezemre pillantottam és észrevettem, hogy nagyon minimálisan ugyan, de fénylik. – Ha nem haragszol, nekem mennem kell. Mire hazaérek...az nem kevés idő.

- Hazavigyelek?! – mosolygott Tennes.

- Nem, köszönöm, majd holnap hazavihetsz! Ma én szeretnék hazamenni...-viszonoztam a mosolyt. – Hát akkor...

- Igen...akkor....- egyik kezével megfogta a csuklómat, a másikkal a derekamat karolta át, magához húzott és megcsókolt. Ez a csók tele volt szenvedéllyel, vágyakozással, és talán egy kicsi fájdalom is volt benne. – Már olyan régóta vágytam erre – mormogta a nyakamba.

- Én...

- Tudom te nem...de most egy önző vadállat voltam. – elhallgatott, majd a szemembe nézett- Viszlát Bella, holnap találkozunk. – és kiment a kávézóból.

***

-Na milyen volt a napod, aranyom? A kencefice bevált? – kérdezte Jasper, miután beléptem a bejárati ajtón.

- Hát...jó volt. A krém is tökéletes...ha nem haragszol, most felmegyek a szobámba, egy kicsit felfrissülök, aztán beszélhetünk. Oké? –kérdeztem feszengve. Igazából egyedül akartam lenni, és helyre szeretettem volna tenni a gondolataimat, a mai nap történéseit. Mintha még most érezném Tennes ajkait az enyémen.

- Nem vagy szomjas? – kérdezett tovább a férfi.

- Ö..nem.

- Különös, felettébb különös. – mormogta maga elé Jasper. –Nos rendben, akkor majd beszélünk máskor. – és felsietett az emeletre. Én is felmentem a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Elnyúltam az ágyamon.

’ Milyen jól nézett ki most is Tennes. És az a csók sem volt semmi...szegény azt hitte, hogy én nem akartam, pedig lehet, hogy a belsőm vágyott rá. Nem tudom biztosan. Edward egy nagy űrt hagyott maga után, és nem tudom, hogy ezt a tátongó semmit, valaki képes lesz e betölteni, begyógyítani. Amíg ürességet érzek...félek nem lehetek újra boldog. De attól tartok, hogy csak Edward tudna meggyógyítani. Azonban nekem élnem kell tovább, nélküle is...talpra kell állnom, nem hagyhatom el megint magam, mint anno. Most, hogy vámpír lettem, méghozzá vegetáriánus nagy önuralomra van szükségem, hogy meg ne támadjak ártatlan embereket. Nem akarok gyilkos lenni...!’ –gondolataimból Alice hangja ’ébresztett fel’.

-Bella, kérlek engedj be! Beszélnünk kell. –kinyitottam az ajtót, és betessékeltem Alicet.

- Mondd. –kértem, miközben helyet foglaltunk az ágyamon.

- Mi történt ma veled? Amióta hazaértél olyan fura, lehangolt vagy. Kérlek, mondd el!

- Semmi nem történt. – az ablakhoz sétáltam, és a semmibe bámultam. Egyikünk sem szólalt meg, majd meguntam a csendet, és folytattam.- Találkoztam Tennes-szel. Itt lakik ő is Los Angelesben, és...holnap vele fogom tölteni pár órácskát.

- De hisz ez csodálatos! Emiatt örülnöd kéne, és nem ilyen istenátka fejet kéne vágnod. Mi történt, ezen kívül? –faggatott tovább a barátnőm.

- Megcsókolt...és én élveztem, csak ő ezt nem tudja, és azt hiszem jobb is ha nem tudja. Azon is gondolkoztam, talán nem kéne vele találkoznom. Félek, hogy egy gyenge pillanatomban bántanám, akár meg is ölném. Nem akarok gyilkos lenni Alice!

- Ugyan már. Te nem vagy az, és nem is leszel az! Ma ittál már vért? – megráztam a fejem.- és kívánod?

- Nem, most nem kívánom!De mi a garancia rá, hogy nem fog elborulni az agyam, és nem fogok megszomjazni csak úgy..?! Semmi!

- Szerintem neked más bajod van! Méghozzá az, hogy félsz, ismét csalódni fogsz; ismét el fognak hagyni. Csak azt is tudnod kell, hogy kockázat nélkül nincs igazi boldogság. Ne keresd Tennesben a testvéremet, nem fogod úgysem megtalálni. Edward elment, magadra hagyott, akár tetszik...akár nem. Neked is tovább kell lépned úgy, ahogyan ő is tette. Adj esélyt a boldogságnak Bella, ne zárkózz el.

- Én..

- Tudom mit érzel, vagyis majdnem. Holnap az én történetemet is elmesélem. De ma foglalkozz inkább magaddal! Azt hiszem, hagylak gondolkozni...szükséged lesz rá. –az ajtóból szóét vissza. –Ha megszomjaznál, a konyhapultra tettem ki pár bögre friss vért.

- Milyen állaté? – kérdeztem.

- Jobb ha nem tudod... –mosolygott titokzatosan.

- Mégis...

- Egy lóé.

- Egy lóé?!

- Igen, egy pónilóé. – bólintott, és közben szélesen vigyorgott az arckifejezésemen. – Én mondtam, hogy jobb, ha nem tudod...! – azzal magamra hagyott.

Igazából azon az estén nem gondolkodtam túl sokat –keveset sem. Éjfél után mentem le a konyhába, és kiittam mind a négy, vérrel teli bögrét. Aztán visszaszáguldottam a szobámba, és olvastam a könyvemet...