Ismerős idegen

-Bella? Va...valami baj van? – kérdezte a beszélgetést kezdeményező személy.

- Igen én vagyok, és nem...nincs semmi baj. De kivel beszélek? –kérdeztem.

- Jaj, de nagyon barom vagyok. Én vagyok az, Tennes.

- Óh, ne haragudj, hogy nem ismertem meg a hangod, csak tudod, másképp hallatszik, mint élőbe, vagy mi...

- Jó, jó semmi baj. Azért hívtalak fel, hogy megkérdezzem áll e még a mai vacsora? –kérdezte.

- Óh, persze..emlékszem. –igazából teljesen kiment a fejemből. - De arra gondoltam, hogy esetleg átjöhetnél hozzánk?! Mert van egy jó kis receptem, és még fizetni sem kell az étterembe. Na, mit szólsz?

- Biztosan jó ötlet ez? Csak mert félek, hogy esetleg a lakótársaid nem néznek engem jó szemmel. – felelte.

-Honnan veszed? Na jó, inkább ne is válaszolj, ez egy nagy marhaság. Gyere át hatra. A kaja már úgyis készül, szóval...nem teheted meg velem, hogy nem jössz át.

- Rendben van. Akkor hatkor találkozunk. – kisebb szünet után folytatta- Bocsáss meg, de a munkahelyemről hívtalak, és sajnos mennem kell.

- Persze, megértem.

- Akkor szia, Bella.

- Szia. – és letetettem a telefont.

’Azt mondtam, már készül a kaja...de igazából gőzöm sincs, mit kéne főzni. És mit mondok majd neki, én miért nem eszek a fenségesnek mondott ételből?! Tiszta pancser vagyok...lehet, hogy jobban jártam volna, ha elmondom neki, hogy bocs, nem megyek sehová, úgyse ennék, mivel vámpír vagyok, sőőt...ma kiderült, hogy terhes is.... Úh, úgy gyűlölöm most magam.” –gondoltam. Közben az ebédlő felé vettem az irányt, mivel ott volt az a szekrény, amiben szakácskönyvek voltak. Minek? Hát például az ilyen, nem kívánatos esetek miatt. Felütöttem az egyik, vaskos füzetet, és beleolvastam. Pár perc múlva megtaláltam a hangulatomhoz illő húsételt: breton sült lazac.
Nem kellett hozzá sok minden.. mégis finomnak tűnt a leírás, illetve a kép alapján. Szétnéztem a konyhában és a kamrában, milyen hozzávalók találhatók meg. Csak almánk nem volt...

-Aj. Ha most elmegyek a boltba, jó esetben egy óra múlva érek haza...és már két óra van. Semmi esély, hogy én megcsinálok egy komplett fogást három -vagyis kevesebb, mert emberi formát is kéne öltenem -, óra alatt. Alma nélkül...vajon finom lenne..? ....Nem, biztosan nem. De akkor is alma nélkül csinálom meg...- döntöttem el.

Négykor már a sütőben volt a tepsi, benne a sok finom falat....! Reménykedtem, nem rontottam el... nagyon.

’Hát az almának is volt szerepe, nem is kicsi..ezért elképzelhető, hogy ehetetlen lesz. De bízom benne, nem lesz semmi baja Tennesnek...! Majd előre szólok neki, hogy csak keveset egyen, mert nem úgy sikerült, ahogyan vártam. De egy dolog ismét világossá vált előttem: pocsék szakács lennék.’

***

Alice és Jasper még nem értek vissza az útjukról. Magam voltam a házban. Már ledobtam magamról az otthoni ruhámat, és egy fekete térdnadrágot, meg egy fehér toppot öltöttem magamra. Nem sokkal hat óra előtt kopogtattak az ajtón.

-Huhh...nyugi Bella. Minden rendben lesz! –nyugtattam magam, míg odasétáltam az ajtóhoz.

- Hello, Bella! –szólalt meg Tennes, miután betessékeltem a tágas nappaliba. Egy csokor vörös rózsa volt nála. – Ezt...ezt neked hoztam. Te sokkal gyönyörűbb vagy, de...

- Köszönöm szépen. Nagyon szépek a rózsák. –elmosolyodtam, miután átadta a csokrot. Majd egy kis –nem nem....inkább óriási- bűntudat ragadott magával. Ez a férfi lehet, hogy szerelmes, vagy legalábbis azt hiszi, hogy az..én pedig nem mondom el neki, mit érzek...ezenkívül, a baba..és Edward. Olyan zavaros minden.

- Örülök, hogy tetszik. – körbenézett a tágas helyiségben- Ez...óriási. Mégis, gyönyörű. Azt hittem, te nem valami gazdag család leszármazottja vagy, de most, hogy ezt látom...azt hiszem tévedtem. – zavartan mosolygott.

- Nem, nem tévedtél. Mint már mondtam, ezt a házat hárman lakjuk, ebből következik, hogy hárman is vettük meg. –ez nem teljesen volt igaz, mivel én nem fizettem egy garast sem...! Ez, hogy ingyen, illetve más pénzén élek ebben a nagy házban, szomorúsággal, és szégyennel töltött el. Nem volt pénzem, és most sincs, mégis el akartam költözni. Olyan voltam, mint egy rossz gyerek. Nem törődtem semmivel sem, csak rohantam a bajok elől. Van, amikor úgy érzem, nem kellett volna elköltözni, főleg nem ebbe a napos, fülledt városba. Szoktam azon is gondolkozni, hogy megemlítem Alicenak, adjuk el a házat, és cuccoljunk vissza Forksba, a Cullen-házba. De félek, megsértődne, és mivel én akartam annyira eljönni onnan....minden oka meg lenne rá, hogy soha többé ne szóljon hozzám. – Ö..azt hiszem ideje vacsorázni. Vagy nem vagy még éhes?

- De, farkas éhes vagyok. –mosolygott melegen Tennes. – Mit ütöttél össze?

- Hát..lehet pizzát rendelünk majd, mert...nem fog ízleni a kaja. –húztam el a számat, aztán nevetésbe törtem ki.

- Biztos finom lesz. –kacsintott rám a férfi. Bevezettem az ebédlőbe, ahol már megvolt terítve az asztal két fő részére. – Úh, milyen romantikus lélek vagy..

- Ugyan, csak megterítettem. De te foglalj helyet, én meg kihozom a husit.

- Oké... –mondta Tennes. Én pedig berohantam a konyhába, kivettem a sütőből az ételt, és vittem is ki, az ebédlőbe.

- Ha nem finom.. inkább ne edd meg. Nem fogsz megbántani ha nem eszel...és még mindig jobb, mint ha a kórházba kéne menned ételmérgezés miatt.

- Olyan rossz csak nem lehet. –miután letettem az asztalra a breton sült lazacot Tennes felajánlotta, hogy szed nekem....itt ez a kényes téma. Én nem tudok enni, én már csak inni tudok...

- Nagyon keveset kérlek, nem tudok mostanában sokat enni. –feleltem.

- Rendben. – tényleg kevés ételt szedett a tányéromra, de nekem már attól a kevéstől is a gyomrom készült felfordulni. – Ülj már le te is, kérlek.

- Ja, oké. – vele szembe foglaltam helyet. Titkon reméltem meg fog érkezni Alice és Jasper, vagy legalább egyikőjük, és kiment ebből a súlyos helyzetből.

- Mesélj magadról, olyan rég találkoztunk! – szólt Tennes.

- Mindent meg akarsz rólam tudni, mielőtt kifekszel.. –kínosan nevettem fel. Valahogy nem ígérkezett szép estének az aznapi. Bár lehet azért, mert egy emberrel beszélni nem is olyan könnyű...

- Te pedig mindenáron terelni szeretnéd ezt a témát. Ne is tagadd, így van. – bekapta az első falatot, és valami alig észrevehető fintorgás ült ki az arcára, majd egészbe, megrágatlanul nyelte le a lazac darabot. Aztán rögtön ivott egy egész pohár bort. – Hú, ez...fenséges.

- Én mondtam! –kuncogtam.

- Baj lenne, ha inkább rendelnénk pizzát? – nézett rám könyörgőn, és félve...gondolom félt, hogy megsértődöm.

- De, jól hangzik. Gyere, menjünk ki a nappaliba, ott tágasabb. – tanácsoltam. – És ott van telefon is...ahol rendelni tudsz.

Tennes lecsapott a telefonra, és tárcsázta a Király Pizza telefonszámát. Úgy hallottam sonkás-gombásat rendelt, mivel én megmondtam neki, rá bízom a választást. Úgy sem eszem belőle...legalább ő lakjon jól a mai estén. Az egyik kanapén ültem, és a kezembe volt egy pohár vörös bor. Minek? Hát talán esztétikai elem volt...
Miután leadta a rendelést, Tennes mellém ült.

-Akkor...mesélj.

- Nincs semmi különös. –mondtam.

- Ugyan, kit akarsz átvágni? Tudom, hogy van valami fontos; és úgy gondolom, jobb lenne, ha elmondanád. A barátod vagyok, megbízhatsz bennem. – ígérte.

- De ez, nagyon nehéz dolog..és félek, hogy megijeszt téged...és soha többet nem találkozol majd velem. Te...te igazi barát vagy nekem, nem olyan, akiben nem bízok...ezért félek, hogy...

- Ugyan már! Kérlek.

- Na jó. Te akartad. – nagy levegőt vettem, majd elhadartam a következőt: - Terhes vagyok.

- Te...terhes?? – meredt ráma férfi. – Ki az apuka?

- Edward.

- De hisz ti, ti nem is vagytok együtt. Vagy igen?

- Nem, nem vagyunk együtt...de nem olyan régen szakítottunk, és...Tennes, ne nézz már így rám! Tudom, hogy szörnyű ember vagyok, de...! Már megtörtént, és nem fogom elvetetni, mivel ő az enyém, belőlem van és Edwardból. – arcomra minden bizonnyal szomorúság ült ki, mert a férfi közelebb húzódott, és megsimogatta a karom.

- Tud már róla?

- Nem, még nem. De Carlisle azt mondta, amint teheti értesíti. Szerintem ez hülyeség, biztos nem fogja érdekelni különösebben. Azt pedig nem akarom, hogy csak azért maradjon mellettem, vagy költözzön vissza, mert apa lesz. Megvagyok nélküle is. – egy könnycsepp hullott a kezemre. – Tennes, ez egy.. –emeltem fel a kézfejem, és felé tartottam.

- ... egy könnycsepp. Bizony. – majdnem elárultam magam, de akkor is, hogy a fenébe?! – De szerintem jól teszi Carlisle, hogy értesíti, hisz joga van Edwardnak ahhoz, hogy megtudja, apa lesz. Viszont lehet, hogy nem fog veletek foglalkozni, és az is megtörténhet, hogy visszaköltözik, de hidegen hagyja a dolog. De azért ne felejtsük el a harmadik lehetőséget: visszajön, és az esze is. Ne legyél ennyire kétségbeesve.

- Könnyű azt mondani. De...ha Carlisle szól Edwardnak, akkor ő tuti, hogy ide fog jönni és én...én nem vagyok olyan erős, hogy ne áruljam el, csupán a mozdulataimmal, hogy még mindig szeretem. Ha már meg is kell szólalnom, és a szemébe kell néznem, el vagyok veszve. Mindig is el voltam, és ezután is el leszek. Olyan, mintha elvarázsolna, mintha elkábítana. És most, hogy itt van a hasamba ez a kis manó...- kopogtattak. – Ugye nem haragszol?

- Mert kopogtattak? – nézett rám mosolyogva Tennes.

- Sosem lehet tudni ki áll az ajtó másik oldalán. –kacsintottam rá.

Miután kinyitottam a bejárati ajtót megfagyott az ereimben a vér. A leggyönyörűbb aranybarna szempárba néztem bele. A borospohár kiesett a kezemből, szilánkjaira tört, a bor pedig a földön alkotott tócsát.

-Bella! –szólalt meg az ismerős idegen.

-Ed..Edward. Mit...mit keresel te...te itt? –próbálta értelmesen beszélni, de az barna szemek teljesen rabul ejtettek, és összezavartak.

- Beengedsz? Azt hiszem sokáig fogunk beszélgetni! – mondta, ügyesen kitérve a kérdésem elől.

- Nem... nem hiszem, hogy ez...hogy ez jó ötlet lenne.

- Akkor másképp mondom: bemegyek, mert a testvéreim és a gyermeken anyja is itt lakik. – és már át is lépte a küszöböt, én pedig egy ideig az udvart bámultam. Aztán persze kapcsoltam, becsuktam az ajtót és rohantam a fiúkhoz.

- Tennes, ez itt Edward. Edward ő Tennes. – mutattam be őket gyorsan egymásnak.

- Már ismerjük egymást.. –felelte szárazon Edward, majd lezuhant – nem nevezném leülések- egy másik kanapéra.

- Foglalj helyet, Edward. –feszítettem tovább a húrt, bízva a lehetetlenben: Edwardot el tudom üldözni.

- Megvolt. –mondta a fogai között.

A csendet hasítani lehetett volna, olyan kínos és hosszú volt. Tekintetem hol Edwardra, hol Tennesre siklott. Edward folyamatosan engem nézett, és úgy tett, mintha Tennes nem is lenne a helyiségben. Valószínűleg ezt meg is érezte Tennes, mert közölte, indulnia kell.

-Bella, nekem mennem kell. Olive néni vár. –magyarázta.

- Tennes, -ráztam a fejem, és segítségkérően néztem rá- Olive néni, nincs is..

- Ma érkezett. Nagyon finom volt a....bor. –mosolygott. Edwardhoz fordult. – Örülök, hogy megint találkoztunk. Akkor...sziasztok. – búcsúzóul egy puszit nyomott az arcomra, és közben a fülembe súgta, hogy maradjak bent, ne kísérjem ki. Pedig úgy megtettem volna...Miután távozott ismét nyert a kínos csend. Időközben én is leültem a kanapéra-természetesen nem arra, ahol Edward ült..már-már feküdt.

-Nem takarítod össze az eltört poharadat? –kérdezte hidegen.

- Hát...öh, de...csak azt hittem, hogy...igazad van. –feleltem, és már mentem is a konyhába a lapátért, a seprűért, és egy rongyért. Túl hamar végeztem a takarítással, túl hamar. – Egyéb óhaj-sóhaj?

- Ülj le, és beszélj! – utasított.

- Mi ez? Valami kihallgatás? Halihó, én is ember vagyok, nem beszélhetsz velem úgy, mint egy...mint egy...

- ...mint egy lánnyal, aki eltitkolta a barátja elől, hogy gyermeket vár tőle? –állt fel a kanapéról és túl közel jött hozzám. – Ugye ezt akartad mondani, Bella?!

-Én...te már nem vagy a barátom, és nem titkoltam el. – mondtam az újdonsült könnyeim küszködve.

- Akkor mi a fenéért nem tudtam semmit sem? –ordítozott és elhúzódott tőlem; mintha valami kellemetlen szagot árasztottam volna.

- Edward, kérlek ne ordibálj! – persze én is üvöltöttem...hogy is képzeltem, hogy ő majd abbahagyja...pont ő.

- Mi az, hogy ne ordibáljak, Bella?! Joggal ordítozom! Eltitkoltad előlem a legszebb pillanatot amit egy férfi átélhet egész élete során.

- Megmondtam már, hogy nem titkoltam el! Én is csak ma tudtam meg...és gondolom Carlisle egyből értesített is. Nem maradtál le semmiről sem! És ha lemaradtál volna is, mit képzelsz? Hiszen te húztál el a francba, amikor ... amikor vámpírrá változattál! Ha valaki hibás, az te vagy! És tudod mit?! Nincs szükségem rád. Ez a gyerek nélküled is fel fog nőni, nem kellesz hozzá. Menj csak vissza oda, ahol eddig voltál!

- Tényleg ezt akarod Bella? –nézett rám mérgesen sötétbarna szemeivel.

- Én...azt akarom, hogy hagyj békén. Ha elhagytál akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád, akkor én is beinthetek neked akkor, amikor valami fontos történne veled az életedben. – ezeket a szavakat már suttogva ejtettem ki...alig halhatóan. A könnyeim potyogni kezdtek...kezeimbe temettem az arcom, és felrohantam a szobámba. Tudtam, hogy Edward utánam fog jönni, így kulcsra zártam az ajtóm. Az ágyamra feküdtem, és zokogtam....

-Bella! Bella, nyisd ki ezt az átkozott ajtót! Nem akarom tönkretenni az újdonsült házadat, szóval igyekezz! – ordibált Edward.

- Menj el innen Edward Cullen! Semmi szükségem rád! – kiabáltam vissza. Olyanok voltunk,mint a rossz házasok. Ha problémáink voltak általában kiabáltunk...most is.

- Isabella! Nyisd ki az ajtót! Most mondtam utoljára! – figyelmeztetett, de én fütyültem rá. Hiba volt...

Edward betörte az ajtót, felhúzott magához az ágyról, és szenvedélyesen megcsókolt. Hát bekövetkezett a legrosszabb, amire számítani lehetett. Kihasználta a gyengeségem....
Keze a derekamon nyugodott, az enyém pedig a nyakához vándorolt, és a haját birizgálta.

-Tényleg azt akarod, hogy elmenjek? – nézett le rám, ismét aranybarna szemekkel.

....nem hiába vagyok én belé szerelmes....