Döbbenet... :)

’Az este megtanultam egy dolgot. Soha többet nem kérdezem meg, milyen élőlény vérét iszom! Nem tudom miért, de egyáltalán nem hiányzik az a piros lötty az életemből. Persze néha „égeti” a torkom az a bizonyos szomj, de nem olyan mértékben, mint például Alice, vagy Jasper esetében. Ha ők szomjasak, teljesen más személyek lesznek...veszélyesek, gyilkolni kész emberek –vámpírok. Na persze ez nem hiányzik nekem, de mégis...nem érzem magam teljes értékű vámpírnak. Úgy érzem, ugyanolyan vagyok, mint amikor még ember voltam...mielőtt Edward nem harapott meg. Óh Edward, hol vagy? Miért hagytál el? Visszajössz még valaha hozzám?
Nem szeretem az estéket. Olyankor mindig eszembe jutnak azok a dolgok, melyeket Edwarddal együtt tettem. Eszembe jut apa, aki nem nagyon kedvelte Edwardot, de sohasem mondta, hogy nem találkozhatok vele...nem tiltott tőle soha. Most pedig mind a kettőjüket elvesztettem, mondhatni egyszerre, egy időben.
Magamban maradtam, üres és jéghideg lett a szívem. Hová tűnt az a nagy szerelem, ami még pár hete tombolt?! Tudtam, vagyis sejtettem, hogy lesz majd valaki, aki szeretni fog és én is szeretni fogom –természetesen- ...de el fog hagyni. Mert az élet már csak ilyen. Tele van buktatókkal, gödrökkel, és ezek mindig fájdalmat okoznak. És láss csodát, igazam lett. Edwardért bármit megtettem volna, sőt még most is bármit megtennék, és tűzbe mertem volna a kezem rakni, hogy ő is ugyanígy érez irántam, de elment, elhagyott.
Mindig, illetve amikor magamban vagyok és rám tör a magány eszembe jut Edward. Aztán előjönnek a kérdések: miért? Valamint az a gondolat, vagy nevezzem ténynek (?), hogy nélküle nem lehetek boldog. És pont most, ebben a nehéz időszakban újra találkoztam Tennes-szel...
Ha nem lett volna Edward, és úgy ismertem volna meg, azt hiszem tökéletes párost alkotnánk. De így...nem hiszem, hogy valaha is beletudnék menni valami komolyabba. Félek, hogy csak pótlék lenne...
Pedig igazán tökéletes férfi, nőiesen bevallom nagyon tetszik mind a külső, mind a belső valója. De nem akarom kihasználni a szeretetét...vagy a szerelmét. Ezenkívül féltem is. Nagyon jó, és megértő barát, és félek, hogy egyszer elborul az agyam...
Ha megharapnám, abba nem csak ő halna bele, hanem én is. Egy olyan embert pusztítanék el, vagy változtatnám át vámpírrá – ami megint egyfajta elpusztulást jelent-, akit nagyon szeretek, aki igazán közel áll hozzám. Aki akkor is velem volt, ha mindenki más elhagyott...és segített, vagy megpróbált segíteni. Belehalnék, ha én ölném meg...
Az lesz a legjobb, ha magamban leszek, és nem keresem a boldogságot. Minek keressem, amikor egyik felem tudja, hogy úgysem találom meg. Nem veszélyeztetem ártatlan emberek életét.’

***

Reggel úgy döntöttem megiszom a szokásos véradagomat, és kimegyek a kertbe elültetni a virágokat, amiket még Jasper hozott tegnap. Nem túl sokat értettem a kertészkedéshez, de mindent el kell kezdeni valamikor...
Amikor kiléptem a szobám ajtaján úgy éreztem, mintha fáradt lennék, és a szemeim le szeretnének csukódni. De mivel tudtam, hogy ez lehetetlen, erőt vettem magamon, és lassan ugyan, a korlátba kapaszkodva lesétáltam a lépcsőn. Nem hallottam sem Alice, sem pedig Jasper hangját. Nyugtalankodva léptem be az ebédlőbe, ahol egy gyönyörű rózsacsokor fogadott, valamint egy cédula: Bella, én mindig veled leszek, mert szeretlek!

-Hát ez...nagyon szép, de kitől kaptam? –kérdeztem, remélve, hogy Alice vagy épp Jasper meghallja a hangom, és válaszol.

- Nem tudom. Valami kézbesítőféle hozta még az este. De mivel bezárkóztál a szobába, bátorkodtam betenni ebbe a vázába. – felelte Jasper, aki időközben mellém állt. – Nem szerettem volna, ha a virágjaidat nem is látod meg...Alice meg lepasszolta a feladatot nekem. Ugye milyen rendes?! – szünetet tartott, majd folytatta- Persze, nem várom hogy ilyen nehéz kérdésre válaszolj! Tudom, hogy a barátnőd meg minden...

- Nem mondott a futár semmit sem? –szakítottam félbe. Meglehetősen beszédes kedvében volt..

- Azt mondta, hogy a virágüzletbe csak annyit mondtak neki, hogy a megrendelés Berlinből érkezett, és igyekezzen, mert így is el vannak csúszva. –elhúzta a száját- Ki él Berlinben, akit ismersz, és aki virágot is küldene neked ilyen üzenettel?

- Hm...nem tudom, Jasper. Talán...téves a cím.

- Persze. A kártyán ott van a neved, ezenkívül az új otthonodba küldték..és meglehetősen közel állt, vagy áll hozzád az illető. De nyugalom, nekem nem kell magyarázkodnod. Viszont egy kérdésemre kérlek válaszolj! – bólintottam. – Mi van veled?

- Hogy hogy mi van velem?

- Olyan furcsa vagy mostanában...nem mintha eddig nem lettél volna az, de pár napja rád sem lehet ismerni. Az arcod néha pirosas, nem iszol vért és nem is kérsz, mintha nem is kívánnád. Érzel te szomjúságot egyáltalán?

- Persze. De undorodom a vértől. Minek igyam, ha megvagyok nélküle is? Már pusztán a látványa is undorító...és ha belegondolok abba, hogy miattam meghalt egy állatka, az olyan...illúzióromboló.

- Hm. De mégis, vámpír vagy, és a vámpírok vért isznak...tudod, azzal táplálkoznak.

- De én csak azért nem fogok vért inni,mert állítólag vámpír vagyok. Nem iszom csak azért azt a piros cuccot, hogy ezt a dolgot megerősítsem. Ha nem kell, nem kell. Sajnálom, de...- elhallgattam, és gondolataim ismét a csokor körül forogtak. Vajon ki küldhette? És miért? – Hol van Alice?

- Amint látom be szeretnéd fejezni ezt a beszélgetést...-Jasper kisfiúsan elmosolyodott, és felhúzta a szemöldökét.

- Hát, ami azt illeti, jó lenne. Kicsit kínos számomra ha arról beszélünk, vagy beszélnek, hogy nem vagyok tökéletes vámpír.

- Én nem mondtam ezt egy szóval sem...

- Valóban, nem mondtad ezt ki. De szerinted rajtam kívül még mennyi olyan vámpír van, aki undorodik a vértől? Szerintem nem sok...azaz csak én. Szóval...ez olyan ciki téma nekem. Esetleg máskor beszélhetnénk erről a dologról! Most kimegyek a kertbe, egy kicsit kertészkedni. Elárulod, hogy merre van Alice?

- Elment. –rövid válasz, minden benne van.

- Elment? – kérdeztem.

- El.

- Hová?

- Nem mondta. Annyit üzent neked, hogy idd meg a löttyöd, aztán menj el vásárolni az estére. Ne kérdezd mit, és minek, nem tudok semmit sem! Viszont ha nem akarsz elmenni...én szívesen elvállalom helyetted a megerőltető feladatot. Úgyis el kéne mennem még több helyre is...és esetleg most elintézhetném, hogy Alice nincs itthon, és nem üti bele az orrát. Nagyon sokat segítenél, ha ezt a megtisztelő feladatot átpasszolnád nekem. Soha semmit nem kértem még tőled...

- Jó jó. Persze, hogy átadom a bevásárlás megtisztelő feladatát. Akkor legalább nyugodtan kertészkedhetek. – látva Jasper arcán a színlelt sértődöttséget kuncogva folytattam- Nem mintha nem tudnék nyugton lenni, ha itthon vagy...

- Én is így gondoltam. – ránézett a csokromra, majd a tekintetét ismét rám emelte. – Azt hiszem, annak, aki ezt a gyönyörűséget küldte nagyon sokat jelenthetsz. Vigyázz rá, és ne engedd el! Ezt most úgy mondtam neked, mint vámpír a vámpírnak. –mosolygott.

- Vagy mint barát a barátnak?

- Na igen. Engedelmeddel én távozom. –játékosan meghajolt, és elment...vásárolni?!!

Hát ismét magam vagyok. Megint jönnek az emlékek. Mit nem adnék, ha bekövetkezne az, amitől a Cullenek, annyira óvtak. Az, hogy elveszítsem az emlékeimet. Ha nem jutna mindig eszembe Edward gyönyörű aranybarna szeme, az ajkai, a csókok....az érintése, talán boldogabb lehetnék. Na persze, ha ez bekövetkezne, lehet, hogy hiányozna az egyik felem. Most is hiányzik, hogy él az emlékeimben. Ha ott sem lenne, teljesen elveszett ember –vámpír- lennék. És most itt van ez a csokor is...
Éles fájdalmat éreztem a hasamban. Összegörnyedten estem a padlóra.

-Ez...ez lehetetlen. – kapkodva vettem a levegőt, félve, hogy a következő az utolsó is lesz egyben. Noha tudtam, a vámpírokat nem ölheti meg a fájdalom: apró darabokra kell őket tépni, és a lángokba dobni a cafatokat.
De reálisnak láttam, mivel tudtam, hogy a vámpírok nem éreznek fájdalmat. Én éreztem, nem is akármilyet, és így a halálba lépés valóságosnak tűnt.

- Bella, mi van veled?! –hallottam Alice ideges, féltő hangját.

- Fáj...kérlek, kérlek segíts! –próbáltam. – Adj valamit...kérlek Alice, nagyon fáj! Meghalok!

- Hívom Carlislet. Pár percen belül itt van. Addig marad így.. – magamra hagyott, miközben én a földön hevertem, és küzdöttem a fájdalom ellen; de nem nyertem. Olyan érzés volt, mintha egy kést döftek volna a hasadba, és azt jól megforgatták volna benne. De mindenközben, mintha a kés egyre beljebb, és beljebb lökődött volna. Azután jött az égető érzés, ami eddig csak a torkomban jelentkezett, ha túl szomjas voltam.

- Bella! – Carlisle megérkezett. Berontott a bejárati ajtón, levette a zakóját, majd mellém térdelt a földre, és próbált megnyugtatni. – Bella, kérlek ne ellenkezz! Engedd, hogy megvizsgáljalak!

- De hisz én engedem. Nagyon fáj a hasam...ott bent, mintha...mintha valami nyomná. Segíts! – a férfi beleszúrt valamit a karomba, melytől egy kissé enyhült a fájdalmam. Nem sokkal később már aludtam. Nem tudtam, hogy miként lehetséges ez, hogy álomba szenderültem, de akkor a legkevésbé sem izgatott. Nem éreztem a fájdalmakat, és a többi dolog nem érdekelt.

***

-Bella, már megint itt vagy? – hallottam apu hangját. Ismét azon a helyen voltam, mint amikor vámpírrá váltam...ott voltam a semmi közepén, egyedül, apám hangjával.

- Sajnos. Tudod, én sem kedvelem ezt a helyet...persze abból a szempontból jó, hogy mi beszélhetünk, de...amikor felébredek, ismét zavaros lesz minden. Most miért vagyok itt, és miért nem látlak? – kérdeztem.

- Ha nem látsz, már nagyobb bajban vagy, mint a múltkor. Akkor egy részed már itt él...! Azt azonban most se kérdezd tőlem: miért?! Nem tudok rá válaszolni...bárhogyan is szeretnék. Segíteni azonban tudok, természetes „csak” lélekben, de tudok. – hallottam a hangját. Olyan volt, mintha egyre távolodna, és egyre messzebbről szólna.

- Apu, ne menj el kérlek. Még ne, szükségem van rád...annyi mindent kell megbeszélnünk.

- Kicsim, ezt ugye te se gondolod komolyan? Én halott vagyok, itt élek ebbe a.... valamibe, te pedig élsz és virulsz, és még olyan boldog leszel, vagyis lehetsz, ha kijutsz innen. Nem hinném, hogy egy halott emberrel, egy lélekkel szeretnél beszélni olyan dolgokról, amik nem is rám tartoznak.

- Én nem vagyok boldog...és nincs már senkim sem. – feleltem.

- Most talán így érzed. De ha felébredsz ebből a szörnyű álomból, minden szép és jó lesz. Olyan lüke vagy kislányom. Ott van előtted a lehetőség, hogy boldog légy, és te elszalasztod...mindig elszalasztottad.

- Nem értelek apu..

- Nem is baj. Majd megérted idővel mire, vagyis kire céloztam. Egy valamit azonban sose feledj: „Nem minden az, aminek látszik.” Ha ez a mondat a szemed előtt lebeg, és nem feleded sosem, boldog leszel. Persze nehéz, és köves út vezet a boldogsághoz, de legalább vezet egy út. Én akkor találtam rá, amikor hozzám költöztél. És akkor tértem le róla, amikor....amikor ide költöztem. De neked még először rá kell találnod erre az útra, nem szabad előtte elkanyarodnod. Ha szereted azt a fiút, mondd el neki, és ne érd be „pótlékokkal”. Főleg most, hogy...- elhallgatott.

- Főleg most? Mit értesz ez alatt? – faggattam.

- Ha felébredsz megtudod. – szólt a rövid válasz.

- És ha nem ébredek fel? Akkor mi lesz? Úgy halok meg, hogy semmit sem tudok...kérlek apu, mondd el!

- Nem fogsz meghalni. Ezt te is nagyon jól tudod. Hogyan halhatnál meg, amikor halhatatlan vagy...

- Te...te honnan tudsz erről?

- Itt fent is megvannak azok a bizonyos „titkos források”.

- És...haragszol?

- Nem. Tudom, hogy van egy biztos háttér mögötted, akik szeretnek. És azt is tudom, hogy Edward is melletted van.

- Már nem. Elment...., magamra hagyott.

- Ugyan Bella. Csak azért, mert pillanatnyilag nincs veled, te máris úgy gondolod, hogy elhagyott? Az isten szerelmére, vámpír vagy és neked is van valamiféle különleges képességed. Miért nem próbálod ki magad? Miért nem próbálsz kapcsolatba lépni azzal az emberrel akit szeretsz? Tudod, mint már mondtam itt fent is megvannak a beszélgetési témák, és azt is tudjuk, hogy a vámpírok tudnak egymással beszélni akkor is, ha több száz kilométerre vannak egymástól. Te miért ne lennél rá képes? De inkább nem mondok semmit sem, csak egy dolgot: menj el innen!

- De apu...én...szeretlek.

- Én is. Ezért mondom, hogy menj innen. Te különleges ember voltál, és vámpír lettél. Ne engedd egy kis...porszemnek, hogy letaszítson az utadról. – mondta.

- De, már nincs erőm...nem tudok elmenni innen. – feleltem kétségbeesve. Nem szerettem volna meghalni, de apámmal beszélni mégis megnyugtató érzés volt. Hisz olyan rág volt már alkalmam vele diskurálni.

- De, van elég erőd. Muszáj, hogy legyen elég erőd. Isten veled Bella.. – már nem volt alkalmam elköszönni tőle, ugyanis miután kimondta az utolsó szót ismét éles fájdalom hasított a hasamba, jelezvén, újra az élők között vagyok.

***

-Mi történt, már megint? –kérdeztem kábán, miután kinyitottam a szemeimet, és megpillantottam Carlislet.

- Jobban vagy már? –válasz helyett kérdést tett fel nekem az orvos.

- Hát...már nem fáj annyira. Már összefüggően tudok beszélni, azt hittem ebből sejteni lehet valamit. –halványan elmosolyodtam. – De elmondanád mi történt? Mi van velem?

- Öhm.. nem lenne jobb, ha akkor mondanám el, ha már rendben vagy...teljesen?

- Renden vagyok. És most szeretném tudni!

- Hát jó...! Bella, te... várandós vagy. – mondta Carlisle.

- Terhes vagyok? – kifejezéstelen arccal bámultam rá.

„Minden lány álma, hogy egyszer anya legyen. Nekem is az volt, míg álmodtam. De most, hogy vámpír vagyok...több kilós súlyként nehezedik rám. Ez felfoghatatlan...én nem vagyok erre felkészülve; alig múltam 18 éves, és anya legyek?! „

-Igen, terhes vagy. –szünetet tartott, aztán kicsit megbánó, vagy bocsánatkérő arccal folytatta. – Ne haragudj Bella, de meg kell kérdeznem: ki...ki az apuka? –hát ez a kérdés valóban szíven ütött.

- Én...-kínos csend követte az első szavamat. Carlisle a tekintetemet kereste, én pedig próbáltam nem a szemébe nézni.

- Csak egy név, Bella. Nem olyan nehéz...- biztatott.

- Edward. –volt a rövid válasz. Carlisle mintha megnyugodott volna. Megfogta a kezeimet, és megszorította őket.

- Értesítenem kell a fiamat.

- Nem kell! – ellenkeztem a kelleténél jobban. Látva a férfi értetlen arcát folytattam. –Elhagyott, elment!

- Igen, de csak azért, hogy megóvjon téged! Ő szeret, és te is őt. Ne is tagadd, mert látom rajtad, és rajta is hogy szenvedtek egymás nélkül. Ezenkívül joga van megtudni, hogy apa lesz.

- De...olyan nehéz ez. Én tényleg szeretem, de magamra hagyott, és...félek Carlisle. Én nem olyan vagyok mint ti...nekem nem hiányzik a vér, ha nem iszok több napig; én érzem a fájdalmat; egyetlen emlékemet sem felejtettem el...

- Mert te különleges vagy. –szakított félbe a férfi. – De most mennem kell, vissza a kórházba. Itt hagyok pár orvosságot, és ha szükséged van valamire csak szólj. Edwardot még ma értesítem. És...szerintem az lenne a legjobb, ha visszaköltöznél Forksba. De erről majd még később beszélünk.

- Rendben. És...köszönöm. Üdvözlöm a többieket!

- Átadom. Szia, Bella. –egy halvány mosoly jelent meg Carlisle arcán. Felvette a zakóját, és kiment házból. Engem pedig elöntött a kétség. Képes leszek én felnevelni, egyáltalán kihordani egy gyereket? Ha Edward netán visszajön, képes leszek közömbösen viselkedni vele? Mi lesz velem...vagy velünk?

Alice és Jasper elmentek vásárolni. Azt hitték az apjuk majd tovább marad, és nem leszek egyedül. Hát nem így történt. De az igazat megvallva örültem is annak a pár perc magánynak. A fájdalmam már teljesen elmúlt, így bátorkodtam rendet rakni a konyhában, meg a nappaliban. Miután végeztem a telefon megcsörrent...

-Igen, tessék.. –kezdtem.